1.6. Reakcióidő-mérés
Amikor Helmholtz az idegvezetés sebességét mérte egy olyan kísérletben, mely az emberi reakciók mérésének anyagi alapját fogja megteremteni, az európai tudományban az emberi reakciók kérdése már központi probléma volt, de először nem mint a filozófiai pszichológia vagy a fiziológia része. A mentális reakciók problémájának története a logikusan várttól eltérő úton haladt. Itt először az egyéni különbségek merültek fel mint alapvető problémák, s csak később vált kérdéssé a feladatok szerkezete és a megoldásokhoz szükséges idő közti viszony elemzése. A csillagászati mérés terén az egyéni különbségek úgy merülnek fel, mint az eszközként tekintett emberrel kapcsolatos problémák (Canguilhem 1980).
A mentális időmérés problémája először a csillagászati, vélt hibákkal kapcsolatban merült fel. 1796-ban a királyi csillagász, Newill Maskellyne elbocsátotta fiatal segédjét, David Kinnebrookot, mivel az utóbbi ismételten 800 msec-os késleltetéssel jelezte bizonyos csillagok áthaladását a greenwichi obszervatórium meridiánja felett. A mérés alapját az képezte, hogy meg kellett számlálni a másodperces ütéseket egy órán, aközött, amikor belépett a csillag a távcsőbe, és amikor áthaladt a középvonalon. Nagyon fontos mérés volt ez, „az áthaladás megítélésén múlt a greenwichi óra működése, az óra működésétől függött a hosszúsági fokok beállítása, s a hosszúsági fokoktól függött a Brit Birodalom” (Mollon és Perkins 1996, 101. o.). A történetnek, mint minden efféle történetnek voltak más aspektusai is, Mollon és Perkins a levelezés elemzéséből arra következtetnek, hogy a segéd és főnöke közötti társadalmi feszültségek is nagy szerepet játszottak, mivel a segéd nem volt hajlandó elvenni egy főnöke által kijelölt, társadalmilag megfelelő leányt. Egyébként kettejük tényleges méréseinek utólagos összehasonlítása azt mutatja, hogy mindkét csillagásznak megvoltak a kerekítésre a maga preferenciái, és méréseik igazi eltérése talán erre megy vissza.
Ez után az esemény után több évtizeddel Fried- rich W. Bessell 1820-ban Königsbergben szisztematikusan elkezdte összehasonlítani a különböző csillagászok nyújtotta leolvasási időket. Következetes eltéréseket talált. Mikor párosan rendszerezve összehasonlította az egyes csillagászok kapcsolatát, azt találta, hogy egy-egy párban a két csillagász különbségére személyi egyenlet írható le. Az A – S = 0,202 azt jelenti, hogy Algerander általában 0,202 másodperccel később látta az áthaladást, mint Strube. Évtizedeken át számos izgalmas vizsgálatot végeztek ezekkel az egyenletekkel, nem kisebb személyek, mint Gauss és Quetelet, mint a mérési változatosságra vonatkozó adatokkal. Ami a későbbi pszichológiát és csillagászatot illeti, volt azonban egy probléma ezekkel a mérésekkel: az egyenletek szükségszerűen viszonymérő számokat adnak, hiszen nem volt semmi rendelkezésre álló abszolút időmérő eszköz. Ezek megjelenésével (a kronoszkóp és a kronográf, lásd Boring 1983) az abszolút idő kérdésévé vált mindez. A csillagáthaladások mesterséges modellhelyzeteit hozták létre, mivel a csillagász számára az emberek mint mérőeszközök használatával volt egy nagy probléma. Kiindulva ezekből a hatalmas egyéni különbségekből, honnan tudjuk, mi volt az áthaladás abszolút ideje? A modellhelyzetben a személynek egy gomb megnyomásával kellett jeleznie az áthaladást, ami egy írószerkezetet aktivált egy időhengeren, ahol az óra szintén jeleket hagyott.
A helyzet leegyszerűsítése fokozatosan rámutatott, hogy a kérdés általában az ember eszközként való használatához kapcsolódik: az embernek valamilyen időre van szüksége bármilyen esemény rögzítéséhez („abszolút személyi egyenleg”). A csillagászatnál ez azt jelentette, hogy a csillagászok megpróbáltak eltávolodni e kérdéstől, s egyre inkább abszolút mérőeszközöket kerestek. Az, ami eredetileg a csillagászati megfigyelés pontatlanságaira vonatkozott, pszichológiai kutatási kérdéssé vált.
3.4. táblázat - 5.4. táblázat. A különböző reakcióidők és az érintett folyamatok a kivonásos mérés logikájának megfelelően (Boring 1950, 149. o. nyomán)
Rekció
|
Feltételek
|
Folyamat
|
Kivonás
|
1. Reflex
|
öröklött akció
|
reflex
|
|
2. Automatikus akció
|
tanult automatikus akció
|
akaratlagos impulzus
|
|
3. Egyszerű izomreakció
|
1 inger, 1 mozgás, figyelem a mozgásra irányul, az inger érzékelt
|
érzékelés
|
|
4. Egyszerű szenzoros reakció
|
1 inger, 1 mozgás, figyelem az ingerre irányul, az inger tudatosan érzékelt
|
tudatos érzékelés (appercepció)
|
(4-3)
|
5. Megismerő reakció
|
sok inger, valamennyi tudatosan érzékelt, mozgás
|
megismerés
|
(5-4)
|
6. Asszociációs reakció
|
megismerő reakció hozzáadódó asszociációval
|
asszociáció
|
(6-5)
|
7. Döntési reakció
|
asszociációs reakció hozzáadódó döntéssel
|
döntés
|
(7-6)
|
Korai munkáiban Wilhelm Wundt, később aztán különösen a holland fiziológus, Franciscus Donders (1818-1889) egy letisztított és leegyszerűsített elrendezésben kezdtek el dolgozni, egyre inkább általános kérdések érdekelték őket, semmint egyéni különbségek. Donders (1868) alakított sokat a kérdésen, amikor úgy fogalmazta azt meg, hogy hogyan függ az idő a feladathoz szükséges folyamatok bonyolultságától. Máig úgy nevezzük ezt, mint a kivonásos módszert. Megvan ennek a maga mögöttes logikája, mégpedig az, hogy az elménkben szekvenciális feldolgozás folyik, és a különböző mentális folyamatok összegződnek. Kivonva a bonyolultabb feladatra szükséges időből az egyszerű feladatra szükségeset olyan különbséget kapunk, mely a komplex feladat végzését jellemzi.
Donders eredeti példáját használva: ha két inger van, s az egyikre kell reagálnunk, a reakcióidő megnő ahhoz képest, amikor csak egy inger van. Ez az idő tükrözi a megkülönböztetéshez, a diszkriminációhoz szükséges időt. Ha ezt még egy lépéssel kombináljuk s az egyik ingerre egyik kézzel, másikra másik kézzel kell reagálni, az idő tovább növekszik, ez a döntési időt tükrözi. Vagyis az idők egymásból való kivonásának volt egy mögöttes logikája, ami a szekvenciális folyamatokat és a feldolgozási folyamatok összegződését illeti. Az architekturális sugallatokra nem volt független érv. A reakcióidő-mérés a kísérletezés bevett módszerévé vált. Wundt laboratóriumában kiegészítették azzal a gondolattal, hogy a különböző szakaszokat az introspekciónak is tükröznie kell. Az introspektív tudatban egy előre meghatározott sorrendben kell követni egymást az érzékelés-észlés, mozgásterv és döntés szakaszainak. Az 5.4. táblázat az uralkodó felfogást mutatja Boring (1950, 149. o.; 1983) összefoglalásában.
