A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – A tudomány egységéért a felbomló társadalom viharai közepette: Mach

Ernst Mach (1838-1916) a Morvaországi Turasban született, 1838. február 18-án, s 1916. február 19- én Bajorországban, Vaterstettenben halt meg. Bécsi tanulmányok után Grazban lett matematika professzor. Korai munkásságában kísérleti fizika mellett sokat foglalkozik kísérleti pszichológiával is, elsősorban a látás dinamikus oldalaival, és az egyensúlyérzékeléssel. 1867-től évtizedeken át a prágai egyetem fizika professzora volt. 1895-ben alapítják számára az induktív tudomány tanszékét Bécs- ben, melyet 1901-ig tölt be, mikoris egy korábbi agyi vaszkuláris esemény miatt az egyetemről visszavonul, de nem a tudománytól, sőt, még csak a politikától sem, évekig az osztrák felsőház tagja.

A fizikus Mach kiváló kísérletező, nagyhatású tudománytörténész, de nem különösebben nagy elméletalkotó. Valójában kriticizmusa számos dologban megkérdőjeleződött már saját korában is. Az azonban különleges érdeme, hogy történeti szempontot vezet be egy tudomány rendszertani kifejtésébe: mind a fizikában, mind a filozófiában a tudománytörténetet keresi (Hiebert 1976).

Mach a prágai egyetem rektoraként (1879-tól) igen befolyásos ember volt. A hetvenes évek végétől nagy viták s társadalmi feszültségek középpontjába került, de már korábban is sok cseh nacionalista próbálta őt sikertelenül a csehek oldalára állítani. Ebben a korban a növekvő szláv önállósági törekvések, a parlamenti támogatás ellenében találkoztak a bécsi kormány érdekeivel. Mach az evolúciós gondolkodás kiterjesztéseként minden emberi és társadalmi kérdésben is a folyamatosság és a fokozatosság híve. Ennek a reformizmusnak megfelelően a nagy hagyományú prágai egyetemnek, s maguknak az épületeknek is a kettébontását támogatta német és cseh tannyelvű részekre. Az elkeseredett viták során ezzel a salamoni megoldással senki nem volt elégedett, sem a cseh nacionalisták, sem a német hagyomány őrzői. Mach paradox pozícióból, a németek érdekében, mármint hogy megőrizhessék saját hagyományukat, támogatta a cseh elszakadást. Az egyetem 1882- ben kettéoszlott egy német és egy cseh tannyelvű egyetemre, ahogy az kell, két bejárattal a közös klasszikus épületekbe. Mach egy ideig még a német egyetem rektora maradt. Összes reformista jó szándéka mellett közvetlenül átélte a Monarchia megosztó szociális és etnikai-nyelvi feszültségeit, azt a sokrétű és ugyanakkor felbomló identitást, amely a „tulajdonságok nélküli emberek” világát jellemezte (vö. Nyíri 1980).

A mechanika tudománya (1883) egyik legfontosabb fizikai műve, a szubsztancializmus ellenes tudományfilozófia bibliája. Ezt a szubsztancia- lizmusellenességet viszi át Mach a pszichológiába is, de ez tükröződik társadalmi felfogásában is az identitások relativizáltságának és a társadalmi változás folytonosságának hangsúlyozásával.

Mach Bécsbe visszakerülve a számára létesített filozófiai tanszéken elsőként valósít meg egy tudományfilozófiai programot. Ebben a korszakban született munkái az ismeretelméleti főművében, Az érzetek elemzésében (1886) vázolt emberképet alkalmazzák a tudományra. A próbálkozás és a beválás, a mentális gazdaságosság mint magyarázó elv Mach máig ható tudományfilozófiai örökségét adják, melyek Karl Popper (1998) evolúciós ismeretelméletében és az ennek megfeleltetett reformista társadalomfelfogásban folytatják Mach örökségét. Ebben az örökségben folytatódik az a küzdelem korunk intoleranciái és esszencialista, ugyanakkor misztikus gondolkodása ellen, mely Machnál is összekapcsolta a militáns társadalmi erőkkel kapcsolatos tapasztalatot a tudományfejlődés és az evolúciós eszme antiesszencialista mondanivalójával.

Mach életének filozofikus értelmezésére lásd Blackmore (1972) és Nyíri

Kristóf (1980) munkáját.

