A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Pozitivizmus és önmegfigyelés

Miért volt Wundt és az első kísérleti pszichológusok számára egyszerre központi jelentőségű az önmegfigyelés és a kísérlet? Ennek megértéséhez gondolnunk kell arra, hogy Wundt mint korának gyermeke, egyik arculatában hívő pozitivista. (A hazai szakirodalomban ennek fontosságát Kozáry Gyula már 1898-ban elég kritikus hangon hangsúlyozta.) Mégpedig nem akárhogyan pozitivista, hanem úgy, hogy szemben áll azokkal, akik a pozitivizmus révén a pszichológiát ki akarják iktatni a tudományok rendszeréből. A korban ugyanis nagy vita folyik a pozitivisták között a lélektan lehetőségéről. (A pozitivizmus jellemzésére lásd Kolakowski 1968 ma már klasszikus munkáját.) Láttuk, hogy J. S. Mill, aki a pozitivizmus egyik változatát képviseli, a pszichológiát teszi a társadalomtudományok alapjává. Auguste Comte (1798-1857), a francia pozitivizmus atyja viszont a 19. század közepén fejti ki (1830- tól, magyarul 1901) pszichológiaellenes felfogását. Mindaz, ami pozitív ismeret lehetne a pszichológiában, felosztható a szociológia és a fiziológia között. Ha valami maradhatna a pszichológia saját terrénumának, az csak az önmegfigyelés szubjektív világa lehetne. Ez utóbbi azonban – megbízhatatlanságánál fogva – nem illeszthető bele a pozitivizmus módszertani kánonjaiba. Wundt azzal próbálja meg a módszer irányából felülbírálni ezt a szomorú ítéletet, hogy a pszichológiában a kísérlettel tudományossá teszi az introspekciót. A pszichológia részben azáltal lehetséges, hogy meghaladhatók az önmegfigyelés Comte ostorozta buktatói (a torzítások, a retrospekció stb.; lásd erről Brett 1960; Jarosevszkij 1972).

A szubsztanciális oldalon Wundt a pozitivizmus szubjektivisztikus változatát képviseli. Vannak persze alternatív olvasatok ma, például Farr (1983), akik torzításnak tartják Wundt pozitivista besorolását. Érzésem szerint azonban ez egy ellensztereotípia: a tudományosságért, és a bizonyosságért való küzdelem értelmében Wundt joggal sorolható pozitivistának. S abban az értelemben is, hogy, mint Max Scheler (1928/1995, 137-138. o.) rámutat, a pszichológiai fenomenológia első lépéseivel szemben igen szkeptikus volt, nem tudta felvenni a fenomenológiához szükséges „másik hozzáállást”.

A wundti pozitivizmus keretében a biztosat, a megkérdőjelezhetetlent kell keresnünk, ez viszont csak az egyedi tény lehet. Ennek az ismeretelméletnek a mai olvasó számára furcsa következménye, hogy Wundt szerint a természettudomány közvetett, fogalmi ismereteket hoz létre. A lélektan viszont közvetlen, szemléleti, ezért ez az utóbbi, az újabb tudomány egyben a pozitivistább is: „A lélektan, feladatának sajátszerűségénél fogva, szigorúbban tapasztalati tudomány” (Wundt 1898, 21. o.).

A pszichológia helyét a tudományok palettáján az biztosítja – ellentétben a comte-i jóslattal -, hogy a minden jelenséggel kapcsolatban felvehető egyik attitűdöt képviseli: a szubjektív attitűdöt. Mivel minden jelenség „élmény”, nincsenek külön tárgyak, melyek révén a pszichológia megtalálhatná helyét a tudományok világában. A szerénytelen következtetés az, hogy az ifjú tudománynak minden a tárgyát képezi, a pszichológia minden tudományos tevékenység propedeutikája. A szubjektivitás érdekes mozzanat itt. A mai vitákban a mentális természetéről az egyik vízválasztó mozzanat, hogy feltételeznek-e élményminőségeket (kvalia) vagy sem (vö. Dennett 1991). Wundt számára a kérdés fel sem merülhet; a szubjektív mozzanat éppen a kiindulópont. A klasszikus pszichológia az első személy hozzáállását veszi fel, a kísérletezés révén azonban eljut a harmadik személy nézőpontjához.

