A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

2.4.4. Kísérleti és néplélektan

Wundt rendszerére már a kezdetektől, egyik első pszichológiai munkájától, az Előadások az emberi és állati lélekről (1863-1864) c. műtől kezdve jellemző az a gondolat, hogy a tulajdonképpeni pszichológiát két részre kell bontani. A laboratórium, a kísérleti pszichológia az elemi jelenségekkel foglalkozik: az érzékeléssel, az asszociációkkal, a figyelemmel stb., mindazzal, ami egyrészt a közvetlen kísérletezés ellenőrzése alá vonható (ahol az ingereket a kísérletező manipulálni képes), másrészt, ami hozzáférhető az önmegfigyelés számára. Ez az utóbbi szempont különösen a századfordulón kerül előtérbe. Ekkor ugyanis Wundt „elhajló” tanítványai (a würzburgi iskola képviselői) kiterjesztik az önmegfigyelés használatát a gondolkodási folyamatok vizsgálatára is. Wundt ezt helyteleníti. Ma azt mondanánk, hogy a korlátozott kapacitásra apellálva érvel: az önmegfigyelés maga is leköt egy bizonyos mennyiséget korlátozott információfeldolgozási kapacitásunkból. Ha a vizsgált lelki jelenség maga túl sokat lefoglalt ebből, akkor az önmegfigyelés nem lesz használható: vagy a lelki jelenségre magára vagy annak belső megfigyelésére nem jut elég kapacitás. Az emberi szellem magasabb régióinak megismerésére, vagy az egyénlélektan keretében fogalmazva a gondolkodás tanulmányozására az emberi kultúra természettörténetek vizsgálata a helyes módszer. A magasabb pszichikus működések elsősorban „termékeikből” ismerhetőek meg. A nyelv, a mitológia és a vallások tanulmányozása adhat támpontot, az ezeket a mai szóval objektivációkat létrehozó folyamatok megismerésére. Ennek tanulmányozása lenne a néplélektan. Wundt munkásságának utolsó két évtizedében megpróbálta ennek részletes kidolgozását.

2.4.4.1. A néplélektani program megvalósulása

Tanulságos az a mód, ahogyan Wundt a kísérleti lélektannal párhuzamosnak tartott néplélektan programját konkretizálja. A 19. század közepétől német nyelvterületen már létezett mind a néplélektan, mind a pszichológiai szemlélet előtérbe helyezése kulturális jelenségek vizsgálatánál. Ezt a programot hirdeti meg Lazarus és Steinthal folyóirata is (Zeitschrift für Sprachwissenschaft und Völker- psychologie). Két jellegzetessége van ennek a korai néplélektannak, s Wundt mindkettővel szakítani próbál. Az egyik: a kultúra jelenségeit – a német objektív idealizmus hagyományának megfelelően – az egyének feletti néplélek megnyilvánulásának tartják. Másrészt a néplélek szerveződését a kor asszociációs pszichológiájának megfelelően, Herbart nyomán képzelik el. Vagyis, ahogy kritikai írásaiban maga Wundt (1921a) is bemutatja, Steinthal hege- liánus és Humboldtra támaszkodó szellemközpontú fogalomrendszerét egészíti ki Lazarus a herbarti pszichológiai mechanikával. Mint Wundt mondja, „a herbarti lélekatomisztika és a hegeli népszellem úgy elegyíthetőek, mint tűz és víz” (Wundt 1921a, 60. o.). Ennek révén a lélektan magyarázatot adna a kulturális jelenségekre. Például a nyelvi változás folyamatát a hasonlósági asszociáció, mint lélektani törvény, sokszor magyarázni lenne képes. Ez a gondolat a modern nyelvészet kezdeteinél is kísért. A századvég újgrammatikusai – miközben szakítanak a néplélek feltételezésével – a nyelvet az egyéni pszichikum realitásaként képzelik el, és továbbra is fenntartják a pszichológiai magyarázat igényét. Még Hermann Paul is úgy véli, hogy a lélektani törvények magyarázó erejűek a nyelvi folyamatokra nézve. Wundt féltékenyen bírálja a Steinthal-Lazarus-féle néplélektan továbbélését, és azt a képet, mintha a herbarti asszociatív mechanika lenne az utolsó szó a lélek architektúrájáról. Ehelyett a modernebb etnológiát, s persze saját pszichológiáját ajánlja. Nemcsak féltékenységről van azonban itt szó. Wundt néplélektani felfogása konceptuálisan is újat akar mondani. Mint Danzi- ger (1983) elemzi, néhány megfontolandó fogalmi megkülönböztetést is eredményezett ez a törekvés. Wundt megkülönbözteti az egyéni vonatkozású szociális aktusokat, például az érzelemkifejezéseket, és a társakat mintegy tudatosan előtérben tartó szociálisan szervezett intencionális cselekvéseket. Hasonlóan érdekes megkülönböztetés, hogy történelmet csak a társas lelki jelenségek produktumainak tulajdonít, magukat a létrehozó folyamatokat ahistorikusan egyetemesnek tartja. Valójában nagyon modern gondolatok ezek egy lehetséges kulturális pszichológia irányában. Wundt továbblépését az akadályozta meg – legjobban a gesztusokról szóló fejtegetéseiben érhető ez tetten –, hogy nem állt rendelkezésre egy rendszerezett interakciós elemzés. Maga az interakció mint a mai értelemben vett szociálpszichológia témája, s az interakciós elemzés megfigyeléses s technikai módszerei adnak új lehetőségek ezeknek a fogalmaknak a kidolgozására.

Wundt antimetafizikus és pozitivista attitűdjéből kifolyólag, ahogyan egyéni lelket sem, úgy nép- lelket sem tételez fel. Az a program Wundtnál, mely szerint a néplélektanban a lélektan a kultúra tanulmányozásából kapna adalékokat, munkásságának más aspektusaihoz hasonlóan szintén kétarcú. Maga az a tény, hogy a pszichológia szárnya alá veszi a humán tudományokat, a jelszavak szintjén megfelel a kor pszichologista pozitivizmusának;

annak a hitnek, hogy tudományosan elfogadhatót a kulturális jelenségekről is csak a közvetlenül azt létrehozó, egyedüli biztos pontként elfogadott lelki jelenségek szövegkörnyezetében mondhatunk. Ez az a pszichologizmus, mely a századfordulótól kezdve sokszor és ismétlődően áll majd a bírálatok kereszttüzében. Frege (1884/ 1982), Husserl (1901) és a fenomenológusok azt vetik a szemére, hogy egy naiv naturalista szemléletet vetít rá a szellemi jelenségek világára is, s valójában nem vesz tudomást a szellemi világ (például a logikai törvények) egyén feletti, önmagában való létéről. Az ún. szellemtudományos pszichológia képviselői ugyanakkor azt kérik számon tőle, hogy nem talál helyet a jelentés, az értelem világának, amikor a kulturális folyamatokat is a naiv pszichofizikai pszichológia keretében értelmezi. A későbbi kritikák pedig – akár Karl Popperig (1988) bezárólag – azt vetik a pszichologizmus szemére, hogy nem tud mit kezdeni a társadalmi tények státusával, képtelen egyén feletti realitásokat tételezni. Márpedig azt látjuk, hogy a tényleges empirikus egyén mozgását a világban ilyen rajta kívül („felette”) álló jelentésbeli összefüggésrendszerek határozzák meg.

Hol itt a kettősség? Nos, abban, hogy mindeközben Wundt maga másképpen szándékozott művelni a néplélektant. Megismerési szempontból számára a kultúra tanulmányozása nem kész lélektani törvények vagy összefüggések, tételek illusztrálása, hanem szinte kényszerűen ott kezdődik, ahol véget ér a kísérleti lélektan kompetenciája. A magasabb pszichikus funkciókat nem lehet megismerni a kísérletezés segítségével. Ezekről a kultúrából kiindulva tanul a pszichológia. Konkrét példák is vannak erre a fordított útra. A nyelvi változás magyarázatában például, a szójelentés változását elemezve, Wundt a korabeli nyelvészekkel vitázva amazok pszichológiai-asszociatív magyarázataival ún. logikai magyarázatokat állít szembe (lásd erről Gombocz 1903). Eközben nem mindig sikerült tényleg betartania azt a módszertani elvet, hogy e téren a pszichológia tanul a kultúrától s nem fordítva. 10 kötetes néplélektanának legnagyobb hatású kötetei a nyelvről szólnak. Elvileg harcol az ellen, hogy egy egyszerű asszociációs pszichológia kész rendszerét zúdítsuk a nyelvészet nyakába, ezzel magyarázzuk a korban a nyelvész számára legfontosabb magyarázandó dolgot, a nyelv történetét. Ennek következtében a jelentésváltozás elemzésében például Wundt a korban pszichológiainak nevezett asszociatív felfogással szemben a logikai tényezők jelentőségét hangsúlyozza: a jelentésváltozás lényege például fogalmaink differenciálódása lenne (gondoljunk a kormány kettős jelentésére).

