A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története
Yüklə 6,13 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 8.2. A kísérleti lélektan átalakulása: a kognitív pszichológia megjelenése
- 8.2.1. A megismerés diadalútja a pszichológiában: háttér és okok
- 8.2.1.1. Információ és jelentés: a formális tudományok kutatása
- 8.2.1.2. A mondattan és a belső reprezentációk: Chomsky szerepe
- 8.2.2. Információ és szabályozás a mindennapi életben
- 5.24. táblázat - 21.2. táblázat. A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer alakítói
- 8.3. A kognitív szemlélet kiterjedése
- 5.25. táblázat - 21.3. táblázat Néhány szakma kognitív irányzatai
- 8.3.1. A kognitív pszichológia néhány vonása
- 5.26. táblázat - 21.4. táblázat. A klasszikus kognitivizmus és az alternatív irányok jellegzetes szembenállásai
Vitatott kérdések – A szigorú és az életszerű kutatás dilemmája Az utóbbi évtizedekben maga a kutatás is kétfelé húzó erő hatása alatt áll. A regisztrálás, adatfeldogozás, statisztika fejlődése a vizsgált jelenségeket mint természeti tárgyakat tekintő hozzáállás irányába visz el. Negyven évvel ezelőtt két csoport statisztikai összehasonlítása is kielégítő volt. Ma a több szempontos varianciaanalízisek és a faktoranalízisek már a harmadrendű kutatónak is mindennapi fegyvertárába tartoznak (persze a gépi eljárások hozzáférhetősége révén). Ez nemcsak a személyte- lenedés veszélyével jár, hanem pozitív oldala is sokszor okoz gondokat. A több szempontos és többváltozós adatfeldolgozás bonyolultabb kísérleteket tesz lehetővé. Ugyanakkor ezzel olyan hatásokat állítunk előtérbe, melyeknek nincsen közvetlen szemléletes értelmük a kutató számára sem. Közvetlenül átlátható, szemléletes kérdés az, hogy pl. a szidás javítja-e a teljesítményt. Közvetlenül látom a vizsgált gyerekeknél, s erre készítek statisztikai próbát. Azt azonban, hogy a szidás hatása hogyan függ egyszerre a gyerek okosságától, a szülő foglalkozásától s a szidó személy tekintélyétől és szere- tetétől – közvetlenül látni nem lehet. Ennek veszélyei nagyok: spekulatív értelmezések, felhőkakukkvárak jöhetnek létre. Ez a tárgyszerű trend nemcsak a laboratóriumi kísérletezésben igaz, érvényesül a szociálpszichológiában és a személyiséglélektanban is: kezeljük a társas életet s a személyt is mint természeti tárgyat. Folytatódik ma is a dezantropomorfizáló iránya. Ez utóbbi területeken s a nyelvkutatásban az ellentétes irányzat is fellép azonban. Ennek közvetlen módszertani oldala az, hogy megjelenik a törekvés a valódi élő társas világ kutatására. A klinikai pszichológia és pszichoterápia játékelméleti megközelítéseiben ez meglehetősen egyértelmű folyamat. Értelmezzük a viselkedési zavarokat a személyközi konvenciók keretében, nem mint természeti, hanem mint szabályalkalmazási problémákat. A nyelvben is tekintsük nem elsősorban a a gondolat kifejezést, hanem a személyközi szabályozás oldalát (Goffman 1980). Újabban azonban ez a hozzáállás kiterjed az emberi viselkedés egészére. Sok pszichológus és szociológus társalgásokat elemez vagy stadionbeli verekedések koreográfiáját vizsgálja (Harré 1970). Nemcsak a szó technikai értelmében kerülnek közel a hétköznapi élethez, hanem új kutatási ideológiák révén is. Megjelenik a társadalmi jelenségek szabályirányította jellegének Wittgensteinre (1992) alapozó ideológiája a fővonalbeli pszichológiában is. Az emberi viselkedés szabálykövető jellegű; a pszichológus feladata nem a viselkedés tárgyi leírása lenne, hanem annak a szabályrendszernek a rekonstrukciója, melyet a személy viselkedése során, s mások megértésekor követ. Valójában a száz év előtti szellemtudományos attitűd újul fel s újul meg a szabály fogalmára alapozva. Az etnometodológiától kezdve az etogenikus megközelítésig terjed ez a szemlélet, mely a kutatás céljának a naiv ember által használt rendszer rekonstrukcióját tartja. A szabálykövetés előtérbe állítása mellett ezen irányok jó része fenomenológusként azonosítja magát. Ez annyira más újrafelvétel, hogy Stumpf, Husserl és az alaklélektan fenomenológiájához képest (lásd 9. fejezet) itt a kiindulópont a cselekvés; közelebb áll Merleau-Ponty, mint Husserl fenomenológiájához. A fenomenológia mint jelszó a pszichológiába is betolakszik a klinikusok egy részétől kezdve a kommunikációkutatókon át a mesterséges intelligencia kutatásáig. Érvényes ez persze a társadalomtudományok egészére is (erről jó összefoglalást ad Hernádi Miklós 1980-as szöveggyűjteménye). Az idő még nem döntött a kétféle hozzáállás közt. Saját meggyőződésem szerint nem is fog. Részben az akadémikus kutatás is integrálni próbálja a szabálykövető ember elképzelését. Miközben beolvasztja, megfosztja fenomenológiai hangsúlyaitól. Ha a laboratóriumban vizsgáljuk a közvetett felszólítások megértését vagy a történetmegértés során használt tengernyi hétköznapi értelmezési sémát, adatainkat kezeljük ugyanúgy is, mintha értelmetlen szótagok felismerési görbéi vagy pedálnyomások lennének. A laboratóriumba behozva a legillékonyabb fenomenologikus adat is veszít eredeti sejtelmes ízéből. A fenomenologikus megközelítés azonban az integrációs próbálkozások közepette is fent fog maradni, mint az ember értelmezésének egy másik, nem kauzális, hanem jelentésközéppontú modellje. Mindenesetre fontos látnunk, hogy a mai kutatást a módszereket illetően mindkét erő mozgatja, viszonylag kevés érintkezéssel közöttük. Ez a kettősség azt is jelenti, hogy a pszichológia oly sokszor remélt egysége ma egyre inkább illúziónak tűnik. Lehet, hogy józanul be kell látnunk, hogy a már a 20. század elején felvetett vízió a megértő s magyarázó attitűd egymásra redukál- hatatlanságáról, voltaképpen mindig is velünk marad. Ami változik az csak az, hogy mire érvényesül a kettősség (pl. klinikai szemlélet és kutatás), s mely területek vizsgálhatóak mindkét attitűddel (pl. a társas élet). 