A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története
Éetrajz – A hiányzó érzés szemben a romantikával: Mill élete és meggyőződései
Yüklə 6,13 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 4.14.3. Az asszociáció és a társadalmi szerződés
- 2.16. táblázat - 3.3. táblázat. Az empirista hagyomány a lélek szerkezetéről, feltüntetve a kisebbségi véleményeket is
- 4.15. Kulcsfogalmak
- 4.16. Szakirodalmi eligazító
- 5. 4. FEJEZET – Az életszellemektől a reflexelvig: az élettani gondolkodás mint a pszichológia előfutára
- 5.2. Az állati mozgás elméletei és a reflexelmélet
- 2.18. táblázat - 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása
- 5.2.2. A reflexjelenségek mechanikus és optikus modelljei
- 2.19. táblázat - 4.2. táblázat. A reflexfogalom kidolgozásának főszereplői kronológiai sorrendben (Fearing 1930 nyomán egyszerűsítve)
- 5.2.3. A reflexműködés biológiai sajátossága
Éetrajz – A hiányzó érzés szemben a romantikával: Mill élete és meggyőződései John Stuart Mill 1806. május 20-án született Londonban, s 1873. május 8-án hunyt el a franciaországi Avignon- ban. James Mill legidősebb fiaként John Stuart Mill koraérett zseni volt. Iskolába sosem járt, apja tanította. Maga a puritán, érzelemtelen nevelés, amint az ifjú Mill is beszámol róla, nem érdektelen pszichológiai téma, miként az sem, hogyan azonosul az ifjú apjával a gondolat kereteiben, s azután miben tagadja meg. 1823-tól 1858-ig, mily jellemző brit élet, nem egyetemi dolgozó, hanem a Kelet-indiai Társaság hivatalnokaként tartja el magát. Ez adja meg számára egyszerre az anyagi és szellemi függetlenséget, akárcsak apjának, ki főhivatalnok volt ugyanott. Az ifjú Mill is sokra vitte, pályája végén már parlamenti előterjesztést készít a társaság politikájáról. Apja komoly intellektuális munkára késztette már tízéves kora előtt. Emiatt azután önéletrajza kiváló pszichológiai forrás. 15 éves korától Bentham-hívő, radikális utilitáriánus, s igen fiatalon szerkeszti is Bentham műveit. Önéletrajza részletesen feltárja, hogyan adta fel a haszonelvűség kizárólagos használatát. Személyes válsága egy könyvmoly fiatal válsága, aki elméletileg átlátja minden erőfeszítésünk haszontalanságát és ürességét. Ebben a meglehetősen korai, 20 éves kori válságban két kérdés merült fel benne. Az egyik az elemzés szükségszerűségével és az elemzés iránti kényszerrel kapcsolatos. Ha az asszociacionista és az utilitárius elveket követjük, s mindent a maga forrására vezetünk vissza, akkor eltűnni látszik az érzés autenticitása. Ha magunkat a motivációs és mentális mechanika terepének tekintjük, elveszítjük egyediségérzésünket. Másik személyes problémája az élet céljával volt kapcsolatban. Van jelentése a teljesen és szigorúan észszerű világért folytatott harcnak? Vajon megadja-e az élet értelmét, ha a haszonelvűség győzelméért küzdünk? Személyes zsákutcájának általános jelentése is volt. Azt mutatta, hogy személyesen nincs mód egy következetesen tudományos, mechanikus életstílusra. Freud, aki fiatalemberként Mill emancipációs írásait fordította, sokat meditált ennek a mesterkélt életnek a keretein, egy levelében megjegyzi, hogy Mill önéletírása olyan, mintha az emberiség nem is férfiakból s nőkből állna (Jones 1973, 164. o.). Mill két intellektuális hatásra tudott megküzdeni válságával. A romantikus költészet vált az egyik tényezővé, mely eltávolította Millt a száraz, könyvszagú élettől. A romantikus költészet megtanította számára az érzelmek igazi értékét. A másik mozzanat az volt, hogy megismerkedett a német „romantikus történetfilozófiával”, különösen Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkáival. E gondolatok hatására az egyéniség, aszemélyiség kultivációja, annak gazdagítása önmagában értékes célokká válnak Mill számára. Az egyéniség kultusza, annak az egyénnek a kultusza, aki mindenki mástól eltérő lesz (ez természetesen jórészt összeegyeztethető az empirista vonal általános, de meglehetősen száraz intellektualizmusával), egyensúlyt fog képezni saját intellektuális rendszerének jegyeivel szemben. Emellett nevezetes módon felfedezte az intimitást és a szerelmet. Húszéves plátói kapcsolatba kerül Harriet Taylorral, hogy aztán özvegyasszonyként feleségül vegye. Mrs. Taylornak nagy hatása volt abban, hogy Mill nem csak általánosságban vált liberális politikussá (parlamenti képviselő is volt 1856 és 1868 között), hanem az általános választójog, s különösen a női egyenjogúság férfi harcosává is vált. Ami a motivációs mozzanatokat illeti, Mill későbbi munkáiban hidat teremt a romantika, a szabadság filozófiája és a modern emberkép között. Személyes sorsa azért példaértékű, mert azt mutatja, hogy az érzelmek és a szabadság kultusza nem kell, hogy eltérítsenek a racionális szemlélettől, nem kell szükségszerűen homályra és obskurantizmusra vezessenek. Mill