Az önmegfigyelés és a szubjektivitás értékével kapcsolatos megfontolásokkal együtt fontos látnunk, hogy a korban az igazi botránykő maga a kísérletezés volt. Mind a spiritualisz- tikus, mind a karosszék-világnézetek számára erkölcsileg megkérdőjelezhető volt az emberi belső világra vonatkozó kísérletezés. Mégpedig azért, mert azzal fenyegetett, hogy a természettudományos objektivitás valami olyat mutat ki, amiről mi nem tudtunk. Az emberi gőg s a félelem attól, hogy van valami, ami belvilágunkban nem transzparens, együtt kérdőjelezte meg a kísérletezést.

2.3.3. Mit vizsgáltak Lipcsében?

Wundt laboratóriumában a kutatás, a témaválasztás fontos irányítója volt, hogy mi kvantifikálható. Mind a filozófiai kiindulás, mind a rendelkezésre álló eszközök, mind pedig a már sokszor emlegetett alapkérdés – az ember, mint mérőeszköz korlátai – révén két jellegzetes téma volt itt is az érzékelés, a figyelem, illetve appercepció és a reakcióidő vizsgálata. A Fiziológiai lélektan 5., 1902-1903-as kiadásában a 119 oldalas külön (!) tárgymutató kötetben a reakcióidő maga 3 oldalt tesz ki, a figyelem közel 3 oldal. A Wundt-laboratórium képviselői a számtalan specifikus érzékszervi vizsgálat mellett a pszichofizika elvi kérdéseihez is hozzászólnak. Az említett „konstanciaelvnek” megfelelően Wundt szerint nem az érzet variál egy nem lineáris függvény szerint: az érzet követi az ingerlés változásait, az érzetekre vonatkozó ítéletünk azonban nem. A különbségi küszöb így annak mércéje lenne, hogy mennyire kell két érzetnek eltérnie ahhoz, hogy eltérőnek ítéljük őket. A mérés nem inger és érzet, hanem érzet és megítélés viszonyára vonatkozik.

3.7. táblázat - .6. 2. táblázat. A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje (Danziger nyomán)

Kutatási modellek	Kísérleti	Pszichometriai	Klinikai
Reprezentatív kezdeményező	Wundt	Galton	Charcot
Általánosítás	egyetemes	egyénhez rendel	patológia elválaszt
Hatalmi viszony	kollegiális, egyenrangú	köznapi interakciós	aszimmetrikus
ismerősség	intim, közeli	ismeretlen	orvos-beteg
Műszerezettség	magas	közepes	alacsony

A reakcióidő-helyzetet a Wundt-laboratóriumban mint az akaratlagos mozgás alappéldáját vizsgálják. Ezzel elindítanak egy szisztematikus, egy kérdéstkörüljáró pszichológiai kísérletsorozatot, de a kísérletek nem mindig a kiinduló koncepciók sikerét hozzák. Eredetileg a válaszadás folyamatát a parallelista modellnek megfelelően egy kiterjesztett reflexív analógiájára értelmezték. Feltételezték, hogy a nyers érzet ^ felismerés ^ appercepció ^ döntés ^ mozgásparancs ^ végrehajtás élményei az önbeszámolóban is követni fogják egymást. Hamarosan kiderült, hogy az élmények nem felelnek meg a feltételezett folyamatoknak: a tényleges billentyűnyomás akár meg is előzheti az inger tudatos besorolását. Ezzel gyakorlatilag éppen a pszichológiai többlet, az élménybeszámoló haszna kérdőjeleződött meg. A reakcióidő vizsgálata fokozatosan mintapéldájává vált annak, hogy az élmények figyelembevétele nélkül, pusztán az időkből (a viselkedésből) is építhetünk releváns pszichológiai modelleket.