8.2. A kísérleti lélektan átalakulása: a kognitív pszichológia megjelenése Az utóbbi négy évtizedben az általános pszichológia és az ennek gerincét alkotó kísérleti pszichológia gyökeres átalakuláson ment keresztül. A fordulatot sokszor kognitív forradalomként emlegetik. Erőteljes hangsúlyeltolódásról van szó, mely a kutatás arányait megváltoztatja, s egy új szemlélet révén erőteljes csoporttudatot is kialakít. Az új irány lényege a megismerő ember újrafelfedezése. Mondhatnánk azt is, hogy az akadémikus pszichológiában az inga visszalendül. A beha- viorisztikus objektív pszichológiák több évtizedes uralma után visszatérünk a wundtiánus megismerő emberképhez. Ez a beállítás azonban több okból is félrevezető. A váltás nem független a behavioriz- musnak azoktól a belső átalakulásaitól, melyeket a 19. fejezetben láttunk. A II. világháború után a behavioristák is felfedezik a jelentés és az információ problémáját. Ennek megfelelően kerül előtérbe elemzéseikben az észlelés és a nyelv, a tanulás kutatása pedig átcsúszik az emlékezeti modellek problémájába. Vagyis a „száműzött visszatérése”, hogy a képzeletkutatás reneszánszáról szóló Hebb- dolgozat (1980) címéből kölcsönözzünk, részben szerves fejlődés eredménye. Ráadásul a megismerő ember újrafelfedezése nem jár együtt az önmegfigyelés megkérdőjelezhetetlen adatforrásként történő rehabilitációjával. A kognitív pszichológia is objektivisztikus marad. Felhasználja a szubjektív adatokat, de csak mint egytípusú adatot. Az önbeszámolót is mint tárgyi adatot kezeli, nem rehabilitálja annak vélt csalhatatlanságát, mely a wundti mintázatra jellemző. Ebben az értelemben is igaz, hogy a kognitív pszichológia megőrizve szünteti meg a behavio- rizmust, a behaviorista forradalom módszertani következményeit nem kérdőjelezi meg. Nem tudja zárójelbe tenni a modern pszichológia egészét átható funkcionalizmust sem. Az embert (s sokszor az állatot is) a kognitív szemlélet a környezetet modelláló lényként fogja fel, ahol a belső modellek a viselkedés döntő meghatározói. A modellek azonban nem önmagukban, hanem az alkalmazkodást szolgálva értelmeződnek. Mindez együtt járt persze egy kézenfekvő változással: ismét az emberi kísérletezés vált a kutatás alapvető részévé. A dekontex- tualizáció megmaradt, csak most már a törvények újra az általában vett emberre vonatkoznak, s nem az emlőstanulásra. 8.2.1. A megismerés diadalútja a pszichológiában: háttér és okok A megismerő ember előtérbe kerülésében két fontos belső ok vezető szerepet játszott. Az egyik az ötvenes évek észleléskutatásának diadalútja. Ez ugyan nem vindikálta még magának az új paradigma szerepet. „Csak” mint a percepciókutatás egy iskolája, az új szemlélet (New Look) vált ismertté. Jerome Bruner (sz. 1915) a Harvard Egyetemen és sokan mások, pl. George Postman látszólag a beha- viorista mintába illeszkedve vizsgálták tapasztalat s percepció összefüggéseit, a perceptuális tanulást. Másik ihletésük természetesen az alaklélektan. Annak nativista szemléletét kérdőjelezik meg a perceptuális szerveződéssel, amikor a tapasztalat és a kontextus szerepét hangsúlyozzák az észlelésben. Kimutatják, hogy a felismerést az elszigetelt egyedi ingeren túl számos tényező befolyásolja: a többi inger nyújtotta kontextus, a gyakoriság, az ismerősség, a motivációs érték mind hatnak (Bru- ner 1975). Eközben fokozatosan olyan felfogás körvonalazódik, mely az ingereket egyre gazdagabb belső minták hatálya alá helyezi: a beérkező inger viselkedésmeghatározó szerepének értelmezéséhez belső mintákhoz való illesztést kell feltételeznünk. Ez a felfogás az akkoriban körvonalazódott információelméleti szóhasználat keretében értelmezi az észlelési folyamatokat mint az érzékleti bemenet kódolását. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy az idegrendszer meglévő mintái segítségével elébe megy az ingereknek. Egyébként már olyan egyszerű jelenségeket sem tudnánk értelmezni, mint azt, hogy mondatokban álló szavakat köny- nyebb felismerni, mint elszigetelt szavakat. Történetileg tekintve ez a felfogás annak a Helm- holtztól származó nézetnek a felújítása, hogy az észlelés hipotézistesztelés (az egész irány bemutatására lásd Marton L. Magda 1975). Az ingerfeldolgozás ilyetén módjának hangsúlyozása már az ötvenes években túlterjed a közvetlen észleléskutatáson. Bruner a percepciós kutatások szemléletet kiterjesztve dolgozza ki a fogalomalkotás hipotézistesztelő modelljét, mely szerint környezetünket állandóan aktívan kérdezve jutunk előre a megismerésben, és nincs határvonal észlelés és gondolkodás között, az észlelés is kategóriákat és hipotéziseket használ, ami persze a helmholtzi program (6. fejezet). Az új szemlélet mellett a kognitív felfogás kör- vonalozódásának belső, kísérleti pszichológiai hajtóerői közé tartozik az emlékezet- és a képzeletkutatás újra respektálttá válása. A tanulás- és emlékezetkutatás belső modelleket és átalakításokat megengedő felfogásának kialakulását a 19. fejezet érintette már. Érdemes azonban újra hangsúlyozni, hogy Broadbent (1958), Sperling (1960), Posner (1978) és mások munkái révén olyan kép alakul majd ki, mely szerint az emberi megismerésben legalább három információtároló rendszer különítendő el. Ezek eltérnének egymástól mind idői paramétereikben, mind abban, hogy az ingerek milyen tulajdonságai szerint szerveződnek, s hogy mi okozza bennük a felejtést. A szenzoros tár másodpercnél rövidebb ideig tart, az ingerek fizikai jellege szerinti leképezést érvényesít (pl. az eredeti látvány szinte fotografikus lenyomata), viszonylag nagy kapacitású; az ezt követő rövid idejű tár időtartama néhány másodperc, leképezési módja idői-szekven- ciális, kapacitása korlátozott (a bűvös 7, plusz-mínusz 2 elem); végül a hosszú távú tár kapacitása gyakorlatilag korlátlan, szervező elve a jelentés. Mindennek részletei nem érdekesek számunkra. Az utóbbi évtizedben egyébként szakmai értelmezésük is megváltozott. A hosszú távú háttértárnak például jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítunk magának az észlelésnek a folyamatában, a formai és szemantikai jegyek szerinti leképezés közötti választást hajlékonyabbnak, kontextusfüggőbbnek tartjuk stb. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy ezekkel az emlékezetkutatásokkal alakult ki egy olyan felfogás, mely a modelláló ember tanulmányozásában a leképezés (reprezentáció) fogalmát helyezte előtérbe. A képzelet mint ingerfüggetlen jelenség újrafelfedezése úgy illeszkedik majd abba a kutatási keretbe, hogy vajon minden reprezentáció egynemű, absztrakt, kijelentésszerű-e vagy vannak-e szemléletes leképezési formák is. Ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy belássuk, ez a korszak fedezi fel majd a megismerés-központú fejlődéslélektan klasszikusait: a még élő s igen aktív Piaget munkássága mellett Vigotszkij is szerves része lesz a kognitív mozgalomnak. A behavioriz- mus kumulatív fejlődésképével szemben, mely a fejlődést pusztán szokások egymásra rakódásaként képzeli el, ők képviselik azt a gondolatot, hogy a fejlődésben minőségi átalakulások vannak. A szociálpszichológiában pedig az attitűdök és vélemények szerveződésére alakulnak ki, illetve általánosítód- nak a különböző adaptációs szint- és összhangelméletek, melyek az egyedi dolgokkal kapcsolatos vélekedésekből előálló, azokra ráépülő rendszert s belső, a fejünkben zajló dinamikát tételeznek fel. Maga a fővonalbeli behaviorizmus is fellazult, mint a 19. fejezetben láttuk. A különböző mediá- ciós és egyéb bonyolult fogalmi masinériát használó elméletek saját sírjukat ássák. Egyrészt azzal, hogy ők is a sajátosan emberi megismeréssel foglalkoznak, a tematikát tehát elterelik az állati tanulásról. Másrészt, ahogyan kezelik ezeket a folyamatokat, kezd riasztóan bonyolult skolasztikává válni. Amikor belső mozgásválaszok produkálta ingerlésekről beszélünk, ez csak egy skolasztikus szintaxis kényszere: inger után válasz jön, de az maga is lehet inger egy másik válasz számára. Nem lenne egyszerűbb gondolkodásról beszélni? 8.2.1.1. Információ és jelentés: a formális tudományok kutatása Az átalakulásban külső okok is vezető szerepet játszottak. Az egyik közöttük a formális tudományok és a nyelvészet fejlődése. A matematikában és a számítástudományban létrejöttek azok az elméleti megoldások, melyek a formalizálás lehetőségén keresztül módot adnak arra, hogy a pszichológus úgy beszéljen a belső folyamatokról, hogy közben megőrizze a tudományosság auráját. Ilyen volt az információelmélet is, ahonnan az új szemlélet a kódolás, átkódolás s hasonló fogalmakat merítette: néha szigorú, formális értelemben, néha csak metaforikusan. A percepciókutatás új szemlélete intenzíven alkalmazta is az információelméletet. Visszatérő téma minden területen a szekvenciális vagy egyidejű bizonytalanság értelmében felfogott információ és az észlelés összefüggése. Hogyan befolyásolja például betűk bejósolhatósága a szófelismerést (pl. a probléma esetén könnyű, eset esetén nehéz dolgunk van, a könnyű betű az első esetben kevés, a másodikban sok információt hordoz, nehezebben bejósolható). A kognitív szemlélet a „tudás tudománya”. Amikor azt tekintjük, hogy milyen tudásfajtákat különböztet meg, valójában túl is megyünk a taxonómián. A kognitív pszichológia szűkmarkúsága az emberképet illetően úgy is megfogalmazható, mint azzal kapcsolatos korlát, hogy mely tudásfajtákat tételeznek fel központiakként, s melyekkel akarnak foglalkozni. A klasszikus elmélet e szempontból úgy is megfogalmazható, mint amely szerint:
Ez a felfogás számos szempontból alábecsüli az ember bonyolultságát. Számos, már a jelenbe vezető újraértelmezés vitatja az egynemű tudásfelfogást. A készségek, a „tudni, mit”, a dekoratív tudás világával szembeállított „tudni, hogyan” a „hallgatólagos tudás” (Polányi 1994) világa mind megkérdőjelezik a tudás száraz és leíró felfogását. Az algoritmus és a heurisztika fogalmai is átvételek a „formális tudományokból”, de ilyen a gondolkodási folyamatok logikai elemzésének igénye is, ahogy az először Herbert Simon (1984) és Alan Newell (1989) munkáiban megjelenik. Természetesen ez a támasz és inspiráció megjelenik a kor nagy technikai újításának, a számítógépnek a modellként vételében is. A számítógép a kutatási lehetőségeket is megváltoztatja: nélküle nemcsak a már említett rafinált adatfeldolgozás, de például időzített ingeradás, mesterséges ingerek (pl. szintetizált hangok) s modern pszichofiziológia sem lenne. A gép azonban modell is lesz. A kognitív pszichológia elkezdi az embert is információfeldolgozó, -átalakító és -tároló rendszerként kezelni. Az alapvető analógia hosszú időn át az lesz, hogy az emberi megismerést is egy lineárisan működő, egyetlen központi egységű információfeldolgozó rendszerként képzelik el. Ez az ún. Neumann-típusú számítógép. A valóságos számítógépek évtizedekig ilyenek voltak. Az így felfogott emberi rendszernek a számítógéphez hasonlóan egy korlátozott kapacitású rövid távú és egy korlátlan kapacitású hosszú távú (háttér-) tárolója, emlékezete van. Az analógia kapcsán érdemes megemlíteni a kognitív szemlélet egy különleges kettősségét a fejezet elején említett dilemma tekintetében. A kognitív pszichológia az információt és a jelentést állítja a kutatás előterébe. Eközben tiszta formáiban nem is törődik a megvalósító rendszerrel. Az információ középpontba állítása révén az embert nem tárgyként kezeli. Ugyanakkor nem csúszik át a fenomenológu- sok vagy a szabályközpontú szociálpszichológusok megértő attitűdje felé sem. Voltaképpen platoniszti- kus, a tiszta megismerés formáit feltevő szemléletet képvisel, mint az információfogalom s az információkezelő gépek hatására sok filozófus is. A hétköznapi gyakorlatban ez azonban nem így van. Amikor a személyt képernyők elé ültetjük, s azt várjuk tőle, hogy fél órán át gombokat nyomogasson, s mikor a kapott reakcióidőkből egy gép által is kivitelezhető algoritmikus modellt készítünk, akkor az embert mégis tárgyként kezeljük. A kognitív pszichológus mondandójában információs lényként kezeli az embert (márpedig az információ nem tárgy), míg kutatási stílusában továbbra is mint tárgyat vizsgálja. Számos belső feszültségének s a kognitív szemlélettel való elégedetlenségnek ez az egyik végső alapja. Ennek az információs platonizmusnak a megjelenési formája a gépi funkcionalizmus (Putnam 1960; Fodor 1968). Ahogyan Haugeland