azt hangsúlyozta, hogy vannak az életnek olyan oldalai, ahol a hiányökonómia nem érvényes. A hiányökonómia a társas kapcsolatok olyan képét sugallja, ahol a szereplőknek egy zéró összegű játszmával van dolguk. Ha A-nak több van x dologból, mint B-nek, akkor B-nek szükségszerűen kevesebb lesz x dologból. Mill szerint a tudás és a szeretet kivételek a gazdasági összhangból. Úgy képesek növekedni minden egyénnél, hogy közben nem vesznek el senki mástól. Ha én többet tudok, ez nem vesz el semmit a te tudásodból. Mill számára a tudást nem szabad az instrumentális használattal azonosítani, ahogy Bacon híres jelszava sugallja: a tudás hatalom. Az élet egyéb aspektusainak kultivációja együtt a személyiség és individualitás kultivációjának gondolatával, ami a romantikából és a német felvilágosodásból származik, biztosítják Mill számára, hogy meghaladja az egyensúlyozó és statikus modellt, valamint az utilitarizmus önzését. Teljesen naiv megfontolásokból kétségkívül igaz, hogy ezek azok a tényezők, melyeket pusztán egy adott személy tud elérni és teljesíteni. Elvégezhetem helyetted a feladatokat, de nem tudhatok helyetted valamit. Segíthetek abban, hogy találj valakit, akit szerethetsz, de nem tudok helyetted szeretni. Vagyis, a nem zéró összegű mozzanatok azok, amelyek kiválthatatlanok is más cselekedetei által. A történetfilozófia szempontjából ezeket erős és gyenge javaslatokként lehet megvizsgálni. Érdemes azonban rámutatni, hogy nincsenek ellentétben néhány mai javaslattal, amelyek az emberi társadalmak és az emberi motivációk tekintetében a nem regulatív mozzanatok jelentőségét hangsúlyozzák. A pszichológiában magában Mill gondolatai az úgynevezett önmegvalósító motivációs és személyiségelméletek előképét adják. Ezek az elméletek a motiváció regulációs felfogásában elrejtett hiánygazdaság elvet bírálják. Millnek van valami vonzalma a kognitív motivációval kapcsolatban előtérbe került elméletekkel és nevelési gyakorlattal, valamint azzal a gondolattal, hogy a tudás önmagáért való, és nem csak egy lenézendő dolog. Tág értelemben azokkal az elméletekkel is kapcsolatban van, melyek a szeretet generatív jellegét hangsúlyozzák (Maslow-tól Rogersen át Frommig), s Frommnak a nem megosztott szerelemmel kapcsolatos megjegyzéseivel is összefüggnek. 4.14.3. Az asszociáció és a társadalmi szerződés Kibontakozásuk közben mind az empiricista, mind a racionalista hagyomány a filozófiában az individualizált emberkép győzelmét eredményezte. Manapság kiterjedt kritikai irodalom próbálja meg új keretbe helyezni ezt a mozzanatot. Az új tézisek lényegében a tudományos tudás kommunális elméletére, a megismerés narratív és társalgásközpontú felfogására (a reprezentációk alkuelméletére), s a kognitív kategóriák kibontakozására vonatkozó szociális kutatásokra építenek. Ezen az alapon ezt az individualizmust negatív és káros hagyománynak tartják. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy ez az individualizmus korántsem valamiféle ingyen ebéd volt, hanem a mechanikus szolidaritás dezin- dividualizáló tendenciái és gyakorlata feletti győzelem. Kétségtelen, hogy a modernitás az embernek egy kontextustalanított, és így tényszerűen helytelen képét állította középpontba. Ez az elmozdulás azonban tagadta az ember középkori képét, ahol az ember a társadalmi rend és a fizikai hely korlátaiba van beszorítva. Kétségtelen, hogy a modern világ emberét is társas kapcsolatok korlátozzák, és ő is társas hálózatokban él. Messze nem Robinson. A kapcsolatoknak ezt a látszólagos gazdagságát azonban a választott kapcsolatok ritkasága kíséri. A modernitás az ember felszabadításának ígéretével élt. Illúzió, bár meglehetősen erőteljes illúzió, hogy ezzel minden korláttól megszabadította az emberiséget. Egyre inkább az élet köznapi tényévé válik azonban, hogy legtöbb korlátunk választott korlát. A modernitás új emberének kevesebb kapott tulajdonsága és több választott és felvett tulajdonsága van, és nagyobb nála az egyénített személyiség szerepe. A francia strukturalista és marxista filozófus, Lucien Goldmann Marx néhány korai írása nyomán (újabb kiadások 1964; 1968) igen világosan kifejtette minden felvilágosodott filozófusnak ezt a közös elkötelezettségét és kapcsolatát a piaci alapú gazdasággal. A piacgazdaság fejlődésének legfontosabb következménye, hogy az egyén, aki korábban pusztán a teljes társadalmi termelési és elosztási folyamat részeleme volt, most mind saját tudatában, mind embertársai tudatában független elemmé válik, egy monásszá, egy kiindulóponttá. Goldmann: A felvilágosodás filozófiája. 