Az is kiderült, s nagy viták forrásává vált, hogy az elrendezés és a személy hozzáállása fontos befolyásoló tényező: gyorsabb reakcióidőket kapunk a válaszra történő motoros beállítódásnál, mint az ingerre való szenzoros beállítódás esetén. A 6.3. táblázat Wundt tankönyvi összefoglalóját mutatja erről. Wundt értelmezésében az adatok azt mutatják, hogy az izommozgásra való beállítódás következetesen gyorsabb reakciókat eredményez, s hogy a hang reakcióidő gyorsabb, mint a fényre adott. Érdemes észrevennünk két általános mozzanatot is a táblázat alapján: Wundt, miként ez a lipcsei minta általános szokása is volt, megadja a tényleges kísérleti személyeket. Ugyanakkor már törekszik az adatok mennyiségi jellemzésére. Az átlag mellett ezért adja meg a variációs együtthatót is.

3.8. táblázat - 6.3. táblázat. A szenzoros és a motoros beállítódás hatása a reakcióidőre (Wundt 1903, III. kötet, 414. o. nyomán)

	Szenzoros reakció			Muszkuláris reakció			eltérés	v. sz.
	átlag	variáció	n	átlag	variáció	n
Hang	216	21	26	127	8	24	89	N. Lange
	235	24	24	121	9	28	114	Belkin
	230	33	19	124	9	27	106	N. Lange
Áram	213	25	19	105	6	25	108	N. Lange
Fény	290	28	20	172	8	24	118	L. Lange
	291	39	20	182	13	25	109	G. Martius

Wundt a motoros és szenzoros reakcióidők eltérését az appercepció kétféle lehetséges irányával magyarázza; hamarosan azonban sokkal egyszerűbb s kevésbé mentalista magyarázatok jelennek meg például renegát tanítványa, Hugo Münstenberg (1889) munkáiban, aki az egész reakciómérési kísérletben nyomát sem látja az akaratnak, legfeljebb izomérzetekkel találkozik, amiből azután ki is fejleszt egy tudatelméletet. Mindez persze nem meríti ki a reakcióidő használatát. Wundt munkatársai is sokat tanulmányozzák a választásos reakcióidő meghatározóit, s megjelenik náluk az idő általános mutatóként való használata. A legkülönbözőbb asszociatív és emlékezeti feladatokban is felhasználják az időt, mint az összetettség mutatóját.

Wundt laboratóriumában központi kérdés volt a figyelem vizsgálata. A figyelem Wundték számára úgy jelenik meg, mint az apperceptív integráció kérdése (a nem automatikus folyamatok), illetve a tudat terjedelmének, a fokális tudatnak a problémája. A tudat csak korlátozott mennyiségű elemet képes felfogni, illetve integrálni. Az idői integráció vizsgálatára sokat használják a metronómot: ezzel kimutatható, hogyan lesznek az appercepció révén, például ritmikus struktúrák az eredetileg egyedi hangokból, s kimutathatók az integráció korlátai is. Ugyanezzel az eszközzel (például a látszólagos elhalkulások révén) vizsgálhatók a figyelem ingadozásai is (Wundt 1921b igen részletesen beszámol erről). A másik, igazán nagy hatásúnak bizonyult módszer a tachisztoszkóp. olyan eszköz ez, melynek segítségével rövid ideig – a szemmel való letapogatást megelőzendő a szemmozgások laten- ciaidejénél, 180-200 ms-nál rövidebb ideig – adunk ingereket a vizsgált személynek, s azt figyeljük, mit ismer fel az elrendezésből. Wundt laboratóriumában a rövid vetítést még a gravitáció segítségével, egy ablak mögött leejtett táblával oldják meg, mint a 6.5. ábra mutatta.

A klasszikus kísérletek (ismertetésükre lásd Woodworth és Schlosberg 1966, 120-180. o.) a felfogás vagy a figyelem terjedelmének máig érvényes törvényszerűségeit tárták fel. Az egyszerre felvehető elemek száma 3-4 elszigetelt betű; 2 rövid szó, s 4 összefüggő rövid szó. Ennek magyarázata, hogy az appercepció számára a releváns egység itt nem a betű, hanem a szó. Cattell ezt egyébként kiolvasási kísérletekkel is igazolta: rövid szavak kiolvasása ugyanannyi ideig tart, mint elszigetelt betűké, mint a 6.4. táblázat mutatja. Ez is azt támasztja alá, hogy az olvasás nem lehet teljesen analitikus folyamat. Érdemes észrevenni azt is, hogy a tárgymegnevezés lassabb, mint a megfelelő szavak kiolvasása. Cat- tell ezt úgy értelmezte, hogy olvasásnál kevesebb a versengő asszociáció.