Ugyanakkor, ha tovább keressük a magyarázatokat a jelentésváltozásra, akkor kiderül, hogy e mögött az asszociációknak az a korábbiaknál tágabb felfogása áll, mely nemcsak érintkezési és hasonlósági, hanem logikai, belső asszociatív kapcsolatokat is megenged. A végső magyarázat Wundtnál is sokszor egyén-pszichológiai.

Ennek a módszertani szempontból történő elválasztásnak a kísérleti és a néplélektan között meglehetősen komoly következményei vannak: Wundtnál még egy személy munkásságában él két elszakadt pszichológia, a század elejére azonban, elsősorban Eduard Spranger (1927) munkásságában már megfogalmazódik a kétféle pszichológia programja is. A természettudományos, magyarázó pszichológia fog szemben állni a kulturális objek- tivációkkal foglalkozó szellemtudományos lélektannal, mely megértő, nem kauzális, hanem ma azt mondanánk, hermeneutikai célokat tűz maga elé. (A kultúra teljesítményei mögötti lehetséges lelki mechanizmusok rekonstrukcióját.) A század második évtizedének német pszichológiájában drámaian felfokozódó kettéválás már elővétele- ződik Wundt kétféle módszerében – ahogy erre Harkai Schiller (1940) is rámutat –, s elővétele- ződik az alacsonyabb és magasabb lelki jelenségek merev elválasztása is, ahogy azt majd Vigotszkij (1971) programatikusan bírálja.

Van egy további bizonytalanság is a wundti programban. Miközben óv attól, hogy a már kész pszichológiát a kultúrával szemléltesse, elemzései során sokszor mégis oda jut el, amit kiindulásként már eleve feltett. Jellegzetes példája ennek, mint már Kornis Gyula (1921) is rámutatott, amikor a kultúra, a társadalmi tudatformák elkülönítése során ezek megfelelnek a végeredményben Kanttól származó hármas lelki felépítésnek: nyelv-képzet, mítosz-érzelem, erkölcs-akarat hármas rendszert kapunk így, amiből azonban a társas élet számos oldala, a társas viselkedés, az emberek közti igazi szociális kapcsolatok, egyáltalán a szociálpszichológia interakciós oldala, kimaradnak.

Mindeközben azonban a néplélektan nem szegényes, csak fogalmi gondokkal küzd. Wundt elemzése a gesztusokról például, ha másért nem is, de George Herbert Mead (1973) kritikája révén maradandóvá válik. Wundt a gesztusokban cselekvés- csökevényeket lát, melyek az értelmezőben felkeltik az eredeti létrehozó kontextus, illetve érzelem nyomait. Mead kritikája jól mutatja a választópontot: Wundt elemzésének alaphibája szerinte az, hogy eleve feltételezi az Én vagy értelmező tudat fogalmát, pedig éppen ennek genezisét kellene magyarázni, például a gesztusok segítségével. Az egyéni pszichikum Wundtnál megelőzi a társas életet, a szociálbehaviorista Mead szerint viszont fordított a helyzet.

Igen érdekes Wundt az utóbbi két évtizedben felújított elemzése a mondatról is. A mondat Wundt szerint élő példája annak, ahogyan (a produkció során) egy komplex egyidejű képzet részeire bomlik, illetve a megértés során ahogy a részek (a szavak) szekvenciális valósága egy szimultán realitássá alakul. A mondat példa lesz az appercepció általános törvényeire, arra, hogyan mozgunk rész és egészek, szekvencialitás és szimultaneitás között. A modern beszédmegértés-és-produkció kutatás egyaránt ezzel a kérdéssel, a szimultán-szukcesszív átmenet elemzésével foglalkozik (lásd Blumenthal 1970 olvasókönyvét).

Tanulságos az is, hogy a sokkötetes nagy művek mellett keletkezett kisebb és esszéisztikusabb néplélektani írásaiban Wundt (1921a a gyűjteményes kötet) a fogalmi elhatárolódások mellett – mi a viszony egyéni és néplélektan között, miben haladja meg ő az elődeit – a legfontosabbnak a fejlődéstani mozzanatokat tartja mint képviselendő újdonságot. Nevezetesen azt, hogy mi a kapcsolat a gyermeki fejlődés és a kultúra kibontakozása között, például az ábrázolás fejlődésében, s hogyan jelennek meg a kulturális fejlődésben a sajátosan pszichológiai törvények. Ezek azok a mozzanatok, amelyek révén Wundt még a „kulturális pszichológia” mai új programjaiban is, mint nem feltétlenül követésre méltónak tartott, de fontos kiindulópontot nyújtó referenciakeret él (Cole 1996), még ma is őt kell meghaladni. Wundt néplélektanát elég kézenfekvő összevetni a századunk első évtizedeiben szintén szárnyra kapó szociálpszichológiával. Mai terminológiával azt mondhatnánk, hogy a wundti néplélektan elsősorban a társadalmi reprezentációkkal foglalkozik, s nem az interakcióval. Ebből a szempontból hasonlít a korai francia szociológiához, mely szintén a társadalmi reprezentációk tudománya akar lenni (Durkheim 1917, 1978). A modern szociálpszichológia ehhez képest interakciós tudomány. (Persze például a gesztusnyelv kapcsán Wundt is igencsak előveszi az interakció kérdéseit.) Van azonban a szociológiai reprezentáció elméletek és a korai néplélektan között még egy eltérés: Wundt elsősorban a múltra, a kulturális reprezentációk kibontakozására összpontosít, Durkheim számára ugyanilyen érdekes a reprezentációk szerepe, működésmódja saját kora társadalmában. A reprezentációk kizárólagosságát már Wundt kora is látta. Kornis Gyula igen világosan megfogalmazta néplélektan és szociálpszichológia eltéréseit. „[...] a társadalmi pszichológia mindazokat a lelki folyamatokat vizsgálja, melyek az emberek együtt- levéséből kifolyólag jönnek létre. Ilyen jelenségek pedig nem merülnek ki a nyelvben, mítoszban és erkölcsben, hanem körükbe tartoznak a kultúra összes alkotásai, a társadalmi szervezkedés különböző formái.” (Kornis 1917, I., 170.o.)

2.4.4.2. Wundt néplélektana és a magyar nyelvészet

Wundt néplélektanából a nyelvpszichológia alapvető és hosszú ideig érvényesülő hatást gyakorolt a magyar nyelvészet 20. századi arculatának alakulására is. Valójában a század első évtizedei nálunk is a mentalizmus, sőt, a pszichologizmus korszakát jelentették. Wundt hatására azonban ez a pszichologizmus elvesztette naiv vonásait, s fokozatosan inkább mentalizmussá alakult. Gom- bocz (1903) korabeli friss értelmezése, melyet lipcsei tanulmányútja után írt, világosan látta Wundt megközelítésének újdonságát a „lehetséges pszichologizmusok” között. Az újgrammatikusok pszichologizmusában egy késznek tűnő lélektani rendszer, a Herbart-féle mentális mechanika adott közvetlenül alkalmazható magyarázatokat a nyelvészet (nyelvtörténet) számára. Ezzel szemben Wundt néplélektana Gombocz olvasatában a nyelv tényeiből tanul. A filológia éppen a pszichológus számára jelent új ismeretforrásokat. A nyelv, mint objektiváció adott módot Wundtnak arra, hogy kiterjeszze a lélektan érvényességét olyan területekre is, melyekről úgy vélte, hogy az akkori laboratóriumi kísérletezés nem tud anyagot szolgáltatni. Az eszményi irány itt tehát nem a pszichológia imperializmusa, hanem türelmes tanulás a nyelvészetből. Az idős Wundt attitűdje Gombocz olvasatában nagyon hasonlít a fiatal Chomsky (1968, 24. o.) álláspontjához: „Az egyetemes nyelvtan kutatása így értelmezve az emberi értelmi képességek vizsgálata. [...] Az így jellemzett nyelvészet egyszerűen az a részterülete a pszichológiának, mely az elme ezen [ti. nyelvi, P Cs.] aspektusaival foglalkozik.”