Számos problémát vetettek itt fel az introspek- tív módszerek. Először is, az introspekció maga nemigen járult hozzá a reakcióidők megértéséhez. Az is hamar kiderült, hogy különböző lehetséges attitűdök vannak az egész kísérleti helyzettel szemben. Ahogy Ludwig Lange (1863-1936), Wundtlaboratóriumának egyik munkatársa kimutatta, magára az izomreakcióra való figyelés vagy összpontosítás rövidebb reakcióidőket eredményez. Az izomválasz „önkéntelen reflexes mozgás [...], mely egy korábbi akaratlagos impulzus hatása alatt megy végbe” (Lange 1888/1974, 710. o.). Ez a kérdés igen központivá vált a laboratóriumok közti vitában: az attitűdök, vagyis nem szenzoros elemek kérdése Wundt számára is alapvető volt. Külpe (1893) – Wundt-követő, majd később eretnek – már a tankönyvében is azt hangsúlyozza, hogy a feladat megváltozásával az összetevő folyamatok egész kompozíciója megváltozik, s a feladat által kialakított általános hozzáállás kizárja az egyszerű elementarista összegződő modellt. Később számára ez központivá vált, amikor amellett érvelt, hogy nem érzéki feladatváltozók minden helyzetben alapvető jelentőségűek. Ez lesz a würtzburgi mozgalom egyik jelszava.
Minden kritika mellett a reakcióidő folytatta győzedelmes diadalútját a korai kísérleti pszichológiában. Ha körülnézünk, még ma is igaz az, hogy a mentális képviselet közvetett tanulmányozásának két módszere van: a hibák és az idők a belső folyamatok kulcsai, olyan belső folyamatokat illetően, melyek máskülönben nem hozzáférhetőek a tudatosság számára, és ez a mai kognitív pszichológusok számára a reakcióidő-mérések alapvető üzenete (Posner 1978).
A reakcióidők bevezetése után nem sokkal kiterjesztették azokat a konfliktusok tanulmányozására is. Jung (1904; 1910) s később olyan emberek, mint Alexandr Lurija (1932) kezében a válasz lelassulás mögötti egyénileg releváns konfliktusok tanulmányozásának eszközévé vált. Annak eszközévé, hogy egyéni konfliktusokat tárjunk fel bizonyos szemantikus területeken.
A 20. század közepén úgy tűnt, hogy elment felette az idő. Boring 1961-ben megjelent, magyarra 1983-ban lefordított áttekintő cikkében, ami tulajdonképpen a kognitív forradalom előestéjén jelent meg, mintegy leírta a módszert, különösen azért, mert szerencsétlenül összekapcsolódik az elemen- tarisztikus hozzáállással. Az ötvenes évek végétől azonban egy semleges és újra népszerű módszerré vált, mely lehetőségeiben tükrözi az információs folyamatokat. Ez megfelelt az új információelmélet-központú megközelítéseknek a pszichológiában. Nem valami introspektíven hozzáférhető tudás, hanem pusztán az információtartalom az például, ami megmagyarázza azt, hogy a reakcióidők az alternatívák függvényében variálnak (Attneave 1959). A kognitív pszichológia a hatvanas években nem prob- lémátlanul, de újra felfedezte a kivárásos módszer logikáját. Eközben azonban nem volt elkötelezett az önmegfigyelés iránt. A reakcióidő a belső reprezentációk természetének és hasonlósági struktúrájának mércéjévé vált (Posner 1978; Shepard 1978). Úgy tűnik azonban, hogy a kivonásos módszer dekontextualizált elementarisztikus elkötelezettségeinek egy része még az önmegfigyelés nélkül sem tartható. Ez különösen világossá vált, amikor kiváltott potenciál módszereket kezdtek használni reakcióidővel együtt: sokszor a motoros reakciók megelőzik azokat a kódolási mozzanatokat, melyeknek függvénye kellene hogy legyenek, és melyeket a különböző látenciájú agyi potenciálok tükrözik. Vagyis szinte állandóan egy alapvető kontextuális újraszerveződés megy végbe (Czigler 1994).
*
A fizikából és a fiziológiából kimetszett új területek a pszichofizika, a reakcióidő és a percepció kutatása már körvonalazzák a pszichológiai problematikát. Az alkalmazott módszerek emberi kísérleti személyekkel korlátozott körülmények közt folytatott kísérletezést használnak és olyan problémákat és sajátos módszereket mutatnak be, melyek mindmáig a kísérleti pszichológia részét képezik. Ezek a fejlemények azonban intézményesen még nem hozták létre a kísérleti pszichológiát. Ehhez egy szemléleti változásra és az inherens újdonság öntudatos bemutatására volt szükség. A Helmholtz, Donders, Fecher és mások által bevezetett úttörő változásokat Wundt és kortársainak nemzedéke illeszti be a német akadémikus világ társadalmi hierarchiájába.
1.7. Kulcsfogalmak
3.5. táblázat -
asszimiláció-disszimiláció
|
kivonásos paradigma
|
pszichofizikai axiómák
|
empirizimus
|
küszöb
|
reakcióidő
|
helyelmélet
|
nativizmus
|
színelméletek
|
kísérleti esztétika
|
pszichofizika
|
|
1.8. Szakirodalmi eligazító
Herbartról Dénes Magda (1979) és Leary (1980) ad jó kiindulást. Helmholtz munkásságára a Cahan (1993) szerkesztette kötet mellett Julesz Béla munkái is relevánsak, mert megmutatják, mennyire élő ez a tradíció. Claude Bernard-ról Canguilhem (1966) könyve érdekes forrás, mert a szabályozás gondolatát elhelyezi a normalitás kérdéskörében. A Cahan-kötet egyben a Hering-Helmholtz vitákat is bemutatja. Az óriási Fechner-irodalomból Wood- ward (1982) munkáját ajánlanám. A reakcióidő-mérés történetéről a klasszikus kísérleti lélektani tankönyvek is eligazítanak.
2. 6.FEJEZET – Wilhelm Wundt a programadó és kodifikáló
Szerintem Wundt híre akkor is meg fog maradni, ha különös elméletei végleg megbuktak [...] Mivel új nézőpontot alakított ki; kész vagyok azt mondani, hogy Wundt nem egyedül a kísérleti pszichológia megalapítója, hanem a pszichológiáé.
B. Titchener: Wilhem Wundt (nekrológ). 1921, 177. o.
2.1. Az életút mint minta: természettudomány és filozófia hibridizációja
Wilhelm Maximilien Wundt (1832-1920) hosszú élete során már csak rendkívüli termékenysége révén is jogot formálhatott az új pszichológia vezérének büszke címére. Mint Edwin Boring összeszámolta, közel 500 (!) tudományos közleménye jelent meg, 21 és 88 éves kora között 53 735 oldalt publikált, ami átlagosan napi 2,2 oldal írását jelenti 68 éven át.