Ezeknek az eredményeknek köszönhetően az appercepció ezoterikus vizsgálata belekeveredett (s ez azóta folyamatosan így van) az olvasás és az olvasástanítás nagyon is gyakorlati kérdéskörébe. Wundt tankönyvében két alfejezet is az olvasással foglalkozik.

Wundt laboratóriumában kiemelkedő téma volt az asszociációk vizsgálata is. A hagyományos (filozófiai) asszociációosztályozást Wundt a szavakra adott szóbeli válaszok osztályozásával váltotta fel. A verbális gondolattársítás között két alapvető típust különített el. A külső asszociációk az életbeli együttjáráson (ezeket nevezzük ma epizodikus asz- szociációknak: tányér – kés), hangzási hasonlóságon vagy mondatbeli egymásutániságon alapulnak. A belső asszociációk viszont logikai-szemantikai viszonyokon alapulnak, pl. alárendelésen (állat – kutya) vagy ellentéten (magas – alacsony). A 6.5. táblázat Wundt tankönyvének százalékos adatait mutatja ezeknek a kapcsolattípusoknak a megoszlásáról.

Az asszociatív idők elemzése is sok tanulsággal szolgál: a legrövidebbek az ellentétek és a szinte szinonimák (vihar – szél). Valójában már Wundt laboratóriumában megnyílik az út az asszociációk egyre ellenőrzöttebb és leszűkített válaszlehetőségeket tartalmazó vizsgálata irányába, ahol a személy egy szóra egy másik szóval válaszol. Ebből születnek meg az asszociatív normák, a híres Kent-Rosanoff-féle norma, és a gondolattársítás, különösen a megnyúlt reakcióidők felhasználása a személy egyéni konfliktusainak feltárására, amit Carl Jung (1910) vezet majd be. Ahogy a gyakorlati, pedagógiai, kriminológiai és pszichopatológiai asszociációs vizsgálatokról szólva a századközép kísérleti pszichológiai tankönyve összefoglalja:

„Komplexus” ebben [a jungi] értelemben a vágyak, emóciók, emlékek szövedéke, amely valamilyen feszültség, kudarc, elégedetlenség vagy bűntudat elemeit tartalmazza. [...] A pszichoterapeutának [...] néha hasznos útbaigazítást adhat az asszociációs teszt. Az ilyen komp lexus felderítése rokon probléma a bűnös leleplezésével. De lényeges különbség is van köztük. A detektív ismeri a bűntettet, de nem ismeri annak elkövetőjét; a pszicho- terapeuta ismeri a bűnöst, de nem ismeri a „bűnt” [...]

A „komplex indikátorok” [mutatják, hogy a szó érinti a komplexust]. Ilyenek:

Hosszú RI vagy a reakció teljes elmaradása.

Az ingerszó megismétlése akár a válasz előtt, akár mint egyetlen válasz.

Az ingerszó félreértése.

[.] erőltetett, rendkívül személyes vagy csupán hangzásbeli [kapcsolat].

Izgalom vagy zavar jele, nevetés vagy mosoly, dadogás, indulatszavak, suttogva vagy kiabálva adott válasz.

Képtelenség az eredeti válasz reprodukálásra a második menetben.

Woodworth és Schlosberg: Kísérleti pszichológia. 1966, 94-95. o.

3.9. táblázat - 6.4. táblázat. Reakcióidők nyomtatott ingerek kiolvasása és megnevezése kísérletben (Cattell 1887 nyomán)

Ingertípus	Reakcióidő
Szín megnevezése (10 szín)	547 ms
Tárgy megnevezése (26 kép)	511 ms
Egyes betűk olvasása	409 ms
Rövid szavak olvasása	388 ms
Hosszú szavak olvasása	431 ms
Egyjegyű számok olvasása	360 ms
Kétjegyű számok olvasása	396 ms
Háromjegyű számok olvasása	443 ms

2.4. Wundt kettősségei

Wundt egész munkásságára kettősségek jellemzőek. Részben termékeny kettősségek ezek, melyek magyarázzák is a mester nagy hatását. Ugyanakkor mindmáig érvényesülő, a pszichológia azóta eltelt történetét is megvilágító kettősségekről van szó, melyek csírájukban már tartalmazzák a mai lélektan többnyire különböző szerzőknél élő kettősségeit, azzal a különlegességgel, hogy itt a megosztó vagy éppen integrálni szándékozott törekvések egyetlen életművön belül jelennek meg.