Klemm Antal (1928) évtizedekkel későbbi munkájában, mely a hangváltozások és a szójelentés helyett a mondattan alapjaival foglalkozik, a pszi- chologizmus már világosan egy logikai hangsúlyú mentalizmussá válik. Ennek közvetlen megnyilvánulása az, hogy a mondattan korabeli nyelvi, pszichológiai és logikai felfogásainak (melyek mind a mondat meghatározás, mind a mondattani fejlődés magyarázó elveire érvényesek) vitáiban Husserlt hívja segítségül. Eközben azonban deklarációiban ő is a wundti irányt követi: „A mondattannak célja, miként a nyelvtudománynak általában: a mondattani jelenségek történeti fejlődésének és a fejlődés egyéni és társaslélektani feltételeinek vizsgálata. A lélektani magyarázat tehát a történeti nyelvvizsgálat szükségképpi kiegészítő része” (Klemm, 1928, 132. o.) A mondat logikai alapokon is szerveződik. A Husserltől átvett logika Klemm értelmezésében nem normatív, hanem az egyáltalán gondolható s mondható a priori rendjét, a kategóriákat és azok kombinatorikáját adja meg. A nyelvészet pszichológiai és így értelmezett logikai alapozása között Klemm nem látott ellentétet, éppen pszichológiai kiindulásának megfelelően. A kor platonisztikus logikája s maga Husserl ugyanis ellentétet lát itt. Klemm felfogásában az olyan alapvető logikai kategóriák, mint a szubsztancia és akcidencia, az ok és a hatás „nem a helyes gondolkodás normái, hanem az általános emberi gondolkodás lélektani formái. [...] A nyelvi jelentésformák szoros kapcsolatban vannak elménk gondolkodásformáival: a szemlélet formáin (tér, idő) és az értelem kategóriáin (subtancia-accidens, ok-hatás) alapulnak a nyelvtan jelentéskategóriái: a szófajok és a mondatrészek.” (Uo. 66. o.) Ezzel persze a mondat pszichológiai szerveződésének vizsgálata túllép a wundti pszichologizmus képzetek szimultán és szukcesszív szerveződését tételező elvein. A jelentéstani-fenomenológiai kombinatorika Klemm kezében nagyon hasonlóvá válik az évtizedekkel későbbi grammatikalitási érveléshez: a mondattan tanulmányozásának alapvető kérdése az, hogy mi-mivel kombinálható, miért nem helyes az, hogy Zöld fut vagy Dohányzik, árt. A jelentésmódok elemzése feltárja a gondolkodás szükségszerű kombinatorikáját.

A nyelv eredetére vonatkozó elmélkedések is követik a pszichológiai vonzalmú nyelvészek Wundt ihletését. Lux Gyula (é. n.) összefoglalja a klasszikus spekulatív elméleteket. Wundtot a gesztusnyelvből eredeztetés klasszikusaként mutatja be. Gombocz (1903) Wundt gesztuselméletét ismertetve azt emeli ki, hogy egy érzelemkifejező, önkéntelen rendszer akaratlagossá válhatott s (mai terminológiával) fokozatosan propozícionálissá. Kiemeli a deiktikus, majd az ábrázoló jelölésre történő átváltást, s azt, hogy a gesztusokat kombináló szakasznak már sajátos szintaxisa van: mindez pszichológiai súlyozáson alapul, mindig a közlő szerint fontosabb dolgok állnak elől.

Gombocz (1903) és Klemm (1928) számára is fontos Wundt mondandója a szófajok keletkezésének lehetséges mechanizmusairól. Mindketten Wundt alapgondolatából indulnak ki: a tulajdonságokat eredendően nem tudjuk tárgyak nélkül elképzelni, a tulajdonság már elvonatkoztatás. Ebből következik, hogy a tárgyfogalmak s a főnevek előbb jelennek meg, az igék későbbiek. Klemm elemzésében a kezdeti kommunikáció egy nem nyelvi ingerre adott tárgyszó: /ez a dolog/ alma. A (lélektani) alany adott, csak az állítmányt mondjuk ki. Ezt követné két tárgyszó kombinálása predikatív módon: fa-tűz. Majd megjelennének a tulajdonságszavak (piros), végül a tárgy és tulajdonság kombinációja (alma-piros). Olyan elemzések és példák ezek, amelyek a mai pszichológiában újra relevánssá váltak, elsősorban a gyermeknyelv korai szakaszainak elemzésében.

2.4.5. Elméleti és gyakorlati pszichológia

Wundt pszichológiája meglehetősen arisztokratikus. Hosszú aktív munkássága során módja volt megérni a különböző gyakorlati célú pszichológiák körvonalazódását. Nyíltan szembeszállt velük. O a tudomány olyan építkezésében hitt, ahol először véglegesen tisztázzuk az alapokat, s csak azután térünk át annak gyakorlati felhasználására. Fényévek választják el ezt a mandarinszemléletet a mai helyzettől, amikor mindennek mércéje a gyakorlati hasznosíthatóság. Ez az arisztokratizmus persze társadalomtörténetileg is félrevezető, mégpedig két okból. A technológiák kialakításával az életben sosem vártunk azok elméleti megalapozására. (Gondoljunk csak a puskapor s a tudományos kémia viszonyára.) Másrészt a lipcsei minta minden arisztokratizmusa mellett mégiscsak technológiákat hozott létre, amelyek azonnal az ember „normalizálásának” és viszonyításának eszközévé váltak. Nem tanulság nélküli a hirdetett arisztokratizmus azért, mert emlékeztet arra: Wundt korában s időnként ma is, a pszichológia alkalmazásai csak a technológia s nem a tudomány szintjén álltak; beavatkozásaik igazi alapját nem tudták megadni. Ez nem kell, hogy elriasszon tőlük, csak tudnunk kell, vajon mikor tetszelegnek a tudomány mezében.

2.5. Wundt rendszere: elemek és folyamatok

2.5.1. A szenzualista elkötelezettség

A wundti pszichológia abban a tekintetben is a 19. századi rendszerező pozitivizmus gyermeke, hogy alapvetőnek tartja a lelki élet elemeinek előso- rolását és rendszerezését. Wundt maga így jellemzi ezt a hozzáállást:

Minden tudománynak, mely tapasztalati tények vizsgálatával foglalkozik, első feladata az, hogy jelenségeinek elemeit kimutassa, a második, hogy kikutassa azokat a törvényeket, melyek szerint ezen elemek kapcsolatokká tömörülnek. A pszichológiának egész feladata tehát ebben a két problémában foglaltatik: 1. melyek a tudat elemei, 2. milyen kapcsolatokat alkotnak ezen elemek, s eközben mily kapcsolódási törvényeknek engedelmeskednek?

Wilhelm Wundt: Bevezetés a pszichológiába. 1921b, 34-35. o. Farkas Zoltán ford.

Az elemek megállapításánál jellemző rá a szenzua- lizmus: végeredményben minden lelki jelenség az érzetekre vezethető vissza. Az érzeteknek, ahogy a Wundt tanítványa, Oswald Külpe (1893/1983) jellemzi, négy tulajdonságuk van, pontosabban, lehet, mert nem mindegyik érzékletre jellemző mind a négy: a minőség, az intenzitás, a tartam és a kiterjedés. Ezek közül a minőség a döntő és elengedhetetlen tulajdonság, ez különíti el a kéket a zöldtől, a hangot a színtől s így tovább. A fenome- nologikus pozitivizmusnak megfelelően hangsúlyozza Külpe, hogy a tulajdonságokon túl nincsen lényegi azonosságuk az elemeknek. „Az érzéklet tehát tulajdonságai nélkül nem létezik, nem marad utána maradék, szubsztanciális mag, ha ezeket töröljük. Ezek szerint az érzéklet tulajdonságainak tökéletes leírása fedi az érzéklet tökéletes leírását.” (Külpe 1893-1983, 148. o. Bíró Gyula ford.) A pszichofizikai módszerekkel megkülönböztethető minőségekből, a küszöb fogalom általánosításából kiindulva Titchener egészen odáig megy, hogy 44 435 különböző végső elemet tételez fel. Ezek közül 32 820 a látással, 11 600 a hallással kapcsolatos. Titchener az érzékletekre egy rendszerező táblázatot ad, ahol a dimenziókat a minőségek adják, a fokozatok számát pedig a küszöbértékek (Titchener 1896, 74-75. o.). Bármily mulatságosnak tűnjön is ez, szélső formájában a Wundt-követők pszichológiája szó szerint értette az elementarizmust, úgy, hogy fel lehet sorolni a lelki élet végső, tartalomfüggetlen elemeit. Az érzékelés világa önmagában értelmetlen végső elemek listáját adja, s az értelmes referenciával bíró élmény csak másodlagosan, asszociatívan alakul ki ebből.