5.3.2. Mach és a kísérleti pszichológia

Mach a gázdinamikához kapcsolódó vizsgálataitól is bátorítva részletes elméletet dolgozott ki 1873-ban a félkörös ívjáratok szerepéről az egyensúly-érzékelésben. Mach felfogása szerint a forgás gyorsulásváltozásai nyomásváltozásokat eredményeznek a félkörös ívjáratokban, ez képezi a testhelyzet változásának ingerét. Breuer (a pszichoanalízis történetéből ismert Breuer) 1874-ben ezt azzal módosította, hogy rámutatott, nem csupán nyomásváltozásokról (ahogy Mach gondolta), hanem a folyadék tényleges elmozdulásáról van szó. Mach 1875-ben egy részletes monográfiában fejtette ki elméletét, módszereit és eredményeit a testmozgás észleléséről (lásd Boring 1942, 537-544. o.). Valójában máig ez képezi felfogásunk alapját. Mach mindennek vizsgálatára emberi kísérleti személyeknél leleményes kísérletező is volt. Olyan technikákat alakított ki, amelyeket mindmáig használunk, még az észlelés személyiségtípusbeli eltéréseinek vizsgálatára is. A 9.4. ábra mutatja azt a hatalmas 4x4 méteres berendezést, amelyben a középső székben ülő személyeket különböző tengelyirányokban forgatta. Mindennek van jelentősége Mach elméleti munkássága szempontjából is: a később a testvázlatnak oly nagy jelentőséget tulajdonító teoretikus maga is a testérzések kísérleti kutatója volt.

9.4. ábra. Mach forgatós kerete a testhelyzet és a testmozgás észlelésének tanulmányozására (Boring 1942, 538. o. nyomán). A 4x4 méteres keretben a lekötözött szemű személy a székben ül, s az A vagy az a tengelyek mentén mozdítják el

9.5. ábra. A Mach-sávok. A fénymennyiség lépcsőzetesen ugrik, az élmény azonban a sávokon belül is megoszlik

5.3.2.1. Mach-sávok

Mach a látásnak is jelentős kutatója volt. O írta le először, hogy a 9.5. ábrán látható mintázaton nem egyenletes szürke sávokat látunk, hanem mindegyik sávnak világosabbnak tűnik a sötétebb sáv felé eső része. Vagyis perceptuálisan a sávok nem egyenletesek, miközben a tényleges fényintenzitás lépcsősen oszlik meg.

Mach ezt az akkor még nemigen tisztázott gátlási folyamatok segítségével magyarázta, s feltételezte, hogy hasonló kontrasztokat eredményező gátlási folyamatok más érzéki területeken is vannak. Közel egy évszázad múlva derült ki, hogy igaza volt. Béké- sy György (1967) már a húszas években feltételezte ezt, hogy azután számos kísérletben szemléltesse a hallás és a tapintás terén. Ratliff (1965) egy egész monográfiában mutatta be, mennyire ad igazat Machnak a modern elektrofiziológia. (Blackmore 1972, 48-51. o., valamint Tánczos 1984 bemutatja a történeti fejlődést.)

5.3.2.2. Az alaki minőségek első felvetése és az izomorfizmus

Mach (1865) egy korai munkájában elsők között vetette fel, hogy a formalátás során sajátos magyarázatot igényel az, hogy miért ismerünk fel egyes alakzatokat (gestaltokat) azonosakként. Mach alapgondolata, elementarizmusának megfelelően az, hogy formailag azonosnak érzett ingerek azonos érzéseket, illetve azonos izommozgás képzeteket váltanak ki belőlünk. Vagyis az azonosság megmarad az elemek szintjén, csakhogy ezek az azonos

elemek több eltérő elemi ingerhez kapcsolódnak. Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy Mach elsőként ismerte fel a formai invariancia kérdését az észlelésben, de elementarista választ adott erre. A későbbi aktuspszichológiai megoldások, pl. Ehren- fels felfogása, a személy intencionális aktusaival váltják fel ezt az elemek szintjén felfedezett azonosságot (Mulligan és Smith 1988).

Az alaklélektani mozgalom képviselői elismerték Mach szerepét bizonyos gondolataik elővételezé- sében. Koffka (1935, 62-64. o.). rámutatott arra, hogy Mach gondolata az izomorfizmusról már 1865-ben (!) részleteiben jobban megfeleltek a gestaltosok gondolatainak, mint Hering és Georg Müller hasonló, főleg a kémiai antagonizmusokkal operáló későbbi elképzelései. Ugyanakkor Koffka rámutat arra – s Mulligan és Smith (1988) jóval később szintén ezt hangsúlyozzák –, hogy Mach elementarista elkötelezettségei nem tették lehetővé számára, hogy belássa felismerésének jelentőségét. Számára az egészlegességi hatások másodlagosak. ugyanakkor, mint szintén Koffka (uo. 169-171. o.) rámutat, a Mach-sávok kapcsán felismerte, hogy az ellenfolyamatoknak automatikus, fiziológiai értelmezésére van szükség, s nem tudásalapú elemzésükre, mint Helmholtz hirdette volt.