Ez a rendkívüli szakmai aktivitás nagyon tanulságos életút kereteiben valósult meg. Wundtnak az első kísérletező pszichológusok legtöbbjéhez hasonlóan orvosi végzettsége volt, s az akkor a német egyetemi rendszerben újnak számító kísérletező élettanban próbált egzisztenciát teremteni magának. Mint Rieber (1980) részletesen beszámol róla, a később az akadémikus merevség és konzervativizmus, az I. világháború alatt pedig a német nemzeti gondolat jelképévé vált Wundt fiatal korában a forradalmak iránt érdeklődő, bizonytalan, politika-központú ifjú volt, aki végül is anatómus nagybátyja biztatására lesz tudós. Medikus Heidel- bergben, s néhány szemesztert Berlinben is tölt, Johannes Müller és du Bois Reymond környezetében. Végül Heidelbergben habilitált. Kezdetben az izommozgással foglalkozott, majd áttért az érzékeléspszichológiára. Első ilyen témájú könyvét 1858-1862-ben publikálja. Ugyanebben az évben, 1858-ban jött Helmholtz Heidelbergbe. Helmholtz Wundtra gyakorolt hatásának értelmezése vitatott. Boring (1950, 318-319. o.), a lojális történész egyenesen azt mondja, hogy Wundt előbb kezd írni tudattalan következtetésről, mintsem találkoztak volna Helmholtzcal. Rieber (1980) viszont azzal vádolja Wundtot, hogy az 1862-es kötetben majd úgy beszél a tudattalan következtetésekről, hogy meg sem említi Helmholtzot. Mindenesetre nem volt köny-nyű a viszony a befutott sztár és a fiatal kolléga között. A kor kritériumai szerint Wundt nem volt valami sikeres Heidelbergben. 17 éven át (1857-1874) magándocens, illetve egy évig Helm- holtz élettani asszisztense volt. Rieber úgy értelmezi viszonyukat, hogy a junior egy intellektuális apát keresett Helmholtzban, aki viszont leginkább átnézett rajta. Mindezzel együtt Wundt versengésbe kezdett a lehetséges mesterrel: ugyanolyan témákkal foglalkozott. Wundt (1920) utolsó éveiben írt intellektuális életrajzában nagy tisztelettel ír Helmholtzról. Ugyanakkor két árulkodó ténnyel motiválja, hogy miért is nem alakult ki közöttük igazi kapcsolat. Számára Helmholtz túl anglomán volt (ez persze már a háborús Németország hangja), másrészt – íme a merev ember, mint önmagát ismerő pszichológus – túlzottan hasonló volt az érdeklődésük, az észlelés kérdései, s talán ez akadályozta a barátságot.
A heidelbergi 17 év alatt vált Wundt fizioló- gusból mai értelemben pszichofiziológussá, majd pszichológussá. A hatvanas évektől órákat tart pszichológiai témákban, a hetvenes években már a készülő Fiziológiai pszichológiából, újabb pszichológiai témájú könyve jelenik meg az emberi és állati lélekről. Mint fiziológusnak pályája azonban kudarc. Amikor a német tudomány csillaga, Helmholtz Berlinbe távozik, Wundt hiába reménykedik a katedrában, nem kapja meg professzori kinevezését, annak ellenére, hogy már hét könyve jelent meg. Itt van a jellegzetes egzisztenciális feszültség, amely Ben-David értelmezésében a szerephibridizáció és az új identitás mozgatója lesz. S ez a hibridizáció meg is jelenik: Wundt a kudarcot követően filozófiai tanszékekre pályázik.
Először egy évig Zürichben az „induktív filozófia” tanára (már ez is elég furcsa név), majd Lipcsében lesz 1875-től 1917-ig professzor. Lipcsébe meghívták professzornak, s ez nagy dicsőség volt, akkoriban ugyanis a lipcsei volt a legnagyobb, ha nem is a legtradicionálisabb német egyetem. Avató beszédében jól mutatja kettős ihletését. 0, a természettudós, akinek éppen ekkoriban jelenik meg úttörő műfajú s igen részletes, már címével is provokatív élettani pszichológiája, a német idealizmusért kiált, mintegy azt reklamálja (Rieber 1980).
Amikor átkerül a filozófiai világba, az első perctől azt a kettősséget képviseli, amit Hearst (1979) és Robinson (1982) mint a német idealista hagyomány és a természettudomány egyidejű kultuszát jellemez. Csakhogy amíg Fechnernél ez állandó ingadozás és feszültség forrása volt, Wundt és követői számára az új öntudat és diszciplína büszkén vállalt kettőssége.
A lipcsei tanszéken, ami eredetileg s hosszú időn át filozófiai tanszék volt, azonnal hirdetni kezdi – az új identitást óvandó –, hogy itt valami többről van szó, mint a lélekről szóló spekulációkról: az új pszichológia a belső tapasztalás német idealista filozófiai hagyományát egyezteti össze a természettudomány kísérletezésével. (A várakozásról s a Lipcsébe kerülés körülményeiről igen részletes, az emberi oldalt is érzékeltető beszámolót ad a tanítvány Titchener 1921a, b; Diamond 1980, filo- lógiailag is igen gazdag munkája pedig a fentieken túl a karrier és a politika összefüggéseire is kitér.)
A filozófiai kérdések s a természettudományos gondolatok összekapcsolása természetesen a modern pszichológia egész előtörténetére jellemző volt. Gondoljunk Descartes-ra, Fechnerre, vagy Helmholtzra. Ezeknél a szerzőknél azonban még csak „gondolatok hibridizációjáról” van szó. Wundt az, akivel megteremtődik a szerepek hibridizációja, mint egy új szakmai identitás alapja. Vagyis: a modern pszichológia megszületése nem pusztán intellektuális erőfeszítés kérdése volt – mint ahogyan egy tudomány általában nem csak intellektuális szervezet – s Wundt kitűnően képviselte ezt az új szerepet.
Vitatott kérdések – Hol volt a központ?
A mai pszichológiatörténet-írásban igen sok vita folyik arról, hol is volt a kísérleti pszichológia első központja. (Kicsit érezhető ebben a vitában a politikatörténet hatása: azok a viták, amelyek a politikai centrum és periféria viszonyáról szóltak.) A hagyományos felfogás a Lipcsei Egyetemet mutatja be legfontosabb központként. Ennek több oka van. Az egyik természetesen fejezetünk témája vagy hőse: Wundt négy évtizedes tevékenysége ezen az egyetemen. Wundt jelenléte mellett azonban más tényezők is vezető szerepre predesztinálják Lipcsét. Itt dolgozott annak idején Ernst Weber, s még Wundttal egy időben Fechner is vezető szerepet játszott. Itt volt azután a laboratórium, a Wundt által írott tankönyvek sora, s a tanítványok hada. Az alternatívákat keresők számára mindez nem elég Wundt vezető szerepéhez. Valójában abból indulnak ki, hogy tartalmi adalékait tekintve Wundt az utókor – pontosabban, századunk hatvanas évei számára – nem tűnt valami túlzottan eredeti alapító atyának. A hagyomány szerint őt tartjuk az alapítónak, ugyanakkor érzelemelméletét kivéve nevével alig tudunk összekapcsolni valamilyen konkrét, máig is releváns tényt vagy elméletet. Ugyanez korántsem mondható el Gustav Fechnerről, Hermann Ebbinghausról, Georg Elias Müllerről, Francis Galtonról, William Jamesről, James McKeen Cattelről vagy Alfred Binet-ről. Ok módszerbeli alapvetés mellett számos tényleges elmélet máig érvényes és vitatott képviselőiként élnek. Vannak azonban, akik bonyolultabban látják Wundt szerepét: a mai kognitív pszichológia és a pszicholingvisztika számos szakkérdésben újra felfedezte Wundtot, mint akinek tartalmi mondandója is van. A figyelmi integráció szerepét illetően (Neisser 1967), vagy az agyi és lelki folyamatok közti összetett viszonyt tételező lokalizációs elméletek kidolgozásában (Sabat 1979), a mondatszerkezet és a szimultán- szukcesszív szerveződés közti átmenet elemzésében mind újra felfedezik Wundtot. Blumenthal (1970) egészen odáig megy, hogy Wundt mondatfelfogásában a mai generatív nyelvtan felszíni és mélyszerkezet fogalompárjának előfutárát látja. Sokan értelmezik úgy a wundti mintát, mint az első információfeldolgozó típusú kognitív pszichológiát, melynek kudarcát éppen az okozta volna, hogy még nem állt rendelkezésére az információ fogalma.