Az érzetek ugyan a külvilágra vonatkoznak, bár a pszichológia számára nem ez a vonatkozás az érdekes mozzanat. Ebből a szempontból Wundt rendszere hasonlít a mai reprezentációs elmefelfogás szintaktikai változatára (Fodor 1996a). A lelki tartalmak ugyan a külvilág jelei, de a kutatásnak a pszichológiában nem ezzel a tükrözési viszonnyal kell foglalkoznia (ez lenne az ingerhiba – lásd alább). Csakhogy van egy nagy eltérés: a mai „szintaktikai” elmefelfogásban a végső egységek nem szenzuálisak, hanem propozicionális, kijelentésalapú szerveződésük van, amit jellegzetes hozzáállások, attitűdök (hiszem, tudom, akarom stb.) kísérnek. Ez a mozzanat Wundtnál teljességgel hiányzik: mind a logikai szerveződés, mind az intencionális többféleség idegen a kezdeti kísérleti pszichológia szenzualizmusától. Tulajdonképpen ez a szenzualizmus legfőbb korlátja. A mai kognitív elmélet Brentano, Frege és Husserl örökségéből indul, nem Wundtéból. A századfordulón persze Frege és Husserl még nem mint az egyén pszichikumának jellegzetességét vetik fel a logikai szerveződést. A logikai szerveződés kezdetben mint egy platonisztikus alternatíva merül fel a szenzualista pszichológia kapcsán bármiféle pszichológiával szemben. A logika befelé vetítése, lelki realitásként tételezése, s ezzel a pszichológia „logicizálása” a kognitív mozgalom keretében a 20. század hetvenes éveinek új fejleménye lesz.

6.7. ábra. Az öröm és a harag érzelmének idői lefutása Wundt háromdimenziós rendszerében (Wundt 1903, III. 203. o. nyomán)

Wundt gondolatmenetében is vannak azonban olyan elemei is lelki életünknek, melyek forrása nem helyezhető kívülre, melyeknek nincsen tárgyi vonatkozásuk. Ahogyan már Descartes (1649/1994) mondta: ezek „olyan észleletei, érzései vagy fel- indultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk” (48. o.). Ezek Wundt terminológiájában az érzések. Az érzések, melyek az érzelmek alapját képezik, sokkal egyszerűbb rendszert alkotnak, mint az érzetek: három párjuk az öröm és fájdalom, a feszülés és feloldódás, az izgalom és megnyugvás. Wundt pszichológiai rendszerének ez a háromdimenziós érzelemrendszer a leghatásosabb tartalmi adaléka. A 6.7. ábra azt mutatja, hogyan képzeli el – spekulatívan – két jellegzetes érzelem idői lefutását e három dimenzióban.

Különböző formákban, még Wundt szubjektív tudatlélektanát leginkább elutasító behaviorista időkben is – újra és újra előjön ez az elmélet. Charles Osgood (1962) nevezetes neobehaviorista elmélete a szójelentésről az érték, erő és az aktivitás három dimenziójával például szintén ennek örököse, amit Osgood világosan ki is fejt, amikor rendszerét az affektív jelentés egyetemes dimenzióiként mutatja be.

Wundt részletesebb érzelemelmélete eléggé in- tellektualisztikus, a mai olvasó számára sótalan. Wundt elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlünk különböző ingerek, illetve azok szintézise, összekapcsolása egymással az appercepcióban. Az érzelmek viselkedésirányító szerepéről szinte semmit sem mond, az emberi lét érzelmi drámája nem létezik számára. Igencsak hiányzik rendszeréből az a mozzanat is, amit a helyzet érzelemmeghatározó elemének tarthatnánk. Ez képezi Harkai Schiller Pál (1940) kritikájának alapját erről.

2.5.2. Érzetek és képzetek. Érzések és érzelmek: hogyan építkezünk az elemekből?

Mind a tárgyi, mind a szubjektív vonatkozású lelki jelenségek tekintetében Wundt szigorúan elkülöníti az elemeket azok kombinációitól: két hang együttes érzéklete, vagy egy affektus számára már mind másodlagos, levezetett képződmények. A klasz- szikus pszichológia elementarizmusa a filozófiai empirizmus mozaik-kép metaforájának folytatása. A lelki élet (pontosabban élményvilágunk) gazdagsága viszonylag korlátozott számú (de legalábbis elvileg elsorolható) alapélményből épül. Ezek a tapasztalatban összekapcsolódnak egymással; minden bonyolultabb képződmény (legyen az akár egy tárgy képzete) másodlagos, tapasztalati eredetű. Az összekapcsolódásnak két alapvető formája van: az egyik a passzív, az asszociáció, a másik a figyelem aktív erőfeszítése, az integrációs szerepet játszó appercepció.

6.8. ábra. Az agykérgi hosszúpályás asszociatív kapcsolatok Wundt tankönyvében (Wundt 1902, I., 214. o. nyomán)

Ez a felfogás Berkeley-hez vagy Helmholtzhoz hasonlóan a képzettársítás fogalmát az emlékezet magyarázatán túl kiterjeszti az érzékelés magyarázatára is. A képzettársítás lesz az érzékleti egészek létrejöttének magyarázó elve, s a korábbi tapasztalatok, ahogy Wundt mondja, asszimilációs mozgósítása révén a tapasztalat érzékleti hatásának alapja. Ha egy szóból ténylegesen csak a m.csk. betűket láttuk, az összkép asszimilációsan (a mai kognitív pszichológusok azt mondanák, hogy felülről lefelé érvényesülő, fogalom meghajtotta hatások révén) megadja a macska élményét. A sok lépcsőben, egyre bonyolultabb képzetkomplexumokat létrehozó képzettársítás doktrínája kétlépcsős észlelés felfogást hirdet: a stabil, nyers adatokat biztosító érzetek szintjére épül a tapasztalat befolyásolta (instabil) érzetkomplexumok szintje. Ezt a koncepciót bírálja majd hevesen az alaklélektan, mint a „konstancia elvét”, vagyis mint hitet abban, hogy az elemek (az érzetek) konstansak, függetlenek a kontextustól, a kontextus s a tapasztalat azokat csak másodlagosan veszi kezelésbe. Ennek a felfogásnak megfelelt a kor neurológiai tana is. A klasz- szikus elképzelés az agykéreg működéséről mint elsődleges érzékelő és motoros, illetve asszociációs mezőkről beszél. Az előbbiek felelnének meg az érzeteknek, az utóbbiak a képzeteknek. Wundt tankönyve is részletesen bemutatja ezt a felfogást. Kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy az emberi agyban az asszociatív pályáknak, az agykéreg különböző részeit összekötő hosszanti kapcsolatoknak kitüntetett jelentőségük van. Mindent összekötnek mindennel, s ezek teszik ki a zömét a kérgi pályarendszernek. A 6.8. ábra mutatja ennek tankönyvi prezentációját.

2.5.2.1. Az appercepció és a lelki élet törvényei

Az asszociáció passzív (mechanikus) kapcsolat a lelki élet elemei között. Az appercepció viszont aktív erőfeszítéssel teremt kapcsolatokat s alakít ki értelmes egészeket. Wundt jellegzetes példája erre az értelmes összefüggő szöveg s a szabad képzettársítás szembeállítása: egy olyan szósornál, mint iskola, ház, kert, épít, kövek, talaj stb. nem tagadhatjuk az összefüggéseket, Hiányzik azonban az a szervező elv, az a további erőfeszítés, ami ezt elkülöníti az értelmes mondatoktól. A mondatok produkciója során a beszélő egy átfogó tervből halad az alkotóelemek felé; a megértés során a hallgató fordítva jár el – az elemektől jut el a szintetikus egészig, a mondat értelméig. Mindkét esetben aktív erőfeszítésről van szó. Ennek alapján mondhatjuk, hogy Wundt appercepciófogalma a mai pszichológiában az önműködő (ennek felel meg nála a képzettársítás) és az erőfeszítésen alapuló folyamatok elkülönítésének feleltethető meg (Kahneman 1973). Az erőfeszítés révén válik – különösen Wundt kései munkáiban – az appercepció fogalma a pszichológiai voluntarizmus kulcsmozzanatává.

Fontos azonban látnunk, hogy a levezethetőség általános hangsúlya révén Wundt jellegzetesen elementarista, még akkor is, amikor később belekapaszkodik a szintézisbe és az egészekbe. Ez összekapcsolódik nála az átfogó empirista hitvallással. Az empirikus pszichológia arra törekszik, hogy „a lelki folyamatokat oly fogalmakra vezesse vissza, melyek egyenesen e folyamatok összefüggéséből merítettek, vagy határozott éspedig rendszerint egyszerűbb lelki folyamatokat használ fel arra, hogy ezek összeműködéséből más, bonyolultabb folyamatokat vezessen le” (Wundt 1898, 23. o. Rácz Lajos ford.).

Erről az elementarizmusról árulkodik az is, ahogyan az appercepció fogalmát pszichofiziológiailag értelmezi. Mint a 6.9. ábra mutatja, az appercepciós központ valójában egy asszociatív kapcsolatokból építkező katedrális.