5.3.3. A filozófus Mach: a következetes elementarizmus programja – fizika, lélek és filozófia egynemű kezelése

Mach számára a tudomány egysége az élmény egységén alapult, azon a tényen, hogy minden tudomány (beleértve a fizikát és a pszichológiát) kiindulópontja a semlegesen értelmezett tapasztalás. Blackmore (1972) rámutat arra, hogyan jelent meg ez később Russell semleges monizmusában. Russell (1970) önéletírásában egyébként maga is bevallja ezt.

Mach ismeretelméletét Az érzetek elemzése című, először 1886-ban megjelent munkája fejtette ki. Kezdetben a munka nem sok port kavart, de a századfordulón hirtelen időszerűvé vált, nem is annyira az elementarizmus, mint a dekonstruált Én-felfogás révén. Több kiadása is megjelent, és Mach számára ez biztosította a filozófiai hírnevet (Blacmore 1972; Nyíri 1980). Ez a 300 lapos könyv mutatja meg Machnak azt a három vonását, melyeket sok évtized múlva az alábbi módon rendszerez Leszek Kolakowski.

Különösen meglepnek Machnál a következő tulajdonságok:

1. 
   a szubjektum filozófiai lerombolása;
   
2. 
   a megismerési működések biológiai és gyakorlatias felfogása, az intellektuális viselkedés puszta szervi szükségletekre visszavezetése és a transzcendentális értelemben felfogott „igazságról” történő lemondás;
   
3. 
   vágy arra, hogy visszajussunk a legősibb konkrét adathoz, a világnak egy olyan „naturalista” felfogásához, melyet nem metafizikai fikciók közvetítenek.
   

L. Kolakowski: A pozitivista filozófia. 1968, 155. o.

Mach tiltakozott az ellen, hogy filozófiája lenne. Minden, amit mond, hirdeti megejtő álnaivitással, a fizikus nézete. Mach következetesen végigviszi azt a Wundtnál is meglévő tendenciát, hogy minden tudomány egyetlen nyersanyagból, az érzetekből indul ki. Az érzetek közvetlenül adottak számunkra; de csakis az érzetek adottak. A fizika attitűdje az állandó érzetkomplexumokból kiindulva tárgyakat tételez fel; ez azonban nem bizonyosság, csak hipotézis. A tárgyak is másodlagosak az érzetekhez képest.

Ennek megfelelően nincs alapvető különbség a pszichológia és a fizika között: mindegyik az élményből indul ki, mondja Mach híres „antimeta- fizikus megjegyzéseiben” Az érzetek elemzése felvezetéseként. Ezeket magukban véve fizikát művelünk, amikor pedig azt nézzük, hogy milyen kapcsolatuk van az emberi testtel, az érzeteket elemezzük. Ennek során a fiziológiai pszichológia a fizika részévé válik. Nincs a kettő közt fogalmi szakadék.

Mach több helyen bemutatja ezt a puszta hozzáállásbeli eltérést a két tudomány közt.

A fizikai és a pszichológiai kutatás között fennálló mély örvény [...] csak a megszokott sztereotip szemléletmód számára létezik. A szín például fizikai tárgy, ha a fényforrástól való függésében (más színek, meleg, térérzetek) vizsgálom, ellenben pszichológiai tárgy, érzet lesz ha az ideghártyából való függésére fordítom a figyelmemet. [...] A két területen nem a tárgy, hanem a kutatás iránya az eltérő.

Ernst Mach: Az érzetek elemzése.

1927, 12. o. Erdős Lajos ford.

Mindez érdekes hozzáállást sugall a mai kognitív vizsgálódás egyik alapvető vitatott kérdésével, a kvália problémájával kapcsolatban. Mach egyrészről azokkal szövetkezne, akik tagadják, hogy az érzetminőségek bármi sajátos problémát jelentenének, így például egyetértene Dennett-tel (1991) is. Az egység mellett ő azonban egy semleges, de mégiscsak belső élménybeli azonosságra támaszkodva érvel: az érzetminőségek számára azért nem sajátos problémák, mert a fizika is a belső tapasztalásból indul ki. „A tudat nem sajátos mentális minőség vagy minőség osztály, mely a fizikaiaktól eltérne;

nem is olyan speciális minőség, melyet hozzá kellene adni a fizikaihoz, hogy a tudattalant tudatossá tegyük [...] A tudat nem sajátos minőségből, hanem a minőségek közti sajátos kapcsolatból áll.” (Mach 1905/1976, 31. o.)

Machnál ezt a monista attitűdöt átfogó elemen- tarizmus és érzetközpontúság kíséri. „[...] minden »test« tulajdonképpen csak elemkomplexumok (érzetkomplexumok) gondolatbeli szimbóluma” (Mach 1927, 20. o.), figyelmezteti a fizikust, majd így folytatja: az „elemek képezik a tulajdonképpeni végső alapot [...] A színek, hangok, terek, idők ... számunkra egyenlőre a végső elemek” (uo. 20. o.).