Igazából a Wundtot megkérdője- lezőknek nem pusztán Wundt vélelmezett szakmai terméketlenségével van gondjuk. Alternatív hősöket szeretnének előtérbe állítani, akik kísérletileg produktívabbak voltak, s más filozófiai elkötelezettségekból indultak ki. Az egyik ilyen jelölt, különösen Edward Haupt értelmezésében, Georg Elias Müller. Nehéz dolog az ehhez hasonló befolyáskérdésekben dönteni. Kiinduló tényként azonban érdemes egy pillantást vetni a 6.1.ábrán látható összképre. Ez a kísérleti pszichológia elterjedését mutatja elsősorban a német nyelvterületen a 19. század végén. Bárki volt légyen is a fő mozgatóerő, jól látszik a laboratóriumokban megtestesülő mozgalmi terjeszkedés. Valamikor 1870 és 1900 között valami nagyon lényeges történt: a pszichológusok saját azonossággal léptek színre, mégpedig a kor német természettudományának megfelelő legfontosabb azonosságteremtő mozzanatot felhasználva: laboratóriumokat hoztak létre, mint évtizedekkel korábban például a vegyészek, majd a fiziológusok. Hasonlót mutat a 6.1. táblázat is: Ben-David és Collins (1966) értelmezésében azt, hogy valamikor 1870 táján meglendült a kísérleti pszichológiai publikációk száma, hogy azután a 90-es években a gyors fejlődés szakaszát érje el, először Németországban, majd Amerikában.
A kortársak röviddel Wundt halála után még a kísérletező és az elméleti igény összekapcsolását tartották Wundt fő erényének, azt, hogy egyszerre elemző, kísérletező és átfogó, filozofikus, összegző elme (Kornis 1921). Titchener (1921b, 177. o.), a Wundt szemléletét Amerikába átplántáló angol származású tanítványnak a fejezet mottójában szereplő jóslatából azonban a negatív oldal (a hírnév megmaradt, a részletek elmosódtak) oly mértékig bevált, hogy ha kiragadott Wundt-idézeteket ítéltetünk meg felsőbbéves pszichológus hallgatókkal, azok a mestert csak akkor ismerik fel, ha tudományos attitűdje legismertebb hozamáról, a kísérleti módszerről van szó, egyébként pedig a Wundttól származó idézeteket (csökkenő sorrendben) Freudnak, Skinnernek, Jamesnek és Watsonnak tulajdonítják (Anderson 1971).
Wundt központi jelentőségét a pszichológiatörténészek évtizedekkel halála után elsősorban szintén attitűdbeli tényezőkben s szociológiai kihatásában, befolyásában vélték legköny-nyebben megragadhatónak (Murphy 1949; Flugel 1957). A 19. század közepén sok (elsősorban német) természettudós már kísérleti pszichológiát művel, úgy azonban, hogy nem tudja, hogy ezt teszi. Valahogy úgy vannak ezzel, mint Moliere úrhatnám polgára, akinek a nyelvtanárra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, egész életében prózában beszélt. A kísérleti lélektan művelőinek is egy értelmezőre, programadóra volt szükségük, hogy rájöjjenek, amit a hűvös laboratóriumok diszkrét homályában művelnek, az már nem egyszerűen az élettan és a fizika kiterjesztése, hanem egy új tudomány. Wundt kitüntetett jelentőségét a pszichológia megszületésében az adja, hogy ő ambicionálta a programadás és a szakmává szervezés feladatát.
Wundt hatását a tanítványi genealógiák jól mutatják. A 6.1. ábrán látható, hogy milyen kiugró szerepe volt egész Európában s a tengerentúlon is a tanítványok útra indításában. Ben- David (1971) nagyszámú ábrájából csak a német habilitáltakat mutatom be. Ez is jól szemlélteti, hogy Wundt befolyása jóval meghaladja Müller vagy Brentano hatását. S ezt pontosan a szerepalakításban betöltött modell magyarázza. Azért őt emeljük ki alapítóként, mert neki volt legnagyobb gyakorlati hatása, mivel egy új tudomány eszközeit körvonalazta, másrészt, mert ő képviselte leghatározottabban a kísérleti pszichológia megszületéséhez szükséges új identitást, a szerephibridizációt. Ennek lényege, hogy a természettudomány módszereivel a lélekre vonatkozó kérdéseket ki kell szakítani a filozófiából. Mivel a szerephibridizáció a filozófia és a fiziológia, mint két akadémikusan respektált diszciplína között ment végbe, a kialakult új szerep is akadémikus jellegű lett. A mai pszichológusok számára többnyire életidegennek tűnő módon Wundt úgy vélte, hogy a pszichológiának filozofikus kérdésekre kell tudományos választ adnia, s nem a gyakorlat gondjaira kell felelnie. Német változatában az új szakma egész gondolkodásmódja nem a hétköznapi életből indul. Ez a vállalt életidegenség a magyarázata annak, hogy a kezdeti flörtölés után az amerikai pszichológusok jó része – a sajátosan amerikai pszichológusok – szakít Wundt örökségével. Wil- liam James csalódása közismert. Kettejük attitűdbeli eltérésének Boring (1942) egy sokatmondó című tanulmányt szentel, amelyben az emberi természetet állítja szembe az érzékeléssel. De ideálokat keresve a Wund- tot korábban hosszú tanulmányban ünneplő Stanley Hall is Freudra vált, és James Mark Baldwin csalódása is közismert. A Wundtnál sokat kísérletező James McKeen Cattel pedig az evolúciós galtoni paradigma hatása alá kerül, s hazatérve Amerikába az egyéni különbségek kutatásának élharcosa lesz. Blumenthal (1980) és Rieber (1980) a kiábrándulás fő okaként ezt az életidegenséget emelik ki, azt, hogy az amerikai dinamikus életszemlélet és az evolúciós-funkcionalista gondolkodásmód nehezen volt összeegyeztethető Wundt akadémizmusával.