6.9. ábra. A feltételezett appercepciós központ a nagyszámú agykérgi asszociatív kapcsolattal (Wundt 1902, I., 324. o. nyomán)

Ugyanakkor a működéseket tekintve kitüntetett jelentősége van az appercepciónak Wundt számára a sajátosan lélektani törvények szempontjából, ami a determinizmusból való kilépés kulcsa. Magát az okságot Wundt igen fontosnak tartja, s egészében összekapcsolja elementarizmusával. „A pszichológiai causalis magyarázatnak csak egy faja van, s ez az összetettebb lelki folyamatoknak egyszerűbbekből való levezetésében áll.” (Wundt 1898, 38. o.) Wundt átfogó parallelizmus koncepciójának és metafizika ellenességének megfelelően kiáll amellett, hogy a természeti okság általános kiterjesztésének a pszichológiára, legfeljebb ha világnézeti jelentősége van, ugyanakkor a pszichikus életre is jellemzők sajátos átfogó törvények. Ezek legáttekinthetőbben az appercepciós folyamatokban jelennének meg. Wundt négy alaptörvényt tételez fel, melyek egymással szoros összefüggésben vannak, s közös nevezőjük a pusztán összegződő elementarizmus meghaladása. Mindegyik alaptörvény a lelki jelenségek „többletre törekvését” és a kapcsolat és struktúrák központi szerepét emeli ki. Wundt itt elvileg meghaladja saját elementa- rizmusát a pszichológiai érzet-atomizmust, mely jogosan tartható a fiatal Russell (1968) és mások logikai atomizmusa párhuzamának. Ismét egy kettősség, mely Wundt szerves sajátja, nem pusztán belemagyarázás az utókor részéről.

Melyek ezek az alaptörvények?

1. 
   A teremtő rezultáns elve. „Minden lelki kapcsolatnál az eredmény nem csupán azoknak a puszta elemeknek az összege, melyekből keletkezett, hanem egy új terméket is jelent, mely azonban amaz elemekben alkatilag már előre »kiképződött«.” (Wundt 1921b, 118. o.) Így jönnek létre, például a fényérzésekből s a szemizmok feszüléséből a téri képzetek. Ez az elv kompromisszumos megoldást képvisel rész és egész viszonyának kérdésében. A részek megelőzik az egészet, de az egész mégis több, mint a részek puszta összege. Az egészeket új minőség jellemzi, de ez az elemekben alkatilag már előre „kiképződött”. Ezt a szintetikus mozzanatot a wundti örökség további sorsa szempontjából is fontos kiemelnünk. Már a mester aktivitásának utolsó évtizedében is, de különösen a húszas-harmincas években, a Lipcsében maradt kései tanítványok Krueger vezetésével egy egészleges pszichológia (Ganzheitspychologie) keretében folytatják a mester hagyományát. Ennek egyik vezérelve, hogy az egészek aktuálgenetikusan jönnek létre e részekből szintetikus erőfeszítések révén; éppen az aktuálgenetikus mozzanat állítja őket legélesebben szembe a berlini alaklélektanos iskolával (Krueger 1974; Wellek 1974).
   

A teremtő rezultáns elve egyben a lelki élet fejlődéstörvénye is; ez adja meg a kulcsot ahhoz, hogy az egyén vagy a kultúra egészének fejlődésében ne állandó ismétlődés legyen, hanem progresszió (Wundt 1921a). Mai dilemmáink felől fogalmazva ez az elv antiredukciós. Azt hirdeti, hogy az eredményt nem lehet levezetni az összetevőkből, csak fordítva: az eredmény összetevőit lehet megkeresni. A biológiai fejlődéstörvények keretében fogalmazva pedig a preformista felfogással szemben (például azzal, amit Chomsky 1974/1995, vagy a legélesebben Jerry Fodor 1983 képvisel a mai megismeréskutatásban) ez annak a konstruktivista nézetnek feleltethető meg, amit legvilágosabban Piaget (1988) hirdet. Valójában, miként Richards (1987, 520-522. o.) elemzése is rámutat, Wundt hozzáállása beleillik sajátos evolúció értelmezésébe. Számára a természetes kiválasztódás, mint „vak mechanizmus” nem elfogadható, az evolúció, mint célirányos, szándékteli fejlődés jelenik meg, s pszichológiai törvények ebben játszanának központi szerepet. Még világosabban válik fejlődési törvénnyé Wundt második elve.

1. 
   A célok heterogenitásának elve. Amíg az első törvény az összekapcsolódás, a szintézis elve, ez a második a szétválást, a lelki tartalmak egymástól elválását teszi lehetővé. Legfontosabb megjelenési formája az indítékokkal kapcsolatos: a cselekvés eredetileg nem szándékolt eredményei új, önállósuló céllá válhatnak. Ez magyarázza a motívumok differenciálódását is. Ebben az értelemben Gordon Allport (1980) nagy karriert befutott funkcionális autonómia fogalmát is megelőzi, bár az egyébként igen körültekintő Allport Wundtot nem említi saját gondolati előzményeként.
   

1. 
   A vonatkozó relációk elve. A szintézist az elemek viszonya irányítja.
   
2. 
   A fokozódást nyújtó ellentétek elve. Szélső értékeknél a dolgok ellentét alkotnak; a hasonlóság helyett az ellentét érvényesül.
   

Mint Kornis Gyula (1911, 140-143. o.) a lélektani okságról szóló munkájában Wundt pszichológiai törvényeit elemezve kifejti, nem igazán egyenértékűek ezek az elvek. Kornis értelmezésében a főszabály a teremtő szintézis. Ez adja meg Wundt rendszerének meghatározatlanságát. A lelki képződmények összekapcsolásának eredménye alkotó módon jön létre, nem bejósolható. A többi törvény Kornis szerint csak ennek alesete, illetve a folyamat helyett az eredmény irányából tekint ugyanarra. Valójában a lelki élet törvényeinek különállóságát hirdetve Wundt ismét kétarcú szerző. Az elementarista ugyanakkor a többet akarók, a nem redukcionisták, a lélekben valami humán többletet keresők irányába is nyitott. Ez az antiredukcionizmus azonban explicit programként hirdeti, hogy az ember lelki világát és kultúráját kiemeli a természet hatálya alól. s ebben az értelemben számára a lelki törvények az égi fogantyúk, a szellemi többletek kategóriájába tartoznak (lásd erről Dennett 1998b).

2.6. Wundt és a mai pszichológia: Wundt hagyatéka

Kitüntetett szerepe révén korántsem véletlen, hogy Wundtot minden kor újraértékeli. Az utóbbi két évtized kognitív pszichológiai forradalma teszi most szükségessé az újraértékeléseket. Ezek döntő mozzanata az elementaristával szembeállított összetett Wundt-kép hangsúlyozása. Az amerikai pszichológiában ez többnyire úgy jelenik meg, mint a közvetlen Wundt-tanítvány, Titchener, illetve az Edwin Boring által közvetített szélsőségesen elemi és struktúraközpontú Wundt-kép felülbírálata.

Elméleti-filozófiai szinten kiemelik Wundtnak a pszichológusok által sokáig elhanyagolt voluntariz- musát, s mint Robinson (1982), azt hangsúlyozzák, hogy Wundt az angol empirizmus mellett az aktív elme jellegét hirdető német idealizmusnak is folytatója; kettősségei végső soron e két ihletésre vezethetők vissza. Kézenfekvő, hogy az átértékelés történész képviselői, mint Arthur Blumenthal (1970; 1975; 1980), de tényleges kutatásbeli felhasználói, mint Ulric Neisser (1984) is két dolgot emelnek ki. Wundt appercepciófogalma, illetve az, ahogyan a figyelem középponti szerepet játszik rendszerében, folyamatközpontúbb szerzőnek mutatják be őt, olyannak, aki az integratív lépések révén kialakuló magasabb organizációkat helyezi előtérbe. Másrészt kiemelik kitüntetett érdeklődését a magasabb folyamatok, különösképpen a nyelv iránt. Kétségtelen, hogy az elementarista Wundt mellett látnunk kell a másikat, a szintetikus folyamatok előtérbe helyezőjét is.