1973, 19. o. Goldmann felfogása szerint ebből az elkötelezettségből természetszerűen következik, hogy a társadalmat és az élet társadalmi mozzanatait egyének közti szerződés eredményeként értelmezik. A leegyszerűsített ember a második lépés a társas kapcsolatokban. Az első, a kiinduló lépés az elszigetelt egyén. A felvilágosodás elméletalkotóinak tehát nehéz helyzetük volt, amikor megpróbálták a társas mozzanatot nem a hagyomány kiindulópontjaként, hanem mint egy második lépést beépíteni az emberiségről alkotott összképükbe. Ez a felfogás lényegében azt hirdeti, hogy a társadalom és a társas kapcsolatok az egyénhez képest másodlagosak. Az emberek egy másodlagos szükségszerűségből hozzák létre a társas szerveződéseket, mivel meglévő individuális tendenciáik egymást keresztezik. Az egyénen túllépő társadalmi szerveződés alulról kell működjön, és nem felülről lefelé, mint ahogy azt a hagyományos társadalmak megkívánják. Ez a modernitás egészére oly jellemző társadalmi szerződés gondolat alapjellemzője. Tudjuk, hogy e témának számos változata van. Különböző elkötelezettségekkel élnek ezek azt illetően, hogy milyen széttartást és versengést tételeznek fel az egyéni emberi tendenciák között. Hobbes, aki a modern időkben a szerződés elindítója volt, arról beszél, hogy mindenki mindenkinek farkasa. Az ember alaphelyzete, mondja a Leviathanban, az, hogy mindenki mindenki ellen háborúzik. Számára ez az erős kormány és az erős állam szükségét jelentette, szembeállítva azonban az erős egyházzal. Kezdetben az emberi természet egy meglehetősen negatív képe élt, mely a szerződés eredeti fogalmával szoros kapcsolatban volt, és a racionális szerveződés szükséglete, melyet a polgárháború, sőt a vallásháború élménye motivált (Morse 1989; Toulmin 1990). A fogalom további fejlődése során néhányan, például Adam Smith már egyenesen proszociális motívumokat tételeznek fel a társas szerveződés alapjaiként. A vállalkozáson és a tőkén alapuló új társadalom kialakulásával jelentősen megváltozott a szerződés képzete. Az erős kormány igényét egyre inkább egy liberális állam képzete váltja fel, mely az egyéni tendenciák szabad kibontakozását támogatja. Győzedelmeskedik azonban maga az a gondolat, hogy az egyén az elsődleges, és a társadalom ebből levezetett entitás. Ez az elv érvényesül a társadalmi szerződés gondolat reformista irányzataiban, például Locke-nál, valamint azokban az irányzataiban, melyek akár a zsarnokgyilkosságtól sem riadnak vissza, ha az megszegné a szerződést (Rousseau). Természetesen a politikai szabadságjogokat és a politikatörténetet illetően ezek a változatok nem triviálisak. Eltérnek egymástól például abban, hogy az egyéni mivolt mely oldalai lehetnek szerződés tárgyai, és melyek nem. (Ezeknek a változatoknak jó modern áttekintését adja a Boucher és Kelly 1994, szerkesztette kötet. Röd 1998 újabb munkája azt is megmutatja, hogyan vált világossá Kant idejére, hogy itt fiktív, s nem valóságos szerződésről van szó.) Hume maga, aki nem volt a szerződéses gondolatok képviselője, rámutat az elme belső szerveződése és a társadalom szerveződése közti hasonlóságra. A lélekről mint képzetek köztársaságáról beszél, ahol az egyes elemek megváltozhatnak, de az általuk kialakított szerveződés megmaradhat. A köztársaság és a monarchia mint két jellegzetes kép a lelki (és az idegrendszeri) architektúráról a 19. században is visszatérő gondolatok lesznek. Deleuze (1998) részletesen elemzi, hogy Hume társadalomfelfogásában a szerződésgondolatot hogyan helyettesíti a hasznosság, s milyen kettőségek merülnek fel nála az intézmények és a szokások eltérésében. Mi köze van mindennek magához a pszichológiához? Először is ismét megerősíti azt a felfogást, hogy az ember alapvető modernista képe individualista. Ez lesz a 19. századi modern pszichológia jó részének kiindulópontja is, ez a standard jellemzője az egyénített pszichologizmusnak. Érdekes és nem kézenfekvő párhuzamot mutat azonban az elme empirista felfogása s az emberi kapcsolatok közt. Amikor a társadalom alapvető metaforája a Robinson- szerű szabad és kötetlen egyének közti asszociáció lesz, akkor az emberi elme mozaikszerű felfogása is uralkodni kezd. Az emberi elme is kiindulásként létező elemek asszociációjából építkezik, melyek egymástól és az egész rendszertől is függetlenek. Az empiricista metaelmélet együtt jár azzal, hogy elveszítjük az ember felülről lefelé determinált felfogását, ahol az egyén a struktúrák függvénye. Párhuzamosan ezzel van egy folyamat, melyben a struktúrák, különösen a logikai struktúrák és hierarchiák racionalista képe lesz alapvető az emberi elmére nézve. Azt sugallhatjuk tehát, hogy a mentális asszociáció doktrínája úgy válik uralkodóvá, mint a társadalom egyénített polgári képének uralkodó része. Ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy a pszichológia diadalmenete Descartes-tól kezdve a polgári individualizált társadalom eszményének győzelme is. Mindez nagyon szélsőségesnek és spekulatívnak tűnhet. Hasonló gondolatok felmerülnek azonban az irodalomban is. Fraudenthal (1986) monográfiájában azon túl, hogy általános affinitást mutatott ki a társadalomelmélet, a filozófia és a természetről alkotott kép között; a klasszikus korban olyan szerzők, mint Leibniz és Newton munkáiban világos analógiákat mutatott ki az episztemológiai rendszerek és a társadalmi szerveződésre vonatkozó gondolatok között. Az a newtoni kép, ahol a teret a rendszertől független tulajdonságokkal rendelkező elemek töltik be Fraudenthal felfogásában párhuzamos azzal a gondolattal, mely szerint a társadalom az önálló tulajdonságokkal rendelkező szabad egyénekből áll. Vagyis affinitás van a polgári individualizmus és a természet elementarisztikus képe között. S folytathatjuk ezt azzal, hogy az analógiának egy harmadik oldala is van, nevezetesen az ismeretelmélet. Az elme is végső elemekkel van telerakva, amelyek mechanikus jellegű törvényeket követtek. Alulról felfelé érvényesülő szerveződés van a világban, a társadalmi életben és az elmékben is. Ezzel szembeállítva Fraudenthal rámutat, hogy a kontinensen a hierarchikusabb társadalmakban, például Németországban olyan filozófiák és világnézetek bontakoztak ki, melyek strukturáltabbak voltak. A leibnizi felfogás azt hangsúlyozza, hogy az ember alapvetően társas lény. Ugyanakkor ezek a felfogások azt hirdetik, hogy az emberek természettől fogva egyenlőtlenek, és így a hierarchikus szerveződés lenne a természetes. Mindez megfelel az ismeret racionalista felfogásának. 2.16. táblázat - 3.3. táblázat. Az empirista hagyomány a lélek szerkezetéről, feltüntetve a kisebbségi véleményeket is
A 19. századra tehát körvonalazódott egy részleteiben vitatott, de igen erőteljes metateória az ember lelki működéseiről. Ennek kereteit az itt felvett négy dimenzióra a 3.3. táblázat mutatja, feltüntetve a kisebbségi véleményeket is. 4.15. Kulcsfogalmak 2.17. táblázat -
4.16. Szakirodalmi eligazító A kor egészének jellemzésére Cassirer (1951) a jó kiindulás. Pascalról Goldmann monográfiája mérvadó. A Kantról szóló pszichológiai irodalomban sok a friss munka. Kiindulásként Leary (1982) ajánlható. Kant filozófiai értékelésére pedig Tengelyi (1997). Az asszociáció fogalmának értelmezésére a mai pszichológia felől Rappaport mellett Anderson és Bower (1973) ad biztos fogódzókat. A perceptuális tanulás fogalmának filozófiailag kifinomult s a modern pszichológiában is járatos értékeléshez Hatfield (1992) a jó forrás. A mai értelmezések bemutatására magyarul a Marton L. Magda (1975) szerkesztette kötet és Neisser (1984). A társadalmi szerződés gondolat és az utilitarizmus pszichológiai értékeléséhez Barker (1962) régi olvasókönyve mellett Ludassy Mária könyvei és Deleuze (1998) hasznos kiindulópontok. 5. 4. FEJEZET – Az életszellemektől a reflexelvig: az élettani gondolkodás mint a pszichológia előfutára 5.1. A biológia jelentősége A pszichológia, amikor a 19. század végén intézményes foglalkozásként formát öltött, a modern ismeretelmélet és a fiziológiai gondolkodás új fejleményeinek kombinációjából alakult ki. Bár ez a kombináció vagy szerephibridizáció a modern pszichológiához vezető utaknak csak egyike volt, társadalmi okokból ez volt a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb. A kísérleti pszichológia volt még a korai, nem kísérletező funkcionalisták számára is a modell: mély áhítattal tekintettek a német fejleményekre, mint a francia Ribot (1879), s az amerikai Stanley Hall (1912) könyvei jól mutatják. A szerephibridizáció érvényes volt mind személyes, mind intellektuális szinten A német nyelvű világban az első kísérletező pszichológusok szinte kivétel nélkül orvosi képzettségű fiziológusok voltak, akik kirándulásokat tettek a filozófia területére. Intellektuálisan megpróbálták összekapcsolni a természettudományok kísérleti módszerét az ismeretelméletből átvett spekulatív kérdésekkel. Az emberre alkalmazott kísérletezés gondolata a fiziológiából jött, egy viszonylag új diszciplínából, amely az 1830-as-50-es években függetlenedett az anatómiától. Az új kísérleti pszichológia determinisztikus gondolkodásmódját is a fiziológiából vette át. Végül a biológiai megfontolások egyre fontosabbá váltak abban, hogy konkrét válaszokat, vagy legalábbis természettudományos glosszákat adjanak a test-lélek probléma körül fogalmazódott karteziánus pszichofizikai kérdésre. A fiziológusok lehozták a földre az ideológiai materializmusból az olyan elvont fogalmakat, melyeket filozófusok és orvosok, például La Mettrie vagy Condillac javasoltak. Vagyis a pszichológia, mint diszciplína alakulása természettudományként jellegzetes 19. századi fejlemény volt. Az emberi testtel kapcsolatos gondolatok az antikvitás óta összeolvadtak és különbözőképpen vegyültek az emberi lélektant érintő gondolatokkal. Descartes idejétől kezdve döntővé váltak ezek a problémák a filozófusok gondolkodásában az elmére vagy a lélekre nézve. Az előző fejezetek adtak némi összefoglalót az elme végső vagy elvont természete, illetve a test és a fizikai világ viszonyáról. E fejezetben ismét hosszmetszeti képet adok, mely igencsak leegyszerűsítés, még terminológiáját illetően is. A „fiziológia” mint egy független biológiai és orvosi diszciplína jellegzetes