3.6. táblázat - 6.1. táblázat. A kísérleti pszichológiai könyvek számának alakulása a 19. században (Ben- David és Collins 1966 nyomán)
Evek
|
Német
|
Francia
|
Brit
|
Amerikai
|
Egyéb
|
Összesen
|
1827-36
|
4
|
3
|
2
|
|
|
9
|
1837-46
|
11
|
4
|
2
|
|
1
|
18
|
1847-56
|
15
|
2
|
6
|
1
|
|
24
|
1857-66
|
16
|
8
|
7
|
|
3
|
34
|
1867-76
|
38
|
11
|
15
|
1
|
4
|
69
|
1877-86
|
57
|
22
|
17
|
9
|
12
|
117
|
1887-96
|
84
|
50
|
13
|
78
|
21
|
246
|
2.2. A lipcsei német minta
A pszichológia szervezeti önállósodásában a szerephibridizáció volt a kulcsmozzanat, ez adja meg Wundt, mint emberi életút mintának és szocializációs etalonnak a kitüntetett jelentőségét. Volt egy sajátos attitűd, amely érlelődött a korban, s amit a leghatározottabban Wundt képviselt. Ben-David és Collins (1966) tüzetes tudományszociológiai elemzése, mely azután Ben-David (1971) tankönyvének sztenderd hivatkozásává vált, arra használja példaként a kísérleti lélektan diszciplináris kialakulását, hogy egy új diszciplína megalapozásához nem egyszerűen tények halmozódására, hanem attitűdváltásra is szükség van. Az újításhoz, jelen esetben egy új tudomány megszületéséhez szükséges új gondolatok intellektuálisan viszonylag hosszú időn át rendelkezésre álltak már. Évtizedek óta folytak az ember lelki paramétereinek mérésére törekvő kutatások. Az új robbanásszerű megjelenése szociológiailag akkor lesz jellemző, amikor az újdonság egy formálódó identitás részévé válik. A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a kísérleti és fiziológiai munkák megsokszorozódása a pszichológiában (6.1. táblázat) egy új identitás létrejöttével magyarázható. Ez az identitás azon alapult, hogy a természettudományokból jött emberek (orvosok, fizikusok) a természettudományok akkori, nagyobb tekintélyét s mindenhatónak kikiáltott módszerét, a kísérletezést terjesztették ki az akadémiku- san a filozófia terrénumának számító pszichológiai kérdésekre. A versengőbb, s magasabb státusból (a természettudományokból) a kevésbé versengő s alacsonyabb státusú területre átlépett emberek „alapítják” meg az új attitűdöt, identitást s ezzel az új tudományt. Olyan fiziológusok ők, akik természettudományos attitűddel akarnak a filozófiában érvényesülni. Ebbe az attitűd-összeolvasztásba belejátszik egy egzisztenciális mozzanat is: a korábban hirtelen új tudományként felfutott élettanban „minden hely foglalt”, ugyanakkor a német idealizmus s általában az akadémikus filozófia ezekben az évtizedekben, hullámvölgyben van, oda viszonylag könnyű betörni. Mind az attitűdváltásnak, mind az egzisztenciális mozzanatnak a jelentősége negatív hatásaiból is ismert. Évtizedekkel később, a századfordulóra a német mandarin kultúra, a természettudományok által háttérbe szorított világ visszacsap majd. Visszaköveteli magának a nagyobb presztízst mind intellektuálisan, elemző munkákban, mint Husserl 1912-ben (magyarul 1970) megjelent nevezetes kritikájában a naturalizmus felett, mind pedig mozgalomszerű kiáltványokban. A filozófusok egzisztenciálisan azt is sérelmezik, hogy a természettudományos attitűd jegyében a német filozófia tanszékeket természettudósok vezetik (lásd erről Ringer 1969). Ez a visszakövetelés a pszichológiát illetően valójában annak a folyamatnak a végpontja, mely Wundttal indult el. Az ő követőinek elementarizmusával majd jelentés-, történelem- s mintázat-középpontú pszichológiák állnak szemben.
A Wundt által képviselt szerephibridizáció akadémikus jellegű. Azoknak a maguk sorsát alakító fiataloknak való, mint Helmholtz és Wundt is volt, akik ugyan orvosi végzettséget szereztek, de örülnek, hogy nem kell gyakorló orvosnak lenniük. Wundt s követői számára az új tudomány helyének bizonyításához alapvető jelentőségű volt a kor német tudományosságában bevett intézményes és intellektuális feltételek és közeg megteremtése. Tankönyv, katedra és laboratórium, folyóirat és tanítványok kellettek ehhez. Az új pszichológia Wundtnak köszönhetően nem szerényen s botladozva, hanem teljes vértezetben jelent meg. Munkáinak jó része, köztük különösen az először 1873-74-ben, vagyis még heidelbergi munkálkodása alatt megjelent Grundzüge der Physiologischen Psy- chologie, tankönyv, illetve kézikönyv. A munka hat kiadásából az utolsó 1911-ben jelent meg. Wundt mindegyik kiadást az éppen érvényes ismereteknek megfelelően dolgozta át, ezzel biztosítva a születő új tudomány tanoncai számára azt a (sokszor csak látszólag) biztos referencia keretet, mely a tudományos paradigmák átvitelének Thomas Kuhn (1974) felfogásában egyik legegyszerűbb modern módja (a tankönyv mint minta). A tankönyvek azt sugallják, hogy a diszciplína elért a pozitív ismeretek kumulatív összegződésének fázisába, s vannak anyagát rendezni képes egységes módszertani elvei is.
A rendszeres taglalásnak ezt a jelentőségét Wundt hatásában már Théodule Ribot (1882) is észrevette a korabeli német pszichológiát tárgyaló monográfiájában, de ugyanez tér vissza többek között a tanítvány Titchenernek (1921a) Wundtot korabeli riválisával, Brentanóval összehasonlító munkájában is. Dwelshauvers (1912, 158. o.) Wundt fiziológiai pszichológiájáról tartott előadásában pedig így foglalja össze véleményét: „Wundt fiziológiai pszichológiai munkái elsősorban tapasztalatok tárházaként hasznosak. Ezen felül szorgos munkáról tanúskodnak s a kísérleti módszernek a lelki élet különböző területeire való pontos s körültekintő alkalmazásáról. Végül érdekesek s mélyek a munkát irányító feltételezések.”
A mintává válásnak a tankönyv mellett három másik fontos forrása van: maguk az egyetemi órák, illetve a doktori fokozatszerzés lehetősége, a laboratórium és a publikációs fórum létrejötte. Stanley Hall és Titchener, a nagyhírű tanítványok kortársi beszámolóit olvasva Wundt előadásai a mai olvasó számára szinte karikaturisztikusan mutatják a 19. századi német akadémikus kultúra oktatási stílusát. (Wundt neheztelt is Hallra e beszámoló miatt.) A profesz- szor az élettől elzárkózva, elefántcsonttoronyban a tiszta megismerés attitűdjét képviseli, a diákok az általa adott témákhoz igazodnak, az egyéni ambíciót szinte mozgalmi fegyelemmel alárendelik a csoportcéloknak. Wundt érdeme , hogy egy új tudomány érdekében tudott élni ennek az akadémikus mandarin kultúrának a lehetőségeivel.
6.1. ábra. Wundt és a rivális német pszichológusok habilitált tanítványi köre (Ben-David 1971 nyomán)
A laboratórium megnyitását 1879-re datáljuk. Wundt akkor újonnan szervezett filozófiai (!) tanszékén korábban is volt az előadásokon kísérleti demonstráció. A laboratórium alapítása azonban, mint számos korábbi deheroizáló és relativizáló beszámolóval szemben Bringmann, Bringmann és Ungererer (1980) világosan demonstrálják, nagy személyes erőfeszítést igényelt. A Kísérleti pszichológiai laboratórium egyben átlépést is jelentett a tettek mezéjére: ahogy Bringmann és munkatársai elemzik, ezzel a tanítványok szaván fogták Wundtot. Itt már nem lehetett csak beszélni a kísérletezésről, azt művelni kellett. Wundt el is ismeri sok beszámolójában, hogy ebben központi szerepet játszottak diákjai. A laboratórium alapítás szimbolikája révén nyilvánvaló Wundt intellektuális merészsége, maga a laboratórium pedig szintén a természettudományosság auráját növeli az új tudomány körül. Ez a laboratóriumi tudomány lesz a legkönnyebben terjeszkedő minta. A tanítványok és a távoli követők számára ez a legvilágosabban követendő lépés az új tudomány kialakításában, könnyebben megvalósítható, mint a tanszék és a fokozatot adó képzés, ugyanakkor gyakorlatilag, az új közösség életmódja szempontjából is fontosabb ez. Egy valóságos fizikai helyet jelent, ahol dolgozni lehet, egy helyet, amely műszerekkel van felszerelve s ettől tudományos, ahol távol lehet lenni mind a világtól, mind a be- avatatlan diákoktól. Elzárkózást és bennfentességet teremt, ami mindmáig így van a komoly kísérletező helyeken. A laboratórium a korabeli német egyetemek új, technológiai kultúrájának kulcshelye. A 6.2. ábra mutatja a laboratórium elrendezését. Érdemes ezt összehasonlítani a 6.3. ábrán a stanfordi laboratóriummal 1906-ból. Az összevetés sok mindent elárul abból, hogyan válik az amerikai pszichológia századunk győztesévé: a pénz révén.