Az érzetek elsőbbségének tézise messze túlvezet persze a pszichológián: Mach ezzel a felfogással az egész modern érzetadat-központú pozitivizmus alapjait fekteti le. Radikális nominalista pozitivizmus ez, mely a testeket (a fizikában) és az Én-t (a pszichológiában) egyaránt megfosztja realitásától, képzetkomplexumok szimbólumában oldja fel. Mint filozófiai program, fenomenalista pozitivizmus ez. Emiatt van az, hogy sok értelmező, pl. Hayek (1952) szerint Mach pozitív eredményei, éppen például az alkalmazkodás fogalmának bevezetésével, saját jelenségtani kiindulópontját kérdőjelezik meg. Hasonló módon Bartley (1984) szintén kiemeli, hogy Mach ismeretelméleti fenomenaliz- musa Mach biologisztikus ambícióinak fényében valójában ironikus. A fenomenalizmus ugyanis azt jelentené, hogy a tudomány csak látszatokkal foglalkozik, míg a biológiai szemlélet valamiféle determinisztikus képet sugall.

Mach pozitivizmusa még szenzualista. A neo- pozitivisták viszont elemi élmények helyett elemi kijelentésekről beszélnek majd. A kettő eltérése a kor nagy változását jelzi: Mach világában sem a nyelv, sem a logika nem játszott még szerepet. Ugyanakkor nem puszta ornamentum, hogy a Bécsi Kör Ernst Mach Társaságként jött létre, jól mutatja ez a folytonosságot a pozitivizmus és a neopoziti- vizmus között.

A szenzualista egységkeresés miatt nevezte kora egyik neves művészetkritikusa Machot az „impresszionizmus filozófusának” (lásd Nyíri 1980, 95. o.; Berlage 1994). A művészet a mindenféle konvenciótól való elszakadás igénye közepette jut el a 19. század közepétől oda, hogy a látvány összetevőjeként, a végső, konvenciómentes bizonyosságként színes felületek sokaságát képzelje el. Hasonló módon, a pozitivista filozófia is szilárd bizonyosságot keresve, de ugyanakkor egy szubjek- tivista ismeretelméletnél megmaradva, a bizonyosság mozzanataként a puszta, még interpretálatlan élményhez jut el. Fontos emlékeznünk arra, hogy ez az impresszionista mozzanat nem valamiféle kezdőpont: egy hosszú törekvés betetőzése, mely a 19. század elejétől, mind az érzékelés, mind a művészet világában a szubjektív mozzanatot helyezte előtérbe (Crary 1999).

A pszichológiába Wundt nem emeli át ezt a módszertani hozzáállást, érthető féltékenységből. Bár Wundt (1903) fiziológiai pszichológiájában többször hivatkozik Machra, főként konkrét kísérleti munkáival kapcsolatban teszi ezt, s a módszertani részben csupán mint az energia kérdésével foglalkozó fizikust tárgyalja. Titchener (1929) lesz, aki az egész megközelítést egzisztenciális felfogásnak nevezve a machi pozitivizmust és a nehezebben emészthető svájci Richard Avenarius (1843-1869) empiriokriticizmusát emeli be mint a két szempontról szóló tanítást a pszichológiába. Avena- rius felfogásában, az önmagában semleges élményt kétféleképpen tekinthetjük: önmagában, ekkor pszichológiát végzünk. Az élmény egy közelebbről nem specifikált idegrendszer, az ún. C rendszer korrelátuma, nem oki következmény azonban. Ha az élményt abból a szempontból tekintjük, mint ami valami egyéb korrelátuma, akkor természettudományt művelünk. Titchener prezentációjában valójában mindez a wundti pszichológia ismeretelméleti átfogalmazásává válik. „A pszichológia tehát a létező (egzisztenciális) élmény vizsgálata, úgy tekintve azt, mint ami az idegrendszer függvénye.” (Titchener 1929, 139. o.)

Vitatott kérdések – Mach pozitivizmusának értékelése

Az író Robert Musil (1880-1942) Machról szóló értekezésében a tudományra vonatoztatott ökonómiaelv kettősségét elemzi, s eközben rámutat Mach egész felfogásának kétféle értelmezésére. Az optimista értelmezés szerint az instrumenta- lizmus és az ökonómia a tudomány haladásának leírása, a másik szerint viszont az ismeretelméleti szkepszis és a relativizmus elve. „Ekkor nem lennének szilárd, hogy úgy mondjam abszolút igazságok, hanem csak olyan igazságok, melyek abban az értelemben relatívak, hogy minden vélekedés igaznak számít, ha eléri célját. Azt a célt, hogy megfelelő orientációt biztosít számunkra. Más szóval, nincsen autentikus értelemben vett igazság, hanem csak abban az értelemben, amit egy gyakorlati konvenció jelent, amely az önfenntartáshoz hozzájárul.” (Musil 1982, 26. o.)