Örökségének, bármilyen revizionista jóindulattal értékeljük is, van azonban három nehezen levetkezhető dilemmája, illetve mindmáig tanulságosan negatív oldala. Az egyik a pszichológia ket- tészakítása: mindaz, amit máig látunk kísérleti és szociálpszichológia elválásáról, vagy tágabban a természettudományos s a lágyabb pszichológia kapcsolatának gondjairól, visszavezethető a wund- ti kísérleti lélektan-néplélektan elválasztásra. A maga idején, a harmincas években ezt látta már Vigotszkij (1971) és Harkai Schiller Pál (1940) is. Világosan felveti a wundti mű a megfelelő biológiai perspektíva kérdését is: hogyan kell az emberről természeti lényként gondolkodni ahhoz, hogy elkerüljük a wundti-descartes-i emeletes emberképet. Az egyik gond közvetlenül, leltárszerűen tetten érhető: az embert mozgató tényezőknek központi szerepet kell biztosítanunk ahhoz, hogy a pszichológia élősdi módon ne a megismerő ember tudománya legyen, hogy az embert visszahelyezze az élővilág rendjébe (Harkai Schiller 1940; 1947). Másrészt eközben magukat a lelki jelenségeket minél pontosabban kell működésükben jellemezni. Nem közvetlenül annak az anyagi rendszernek a terminusaiban kell gondolkoznunk, ami megvalósítja a lelki jelenségeket. Ennek felel meg a mai funkcionalista program, mely anélkül kínál kitörést a kognitív pszichológia ezoterikusságából, hogy laposan naiv fiziologizálás lenne. Az utóbbi korántsem annyira idegen Wundt szellemétől, mint hinnénk. Wundt állandó küzdelme a sajátosan lelki törvények elismertetéséért és redukcióellenessége, például a lokalizációval kapcsolatos óvatos attitűdje olyan kérdéseket vetnek fel, melyek ma is a pszichológia alapproblémái. A száraz kognitivista, a kontemplatív embert s az absztrakt tudás fontosságát hirdető hagyományos pszichológiai funkcionalizmustól messze álló Wundtot megoldásai a filozófiai értelemben felfogott mai funkcionalista táborral rokonítják. Végül az a mód, ahogyan a reprezentáció kérdését kezeli – egyszerre szenzualista és önmagába zárt világot vizsgál – tanulságos a mai kognitív kutatás reprezentációs felfogására nézve. A 6.6. táblázat összefoglaló képet ad Wundt kétféle hagyományáról könyvünk rendszerező dimenzióinak megfelelően.

2.6.1. A klasszikus pszichológia és a mai kognitív tudomány

Ebből a szempontból érdekes párhuzamok vannak a klasszikus kísérleti pszichológiát motiváló kérdések és a mai tudatfilozófia, illetve a kognitív tudományi törekvések problémái között. A klasszikus kísérleti pszichológusok jó része a klasszikus empirizmus mentén bontakoztatta ki diszciplínáját. Ezért legfőbb kérdéseik az érzetadatokkal voltak kapcsolatosak. Ez választotta el őket Brentano (1874; 1994) hagyományától, s ez az, ami miatt Frege propozicionális elmélete s a megújuló logika kezdetben süket fülekre talált náluk.

A test-lélek kérdés számukra azt jelentette, hogy hogyan kapcsolódnak a mentális események a fizikaiakhoz. A mai kognitivizmusban mindez úgy jelenik meg mint a kvalia kérdése, s nem mint a mentális szerveződés problémája. Ráadásul a Fodor-féle (1996a) izomorfia tézis az oksági és a szemantikai-implikatív hálózatok közötti viszonyról hasonló a Wundt-féle pszichofizikai párhuzamosság interakció nélküli téziséhez. Tanulságos, hogy a mai redukcionisták, azaz az eliminativisták számára is alapkérdés az érzetadatok redukálhatósága (Churchland 1986a, b; 1993).

A másik megközelítés a klasszikus pszichológiában az intencionalitást és a propozicionális attitűdök kérdését veszi a mentális élet központi vonásának. Ennek a Brentano, Husserl, Frege elindította vonalnak saját korában kevés pszichológiai hatása volt, kivéve Külpe gondolkodás-lélektani munkáit. A mai kognitív forradalom az, amely egyszerre állítja középpontba az elme szintaktikai elméletét (ez felelne meg a wundti hagyománynak) és az inten- cionalitást mint mentális tartalmaink redukálha- tatlan jellemzőjét (ez lenne a Brentano-örökség), miközben magának a gondolati világnak logikai szerveződést ad, Frege és Husserl nyomán.

Manapság Donald Davidson (1980) világosan megfogalmazza a tudatfilozófiában, hogy a mentális definíciójával kapcsolatos kérdések mindig az attitűdökkel kapcsolatosak. Ha ezt az attitűdcentrikusságot komolyan vesszük, akkor az egész redukcionizmus kérdés más fordulatot vesz: az attitűdöket ugyanis nehéz visszavezetni agyi eseményekre. Érdekes történeti kérdés, hogy vajon Wundt kései volunta- rizmusa nem ennek a mozzanatnak a bevezetésére irányult-e, úgy azonban, hogy a logikai szerveződés relevanciáját nem vette észre.

3.11. táblázat - 6.6. táblázat. Wundt örökségének kétféle értelmezése rendszerező dimenzióink szempontjából

Dimenzió	Klasszikus Wundt-olvasat	Alternatív Wundt-olvasat
Pszichológia tárgya	hangsúly a reprezentáción	hangsúly az akaraton és a folyamaton
Pszichológia módszere	kísérlet, önmegfigyelés és kultúra	kísérlet, önmegfigyelés és kultúra
Belső redukció	elemek	voluntáris aktusok, lelki törvények
Külső redukció	nincsen, csak párhuzamosság	nincsen

2.7. Kulcsfogalmak

3.12. táblázat -

appercepció	néplélektan	pszichológiai kísérlet
érzések	önmegfigyelés	szenzualizmus
lélektani törvények	pozitivizmus	teremtő rezultáns
minőségek	pszichofizikai parallelizmus	újgrammatikusok

Szakirodalmi eligazító

Wundt életére és munkásságára jó magyar forrás Kornis Gyula (1921) kismonográfiája. Életmódjára, a profeszszori szerepre Titchener (1921) és Stanley Hall (1912) kortárs beszámolója, a mester mozgalmi, mintaadó jelentőségéről pedig Ben-David és Collins (1966) a jó forrás. Az egész életmű értékelését segíti az életműhöz s a korhoz viszonyítva Danziger (1990). Két Wundt-könyv (1898; 1921b) is olvasható magyarul: az első összefoglaló tankönyve, a második népszerűsítő munkája.

Értékeléséhez Kornis mellett Harkai Schiller már többször hivatkozott könyve és a mai szemlélet szempontjából a Rieber (1980) szerkesztette kötet ajánlható. Dilemmáinak filozófiai elhelyezésére színvonalas forrás Robinson és Danziger (1990) monográfiája.

Az appercepció és a lélektani törvények kérdéséről Wundt (1921b) mellett Kornis (1911) jó forrás. Mai felhasználására lásd Neisser (1984). A filozófiai atomizmusról Russell (1968) szakmai önéletírása ad szemléletes képet.

Wundték kísérleteiről Boring (1950) a konzervatív beszámoló, Danziger viszont modernebb és elmélettörté- netileg is igényesebb.

A néplélektanról klasszikus korabeli magyar forrás Gombocz Zoltán (1903). G. H. Mead (1983, 55-87. o.) a bírálat mellett ismerteti is Wundt gesztus felfogását. Későbbi értékelésre pedig az említett munkákon túl lásd Vigotszkij (1970), Blumenthal (1970) és főként Danziger munkáját.

3. 7. FEJEZET – Fejlődés, alkalmazkodás és egyéni különbségek: az önálló pszichológia evolucionista alternatívája

Az ember származását igazoltuk – virágozni fog a metafizika. – Aki érti a páviánt, többet tesz a metafizikáért, mint Locke.

Darwin feljegyzése, 1838. aug. 16. (1987, 539. o.)

A modern pszichológia létrejöttére mind egzisztenciális, mind intellektuális értelemben jellemző az egymástól az európai gondolkodás történetében eredetileg elkülönült gondolati hagyományok és szerepek ötvözése. Ennek a szerephibridizációnak azonban nem egyetlen útja volt. Az egyik, sokáig dominánsnak tekintett út a 6. és a 9. fejezetben áttekintett akadémikus hibridizáció, mely a német kísérleti pszichológia megszületéséhez vezetett. Intellektuálisan a filozófiai kérdésfeltevés és a kísérletes természettudományok (elsősorban az élettan) összekapcsolása jellemző rá. Emberi oldalon ennek jellemzője a beilleszkedési vagy inkább helycsinálási igény az akadémikus diszciplínák kialakult rendszerében, tanszékek, folyóiratok alapításával, szakkönyvek készítésével, az új tanokat terjesztő tanítványok toborzásával. Ennek a terjeszkedő hozzáállásnak azután meg is lesznek a maga visszahatásai: egy nem is túl hosszú idő után az akadémiai világban a pszichológia túlzottan erőszakosan terjeszkedőnek fog tűnni, mind intellektuálisan (a természettudományos magyarázat kiterjesztése révén), mind egzisztenciálisan, azzal, hogy túl sok helyet vesz el a filozófiától (10. fejezet).