6.2. ábra. Wundt kísérleti pszichológiai laboratóriumának alaprajza Lipcsében (Bringmann, Bringmann és Ungererer 1980 nyomán). A bal oldalon pedig a laboratórium munkaszobája (Hiebsh 1980 nyomán)
Wundt 1881-ban indítja el az első kísérleti pszichológiai folyóiratot Philosophische Studien címmel. A tanszék hivatalos hivatását tükröző cím ellenére valójában pszichológiai lapról van szó: ebben jelennek meg az egyre szaporodó tanítványok kísérleti dolgozatai, de a mester kisebb művei is. Az 1881 és 1902 között 20 kötetet megért folyóirat, mely 1905-ben azután, a helyzetet legitimalizálandó, megváltoztatja nevét Psychologische Studienre, a korban a kísérleti eszme legfőbb terjesztője is volt a tankönyvek mellett. A tanítványok számára az önálló érvényesülés csatornáját is biztosította, az első lépéseket az akadémiai hely megtaláláshoz. Valójában mindvégig Wundték lapja maradt. Az 1890-ben Ebbinghaus és König alapította Zeitschrift für Psychologie lesz a Lipcsén kívüliek folyóirata.
2.3. Tárgy és módszer: a kísérleti pszichológia kutatási programja
A Wundt képviselte pszichológia tartalmában is megfelel ennek az akadémikus képnek. Karikatúraszerű összképként az alábbiakkal szokták jellemezni rendszerét: elementarista tudatlélektan, mely a lelki életet mozaikszerű összetevőkre boncolja fel, s a lelki élet bonyolultságáról a végső egységek passzív kombinációival ad számot (e kombinációk „mondattanát” írnák le az asszociációs törvények). Ugyanakkor ez a pszichológia élettani: a lelki életet visszavezeti a fiziológia alaptörvényeire (redukcio- nista), s ennek megfelelően érzéketlen az értelemjelentés s általában a magasabb humán szerveződések iránt. Kutatási módszere a kísérlet, adatait laboratóriumok életidegen világában szerzi.
Karikatúra ez a kép, mely Wundt mellett sokat köszönhet bírálóinak, annak a ténynek, hogy az őt követő irányzatok mind a klasszikus mintához viszonyítva fogalmazták meg saját új mondanivalójukat. Igazságtalan azért is, mert Wundt hosszú munkássága során felfogása fokozatosan eltolódott a szintetikus-szintetizáló lelki jelenségek (az apper- cepció, a figyelem, az akarat) nagyobb jelentőségének hangsúlyozása irányába, valójában vállaltan egy voluntarisztikus pszichológiát szeretett volna létrehozni, s utolsó évtizedeiben elmozdult a kulturális, szellemi objektivációk (az értelmes szerveződések) előtérbe állítása felé.
6.3. ábra. A kísérleti pszichológiai laboratórium a Stanford Egyetemen 1906-ban (Hilgard, 1987, 35. o. nyomán)
2.3.1. Kísérlet és önmegfigyelés
Nézzük meg először magát a módszert: hogyan kísérleti s laboratóriumi maga Wundt programja? Közkeletű felfogás a modern pszichológiáról, hogy módszeréhez, a kísérletezéshez találta meg tárgyát. Ez a megfogalmazás nem is nagyon rejtett kritikát tartalmaz: azt sugallja, hogy a modern pszichológia képviselői azért kezdtek olyan száraz, életidegen (unalmas) dolgokkal foglalkozni, mint az érzékelési küszöbök, a reakcióidő vagy az asszociációképzés elemi folyamatai, mert ezekhez volt megfelelő módszerük. Ez biztosan nem igaz a szociális ismeretelmélet szempontjából. Mint Canguilhem (1980) már többször hivatkozott koncepciója hirdeti, a kísérleti pszichológia kezdetei az ember, mint eszköz (mérési, észlelés, tanulási eszköz) korlátai iránti érdeklődés miatt foglalkoztak éppen azzal, amivel foglalkoztak. Másrészt maga a percepció belvilága iránti érdeklődés a köznapi élet része is volt, a modern szubjektum kialakításának részét képezte. Ez a belső világ a kulcsa. Ahogy Crary (1999) elemzi, a 19. századi szubjektum keletkezésében a belső torzításoknak, azok lehetőségének alapvető jelentősége volt.
Wundték számára a kísérletezés a filozófusok hagyományos karosszékből űzött pszichológiájának módszertani meghaladását jelentette. Történetileg nem jelentéktelen fordulat ez. Richard (1992) mai áttekintése világosan mutatja például, hogy a tizennyolcadik században nem elvi, koncepcionális okokból nem születik meg az intézményesült pszichológia, hanem a módszer hiánya miatt. Mind a filozófia ismeretelméleti fejezeteiből, mind a mindennapi problémákból kiinduló pszichologizálás hiányossága spekulativitása volt. Elképzeléseit nem kapcsolta össze rendszeres adatszerzéssel.
A wundti pszichológia helyzete kísérlet és önmegfigyelés viszonyát tekintve történetileg kétarcú. Visszafelé tekintve, a hagyományos, spekulatív ka- rosszék-pszichológia felől nézve, a kísérlet tűnik újdonságnak, vagyis az, hogy a pszichológus a kutatás folyamatába rendszeresen variált független változókat vezet be, s ezzel megjelenik az objektív attitűd. Ugyanakkor a 20. századi objektivisztikus trendek felől tekintve, ez a pszichológia szubjektív, az volt kiugró jellemzője, hogy hitt az önmegfigyelés doktrínájában. Ezt a köztes helyzetet mutatja a 6.4. ábra. A döntő változás a karosszék-pszicholó- giával szemben, hogy bármilyen intimnek s magába zártnak tűnjön is az új kísérleti pszichológia, adatszerzésében dialogikus jellegű. Elválik egymástól az, aki az önmegfigyelést végzi, s az, aki a cikket írja belőle, illetve az eredeti kérdést feltette. Ezzel szemben a hagyományos karosszék-pszichológia egyszemélyes vállalkozás: Hume teszi fel a kérdést, s ő is válaszol rá. Ugyanakkor egy fontos mozzanatban megőrzi az új kísérleti pszichológia is a karosszék-pszichológia hozzáállását: felteszi, hogy saját lelki élete teljességgel áttetsző a megfigyelő számára. Ezzel szemben a behaviorista (C) nem tételez fel egy privilegizált belső világot, amire rögzített referenciával utalnának a kísérleti személy kifejezései. Nincs transzparens belső világ, mivel kísérleti szempontból nincs is belső világ. Végül (D) a mai kognitív pszichológia újra felteszi a belső világot, sőt, még beszéltet is róla, de nem tételezi fel, hogy az transzparens lenne a kísérleti személy számára. Az önbeszámolót felhasználja, de csak úgy, mint egy bíróság a tanúvallomást: kriticistán kezeli.
6.4. ábra. A megfigyelői helyzet a hagyományos karosszék-pszichológiában (A), a klasszikus tudatlélektanban (B), a behaviorizmusban (C) és a mai kognitív pszichológiában (D). Gábris Krisztián rajza
Wundt számára a kettő – kísérlet és önmegfigyelés – ennek a sémának megfelelően szervesen összetartozik: „A pszichológiai önmegfigyelés kéz a kézben halad a kísérleti fiziológia módszereivel” (Wundt 1874, 2. o.), írja klasszikus művének bevezető lapjain. A természettudományos kánonnak felel meg a kísérlet bevezetése: erre a jelenségek kiváltása, előidézése miatt van szükség (Wundt 1898). Vagyis a kísérlet a pszichológiában is a természet feletti kontroll gondolatának analógiájára, az ellenőrzés kontextusában jelenik meg, együtt természetesen a már sokszor emlegetett mérési és sztenderdizálási igénnyel.