Mach egyik követője, Karl Pearson (1892) pozitív irányba viszi tovább ezt a szkepszist. Számára a Mach-féle graduális gondolatmenet, a lényegekkel szembeni küzdelem a szubjektivitás elleni harcot is jelenti. Pearson „tudomány nyelvtanában” ez a társadalom elsőbbségéhez vezet az egyénnel szemben. A tudományos módszert tekintve pedig a statisztikus fogalmak, a kontingencia és a korreláció váltják fel a szubsztanciális okságot. Mindez Pearsonnál egy pragmatikus, lágyabb, nem autoriter bizonyosságeszményhez vezet. (Mach ismeretelméletének szociális következményeit így értelmezi Porter 1994 is.)

Ez a bizonytalanság, a világos preferenciapontok hiánya volt a legag- gasztóbb mozzanat mind Mach, mind Pearson munkáiban Lenin számára. Lenin 1909-ben megjelent Materializmus és empiriokriticizmus c. művében harcosan rámutatott, hogy Mach „semleges érzetadatai” a világ szubjektív idealista értelmezését csempészik vissza tudományos visszafogottság címén. Ez a munka, mely érzelmi felhangját a korabeli orosz marxizmus válságából merítette, fél évszázadra meghatározta az egyik Mach-értel- mezést. Eszerint a pozitivizmus lemondó és agnosztikus program, mely nem hisz a világ megismerhetőségében. Lenin saját szempontjaként egy naiv realista világnézetet kért számon Machtól. Érdekes módon az evolúciós gondolatok jelenlétét Mach és Pearson munkáiban figyelemre sem méltatja. Az empiriokriticizmusról szóló könyvében, amikor csak megemlíti az ökonómia elvét, ezt, mint körben forgó és szubjektív fogalmat szólja le. A doktriner materialistának számító mű sehol nem említi az evolúciós gondolkodást. Lenin számára teljességgel idegen maga az, ahogyan Mach ismeretelméletét összekapcsolja az evolúciós gondolkodással. Mach pozitivimusának optimista értelmezéséhez pedig ez adja a kulcsot. A mai elfogulatlan olvasónak nem az elementarizmus, a szenzualizmus és a jelenség-központúság adják Mach igazi üzenetét, hanem hite a fokozatosságban, a megismerés próbálko- zásos jellegében, s abban, hogy mégoly elvont gondolati konstrukcióink érvényesülésének titka is az, hogy evolúciósan beváltak és beválnak, képesek irányítani alkalmazkodásunkat a világhoz.

Husserl (1900) a naturalista elv bírálata kapcsán egyébként erre az elvrendszerre is kitér. Bár nem használja ezt a kifejezést – Gould invenciója lesz a mi korunkban – észreveszi az ökonómia elv panglossi jellegét. Minden, ami létezik, így is kell legyen, hiszen az evolúció alakította ki. Az evolúcióval eleve kész válaszunk van mindenre. A részletesebb kritikában a gazdaságossági elv újabb példa Husserl számára arra, hogyan keverik össze a korban a ténylegest az eszményivel vagy normatívval. Az ökonómia elve, vagy Avenariusnál a legkisebb erőfeszítés nem magyarázná meg a logikai törvényeket, csak az egyedi képzetek egymásból származását. Mai etológiai alapú felfogásunk (pl. Dennett 1998a) lát majd kiutat itt: azzal, hogy magukat a gondolati hipotéziseket, a szervező elveket is az evolúció tárgyának tartja, úgy véli, az absztraktumokra is ki tudja terjeszteni az evolúciós hasznossági elv érvényét. Machnál azonban még nem érvényesült ez a gondolatmenet, mivel ő még a logika kérdését nem tartotta központi jelentőségűnek

5.3.4. Ismeretelmélet és a mentális szerveződés evolúciós értelmezése

A világ egységes, de rendezetlen Mach felfogásában. Mi hoz bele rendet? A beválás, a gondolatok és megismerésmódok terén is érvényesülő természetes kiválasztódás az, ami megfelelést teremt belső világunk és a külvilág között. A darwini értelemben vett beválás biztosítja, hogy érzeteink mégis irányítsanak a világban. Ugyanezt a szelekciós elvet terjeszti ki Mach a tudományos elméletek igazságkritériumává is. Vagyis nála a darwinizmus nem annyira a környezetben mozgó élőlény pszichológiájának alapja lesz, mint az angolszász közegben, hanem a megismerés keretében értelmeződik. Megismerésünk menete állandó hipotézis kipróbálás keretében fogalmazható meg.