Közben létrejött azonban egy másik út is, a praktikus szerephibridizáció. Az összekapcsolt szerepek egyik pólusa itt a gyakorlati emberismeret és emberformálás tradíciója. A tanítót, a papot, az orvost, a hadvezért mozgató profán kérdések jelentik a kiindulópontot: hogyan irányítsuk az embereket, hogyan tanítsuk gyermekeinket, mit kezdjünk a szomorúsággal, nyugtalansággal, betegséggel és bűnözéssel, mi okozza az emberek közötti nagy különbségeket s így tovább. A másik pólus itt is a tudomány. Nem a fiziológia viszonylag zárt mechanizmuskereső világa azonban, hanem a tágan értelmezett biológiai szemlélet. Ez a hibridizáció az evolúciós elméletben találja meg tudományos megalapozását. A gyakorlati hangsúly révén gondolkodási stílusában nagy a rokonság az embert fejlődő, változó, mozgó, nem statikus lénynek tekintő evolúciós metateória és a gyakorlatias kérdések között. Kutatási stílusát tekintve a 6. fejezetben Danziger (1990) nyomán bevezetett elkülönítéseket használva, erre a pszichológiára a galtoni kutatási minta jellemző, mely a köznapi interakciót alkalmazza a vizsgálatokban, idegen tőle a németes kísérleti pszichológia arisztokratizmusa, és ugyanakkor általánosításait az egyedek alkotta populációk mentén végzi.

Ennek a hibridizációnak a képviselői személyes s szakmai életükben sem akadémikusak. Többnyire egyetemi kereteken kívül élnek. A németes rendezett világ elvárásaihoz képest műkedvelők, intellektuális szabadúszók vagy ha szigorú szakmai kereteik vannak, ezek nem a bölcsészethez, hanem a gyakorlati orvosláshoz kötik őket. Ennek három következménye van. Az egyik a galtoni és a klinikai kutatási modell használata, a másik a nagyot merítés, a gondolkodás szabadsága (ez az egzisztenciális félelmek hiánya miatt olyan erőteljes), a harmadik pedig a szabadság attól a kényszertől, hogy az új tudomány intézményes beillesztésével legyenek elfoglalva. A boldog Angliában ez a szabadfoglalkozású értelmiségi hozzáállása. Közép-Európában majd évtizedekkel később Freud formál választott életformát, amikor az akadémiai és orvosi hierarchia ellenállását látva a pszichoanalízist egy önálló egzisztenciateremtő foglalkozássá teszi. A kettő persze igencsak eltérő. Darwin vagy Galton szabadfoglalkozású volta egy természetes állapot, míg a pszichoanalitikusok keserű kitaszítottságként élik meg helyzetüket, ők a német modellnek megfelelően szerettek volna beilleszkedni az intézményi világba.

Ez a hozzáállás nem köthető egyértelműen egyetlen országhoz vagy kultúrához. Kezdeteiben mégis a legjelentősebb szerepet a brit pszichológia játszotta. Az itt körvonalazódott csírák a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben kevésbé tűntek jelentősnek, mint a német kísérleti pszichológia, egyszerűen az akadémikus harcok és a szervezeti megalapozás hiánya miatt. Nem voltak tanszékek, folyóiratok, s mai kifejezéssel doktori programok, amelyek az új pszichológia köré csoportosultak volna. Hamarosan kiderült azonban, hogy hatásaiban legalább ugyanolyan jelentőségű kiindulópontról van itt szó, mint a kísérleti pszichológia esetében. Az emberi kihívás is ugyanolyan nagy. Legalább annyira bántó az emberi gőgre, ha a lelki jelenségeket vak algoritmikus folyamatok eredményének tekintjük, mint amikor laboratóriumba kényszerítjük.

3.1. Az evolúciós gondolat a 19. században

A 19. század két végigvonuló eszméje a pozitív természettudomány és a történelem gondolata. Bizonyos szempontból az evolúciós elmélet mint sajátosan biológiai elmélet úgy is tekinthető, mint e két eszme tudományos alapú összekapcsolása. A romantikus, emberspecifikus s sokszor spekulatív történelmi eszme a modern oknyomozó történettudomány mellett az evolúciós elmélet formájában kapcsolódik össze a pozitív tudomány gondolatával.

Talán furcsa ezt a mozzanatot hangsúlyozni, hiszen az evolúciós elmélet par excellence biológiai teória a fajok változékonyságáról, átalakulásuk mechanizmusáról, s ezen belül különleges botránykőként az ember származásáról. Ez a szaktudományos biológiai elmélet implikációiban azonban hatalmas emberi jelentőséggel bírt: döntő, csak a kopernikuszi fordulathoz hasonlítható csapást mért az antropomorf világképre, amikor az embert a teremtés középpontjából végérvényesen az élővilág egy sajátos fajává tette. Különösen nagy csapás ez a vallásos világkép számára – a kor megfelelően méltatja is ezt, a bizonyíték az egyházak felháborodott s (például) a marxizmus lelkes reakciója. A vallások számára a teremtett ember helyett a véletlen vak játékaként létrejövő ember képe nehezen elviselhető súlyú szemléletváltozás.

A rohamos terjedést jól mutatja az alábbi idézet, az evolúciós gondolattal nem éppen szimpatizáló katolikus gondolkodó diagnózisa, aki könyvében azzal folytatja, hogy mindez a diadalmenet hamarosan tarthatatan relativizmushoz vezetett.

Az európai gondolatnak a nagy forduló óta, a reneszánsz óta uralkodó csillaga az evolúció eszméje. [...] amióta Darwin merész fogással összekapcsolta a mechanikai oksági eszmével és a pontos tényföldolgozás módszerével, [...] és így az evolúciós gondolatot összekötötte a mechanikai-fizikai módszer egzaktságával, azóta föltartózhatatlan diadalmenetben foglalta el a szellemi épületnek is egyre több tartományát, a történelmet általában, a kultúra minden ágát a vallástól a gazdaságig, a nyelvészettől és szociológiától a művészetig.

Schütz Antal: Logikák és logika. 1941, 16. o.

A vadászgató, utazgató angol középosztály megrengeti a világot: Charles Darwin

Charles Darwin (1809 Shrewbury- 1882 Down) élete jellegzetes példája annak a szerepnek, melyben a tudomány nem a megélhetés, hanem a puszta megismerési élvezet tárgya. Darwin a tipikus angol jómódú diákok életét élte, akinek nagy öröme és előnye, hogy sosem kellett megélhetésért dolgoznia. Mint önéletrajzában maga is részletesen beszámol róla, edinburghi és cambridge-i egyetemi évei „elviselhetetlenül unalmas” előadásokból álltak. Legfőbb kedvtelése a vadászat, „szégyellhettem nagy lelkesedésemet, mert igyekeztem meggyőzni magam, hogy a vadászat csaknem intellektuális foglalkozás” (Darwin 1955, 16. o.). Fokozatként először orvos, majd családi konzultációk után lelkész szeretett volna lenni, s eredetileg meggyőződéses teremtéshívő volt! Mikor nem tudott vadászni, estéit dalolgató ivászattal töltötte. Volt azonban egy fontos dolog, amely korán megmutatja sajátos tehetségét: a vadászat mellett a szenvedélyes bogárgyűjtés. A fordulatot ebben a kissé bohém életben az adja meg, hogy 1831 és 1836 között fizetés nélküli természetbúvárként részt vett a Beagle kétárbocos világ körüli útján. Ezek az évek módot adnak számára sok száz faj összegyűjtésére. Darwin a legtüzetesebb adatgyűjtőnek bizonyul, aki mint majd maga is mondja, baconi módszerrel fogja ezeket az adatokat évtizedeken át rendszerezni, hogy rendet találjon bennük. Valójában ezek a megfigyelések az egész evolúciós eszmerendszer egy alapvető adatbázisbeli forrását nyújtják. Az új, de az ismertekhez hasonló fajok megismerése a természet látott rendjét nem rögzített, hanem átmenetekkel teli s változékony rendszernek mutatja meg. „Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen tények és sok más csak azzal a feltételezéssel magyarázha- tóak, hogy a fajok fokozatosan módosulnak.” (Uo. 42. o.) Közben megváltozott Darwin életszemlélete is. „Észrevétlenül és nem is tudatosan rájöttem, hogy a megfigyelés és logikus gondolkodás öröme sokkal ma- gasabbrendű a sportban elért sikerek öröménél.” (Uo. 29. o.)

A döntő évek, mint Mayr (1982, 480-481. o.) rámutat, Darwin gondolkodásának alakulásában 1838-39. Ekkor kristályosodik ki, hogy a változatosságra és a változásra kell találnia egy elméletet, s ekkor rendült meg vallásos hite, együtt annak felismerésével, hogy a világban nincsen egy előre elrendezett harmónia.