Mindez csak illusztráció arra, hogy mi volt ennek a katonai, műszaki, s egyéb jelentősége. Az ötvenes évekre, amikor „nyilvánossá” vált ez az információs gondolkodást elsőként megvalósító elmélet, egyre nagyobb inspiráló szerepe lett mind a természettudományokban, mind számos humán tudományban arra nézve, hogy egy megfogható matematikai modell segítségével általában jellemezni tudjuk a jelhasználat és a jelezés folyamatait. Puskin verseinek statisztikájától a telefonbeszélgetések jellemzéséig mindenre ugyanazt a formális matematikai modellt tudjuk ráhúzni. A kognitív szemlélet alakulásában egy másik, időben távolinak s technikainak tűnő inspiráló tényező a kibernetika kialakulása volt. Norbert Wiener amerikai matematikus szintén a negyvenes években fogalmazta meg a kibernetika legáltalánosabb alapelveit. (Magyarul lásd Wiener 1974; a Szalai Sándor 1965, szerkesztette kötet írásait, illetve Ashby 1972, tankönyvét.) A kibernetika legáltalánosabban a szabályozás tudománya, élő és nem élő rendszerekben. Alapgondolata az, hogy a szabályozás, akárcsak az információ, olyan általános fogalom, amely ugyanúgy jellemzi a gőzgép működését, mint az emberi szervezetet, vagy akár az emberi gondolkodást. A Wiener körvonalazta kibernetikai gondolkodásmódban az információelmélet a szabályozás egyik oldalával, magukkal a jelekkel foglalkozik, a kibernetika azonban ennél tágabb dologgal. A kibernetikai gondolatmenetben a szabályozás és a visszajelentés fogalma, ugyanúgy, mint az információfogalom, emberi és gépi rendszerekre egyaránt érvényes. 8.2.1.2. A mondattan és a belső reprezentációk: Chomsky szerepe Hogy lép be a képbe Chomsky? Chomsky (1957; 1959; 1995) volt az első, aki Lashley (1951) dolgozatának következményeit levonta egyáltalán az emberről való gondolkodásra. Chomsky ebben a gondolatmenetben az emberi nyelvről gondolkozva jutott arra a következtetésre, először is, hogy egyáltalán van nyelvtan, pontosabban mondattan, amely nincsen tekintettel a szemantikára. Fel kell tételeznünk, hogy az emberek beszédét egy rejtett szabályrendszer irányítja. Enélkül sem a nyelvi tevékenység, sem a nyelvelsajátítás kreativitása és egyetemessége nem lenne érthető. Innen azután egy egész hosszú út bontakozik ki a mentális, belső reprezentáció elméletéről a megismeréskutatásban. 8.2.2. Információ és szabályozás a mindennapi életben A harmadik mozzanatot a kognitív szemlélet keletkezésében a mindennapi élet változásai jelentik. Persze a mindennapi élet a fenti, egyre absztrak tabbá váló tudományfejezetekből sem iktatódik ki. A ZAJ mérnöki fogalmában mindig jelen van a kiinduló valóságos zaj, és a szabályozás mögött ott áll a gőzgép, meg a röppályaszámítás. Bruno Latour (1999) általános megfogalmazásának megfelelően a modernitás világában csak látszólag megy végbe a hétköznapok s a tudomány elválása, a kettő mindig átfolyik egymásba. Hétköznapok és tudomány hibridizációja itt is a szétválasztás állandó kiegészítője. 5.24. táblázat - 21.2. táblázat. A kognitív szemlélet mint modelláló gondolatrendszer alakítói
Az ötvenes években még csak elméletileg, a hatvanas években gyakorlatilag is alapvetően megváltozott az ipari társadalmakban az emberi munkavégzés jellege. Tudjuk, hogy milyen nagy jelentősége volt az ipari forradalomnak, amikor az ember és az állat energiaadó szerepét felváltotta a gőzgép. A 20.század közepén végbemenő második ipari forradalomban pedig megjelennek azok a gépek, amelyek az információkezelésben társai, majd versenytársai lesznek az embernek. A munkában egyre nagyobb szerepe lesz az információnak, megjelennek olyan munkák, ahol az ember részéről is egyre inkább az információ kezelése kerül előtérbe. Gondoljunk egy olyan egyszerű dologra a mindennapi életben, mint az ötvenes évek végén megjelenő sugárhajtású utasszállító gépek vezetése. Itt már nem egyszerűen az a forradalmi újdonság, hogy nem az ember vagy az állat az energiaforrás, hanem az, hogy magának az embernek egy hallatlanul komplex rendszer, sok száz homeosztatikus visszajelző kör viselkedését kell figyelemmel kísérnie és irányítania. Ember és gép közötti kapcsolat új formái lépnek fel itt. Az ember ugyanolyan információkezeléseket végez, mint a gépben lévő automaták. Megjelenik a robotpilóta, aki ugyanazt tudja csinálni, mint Kovács József, a Malév első osztályú kapitánya. A mindennapi életben a termelés átalakulása is elősegíti ezt az információs robbanást, vagyis annak a szemléletnek a megjelenését, hogy az ember is elsősorban információkezelő lény. Néhány évtized múlva ennek az információáramlási elméletnek egy újabb verziójaként érünk el oda, ahol az információs hálózatok fogják az ember modelljét és metaforáját adni. A felfedezett belső embert ez az új pszichológia már nem tartja közvetlenül, a belső szem uralma révén megismerhetőnek, hanem csak közvetve, a viselkedés és a modellálás kerülő útján keresztül. Számos szakmai kérdés konvergenciájaként jött létre ez az irányzat, melyek mindegyike egy közös mozzanat felé mutatott: az ember környezetét modelláló lény, s viselkedését a modellekre vonatkoztatva tudjuk értelmezni. Ezt a szemléletet erősíti a modern biológia is, mind a genetika, mely az átöröklést mutatja be kódolási kérdésként, mind az etológia, mely a magasabb rendű állatokat prezentálja sokoldalúbb, a környezetet tagoló rendszerként (Csányi 1979; 1999). A 21.2. táblázat ezeket a konvergens mozzanatokat foglalja össze. A táblázat azt mutatja be, milyen irányzatok összességeként alakult ki az a klíma, az az intellektuális hangulat, ami a kognitivizmust átfogóan jellemzi. 8.3. A kognitív szemlélet kiterjedése A kognitív pszichológia különböző formákban (klasszikus információfeldolgozó modelljétől a kognitív pszichofiziológiáig és a konnekcionista elképzelésekig) máig él, s igen aktív. (A mozgalomra s klasszikus mondandójára lásd Neisser 1967; 1984; valamint Eysenck és Keane 1996.) Ha rosszindulatú módon, technikai paradigmája felől indulunk ki: a billentyűket nyomogató ember igen rövid reakcióidőit vizsgálja, hogy – ez lenne a filozofikus, optimista célkijelölés – feltárja az ember mint modelláló lény jellemzőit. A kritikusok nem jogosulatlanul kérdezik persze, mit is modellál a valós emberi életből a gombnyomogatás, vagy akár a sakkozás, vajon nem olyan-e sok mindenben a klasszikus kognitív pszichológia, mint az állatlélektan. Nem azzal foglalkozik, mit csinál az ember vagy az állat – ez érdekelné a megismerés etológiáját, vagy az újabb zsargonban az evolúciós pszichológiát –, hanem azt tekinti, hogy mire képes az ember, ha erőltetik, ha lehetőségei határaiig feszítik. Részleges válasz lehet persze erre a kritikára, hogy bizony a modern élet, az autóvezetés és az üzleti döntések világa erőlteti is az embert például a gyorsaság s a stratégikus gondolkodás irányába, s mi valóban egy információ-központú életet élünk, bár nem ez az egyetlen lehetséges élet. 5.25. táblázat - 21.3. táblázat Néhány szakma kognitív irányzatai