Ebben a gondolatmenetben belső reprezentációinkat, preferenciáinkat, sőt fogalmainkat is evo- lúciósan kell értelmezni. A közvetítő fogalom a kognitív világ és az evolúció világa között a gazdaságosság elve. Nem véletlen, hogy későbbi munkáiban (pl. Mach 1905/1976) az ökonómiát az állati

viselkedés magyarázatába beemelő Lloyd Morgan olyan fontos vonatkoztatási keretté vált számára. Mach „biológiai tudásfelfogása” alapvetően azt hirdeti, hogy „az emberi elme megismerő működései nem statikus és megváltoztathatatlan entitások, hanem mint minden más fizikai és fiziológiai jegye az embernek, lépcsőzetes fejlődés és növekedésnek vannak alárendelve” (Capek 1968, 172. o.). Evolúciós levezetéseinek kulcsa a Gazdaságosság Elve.

Blackmore (1972) és Kallfelz (1929) részletesen elemzik, hogyan is használja a gazdaságosságot Mach a tudománycsinálás ökonómiájára, és a hétköznapi megismerés gazdaságossági mozzanataira. Fogalmaink azért működnek, mert kifizetődnek, gazdaságosabbak, mint más megoldások lennének. Ahhoz, hogy ezt összekapcsoljuk az evolúciós elmélettel, érvényes kell legyen egy alapvető feltevés. Nevezetesen az, hogy az „anyatermészet” nem csupán Vak Órásmester, hanem egy meglehetősen fukar órásmester, mely sosem tesz dolgokat fölöslegesen.

Mach számára a döntő mozzanat az evolúciós elméletben ugyanis éppen az, hogy nincsenek fix pontok, számára az evolúciós gondolkodás az állandó gradualitást, a folytonos változást és mozgást sugallja (Porter 1994). Machnál az ökonómia elvének és az evolúciós magyarázat bekapcsolásának világnézeti mondanivalója volt, ő nem pusztán a tudomány instrumentális szerepét akarta ezzel hangsúlyozni. Szerinte a realistán értelmezett és dologiasított fogalmak valójában gazdaságos rövidítések. Az adaptácionista elv nem pusztán a biológiai evolúció része annak szigorú darwini értelmében, hanem a megismerés és az elme világának is hajtóereje. Mentális világunk olyan hipotézisekkel működik, melyeket azért fogadunk el, mert működnek, mert elfogadható megoldásokhoz vezetnek. Mach az első szerzők között van, akik a szelekció gondolatát beléptetik a mentális létszférába, az ökonómiai elv sajátos alkalmazása révén: „a fizika a gazdaságosan elrendezett tapasztalás” (Mach 1910, 197. o.).

Konkrét pszichológiai kérdésekben is megjelenik a gazdaságossági elv darwini értelmezése. Mach sokat foglalkozik az észlelés Kant értelmében vett a priori kategóriáinak kérdésével. Kezdetben maga is inkább a tapasztalásból vezette le az érzékelés kategóriavilágát, például a teret, akárcsak Helm- holtz, Az érzetek elemzése újabb kiadásaiban az érzéki reprezentáció számos mozzanatának evolúciós képét mutatja azonban be. Evolúciós spekulációkat ismertet a színek eredetéről és a térészlelés di- menzionalitásáról. Érvelésének logikai szerkezete még a mai kognitív vizsgálódás számára is érdekes. Általános monisztikus elkötelezettségeinek megfelelően a teljes pszichofiziológiai parallelizmusban hisz: az érzéki élmény minden mozzanatának megfelel egy fiziológiai struktúra. Ezt a struktúrát magát viszont evolúciós megfontolásokkal kell megmagyarázni, mint a környezethez való alkalmazkodás következményét. Alapvetően Mach tehát azt hirdeti, hogy a mentális dolgoknak kettős biológiai lehorgonyzásuk van: nemcsak rövid távú fiziológiai, hanem hosszú távú evolúciós magyarázatuk is (Mayr 1982). Mindez számos tényezőt megmagyarázna az emberi kultúrtörténetben is. A geometria iránti első érdeklődésünk például a térrel kapcsolatos idegi apparátus struktúrájából származna, s ebben az apparátusban az egyenes vonalak elsőbbségét az magyarázná, hogy az egyenes vonal az átlagos mélység értékektől a legkisebb szórást mutatja. Az egyenes vonalak preferált látása a legkisebb erőfeszítést igényelné, és így összhangban lenne az ökonómia elvével. „A térészlelet biológiai szükségletből fakad és ebből is érthető meg legjobban. [...] Értéktelenek volnának azok a térérzetek, melyek nincsenek a testre vonatkozólag irányítva.” (Mach 1927, 128. o.) Mach saját korábbi, Helmholtz-követő meggyőződéseit is bírálja ennek kapcsán. „1866-ban a következőképpen írtam: »Mivel az egyenes vonal a civilizált embert mindig és mindenütt körülveszi, valóban jogunk van feltenni, minden az ideghártyán lehetséges egyenest már számtalanszor láttuk a térben« [...] ma inkább meg vagyok győződve arról, hogy az említett képesség nem az egyéni gyakorlás következménye, sőt nem is emberi gyakorlásé, hanem már állatoknál is előfordul s legalábbis részben öröklött birtokunk.” (Mach 1927, 149. o.)