1842-től Downban élt boldog házasságban egy vidéki házban, visszatérő betegséggel küszködve. Néhány kisebb munka (az Útinapló, a korallok- ról írott könyv) után 1854 szeptemberétől – vegyük észre, nem volt valami sürgetett akkor az élet – látott neki „felgyülemlett jegyzetem rendezésére és a fajok változásával kapcsolatos megfigyelésekre és kísérletekre” (41. o.). Az események azáltal gyorsulnak fel, hogy Alfred Russel Wallace (1823-1913) egy hasonló elmélettel kereste meg, úgyhogy közös felolvasást is tartottak a Linné Társaságban. Darwin Wallace miatt arra kényszerült, hogy összegezze felfogását az 1859-ben megjelent, az eredetileg tervezettnél szerencsére jóval rövidebb A fajok eredetében, amely megrendítette a teremtést, az ember helyéről való gondolkodásunkat, s máig ható kopernikuszi fordulatot eredményez. A kor azonnal érezte ezt, az első kiadás 1250 példánya az első napon elfogyott. 1871-ben Az ember származása, 1872-ben pedig az Érzelemkifejezésekről szóló könyv következett.

A sok siker és a nagy intellektuális eredmények közepette Darwin gondolkodásmódja s reagálókészsége megváltozott. Elvesztette az esztétikai örömre való képességét, írja saját maga. „Úgy látszik, az agyam valamiféle géppé vált, amely az adatok halmazából általános törvényeket őröl, s hogy ez miért okozta annak a bizonyos agyrésznek az elkorcsosulását, amely a kifinomult ízlés székhelye, azt képtelen vagyok megérteni. [...] A magasabbrendű esztétikai élvezet megszűnése boldogságveszteséget is jelent és talán még az intellektusra is kártékony – de az erkölcsi szemléletre bizonyosan -, mert gyengíti természetünk érzelmi részét.” (Uo. 54. o.)

Az életút régóta izgatja a pszichológusokat. Az egyik izgalmas kérdés a hosszú altatás, ha nem is inkubáció kérdése. Darwin maga fontosnak tartja a hosszú érlelést, mind a bizonyítás, mind a határozott, de később tévesnek bizonyult gondolatok kipróbálása miatt. Az ember származását illetően pedig Gruber (1974) egész monográfiában elemezte, milyen nagy szerepe volt a halogatásban Darwin kevesekkel megosztott félelmeinek amiatt, hogy ellentétbe kerül a vallásos közhangulattal, s hogyan segítette őt ebben egyik mentora, Lyell példája, aki egyszerre hirdetett avantgárd nézeteket, s képviselte azt az attitűdöt, amely nem akar felesleges érzelmi viharokat a tudomány körül. A fő téma azonban Darwin titokzatos betegsége, és hangulatbeszűkülése élete során. A betegség maga depressziós rohamokból, szívműködési és emésztési zavarokból állt, s magyarázatai elég kézenfekvően régóta a testi-konsti- tucionális és az érzelmi-pszichodina- mikus (ellenérzés az erőszakos apával) értelmezések között ingadoznak (Pasnau 1990 jól áttekinti őket). Her- mann Imre értelmezésében a vallásos világkép megrendülésével való szembenézés egyenesen indokolta Darwin visszahúzódó életét és (Hermann szerint) pszichoszomatikus betegségét (lásd erről Flugel 1964). Bowl- by új pszichodinamikus magyarázata pedig a gyász és kötődés mellett köt ki (Darwin korán elvesztette anyját), illetve egy kettős modellt javasol. A korai gyász, s annak elmaradt feldolgozása (a család elvszerűen nem beszélt az elhunyt anyáról) s a kriticiz- mussal teli apa prediszponáló tényezők voltak a betegségre. Indokolták a halálfélelmet és az idősebb kollégák véleményétől való félelmet. A másik tényezőcsoportba a közvetlen kiváltók tartoznak: ezek felesége terhességei, az állandó szorongás elmélete fogadtatásától, anticipált feszültség felesége vallásossága és saját elmélete között. Ez a többszörös okozás alapvető tünetként Bowlby szerint hiperventillációhoz vezetett, s a többi tünetet ez magyarázza.

3.1.1. Evolúciós elmélet és a társadalom

Ezeket a világnézeti következményeket persze derűsebben is láthatjuk, nemcsak az evolúciós gondolkodás relativizmusától és az emberi bensőségesség és fölény elvesztésétől rettegve. Kétségkívül súlyos csapás az emberi gőgre, ha az embert letaszítjuk a piedesztálról. Ez azonban utat nyit ahhoz is, hogy az ember ne érezze reménytelenül egyedül magát a mindenségben, hogy tágabb folyamatok részeként szemlélje magát, az élővilág részeként. Érdekes módon ebből a leginkább emberi, mintsem tudományos állásfoglalásbeli dilemmából kiindulva, a darwinizmust elfogadó tudományosságában is két változat jelent meg. Az egyik a teleológia leleplezésére és a gépies algoritmusokra helyezi a hangsúlyt, míg a másik világ és élet újra megtalált egységére, egy érzelmi, sokszor szinte vallásos felhangokkal teli monizmusra, mint pl. Ernst Haeckelnél, aki a monizmusban a vallás és a tudomány közti hidat lát, vagy Paul Carusnál, ennél a német földről Amerikába emigrált furcsa monistánál, aki a mindenütt jelen levő mintázatokat azonosítja Istennel. Bár ezt sem az egyházak, sem a tudósok javarésze nem tartotta sokra, Carus az Open Court Kiadó (máig működik) és a The Monist című, szintén máig élő folyóirat elindítója volt.

A társadalmi elhelyezés nemcsak a darwinizmus világnézeti következményei miatt indokolt. A darwinizmusnak nemcsak következményei, hanem előzményei is társadalmiak. Maga a fejlődésgondolat nemcsak a Kant-Laplace-féle kozmológiában vagy a biológiai fejlődéselméletekben, Erasmus Darwin (Darwin nagyapja), Goethe vagy Lamarck munkájában jelenik meg, hanem a társadalmi fejlődésből (vagy visszafejlődésből) kiinduló romantikus történelemfelfogásban s Vico, Hegel, valamint Auguste Comte spekulatív „optimista” történetfilozófiájában is alapvető a fejlődésgondolat. Ez az eszméje az evolúciónak, melyre a Schütz Antal-idé- zet utal. A történelem eszméjének minden határon túli kiterjesztése párhuzama a darwini gondolatrendszernek, ha nem is közvetlen ihletője. Az a kor ez, amikor Marx azt írja: „Egyetlen tudomány van, a történelem tudománya. Az egyik a természet, a másik a társadalom története.”

A darwini gondolkodás azonban nem pusztán egy újabb történeti gondolkodás, hanem olyan, amely vak mechanizmust állít oda az evolúció magyarázataként. Maga a Darwin által a biológiai fejlődésre megtalált mechanizmus, a véletlen variációt követő természetes kiválasztódás, the survival of the fittest (a legmegfelelőbb túlélése) egy társadalmi eszme átvitele az élővilágba. A világ körüli gyűjtőutazásáról hazatérő Darwin számára az adatok összegzésében nagy lökést adott megismerkedése az angol közgazdász, Thomas Malthus (1766-1834) munkájával a „népesedés törvényéről”, mely szerint, mivel a népesség mértani, az élelemforrások pedig számtani haladvány szerint nőnek, a történelem állandó harc a korlátozott erőforrásokért, ahol csak a legéletképesebb népcsoportok tudnak szaporodni.

Észrevettem, hogy a siker titka hasznos növény- és állatfajták tenyésztésénél a kiválasztás. Egy ideig mégis rejtélyes maradt számomra, hogyan alkalmazható a kiválasztás természetes állapotban élő szervezetekre.

1838 októberében, azaz tizenöt hónappal azután, hogy megkezdtem rendszeres adatgyűjtésemet, szórakozásból Malthus Population (Népesedés) című könyvét olvastam és minthogy a növények és állatok megfigyeléséből már megtanultam felismerni a mindenhol jelen levő, a létért való küzdelmet, hirtelen rádöbbentem, hogy ilyen körülmények között nyilván a kedvező változatok maradnak meg, a kedvezőtlenek pedig kipusztulnak.

Charles Darwin: Önéletrajz.

1955, 42. o. Szász Béláné ford.

Tágabban is igaz azonban, hogy magát a szelekciót mint az evolúció magyarázó elvét a kor társadalmi tapasztalatai is segíthették kibontakozni, mint arra már Nietzsche is rámutatott.

Az egész angol darwinizmus körül terjeng valamiféle angol túlnépesedéstől való megfulladás bűz, a szegénység és nélkülözés kisember szaga. Ám természettudósként ki kellene jönni ebből a saját kis emberi sarkocskánk- ból: hiszen a természetben egyáltalán nem az ínség uralkodik, hanem a tékozlás [...] a létért való küzdelem kivétel csupán [...]

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány.

1887/1997, 263. o.

Romhányi Török Gábor ford.