A kognitív gondolkodásmód nemcsak a laboratóriumi kísérletezők szellemét hatja át. Megjelenik a kognitív szociálpszichológia is, mely döntőnek tartja a megismerési templátok használatát a társas életben: a társsal való viselkedést szociális megismerési (értelmezési sémák) irányítják. Ebben a folyamatban a magyar pszichológia is részt vesz. A hetvenes évektől egyik vezető témája lesz az atttitűdök és vélekedések szerveződése (Halász, Hunyady és Marton 1979; Hunyady 1979). Ugyanilyen felhanggal jelenik meg a kognitív szociológia és a kognitív néprajz is: a kultúra, melyet csak egy évtizeddel korábban viselkedésirányító rendszernek értelmeztek, felfogható mint belső, mentális rendszer, s a kutató feladata ennek rekonstrukciója lenne, nem pedig eleve meglévő determinációs sémák ráhúzása a kultúrában élő emberre, illetve viselkedési mintázatok keresése. A személyiséglélektanban ennek a kognitív iránynak az egyik legkézenfekvőbb jele az identitáselméletek karrierje. Ez az Erik Erikson munkái révén népszerűvé vált fogalom úgy kapcsolódik a kognitív pszichológiához, hogy a viselkedés meghatározásában a saját magunkra vonatkozó kognitív képződmények meghatározó szerepét hangsúlyozza: azt, hogy mit teszek, nagymértékben megszabja az, hogy hogyan gondolkodok magamról. Az identitáselmélet persze jóval több ennél. Az egyéni életútnak is új felfogását hirdeti a klasszikus mélylélektani fejlődésképpel szemben. Az ifjú- és felnőttkor szakaszát is tagoltnak tekinti, s az életpályát nem hamar lezáruló, hanem nyitott útnak tartja (Erikson 1989). De még a klinikai lélektanban is felütik fejüket a kognitív elméletek: számos terápiás irány jön létre, melyek a gyógyulás útját a helyzetnek adott új értelmezésben látják. A depressziósnak például, mondják, meg kell szabadulnia attól a kognitív sémájától, hogy a körülmények kiszolgáltatottja, s az eseményeket meg kell tanulnia mint saját ellenőrzése alatt lévőket értelmeznie. A kísérleti pszichológia kognitív szemlélete tehát nem magányos harcosként él a mai társadalomtudományokban. Más tudományokban is megjelent ez a kogniti- vizálódás. Az antropológiában s a szociológiában közvetlenül, öncímkézésben is: a társadalmat s a társadalmak eltérését is mint modellálási problémát kezdik sokan felfogni. Az 21.3. táblázat mutat egy összefoglalást – ha nem is kimerítő igénnyel – ezekről a szaktudományi kognitív irányzatokról. A kognitív pszichológia, amikor az egyén megismerési folyamatait állítja a középpontba, mintegy kényszerül is arra, hogy kapcsolatba kerüljön az „ismeret” hagyományos kutatásával, vagyis az ismeretelmélettel és a logikával. Másrészt legfőbb inspirátorai, modelljei érvényességének ellenőrzői és rémei egyszerre a megismerés feladatait maguknak (is) vindikáló gépek. Igazából a gépek és a filozófia – vagy ha tetszik, a gépek filozófiai diszkussziója – az a mozzanat, amely a hetvenes évek végétől kibontakoztatja a második „kognitív forradalmat”, mely, úgy is fogalmazhatunk, mégegy szinttel absztraktabb kérdéseket vet fel. Ideiglenesen már a pszichológus is eltekintetett attól, hogyan is valósítja meg az idegrendszer a megismerést, a kognitív tudomány viszont egyáltalán attól tekint el, hogy milyen lény csinálja ezt. A mesterséges intelligencia ígérete, a sok tudományban a hatvanas évek elején végbement kognitív forradalmat a hetvenes évek második felére fokozatosan átlépteti a megismeréstudományi érdeklődés irányába. Miért jött létre ez az újabb „forradalom”? Nyilván vannak szociológiai okai. Egyre több keresztezett identitású fiatal dolgozik a mesterséges intelligencia, a mérnöki világ, a matematika, a filozófia, a pszichológia s az idegtudományok különböző kombinációiban. Identitásuk nem teljesen felel meg egyik területének sem. A pszichológusok egyre többet foglalkoznak formális kérdésekkel, a mestersé- gesintelligencia-kutatók egy jó része pedig nem gyakorlati, hanem elméleti kérdéseket vet fel. Gépi intelligencia helyett az értelem természetére kíváncsi, melyben a gépek eszközök számára, az emberre vonatkozó modellek explicitté tételéhez. Eközben számos mesterségesintelligencia-kutató maga is naiv pszichológussá válik, egyes esetekben, mint például Roger Schank (1975, 1986; Schank és Abelson 1977), naiv szociálpszichológussá. Mindebben, az absztrakció szeretetében s a megismerés előtérbe kerülésében bizonyára vannak divatelemek. Bizonyára önáltató kép az, mely a világ helyett a világ képére helyezi a hangsúlyt, s amely a racionalitás ideálját terjesztené ki zsigeribb lényünkre is. A kognitív szemlélet, az ipar és a technológia finanszírozó szerepe révén ebben a szárazabb, gépiesebb beszédmódban jött létre. Az utóbbi évtizedben azonban felváltja ezt egy egyik oldalról biológiaibb, a másikról pedig szociálisabb felfogás. 8.3.1. A kognitív pszichológia néhány vonása Történetileg a kognitív pszichológia, mint láttuk, megszüntetve megőrzése a neobehaviorizmusnak. Sok képviselőjében megőrzi annak mechanisztikus tendenciáit. Most azonban már nem az állati tanulás lesz a mechanisztikus redukció analógiás modellje vagy tényleges alapja, hanem az információkezelő gép. Nem véletlen, hogy a behavioristák egy egész nemzedéke, James Deese, George Miller, David Palermo és mások átállnak a kognitív táborba. Ezt a dezertálást a tudományos paradigmafogalom hirdetői az új paradigmák győzelmének egyik fontos szociológiai bizonyítékaként kezelik. Tekintsük át összefoglalóban az irányzat néhány jellemzőjét!