Ami a kutatás menetét illeti, amikor valamit vizsgálni kezdünk, kiindulópontként használhatunk „teleológiai megfontolásokat”, melyek a szervezet céljaira vonatkoznak. Szem előtt kell tartanunk azonban, hogy ez még nem ad oki magyarázatot. A végső oki magyarázatnak mindig fizikainak kell lennie, a teleológiai és történeti megfontolások helyét a fizikai kell, hogy átvegye (Mach 1897, 4. és 5. fejezet). A szerveződési szintek és a magyarázati szintek közti kapcsolatnak ez a felfogása számos tekintetben emlékeztet arra a viszonyra, ami a mai kognitív kutatásban a Dennett (1998) által javasolt „hozzáállások” kapcsolatában megjelenik (lásd Pléh 1998b).

A tudomány egységét a közös téma adja. Egység van azonban a legegyszerűbb biológiai alkalmazkodások és a tudomány között is. A megközelítés egysége oly nagymértékű, hogy Mach maga egy ironikus lábjegyzetében emlékeztet arra, hogy adaptív természete révén gondolkozásunk néha legvilágibb érdekeinknek van kiszolgáltatva. Olyan érdekeknek, mint a nemzetiségi érzés, vagy az osztályöntudat és így tovább. Mint tudósok is, vagy általánosabban, mint gondolkodó lények, biológiai lények maradunk, akiket késztetéseik irányítanak. „[...] A kutató is részt vesz a létért való küzdelemben, [.] a tudomány útjai még mindig a gyomorhoz vezetnek és [.] a tiszta ismeretvágy a mai szociális berendezéseink mellett csak ideál.” (Mach 1927, 16. o.)

Van az evolúciós gondolatoknak egy sajátos aspektusa Machnál, mely különleges figyelmet érdemel. Ez a Morgan-elvből és az állati viselkedéssel kapcsolatban megfigyelt korai tényekből indul ki, amelyek a próbálkozás jelentőségét hangsúlyozzák. Mach egy olyan általános felfogást hirdetett az ismeret gyarapodására, hogy tudásunk mindig lépcsőzetesen alakul. Az alkalmazkodás a valósághoz graduális folyamat, mindenben lassú folytonosság figyelhető meg. Az ösztönöktől kezdve, melyek szintén alkalmazkodások a környezethez, az állati tanuláson keresztül egészen a gondolkodásig mindenütt a fokozatosság és az állandó variáció vagy próbálkozási elv kerül előtérbe. Ezt fogja majd évtizedekkel később visszhangozni Popper (1972) saját evolúciós ismeretelméletében. Mach számára (1976) a kultúra is lépcsőzetes lassú munkával épül. Mindennek megfelelően az állati viselkedés és az emberi kultúra között sehol nincsenek minőségi ugrások, csak fokozatos átmenetek lesznek. Ennek a folyamatossági képnek felel meg az is, ahogyan az Én problémáját kezeli.

5.3.5. Az Én-fogalom felbomlása vagy felbontása

Az En menthetetlen.

Mach 1927, 17. o.

Ez Mach filozófiájának és világnézetének leghíresebb mozzanata, ugyanakkor a legtöbbet vitatott is, mint a vitatott kérdések is mutatja. Szimptomatikus, hogy nagy munkájának neves első fejezete, mely a Metafizikaellenes megjegyzések címet viseli, javarészt az Én kiiktatása, dekonstrukciója és haszna körül forog. Számos szerző, élükön a magyar Nyíri Kristóffal (1980; 1992), Machot a dekonstrukci- ós Én-fogalom központi szereplőjeként állítják be. Mach számos alkalommal visszatér arra a Hume-tól származó kérdésre, hogy valahogyan eltűnt az Én mint stabil kiindulópont. Vizsgálja ezt internalista szempontból, úgy, mint az elme impresszionista képét: az elme nem más, mint „érzetek csokra vagy gyűjteménye” (Hume). Mach azt mondja, hogy:

Nem az „Én” az elsődleges jelenség tény, hanem az elemek (érzetek). [...] Az elemek alkotják az ént [...] ha meghalok [...] nem egy reális, hanem egy ideális, a gondolkodás ökonómiája alapján keletkezett egység szűnt meg létezni.