5.2. Az állati mozgás elméletei és a reflexelmélet 5.2.1. Az állati mozgás szemben a fizikai mozgással Az állati mozgásra vonatkozó elméletek korai történetét úgy is tekinthetjük, mint egy fejezetet a modern világkép gépiessé válásában. Dijksterhuis (1961) a világkép mechanizációjával kapcsolatos nagyszerű áttekintésében a „mechanikus” kifejezés különböző értelmeit tárgyalja. Az egyik ezek közül a gépszerű, mely a korai modernitásban, akárcsak ma, sokak számára javarészt analógia volt. Olyan erőfeszítést jelentett, hogy az elvont kérdéseket konkrét, vizuálisan rendelkezésre álló példák formájában kell elképzelni. Ugyanakkor azt az általános reményt is jelentette, hogy matematizált világképet tudunk kialakítani. Harmadszor, az animisztikus gondolatok elvetését jelentette, s azt, hogy minden mozgást külső tényezőknek tulajdonítunk. Ahogy Dijksterhuis (1961, 498. o.) maga is rámutat, ez a teljes és végleges mechanizáció reménye volt, de még a klasszikus fizikában sem sikerült sosem végrehajtani. Bizonyos belső tényezők, mint a „tehetetlenség”, a rendszer részei maradtak. A reflexműködés, mint az állati mozgás magyarázatára szolgáló elmélet kibontakozása, ennek az általános mechanizációnak a részeként tekinthető. Valójában a modern tudomány keletkezésének egész folyamatát is tekinthetjük úgy, mint a fizikai mozgás és az állati mozgás elkülönítését, amint azt a 4.1. táblázat mutatja. A fizikai tudományok számára fontos volt, hogy minél távolabb kerüljenek a mozgás ősi teleologikus fogalmától. A leeső testek és a mozgó bolygók fokozatosan vagy hirtelen megszűntek olyanok lenni, amiket szándékaik vagy vágyaik mozgatnak, s általánosabban a továbbiakban már nem belső tényezők mozgatták őket. Ez távozást jelentett mind az antropomorf te- leológiától, mind pedig a távolhatások fogalmától. Egy második lépésben a következő két évszázad során a fizikai mozgásnak ezt a győzedelmes, mechanikus fogalmát kiterjesztették az állati mozgásra. Fokozatosan az állati mozgásokat is egyre mechanisztikusabban értelmezték, úgy, hogy nem szükségszerűen utaltak a cél-okságra, és a távolhatásokat eredményező mentális okozásra. Mindez egy olyan tendenciát eredményezett, ahol az állati mozgás radikális mechanisztikus reflexfogalma alakult ki. Ebben a folyamatban azonban alapvető megosztó tényező volt, hogy helyes-e, ha az állati mozgást mechanisztikus elvekre vezetjük vissza, vagy pedig vannak-e a biológiai mozgásnak sajátos alapelvei. Az idegműködéssel kapcsolatos elméletek gondja az volt, hogy meg kellett próbálniuk számot adni az utóbbi mozzanatról anélkül, hogy valamiféle vitalizmusba sodródnának. Mindez az évszázadok során állandó feszültséget okozott a szó szoros értelmében mechanikus és bonyolultabb állati mozgáselméletek között. 2.18. táblázat - 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása
Ráadásul a 20. században ezt az attitűdöt kiterjesztették az agyszerveződés általános elvévé (Pavlov), vagy a viselkedés leírásának általános mechanisztikus alapelvévé (Watson). Nemcsak hogy úgy értelmezték az állati mozgást, hogy közben nem utaltak a teleológiára, hanem az emberi mentális életet is úgy írták le, hogy ne utaljanak erre. A 20. század végének kell kiegyenlítenie ezt a dolgot. Ma már nemcsak világosan beszélünk a fizikai és a biológiai mozgás gyökeres eltéréséről, hanem azt is észrevesszük, hogy mi, emberek rendesen az intencionális hozzáállást vesszük fel, mint egy integráló elvet ahhoz, hogy megértsük egymás cselekedeteit, valamint az ember készítette műtermékeket (Dennett 1998a). A fizikai mozgás naiv teleológiai magyarázata ennek egy naiv tár- gyiasított változata volt. Ráadásul ez a tendencia igen korai életkortól velünk van: könnyen lehet, hogy evolúciós örökségünkből származik, amit a csecsemőkorban igen korán aktiválunk (Gergely, Nádasdy, Csibra és Bíró 1995). 5.2.2. A reflexjelenségek mechanikus és optikus modelljei A reflex fogalma kulcsszerepet játszott a pszichológia fejlődésében. A 19. században ez vált a viselkedést illetően a determinizmus alapvető modelljévé. Később pedig a reflex mint ontológiai létező a viselkedéspszichológia különböző irányzatainak formálódásában is kitüntetett szerepet játszott, beleértve az amerikai behaviorizmust és Pavlovot Oroszországban. Mindez azonban megosztó tényezővé is vált. Mind a fiziológiában, mind a tulajdonképpeni pszichológiában, később az etológiában is a kulcskérdés az, hogy vajon minden jelenség megmagyarázható-e reflexként, vagy vannak, melyek ezen túlmennek? Vagy más típusú szerveződést sugalltak, vagy azt vetették fel, hogy kisebb a külső determinizmus, mint azt egy naiv primitív reflexfogalom sugallná. Fearing (1930) a reflexfogalom alakulásáról klasszikus áttekintést adott. Egy hasznos listát ad a reflexes tevékenység jellemzőiről a különböző szerzőknél való előfordulási gyakoriságnak megfelelően. Listája érezteti, miért vált a pszichológiában is oly fontossá a reflexfogalom. A reflexes tevékenység tulajdonságai Fearing (1930, 5. o.) szerint:
4.1. ábra. A reflexfogalom leegyszerűsített változata a 19. század végén A listán szereplő bizonyos tézisek természetesen korábban jelentek meg, mint mások. A gyors és nem szándékos akció gondolata már Descartes-nál is jelen volt. A tudatosság és az agykéreg szerepe hosszú ideig vitatéma lesz, különösen a folyamatok alkalmazkodási jellege révén. A szinaptikus szerveződés részleteit pedig csak a 19. század végén dolgozzák ki. A 4.1. ábra egyszerűsített és letisztázott módon mutatja e fogalom szerkezetét a 19. század végén. Jó néhány évszázadig tartott, míg kialakult ez a fogalom. A 4.2. táblázat mutatja a szokásosan felvett szereplőket e hosszú történetben 2.19. táblázat - 4.2. táblázat. A reflexfogalom kidolgozásának főszereplői kronológiai sorrendben (Fearing 1930 nyomán egyszerűsítve)
E fejlődés fő szakaszai a sajátosan biológiai elmélet kidolgozásával függnek össze. A folyamat mechanikus és optikai analógiákból indult ki, melyeket egy évszázad múltán fokozatosan „az idegrendszer bizonyos részeinek sajátos biológiai törvényei” váltották fel. A reflexes viselkedés meghatározott és automatizált vonatkozásait egyre kevésbé magyarázták mechanikus eszközökre vagy a fényre hivatkozva, egyre inkább az idegrendszer belső biológiai törvényszerűségeit emlegették velük kapcsolatban. Az idegrendszer fokozatosan központok sokrétegű rendszerévé vált, ahol mindegyik központ különböző reflexekért felelős. Ennek következtében az idegi működésnek egy kapcsolótábla-szerű felfogása alakult ki, de ez már igen messze volt az óraművek és a „fényvezető csövek” képalkotásától. A reflexfogalom kibontakozása során fokozatosan dominánssá vált az idegrendszer működésének információs mozzanata az információért és a szabályozásért felelős különböző részek előtérbe helyezésével. Egy párhuzamos vita is zajlott azzal kapcsolatban, hogy ezt a megközelítést ki lehet-e terjeszteni az idegrendszer egészére, vagy annak egy része továbbra is megőrizné autonómiáját és a „lélek erejének” rezervoárjává válna. A pszichológiai szerveződés ma oly népszerű kettős modelljeit már elővételezték azok a 19. századi viták, amelyek arról szóltak, hogy mennyire lehet kiterjeszteni a reflexív fogalom magyarázó erejét. Ennek volt egy érdekes párhuzama a filozófiai pszichológiában is: azok az újra és újra megjelenő viták, hogy vajon az asszociáció a mentális szerveződés egyedüli alapelve-e. Századunkban a két feszültség összefolyt, mikor az asszociáció fogalmát összekapcsoltuk a reflex fogalmával. Ezzel párhuzamosan újra megjelennek a kettős folyamat elméletek mind a mentális működésre nézve, mind az idegrendszer működését illetően. A reflexfogalom legalább Descartes-ig visszavezethető. Az orvostörténet és a pszichológiatörténet legtöbb munkája, beleértve Fearing (1930) monográfiáját, Descartes-ban találja meg annak a reflexfogalomnak a gyökerét, mely a 19. század közepén meglehetősen merev mechanisztikus fogalommá vált. Ez a fogalmi illesztés és hagyomány, melyet olyan emberek indítottak el, mint Thomas Huxley, igen plauzíbilisnek tűnt. A közismert darwinista Huxley (1874/1897) arra törekedett, hogy darwi- nista meggyőződését összekapcsolja az állatokról kialakult objektivista felfogás rekonstrukciójával. O mutatta be az alternatív, a redukcionista Des- cartes-ot, szemben a mentalistával. Ahogy Huxley bemutatja a test karteziánus felfogását, az teljességgel megfelel egy automatizált elméletnek: az érzékletek az agyhoz rendelődnek. Leírja a szenzoros idegek működését, az izom-összehúzódásokat és a motoros idegek hatását erre, az aktusok megőrzését pedig „emlékezetnek” tartja. A 19. században a reflex fogalma, mely beilleszkedett ebbe a képbe, a mechanisztikus gondolkodás emblémájává vált. Igazán természetes, hogy mindez úgy tűnik, hogy a test mechanisztikus felfogásának bajnokától és kezdeményezőjétől, Descartes-tól indul. Híres, eredetileg meg nem jelent munkájában Az emberről szóló értekezésében (1630-1633) Descartes az egész fiziológiát, mint egy gép működését mutatta be. Nyíltan összehasonlította az emberi testet az orgonákkal, az órákkal, a szökőkutakkal és ehhez hasonlókkal: az emberi test óraműszerű felfogásából indul ki, s eljut arra, hogy az automatikus mozgásokat mint a külső ingerlésre adott reakciót magyarázza. A rostok [vagyis az idegek, mint afferens fonalak] ... minden érzékszervben úgy vannak elrendezve, hogy ezen érzékelés tárgyai könnyen elmozdíthatják őket, s amikor elmozdulnak... egyidejűleg meghúzzák azokat az agyrészeket, melyekből erednek, s ezáltal kinyitják bizonyos üregek bejáratait az agy belső felszínén; és ekkor az üregekben levő életszellemek azonnal behatolnak az idegekbe ezeken a pórusokon keresztül, majd az izmokba, amik gépezetünkben mozgást eredményeznek. Descartes, 1633/1972, 333-334. o. Ez a mechanizmus felelne meg a karteziánus mozgásszerveződésnek, a 4.2. ábrán látható felfogásnak. A következő oldalon lévő vitatott kérdések keretes rész az ennek jelentőségével kapcsolatos kételyeket a mutatja. 