A szakaszok, a nekik megfeleltetett tárak nem puszta absztrakciók. Szellemes, évtizedes kísérletsorozatokat elindító alapkísérletek kapcsolódnak mindegyikhez. A figyelmi szűréshez pl. a koktélparti-paradigma (mit tudunk kihallani párhuzamos beszélgetésekből); a rövid emlékezethez a betűfelidézés hibázásai néhány másodperces közbeiktatott számlálás után s így tovább. A Broadbent, Sperling, Posner, George Miller és mások elindította szemlélet öntudatosodásában kitüntetett szerepe volt Ulric Neisser 1967-ben megjelent Kognitív pszichológia című összefoglalójának, mely világosan úgy mutatja be az információfeldolgozási szemléletet, mint új tudományos mintát, mely szakított a behaviorizmussal.
tematikaváltással kapcsolatos. Miközben a hangsúlyt a megismerő emberre helyezi, fennáll a veszély, hogy erre szűkíti le az emberi pszichológia kutatását: háttérbe szorítja az érzelmek, a motívumok, általánosságban az ember „zaftosabb” mozzanatainak kutatását. Az erők elvonását, a szellemi energiákkal való gazdálkodást illetően kétségkívül sokáig jogos volt az aggály. Belső tartalmában pedig arra utal, hogy a kognitív pszichológia csak akkor tud nem fejezet, hanem teljes megújulás lenni, ha a megismerés folyamatát és fejlődését annak teljes emberi összefüggésrendszerében vizsgálja. Vannak ilyen törekvések. Már a hatvanas években kialakult az amerikai Stanley Schachter (1967) munkáiban az érzelmek kognitív elmélete. Schachter szellemes kísérleti helyzeteket hozott létre: a szimpatikus, vegetatív izgalmat kiváltó adrenalininjekció hatása közben a személyek vidám vagy dühödt közegben voltak. Kiderült, hogy érzelmi átélésük ennek megfelelően variált, ha pedig tudták, hogy milyen hatás várható az injekciótól, nem éltek át semmilyen érzelmet. Az érzelmi élmény tehát a vegetatív izgalom és az annak forrására vonatkozó kognitív értelmező rávetítés együttes hatásából áll elő. Hasonlóképpen a szociálpszichológia és a laboratóriumi kognitív pszichológia határán is létrejöttek olyan törekvések (részben Schachter munkája is ilyen), melyek a társas cselekvés rendszerében elemzik a kognitív folyamatokat (arra kíváncsiak például, hogy valóságos események emlékezeti szerveződése mennyire csoportinterakció-függő, milyen viszony van interakció, hangulat és elméletek között). A nyelv és ezen belül külön kiemelten a gyermeknyelv kutatása egy további terület, ahol megjelentek a steril kognitivizmussal szembeni alternatívaként a társas és motivációs szempontok. A társalgás elemzésében, de a nyelvelsajátítás kutatásában is kialakult egy olyan szemlélet, mely a nyelvi közlések cselekvésértékére helyezi a hangsúlyt. Közléseink nem pusztán leírnak, hanem társas cselekvés értékük van (gondoljunk olyan kifejezésekre, mint ígérem, gratulálok), társalgás során az összehangolás ezekre a cselekvésekre vonatkozik sokszor ravasz átkulcsolásokkal. (Próbáljunk kérdésként válaszolni arra, hogy: Meg tudná mondani, hány óra? Én ne tudnám!) A nyelvelsajátítás kutatásában ez a társas keret kiterjed arra, hogy milyen szerepe van a társalgásnak a nyelvi rendszer kialakulásában, milyen etológiai rendszer maga a nyelvelsajátítás folyamata s így tovább (lásd ezekről a Pléh, Terestyéni és Síklaki
Ezek a törekvések azonban nem jelentenek feltétlen győzelmes irányt a kognitív pszichológiában. Épp a nyelv a jellegzetes példa arra, hogy miközben vannak, akik ki akarnak lépni a száraz kognitivista keretekből, továbbra is velük van a nyelvi rendszer önmagában tekintésének koncepciója. A nyelvészet és a pszicholingvisztika egy része nyíltan hirdeti is, hogy szemlélete visszatérés Descartes-hoz: a megismerés önmagában tekintett karteziánus modellje (Chomsky 1966; 1995). A félelem, hogy a „kognitív forradalom”, ami a pszichológiát illeti, visszavezet a wundti modellhez, nem megalapozatlan tehát, de sokan szeretnék elkerülni ezt.