2.4.1. A kétféle tapasztalás doktrínája

A pszichológia tárgyának és tudományok közötti helyének kijelölésében Wundt kompromisszumos álláspontot fejt ki: a lélektan külön tudomány, de nem azért, mert van lélek. Wundt a pszichológiában józan pozitivista. Számára a modern lélektan kiindulása az aktuális lélek gondolata, vagyis az a legalább Hume óta élő felfogás, hogy nincsen szükség s alap a lelki szubsztancia feltételezésére. A lélek pusztán a lelki történésre, a pszichológiai folyamatok vagy képzetek halmazára alkalmazott kissé félrevezető rövidítés. „... [a természettudományos szemlélet] a lelki szubsztancia helyére a lélek aktualitásának fogalmát helyezi” (Wundt 1903/1983, 133. o.). Ez az antimetafizikus felfogás saját korában haladó s pozitív volt. Wundt korabeli vallásos bírálói észre is vették ezt; tárgykijelölése és test-lélek felfogása révén számukra a kísérleti pszichológia a vallás ellensége (Kozáry 1898).

3.10. táblázat - 6.5. táblázat. A különböző asszociációk százalékaránya négy vizsgálati személynél (Trautscholdt kísérletei, Wundt 1903, II. kötet, 569. o. nyomán)

Személyek	B.	T.	W.	H.
Külső asszociációk	64	75	48	31
1. szimultán benyomások	23	32	21	15
2. szukcesszív benyomások (szóasszociációk)	41	43	27	16
Belső asszociációk	36	25	52	69
1. alá-fölé rendelés	10	15	14	26
2. mellérendelés	24	8	38	37
3. összefüggés	2	2	0	6

A pozitivista gondolatrendszerben természettudomány és pszichológia, mondja Wundt, nem úgy különböznek egymástól, mint pl. a növénytan és az állattan. Nem eltérő jelenségekkel foglalkoznak ugyanis, hanem egyazon jelenségsor kétféle aspektusával. Minden külső tapasztalás tárgya egyben a lélektan tárgya is lehet: „amennyiben e természeti jelenségek képzeteket keltenek bennünk, egyúttal a lélektannak is tárgyai” (Wundt 1898, 18. o.). Külső és belső tapasztalás csak eltérő attitűdök: a természettudomány a tudattartalmakat külvilági vonatkozásukban vizsgálja, azt tekinti, amit a világból tükröznek, míg a pszichológia a tapasztalás teljes világát elemzi, azt, ahogyan az élmény a tapasztaló alany számára adott.

A tudomány egységét Wundt számára az biztosítaná, hogy a természettudomány is szubjekti- visztikus-pszichologisztikus értelmezést kap nála. Korántsem véletlen, hogy Wundt legambiciózu- sabbb, rendszerteremtésre törekvő továbbvivője, Titchener a tapasztalásformák különbségét már erőteljesen Mach és az empiriokriticisták szűrőjén át interpretálja. Nála válik teljesen világossá az a Wundtban is meglévő értelmezés a kétféle tapasztalásról, miszerint minden tapasztalásnak van egy tárgya s egy felfogása, s míg a természettudomány a tapasztalás tárgyaival, a pszichológia a felfogás módjával, az alany adalékával foglalkozik a teljes tapasztalásból.