Az önmegfigyelés használata Wundt felfogásában túllép a mindennapiságon, de túllép az alkalmi számadáson is. Rendszeres ingeradás kell hozzá, és felkészült kísérleti személyek. A megfigyelőnek, aki többnyire egy kolléga, évek óta tanul pszichológiát, tudnia kell, hogy mikor vezesse be az önmegfigyelést; figyelnie kell a kísérlet közben: megismételhető adatokat kell produkálnia (Robert Watson 1964 ad jó jellemzést erről). A kollégák használata nagyon komoly kritérium volt. Mint Elsenhans (1897) korabeli beszámolója értékeli, korántsem volt triviális az, hogy miből következtet a kísérletező a belső világra. Valójában már a klasszikus pszichológia is egyre inkább a közlés és a viselkedés elemzését végezte. A közlés tartalmai alapján, saját élményvilágunkból kiindulva következtetünk a kísérleti helyzetben mások élményeire. Bármennyire is szó szerintinek tűnt eredendően az önbeszámoló használata, ez fokozatosan áttételessé vált. Egy további jellegzetessége a klasszikus kornak Elsenhans bemutatásában, hogy élményoldalát tekintve, mivel a kísérleti önmegfigyelésnél a figyelem egy kiragadott folyamatra irányul, ezért sokkal fogalmibb, besoro- lóbb lesz, mint a közvetlen belső észlelés lenne.
A klasszikus német pszichológia abban az értelemben is akadémikus, hogy az úttörők elképzelhetetlennek tartották azt, hogy pszichológiailag iskolázatlan személyek valóban használható adatokat produkálnának: az önmegfigyeléshez fogalmilag iskolázott szem kell. Ellentmondást érzünk ma itt, hiszen ugyanakkor maga a karteziánus önmegfigyelési doktrína, amit lényegében Wundt is követ, felteszi, hogy tudattartalmaihoz minden ember hozzáfér. Mindenesetre – mint Flugel (1964) megemlíti – sok szociálisan ésszerű mozzanat volt abban, hogy a kezdeti évtizedekben a pszichológusok felváltva szerepeltek kísérletvezetőként és kísérleti személyként. Egy önmegfigyeléses reakcióidő vagy küszöbmérési kísérlet sokszor több ezer, nevetségesnek, megalázónak tűnő, s mindenképpen rendkívül unalmas megfigyelésből áll. A beavatottak részvétele biztosította a nevetségesség kivédését, s kellő tapintat vette körül a vállalkozást. Danziger (1990) elemzése arra is rámutat, hogy a kísérletező és a kísérleti személy elválasztása mellett ezek sokszor szerepet is cseréltek. (A Wundt lapjában közölt tanulmányok 30-80%-ában.) Ennek köszönhetően a korai kísérletezésben, szemben például a klinikai megfigyeléssel, sokkal kisebb volt a hatalmi szemantika szerepe, kisebb volt a státuseltérés a kísérletező és a kísérleti személy között. Maga a szerepmegosztás, mint Danziger elemzi, a legdöntőbb újdonság a pszichológiai kísérletezésben, például a kémiai laboratóriumhoz képest. Ott, mivel az adat nem a megfigyelőre vonatkozik, természetesen nem válik szét a megfigyelő és a kutató.
Volt azonban ennek egy hátulütője is, a közös kódnak és a szerepmegoszlások közötti szerepcseréknek, ami a századfordulón válik világossá: igen nagy volt a fogalmi egyetértés a két szereplő között, ami számos elvárási hatást eredményez. Az introspekcióval – úgy, ahogyan azt Wundtnál s követőinél használják – éppen e trenírozottság miatt volt számos gond. A század elején, a képzet nélküli gondolkodás vitája kapcsán veszik észre (Woodworth 1915), hogy a laboratóriumok gyakorlási hatásokat eredményezhetnek. Az alaklélektan tágabban is megfogalmazza a vádat (például Köhler 1947): maga a hit az elemekben, és az elemző stílusú önbeszámoló kölcsönösen feltételezik egymást. Önbecsapás, amikor a hagyományos elementarista pszichológus az elemek közvetlen, élménybeli adottságára az önmegfigyelés alapján apellál; szakmai hite határozza meg éppen az önmegfigyelést. Nem téved, amikor elemekről számol be, élményei valódiak, de a „természetes”, befolyásolatlan beállítódás esetén nem ezek jelennének meg. Filozófiailag is megjelent a kettősség. A fiatal Bertrand Russell (1919/1991) által is képviselt érzetadatelmélet felteszi, hogy tapasztalás révén való tudásunk elemi dolgokról (színek, formák stb.) van. Már pl. az asztal élménye is kikövetkeztetett, másodlagos. A fenomenológusok, például Husserl (1910) ezt megkérdőjelezik. A „természetes attitűd”, az előítéleteket levetkezett beállítódás az ő élményvilág értelmezésük számára nem érzetadatokat ad, hanem értelmes egészeket.
Valójában a kísérleti pszichológia egymást részben átfedő többféle szerepszétválasztás közepette született meg. Ezek a mukamegosztások mindmáig hatékonyak. Furcsának tűnhet, hogy egészében szerephibridizációról beszélek, részleteiben pedig szétválasztásokról. Ez azonban magának az ellentmondásos helyzetnek a jellemzője. A hibridizáció egyrészt egzisztenciális szükséglet volt, másrészt a filozófiák (az empirizmus és a német idealizmus) és a természettudomány egymásra vetítését jelentette. Ebben a hibridizációban a tudomány adja a módszert. S ennek a módszernek a lényege a bonyolult dolgok részekre bontása. Ennek részeként válnak el egymástól a korábban zavaróan összeolvadt szerepek a tudományos kutatás folyamatában.
A hagyományos filozófiai pszichológiában az int- rospektív megfigyelő, a kísérletező és a beszámoló író azonos volt. David Hume ült karosszékében, s hol a maga elméjét, hol mások viselkedését elemezve írta könyveit, amit a 6.4. ábra mutat.
A kísérleti pszichológia megjelenésével jelent meg az első munkamegosztás s két polarizált elrendezés.
2.3.1.1. Első megoszlás: Önmegfigyelő és kutató
Kísérletező és cikkíró Önmegfigyelést végző személy
Wilhelm Wundt „munkatársai”
(kísérleti személyek)
Nem szabad elfelednünk, hogy ez viszonylagos munkamegosztás volt, mindig csak egy adott helyzetben érvényesült. Mint Danziger (1990) utal rá, a szerepek fel is cserélődtek. A korai pszichológiát éppen az jellemzi, hogy valaki hol kísérleti személy, hol kísérletező. Ebből ered azután az a számunkra furcsa vonás is, hogy ekkor még nevesített kísérleti személyek vannak.
2.3.1.2. Második megoszlás: Kísérletező és beszámolókészítő
Létrejött később egy másik megosztás is, a tényleges kísérletvezető (a jegyzőkönyvvezető, ingeradó, aki találkozik a személyekkel) és a kutatás felelőse között. Általában ez a felsős diákok és a professzorok közötti munkamegosztás.
Vagyis a diákok a kísérleti pszichológiában kettős szerepet játszottak: kezdetben tanult kísérleti személyek voltak, de egy időben kísérletezők is, majd egyre inkább kísérletvezetők.