Nevezetesen, hogy a kísérleti helyzetekben kapott eredményekből, például és főként reakcióidő-adatokból kiindulva feltételezünk egy ostoba gépezetet, mely csak a kísérletező által figyelembe vett tényezőket használja, s algoritmizálható lépésekben ugyanilyen eredményt adna. Valójában már az is kérdéses, hogy szerencsés-e minden modell lényegi támpontjaként az időt használni. Hiszen ez eleve elkötelez amellett, hogy pl. egy mondat megértése során döntéseinket szigorú egymásutánban hozzuk, s az egyik elemzési szinten (pl. a hangfelismerésnél) hozott döntések függetlenek a más szintektől (pl. a jelentésre vonatkozó elvárásainktól). Sokan vitatják is ezt az összegződő időkomponens-elemzési filozófiát. De még ha ezt követjük is, amikor sikerül megtalálnunk az idői adatokért felelőssé tehető modellt, úgy véljük, hogy egyben magyarázatot kaptunk a vizsgált folyamatra. A funkcionális modell egyben magyarázat szerepében is tetszeleg, pedig valójában csak leírás, újabb, külső érvek kellenek annak igazolására, hogy a személyek ténylegesen így jártak el. A magyarázat kereséséhez ki kell lépni a kognitív kutatás szokásos laboratóriumi kereteiből: a biológiai funkciókhoz, a kultúrához s az evolúcióhoz. Bruner igen világosan fogalmazza meg ezt, mint egy toleráns attitűd szükségességét a kognitív kutatásban (is). A 21.4. táblázat pedig a „klasszikus szemlélettel”, ezzel a pofozógéppel szemben megfogalmazott alternatívákat összegezve mutatja be. Biztos az is, hogy a mindenáron eredetiségre törekvés is belejátszik a modellek burjánzásába. Az emberi evolúció és történelem adott volta mellett mi, kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen megismerési modellt, egyetlen elmemodellt hangsúlyozunk. Bármelyiket is. S hasonló módon jól tesszük, ha kerüljük azokat a jelentéselméleteket, amelyek kizárólag a természettudomány és az analitikus filozófia szükségleteihez kapcsolódnak. A jelen kognitív forradalma jól indult: azzal, hogy megmagyarázza, hogyan értenek meg dolgokat az emberek, ahelyett hogy csak válaszolnának. Ideje, hogy erőteljesebben a megértés, a jelentésalkotás különböző módjaira koncentráljunk. A kognitív tudomány az elme lehetséges használataira vonatkozó tudásunk tárháza kell legyen. Jerome Bruner: Meg fog-e állni valaha is a kognitív forradalom? 1997, 289. o. Vannak azonban olyan irányzatok, melyek nem egy területre vonatkoznak, hanem a megismeréspszichológia egészét áthatják, alternatív felfogások az egész emberi pszichikum felépítéséről. Ezekből tekintsük most néhány fontosabbat! Egységes elvek vagy sokféleség uralkodik a megismerésben? A kognitív pszichológia eredendően kétségkívül egy rácsodálkozó hozzáállásból indult ki: a behavioristák számára demonstrálni akarta, hogy az emberi elme bonyolultabb, semmint azt az egyszerű kapcsolatképzési tanulási elvek le tudnák fedni. Újabban azonban világossá vált, hogy a tábor e tekintetben megosztott. Kialakultak olyan felfogások, melyek szerint az emberi megismerés lényegében egységes elveket követ minden területen. Ennek egyik változata Herbert Simon (1982; Newell 1989; Newell és Simon 1982) és munkatársainak felfogása. Ennek lényege, hogy minden folyamatban ugyanazok az általános problémamegoldási elvek érvényesülnek. Az emberi megismerés „produkciós rendszernek” nevezett algoritmusokat dolgoz ki ismételten felmerülő problémákra. Ezek szerkezete azonban mindig ugyanolyan: keresnek egy bemenetet, s ebből logikai következtetésszerűen jutnak el az eredményhez. Az elmeműködés semleges nyelve a logikai kalkulus; minden megismerési folyamatban azonban minden tárolt háttérismeretünk is részt vesz. A másik egységes felfogás régi ismerősünk, Piaget (1990; 1993) nézetrendszere. Az értelem fejlődési szakaszai s a rájuk alkalmazott dialektikus triász (asszimiláció, akkomodáció, adaptáció) világosan áthatják az ember egész lényét, a fizikai világra vonatkozó felfogástól a társas képzetekig és a tár sas viszonyokig. Különösen a nyelvelsajátításra fogalmazta meg ezt Piaget világosan polemizálva a rivális elképzelésekkel, mint a 17. fejezetben láttuk. A nyelv is olyan rendszer, melyben egyértelműen az intellektus fejlődésének általános elvei érvényesülnek. A gyermek első mondatai például csupán szenzomotoros sémáinak kifejeződései egy általános szemiotikai (jelezési) működés keretében, s nem valami sajátos nyelvtani képződmények. 5.26. táblázat - 21.4. táblázat. A klasszikus kognitivizmus és az alternatív irányok jellegzetes szembenállásai
Az egységes elméletek legszélsőségesebb ellenfele a nyelvészetből kiinduló modularitáskoncep- ció, melyet legharcosabban Jerry Fodor (1983; 1996b) képvisel. Ez a felfogás az egységes elméleteknek azt a hiányosságát ragadja meg, hogy nem tudnak mit kezdeni az észlelés sajátos folyamataival, azzal, hogy a látvány világával s a hallott világgal például nyilván eltérő kódolási rendszerek révén küzdünk meg. „Bemeneti” rendszereknek nevezik azokat a feltételezett idegrendszeri egységeket, melyek az érzékeleti kódolás egyes feladatait egymástól függetlenül, genetikailag meghatározott rend szerint végzik, s egymás számára csak kimenetük válik hozzáférhetővé. Fodor ezt a felfogást általánosítja az egész emberi elme moduláris felfogásává. Önmagukba zárt, bizonyos típusú feladatokra specializálódott, a tapasztalattól független modulokból, egységekből áll lényegében az emberi megismerés egésze. Ez a neurológiai és számítástechnikai modul fogalomból is merítő felfogás kis helyet azért ad a tapasztalatra építő általános megismerésnek, de nem jó szívvel, terepét igyekszik minél inkább csökkenteni. A nyelvben például feltételezi, hogy a kontextusnak vagy a gyakoriságnak a szófelismerés közvetlen mechanizmusára nincsen hatása, csak utólagos, a felhasználás könnyedségét befolyásoló szerepe van. Vagy hasonló módon a megértés szótári, mondattani és szemantikai tényezői között nincsen kölcsönhatás, mindegyik mint külön, önmagába zárt rendszer működik, interakciók csak eredményeik között jelennek meg. Mik a jellemzői Fodor felfogásában a bemeneti rendszereknek?