Ennek a szubjektivizmusnak fontos pszichológiai következménye is van. A pszichológia az élményt úgy kell leírja, hogy eltekint annak tárgyi vonatkozásától. A tárgyi vonatkozásról szóló beszéd az ingerhiba lenne. Ha egy introspekciós kísérletben a személyek lámpáról, billentyűről és hasonlókról számolnak be, elkövetik ezt a hibát; igazából barnáról, kerekről s ehhez hasonlókról kellett volna beszámoljanak. A pszichológia feladata a tapasztalás lecsupaszítása, az ingerhiba minél teljesebb leküzdése. Ez azt eredményezi, hogy a hagyományos kísérleti pszichológia erőszakot tesz az emberek élményvilágán; a beszámoló attól válik pszichológiailag tudományossá, hogy zárójelbe teszi az élmények tárgyát (ez a fizika terrénuma), ezzel azonban a pszichológia éppen azt a közvetlenséget adja fel, amiből kiindult: élményeink ugyanis nem foltokról, hanem tárgyakról szólnak. Ez a kísérleti pszichológia éppen abból indul ki, hogy zárójelbe teszi a „népi pszichológia” kiinduló helyzetét, azt, hogy tudattartalmaink közvetlen élmény voltukban a valóságra vonatkoznak. Csak igen mesterkélt helyzetekben lehet rámutatni arra, hogy mindez csak „vonatkozás”.

Már Wundt saját korában is észrevették a külsőbelső tapasztalás koncepció hiányosságait. Kornis Gyula 1921-ben megjelent Wundtról szóló monográfiájában mutatott rá, hogy az a tézis, mely következetesen kétféle attitűdöt tételez fel, túlzottan az érzékelés kérdéséből indul ki. Itt a pszichológia tárgyai valóban egyszerre a fizika tárgyai is. Mi a helyzet azonban az érzelemmel vagy az akarattal, hol tárgya ez is a fizikának? Ezt a kritikai vonalat továbbvive karikírozza azután Harkai Schiller Pál (1940) a kétféle aspektust úgy, hogy az élményben a pármai dóm és saját éhségünk ugyanúgy objektívként jelenik meg, úgy, mint ami a megismerő alanyhoz képest külső – pedig az elsőnél ez így van, a másodiknál nem. Az érzelmi és akarati világban – emeli ki Harkai – a helyzet s a helyzethez történő alkalmazkodás teljesen kiiktatódnak az objektív megfelelők közül, csak az idegrendszeri korrelátum marad meg.

Husserl (1998) a harmincas években írt átfogó ismeretelmélet és pszichologizmus kritikájában rámutat Wundt koncepciójának logikai gyengéjére is. Husserl saját felfogásának megfelelően ezt a naturalizmus továbbélésében és az absztrakciók hiányában látja.

A tudományt utánzó ismeretelmélet-metafizikai értelmezés egyik példáját találjuk Wundt és iskolája gondolataiban: a „két szempontról” szóló tanításban [...] Ez az út látszólag minden hagyományos metafizika meghaladásához, a pszichológia és a természettudomány megértéséhez vezet, valójában azonban csupán az empirista dualista naturalizmus értelmeződik át két, egymással párhuzamos arculatot hordozó monista naturalizmussá.

Edmund Husserl: Az európai tudományok válsága. 1998, I. kötet, 285. o.

Mezei Balázs ford.

Van egy módszertani következetlenség is. A természettudós egész kriticista hozzáállásával ellentmondásban Wundt in principio feltételezi a csalhatatlan belso szem doktrínáját, ahogy az analitikus filozófus Gilbert Ryle (1974) jellemzi a hagyományos intros- pekciós felfogást. A kétféle tapasztalás doktrínájának legfőbb pszichológiai buktatója tulajdonképpen a behaviorista és a pszichoanalitikus forradalmat megelőző hit abban, hogy belső világunk saját magunk számára elvileg áttekinthető. A valóságban ugyanis, s ez egy fontos ellentmondása Wundtnak, ténylegesen igen keveset támaszkodik az önmegfigyelésre. Utolsó évtizedeiben majd éppen az lesz egyik vitatémája az új nemzedékkel, a würzburgi iskola képviselőivel, hogy azok az önmegfigyelésre támaszkodva pszeudo-kísérleteket végeznek. Ez a szeretem-nem szeretem hozzáállás az önmegfigyeléssel kapcsolatban érthető is. A fiziológiából jövő Wundt számára a transzparens belső életre s az önmegfigyelés elvére azért van szükség, hogy a pszichológiai kísérletezés definíciósan elváljon az élettanitól. Az önmegfigyelés neki nem annyira a gyakorlat, mintsem az egzisztenciális elhatárolódás része.