4.2. ábra Descartes felfogása az egyszerű mozgások szerveződéséről. A neves ábra azt mutatja, hogy a tűz hatására az idegekben lévő fonalak meghúzzák az agyban lévő vermek ajtajait, hogy az onnan kiáramló életszellemek az idegekben az izom felé áramoljanak, s ott kiváltsák a mozgást 5.2.3. A reflexműködés biológiai sajátossága Johann Unzer (1727-1799) Halléban, és George Prochaska (1749-1820) Prágában kitüntetett szerepet játszottak a reflexfogalom biológiailag sajátos aspektusainak megfogalmazásában. Az ő felfogásuk szerint az idegrendszer olyan „állati gépezet”, mely sajátos biológiai törvényeket követ. Prochaska a perifériás idegeket tanulmányozva megkülönböztette a szenzoros idegek mozgással kapcsolatos funkcióját s azt a perceptuális funkciót, melyhez szükség lenne az aggyal való kapcsolatban. A gerincvelő szintjén a reflexműködést magyarázó sajátos biológiai szerepek teleológiai elvek lennének, olyasmik, mint az ártalom kerülése és az öröm keresése. Mindez a reflexek adaptációs magyarázata felé mutatott. Prochaska azt is tisztázta, hogy ha elszakítjuk a kapcsolatot a szenzoros idegek és az agy között, akkor megszűnik az észlelés, míg a mozgások akkor szenvednek zavart, ha elvágjuk a kapcsolatot a motoros idegek és az izmok között. Ha azonban az aggyal meglévő szenzoros kapcsolatokat akadályozzuk, mozgások továbbra is lehetségesek. Mindez természetesen a mai távlatoktól furcsán eltérő terminológia keretében fogalmazódott meg. A szerzők olyan kérdésekről beszéltek, mint az „idegi erő” (vis nervosa). Nem volt még világos „elektromos felfogásuk” az idegrendszer működéséről és a központok sokrétű szerepéről. A 19. század elején két mozzanat változtatta meg a helyzetet. Julian Legallois (1770-1814) irtási kísérletekkel igazolta Whytt elképzelését a gerincvelő központi szerepéről. A brit Charles Bell (1774-1842) 1811-ben, a francia Francois Magendie (1783-1855) pedig 1822-ben világosan igazolták a reflexműködést irányító spekulatívan már eddig is előrelátott biológiai törvényt. Kísérleti elvágásokat és klinikai adatot használva elemezték a gerincvelő szerepét. Arra a következtetésre jutottak, hogy a gerincvelő elülső szarvából eredő idegek irányítják a mozgást, míg a hátsó szarvból eredő idegek az érzékenységért felelősek. A mozgásokat a gerincvelő különböző szegmentumaihoz kapcsolták. Felfedezésük és mellette szóló propagandájuk volt felelős azért, hogy a reflexműködés az idegrendszer meghatározott részéhez kapcsolódó elemzési egységgé vált, mely szenzoros és motoros funkciókból áll össze, s melyhez szükség van egy központra. Később, a 19. század végén a neuronelmélet terjedésével Sir Charles Scott Sherrington a központot átkapcsoló állomásnak tekintette, s az először vizsgált reflexeket ettől fogva monoszinaptikusnak fogják nevezni. Sherrington (1960) jó összefoglalást ad erről a nézőpontról az eredeti szerző hitelével. Ezek a megfigyelések és elméletek, valamint saját kísérleteik a 19. század harmincas éveiben lehetővé tették a reflexfogalom finomabb és végleges kibontakozását, az idegtudomány általános fogalmaként. Az angol orvos, Marshall Hall (1790-1857) s a fiziológia, mint külön akadémiai fejezet német megalapítója, Johannes Müller (1801-1858) egy általánosított reflexelméletet körvonalaztak. Hall a felszabdalt gyík farokmozgásaira mint reflexes akcióra utal (1833), és azt az általánosítást vetette fel, hogy ahhoz, hogy a reflexműködés végbemenjen, három mozzanat az alapvető jelentőségű: a gerincvelőbe vezető idegek, maga a gerincvelő s az ebből kivezető idegek. Müller 1833-ban megjelent kézikönyvében ugyanezeket az elveket hangsúlyozta kisebb eltérésekkel, míg Hall a reflexek lokális és elementarisztikus természete mellett érvelt, s teljességgel a gerincvelőhöz kapcsolta őket. Müller egészlegesebb determinációkat is megengedett, ezeket együttészlelésnek és együttmozgásnak nevezte, s az agy összehangoló tevékenységéhez rendelte. vagyis, miközben számára ezek komplex jelenségek voltak, nem lehetett misztikus okoknak tulajdonítani őket. Ez az úgynevezett Hall-Müller-elv a reflexműködésről (eltéréseikre lásd Canguilhem 1955) évtizedekre