6.5 ábra. Néhány úttörő pszichológiai műszer Wundt korából. Cattell úgynevezett ejtős tachisztoszkópja, demonstrációs és profi változatban. Wirth emlékezeti dobja két nézetben. Ranschburg Pál mnemométere
A behaviorizmussal a viszonyok visszafordíthatatlanul megváltoztak. A patkány és a galamb természetesen nem lehet kísérletező, s önbeszámolót sem tud adni. A kísérleti személyeket egyre inkább nem, mint ágenseket kezdték kezelni, még ha emberek voltak is, s csak mint reagáló lények játszottak szerepet. A nagy amerikai találmány az lesz, hogy az egyetemi tömegeket használjuk vizsgálatainkban, de úgy, mintha nem is személyek lennének.
2.3.1.3. Harmadik megoszlás: Kísérletező és instrumentumkészítő
A modern pszichológia általában igen kifinomult kutatási eszközökre támaszkodik. Az instrumentumkészítő és az instrumentumhasználó kísérletező szerepe fokozatosan vált csak szét. Kezdetben ez kéz a kézben haladt: a reakcióidő vagy az emlékezet kutatói maguk találták ki időmérőiket, emlékezeti dobjaikat s így tovább.
Az instrumentumgyártás a kilencvenes évektől vált sajátos foglalkozássá, s ettől fogva a tényleges kutatás egyre inkább csak használja, s nem készíti az eszközöket. A 6.5. ábra bemutat néhány korai műszert Wundt laboratóriumából s a korszak más laboratóriumaiból. Ezek még az első nemzedék műszerei: maguk a pszichológusok tervezték őket s irányították elkészítésüket. A 6.6. ábra pedig ízelítőt ad a kor kísérletezésének ünnepélyességéből.
2.3.2. A vizsgálódás alternatív modelljei
Érdemes állandóan eszünkbe idézni, hogy a lipcsei minta nem az egyetlen modell már saját korában sem arra, hogy a pszichológiát tapasztalati tudománnyá tegyék. Danziger (1990) állította újra reflektorfénybe azt a jellegzetességét a korai tapasztalati pszichológia irányzatainak, hogy eltérő modelleket alkalmaznak a kutatásra. Voltaképpen a már többször emlegetett különböző szerephibridizációknak eltérő kutatási stílusok is megfeleltek. A wundti laboratórium hisz az egyetemességben, abban, hogy a kísérletek során az emberi elme általános törvényszerűségeit tárja fel. Ennek megfelelően a résztvevők között kicsiny a hatalombeli eltérés, a szerepek a vizsgálatvezető és a kísérleti személy között megfordíthatóak. Mind Danziger említi is, a kísérleti személyt a közleményekben gyakran mint munkatársat (Mitarbeiter) emlegetik. A cél adatok egy populációjának nyerése. Fontos, hogy az adatok pontosak legyenek (ezért kell a gyakorlott kísérleti személy), ugyanakkor az adatok bárkitől származhatnak, nem rendeljük vissza őket a személyhez. Az adatok az egyetemességet képviselik. A kísérletezésben ezt a hagyományt folytatja majd az alaklélektan és a különböző fenomenológiai irányzatok, miközben az elemző hozzáállást bírálják a wundti tradícióból. Az alaklélektan számára is úgy jelenik meg az eszmény, hogy a kísérletezés célja egy egyetemes jelenség felmutatása, mely megfelelő körülmények mellett bármikor, bárkinél ugyanúgy váltható ki.
Az önmegfigyeléssel kiegészített kísérlet mellett Wundt egyébként másik módszert is megenged a pszichológiában: az ember természettörténetének megfigyelését. Ez tulajdonképpen a kultúra termékeinek rendszerezését jelenti abból a szempontból, hogy mit mondanak az azt létrehozó ember lelki jelenségeiről. A magasabb lelki jelenségek (a gondolkodás) kutatásának ez a megfelelő módszere, ezekhez a bonyolult folyamatokhoz az önmegfigyelés ugyanis nem tud hozzáférni.
A galtoni minta a kísérletezéssel és a társadalmi megfigyeléssel ezzel szemben az egyént tekinti a kutatás egységének. A biológiai egyed, a magába zárt egyén az adatok hordozója és forrása is. Darwini elkötelezettségei révén ez a felfogás hisz az egyéni változatosságban, vagyis abban, hogy az egyéni adatok jellegzetes eloszlást mutatnak. Éppen azért kell az adatokat az egyénhez rendelni, mert szisztematikusan vizsgálni akarják az eltéréseket. Az adatok statisztikai feldolgozás alapját képezik. Ez azt is sugallja, hogy a kísérletben szerzett adatok eltérései megfelelnek a való életben létező versengésnek. Ugyanakkor a hatalmi aszimmetria sajátos itt. A tudásban megvan, hiszen a kísérletezőnek olyan kérdései vannak, amiről a vizsgálati személy nem tud. Interakciósan azonban nincsen hatalmi aszimmetria: a kísérletező és a kísérleti személy mint idegenek találkoznak egy rövid interakcióban, ami valahol a nagyvárosi élet köznapi interakcióit modellálja, annak demokratikus egyenlőségi elveivel. Nem tanulság nélkül való, hogy a tömeges kísérletezés a mi korunkra – még akkor is, amikor nem az egyéni különbségeken van a hangsúly – ennek az anonim viselkedéskoordináló felfogásnak a győzelmét hozta. Ez az az elgondolás, amely a normalitást statisztikai fogalommá alakítja, s így megfelelteti az embert az egyre inkább normatívákat követő, uniformizált termelésnek és nagyvárosi életnek (Crary 1999). Canguilhem (1966) aki elsőként mutatott rá erre a folyamatra, egyben kritikusan is elemzi ezt az azonosítást. Véleménye szerint egy társadalmilag motivált hibás lépés volt a 19. században a nor- malitás statisztikai, azt az átlaggal azonosító felfogása, s a modern élettudományoknak le kellene lépniük erről az útról.
6.6. ábra. Wundt és tanítványai egy reakcióidő-mérő berendezéssel 1912-ben
A harmadik kutatási modell a korai klinikai minta volt Charcot munkásságában, mely, mint ismét Danziger hangsúlyozza, az orvos-beteg kapcsolatot terjeszti ki a kutatásra. A vizsgálatot végző mind intellektuálisan, mind a kísérlet irányításában hatalmi helyzetben van. A hatalmi viszonyok nagyon aszimmetrikusak. Innen származik a szuggesztív eljárások nagymérvű használata. Ez a hozzáállás szintén egyénhez rendeli az adatokat, az adott beteghez, és szintén hisz a nagy variábilitásban. Ugyanakkor a variábilitásban szakadékokat tételez fel: ami megvan a betegnél, az nincsen meg a professzornál, a betegek működésmódjai eltérőek.
Két szempontból fontos emlékeznünk ezekre a mozzanatokra. Egyrészt emlékeztetnek arra, hogy a korai szakaszokban sem volt egységes az adatszerzéssel, mint társas helyzettel kapcsolatos hozzáállásunk. Másrészt, a mai pszichológiában gyakran hangzanak el bírálatok a kísérleti pszichológia életidegen és személytelen mivolta miatt. A három modell összehasonlítása azt mutatja, hogy az először Galton antropometriai vizsgálataibanmegjelent személytelenség valójában pozitív vonásként vált győzedelmessé. Megvan benne ugyanis az interakciós egyenlőség: egyenlő felek lépnek kapcsolatba, nem úgy, mint az orvos-beteg viszonyban. Ugyanakkor hiányzik az a kollegiális intimitás is, ami viszont elvárásokon alapuló adattorzítások gyakori forrása. A 6.2. táblázat összefoglalóan mutatja a három modellt. Érdemes végiggondolni, vajon hogyan változtak ezek a jellemzők egy évszázad alatt. (Lásd a vitatott KÉRDÉSEK-et.)
Dostları ilə paylaş: |