Mach 1927, 16. o.

Mindez kiegészül, ismét csak a Hume elindította hagyományt követve egy nyelvkritikai mondandóval. Az Én-fogalom mint egy nyelvhasználati gazdaságosság következménye jelenik meg: „Mindaz, amit egyszerre fogunk fel, egy jelölést, egy nevet kap” (uo. 8. o.). Ez azután azt a benyomást keltheti, mintha egy stabil állandó dolog állna szavaink mögött, a megnevezés ökonómiája ellentmondásba kerülhet a végső elemzéssel.

Ez lenne a kriticista mondanivaló. Mach azonban túllép Hume-on, amikor ehhez az „architekturális” felbontáshoz hozzátesz egy biológiai értelmezést. Tulajdonképpen a vitatott kérdések alatt emlegetett kettősségnek – dekonstrukció vagy konstruált Én fogalma – ez adja meg az értelmét. A dekonstrukció az architektúrára vonatkozik. Az Én és hasonló fogalmak nem puszta illúziók, inkább levezetett és posztulált dolgok. „Az ego: élményeink emlékeiből áll, együtt az általuk kiváltott asszociációkkal.” (Mach 1910, 46. o.) A konstruáltság viszont a biológiai funkcióra vonatkozik. A selffel kapcsolatos érzéseink csak viszonylagos érvényességűek, és nem valódi egységet nyújtanak. Mach a legfontosabb biológiai lehorgonyzási pontot a test fogalmában találja meg. „[...] Viszonylag állandónak találjuk az emlékképeknek, hangulatoknak és érzelmeknek egy különös, testhez fűződő kapcsolatát, amelyet az én szóval jelölnek.” (Mach 1927, 2. o.)

A 9.6. ábra mutatja, hogyan képzeli el a testvázlat szerepét aktuálisan a folytonos én-érzés fennmaradásában. A vázlatban igen fontos (Mach is kiemeli ezt), hogy egy valóságos perspektívát használ, s úgy fogja fel impresszionisztikusan a testvázlatot, hogy abban a tudásmozzanatok hiányoznak. Az alkotja, amit pillanatnyilag látok testemből.

Mach egy hosszú láncolat egyik eleme itt, mely Condillactól indul, s Henry Head, Paul Schilder, Sir Frederick Bartlett, Henri Wallon, Donald Hebb, Marton L. Magda munkásságán át elvezet egészen Antonio Damasio (1996) mai elméletéig. A mai felfogások jó része – különösen világos ez Daniel Den- nett (1991) munkáiban – kiegészíti ezt egy narratív mozzanattal. Állandóan történeteket mondunk magunknak, s ezekből mintegy megkonstruáljuk a történetírót. Az Én architekturális vonatkoztatási pontja a sok magunknak mondott történet elbeszélési súlypontja lesz, ha úgy tetszik, ez a lényegi eltérés, amit száz év eredményezett ebben a dekonstruált s evolúciósan értelmezett Én-fogalomban. Dennett (1991, 426-427. o.) meglehetősen világosan fogalmaz: „Elméletem szerint a self nem pusztán egy régi matematikai pont, hanem egy olyan absztrakció, melyet a tulajdonítások és értelmezések áradata határoz meg (beléjük értve az öntulajdonításokat és önértelmezéseket), melyek az élő test életrajzát képezik, annak az élő testnek, melynek narratív súlypontja a self”.

9.6. ábra. Mach felfogása az Én-képzet megjelenéséről egy tényleges életpillanatban (Mach 1927, 13. o. nyomán)

Az evolúciós mozzanat megjelenik abban is, hogy másokat is azért kezelünk személyként – vagyis mint akinek gondolatai és szándékai vannak –, mert ez beválik, jól irányítja társas viselkedésünket. „Gondolatban bejósoljuk az ember cselekedeteit és viselkedését. Mégpedig annak révén, hogy érzeteket, érzéseket és akaratokat kapcsolunk össze testükkel, melyek hasonlítanak a sajátunkéhoz.” (Mach 1910, 207.o.) Ezek a tulajdonítások igen korán megjelennek „minden gyerek tudattalanul elvégzi ezt” (uo. 208. o.). Mindez a mai terminológiát használva az úgynevezett szimulációs elméletalkotók közé helyezné őt el a tudatelmélet eredetét tekintve, szemben az „elmélet-elmélet képviselőivel”. Vagyis a saját lelki életünk élményéből kiindulva értelmezzük úgy, hogy másoknak is van ilyen belviláguk.