uralta az idegrendszer kutatását. Mivel ez az idegrendszer „belső vonatkozásairól vagy működéséről” szóló magyarázó elmélet volt, köny- nyű volt kiterjeszteni ezt a patológiára. Igazából a klinikai neurológia alapjává is tették. Ugyanakkor javaslóinak egy jó része végső „gerincvelő-agy dualizmust” hirdetett: míg a reflexelvek érvényesek lennének a gerincvelő működésére, nem lennének érvényesek az agyműködésre. A 19. századi idegtudomány további fejlődése során ez a szándékolt dualitás számos vita forrásává vált. Mindez nem volt teljes egészében irracionális: a Darwin előtt megfogalmazott anatomizált reflexelméletnek ugyanis nehézségei voltak az adaptációs jelenségek értelmezésében, nem tudta kezelni a teleológiát. Ezt a kérdést világosan felvetette az 50-es években Eduard Pflüger (1829-1910) bonni kutató. 1853-ban publikált monográfiájában a gerincvelői reflexek alapjelenségeinek egy jó részét leírta. Ezek az azonoldalúság (a mozgás ugyanarra az oldalra tér vissza, ahonnan az inger származott); a szimmetria (ha a másik oldalra is hatása van, akkor csak a szimmetrikusan elhelyezkedő izmokat befolyásolja); az egyenlőtlenség (az azonos oldali reakciók gyengébbek); s az irradiáció elve, mely szerint az irradiáció mindig a fej felé halad. Ugyanakkor Pflüger erőteljes kritikusává vált a reflex mechanikus és szegmentált felfogásának. Hangsúlyozta, hogy a gerincvelőnek is vannak szenzoros működései. A „lélek” megosztható lenne, s lenne „gerincvelői lélek” is. Hasonlóképpen vagy ennek megfelelően a célszerűség a gerincvelői szerveződésre is jellemző lenne. Rudolph Lotze (1817-1881) bírálta Pflügert. Azt hirdette, hogy az idegrendszer hajlékonyabb és al- kalmazkodóbb, mint általában gondolják. Ezért a szándékos cselekvések és az ehhez hasonló dolgok a gerincvelői állatoknál annak eredményei, hogy a korábbi tanulás mintegy átmásolódik a gerincvelői szintre. Nincs szükségünk „gerincvelői lélek” feltételezésére, ha hajlékonyságot engedünk meg az idegrendszerben. Ez az elszánt vita a szándék, az alkalmazkodás és az integratív működés kérdését a középpontba helyezte. A 20. század elején, 1906- ban Sir Charles Scott Sherrington (1857-1952) a reflexműködés darwini értelmezése mellett szállt síkra, ami lehetővé teszi, hogy a gerincvelő szintjén „szándékokról” beszéljünk anélkül, hogy szükségünk lenne egy „gerincvelői lélekre”. A reflexműködés kérdését az általa az idegrendszer egészére javasolt szélesebb integratív felfogásba illesztette. A reflexműködés ilyetén újraformulázása során további új törvényeket is felfedezett, mint például az antagonista beidegzés elvét. O már a neuron- elméletet és a szinapszis (gátló és ingerlő szinapszis) fogalmát fogja használni, s így kialakította a
A 19. század közepén kikristályosodott reflexfogalomnak két ihletése volt a pszichológia számára.
A reflexsémát mint mentális modellt kiterjesztették a pszichológiai jelenségekre is, azzal a megszorítással, hogy a központi mozzanat jelentősége megnőtt. (Danziger 1983, a séma fogalmát használja ennek a kiterjesztésnek a leírására.) Ezt a sémát nemcsak a reakcióidő korai mérése során használták, hanem a legtöbb korai pszichológiai kísérletezésben is. Azt is mondhatnánk, hogy a korai introspektív kísérletezésben az élményről szóló beszámoló is egy sajátos „reakció”. Bár a korai kísérleti pszichológia az élmény tudománya próbált lenni, e tapasztalás törvényszerű variációit vizsgálva a reflexsémának megfelelő elrendezést alkalmaztak. A mentális jelenségeket vagy szó szerint, vagy fogalmilag a reflexjelenségek mintájára tudjuk tanulmányozni: az érdekel, hogy milyen hatással van egy külső esemény a lelki életre. Ez azokra is igaz volt, akik nem hittek abban, hogy a reflexműködésnek magyarázó értéke van a lélek számára. Továbbra is megjósolható viszonyt kerestek a külvilág és a személy korlátozott reakciói között. vagyis a modern tudomány determinációs eszményét a reflex fogalom közvetítette a pszichológia számára. Ez lesz az alapvető kísérleti rend: adunk valamit a személyeknek s azt vizsgáljuk, hogy hogyan változik önmegfigyelésük az ingerlés függvényében.
A reflexelv érvényességéről és kiterjesztéséről folytatott viták a természettudós számára közel hozzák a monista és dualista világképek viszonyát. Az a kérdés, hogy vajon vannak-e a reflexeken túlmutató „mentális erők”, s hogy vajon az agy szerveződésében szerepet játszanak-e mentális erők, vajon az intencionalitás és a teleológia kezelhetők-e a természettudományos keretben (a Pflüger-Lotze-vita) visszahozza a hagyományos karteziánus kérdéseket a pszichológusok látóterébe. Vajon minden mentális jelenség visszavezethető-e az ismert és egyszerűbb természeti jelenségekre, vagy van-e valami elkerülhetetlen, redukálhatatlan a mentális világban? Yüklə 6,13 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