A gyorsaságért a moduláris feldolgozás butasággal fizet. Ha történeti összefüggéseiben tekintjük, ez a koncepció éppen a kognitív szemlélet keletkezésében olyan nagy szerepet játszott Új Szemlélettel szemben fogalmazódik meg. A percepciót áthatol- hatatlannak tételezi az ismeretek felől, ebben az értelemben tagadja a folytonosságot a megismerés különböző szintjei között. Minél nagyobb szerepet igyekszik adni az automatikus, szinte kényszerűen végbemenő folyamatoknak. Ebben a tekintetben párhuzamos vele a fiatalon elhunyt David Marr (1945-1980) látáselmélete is. A forma- és a térlátás elemzésében ugyanis Marr is olyan felfogást képvisel, mely a pontosan, algoritmizálhatóan s az egyedi helyzetre vonatkozó tapasztalattól független megoldásokat keresi. Történetileg tekintve ezek az új törekvések a 19. századtól élő vitákat juttatják eszünkbe a térlátás tapasztalatos és örökletes elméleteiről. Van azonban egy újdonság, melyet éppen Marr munkája mutat világosan. A vizuális rendszer által megoldandó feladatokat a kutató először pontosan megfogalmazza: ez a kutatás logikájának komputációs szintje. Ehhez képest következő lépés a tényleges megvalósítás, a valóságosan az ember által használt algoritmusok feltárása. Elvileg ugyanazokat a distinkciókat többféle megvalósítás is elérheti. A nyelvészet mellett, mely szintén a produktum, a rendszer előzetes semleges nyelven való jellemzéséből indul ki, éppen ezért válik Marr munkája a megismeréstudományi megközelítés mintapéldájává. A moduláris gondolatmenet számos finomítást is ihlet: Karmiloff-Smith (1992; 1996) a modula- ritás helyett modularizációról beszél a fejlődésre nézve. A magukba zárt feldolgozó rendszerek a fejlődés végpontjai, s nem kiindulásai lennének. Ez a modularitás innátista kiindulópontját kérdőjelezi meg, akárcsak Donald (1991) kulturális felfogása, mely a tanult modularitás rendszerek (például az írás) szerepét emeli ki az emberi kultúrában. Mithen (1996) pedig az emberré válás döntő mozzanatának tartja a moduláris rendszerek hajlékonnyá válását. Megjelent az utóbbi néhány évben, többek között a nyelvi megértés elemzéséből kiindulva, a modu- laritás alternatívája is: a radikális neoasszociácio- nizmus, mely konnekcionizmus néven azt hirdeti, hogy tulajdonképpen minden megismerési folyamat modellálható az érintkezési asszociációval. Ha, s ez egy fontos újítás a korábbi elképzelésekhez képest, párhuzamos működéseket tételezünk fel, s különböző szinteken érvényesülő asszociációkat. Egy nyomtatott szó felismerése során például párhuzamosan aktiválódnának az összes lehetséges szójelöltek, a fejünkben lévő szótárban a betűk facilitálják a szavakat, a szavak pedig a betűket, s a legvalószínűbb szó azáltal kerülne előtérbe, mert azt többoldalú aktiváció éri (a kontextus felől is). Ismertetésére lásd Clark (1995) és a Pléh (1997) szerkesztette kötetet. Összességében tehát, a kognitív pszichológia sok olyan vonást is mutat, melyek a technológiai metaforák igézetében olyan mechanisztikus képet mutatnak be az emberről, mely „hangulatában” nem mindig idegen a neobehavioristák gondoskodásmódjától. Ez persze nem mindenkire egyformán jellemző. A mechanisztikus modellek és a mindent egy alapelvre visszavezető redukciós gondolkodásmód szinte az inga biztonságával visz ismét vissza az asszociációk világához. Az ezzel szembekerülő élettelibb, a szimplifikálással szemben az emberi megismerés „többleteit”, illetve biológiai értelmezését hangsúlyozó felfogás nem könnyű sétagaloppban érvényesül, hanem olyan viták s sokszor harcok közepette, melyek igencsak felidézik a múltat. 5. Fiziológia és kognitív pszichológia. A neobeha- viorista elméletalkotás intim kapcsolatban volt a pszichofiziológiával. Megjelent ez mind a tanuláselmélet és a feltételezett agykérgi dinamika közötti kapcsolatok hangsúlyozásában, motivációs kutatás és a motiváció fiziológiája közötti kapcsolatkeresésében, mind pedig a Hebbéhez hasonló, a reprezentációs folyamatok fiziológiai alapjait hirdető felfogásokban. Ehhez képest kezdetben a kognitív pszichológia eltávolodni látszott a szolid fiziológiai keretektől. Mára ez a helyzet megváltozott. Bár továbbra is sokan vannak, akik a hétköznapi kutatásban „tiszta” kísérleti pszichológiát művelnek, igen szoros kapcsolat is létrejött. Ennek egyik formája a kognitív pszichofiziológia. A kognitív kísérletek kiegészülnek fiziológiai mutatókkal. Különösen előszeretettel használják az eseményektől függő, átmeneti agyi változásokat (pl. a kiváltott potenciált) mint a perceptuális kódolás mutatóját s elméleteinek támaszát. Ezen a területen Marton Lajosné (1994), Szirtes József s Czigler István (1996) munkái révén egyébként a magyar pszichológia is élen jár. Az utóbbi évtized fejleménye pedig a neurális képalkotó eljárások összekapcsolása a kognitív kutatással (22. fejezet). A másik összekapcsolási forma az elméleti agymodellek és a kognitív pszichológia összekapcsolása. Itt nem konkrét agyi indikátorokat használó kísérletezésről van szó, hanem átfogó idegrendszeri modellálás és kognitív modellálás összekapcsolásáról. Mind a modularista, mind a Marr-féle komputációs, mind a konnekcionista felfogásnak például határozott elméleti agymodellek felelnek meg. A konnekcionista felfogásnak olyan modell feleltethető meg, amely kevés tulajdonsággal felruházott elvont kapcsolóállomásként elképzelt neuro- nokat tételez fel a kognitív hálózatok szimbolikus csomópontjait helyett. Ebben a rendszerben azután a tanulás mint a szinaptikus átvitel erősödése jelenik meg az együtt tüzelő neuronok között, s az asszociatív modell kapcsolatainak (konnekcióinak) közvetlen alapja a neuronhálózat lesz. Ezzel a kör némileg bezárul. A konnekcionisták neurológiai gondolkodásuk legfőbb inspirátoraként Hebb munkásságát fedezik fel újra. Az elméleti agymodellek különleges típusát alkotják a neurális darwinizmus képviselői. Ezek a felfogások kiterjesztik a darwini szelekciós paradigma érvényességét az idegrendszer egyedfejlődésére is. Az idegrendszerben kialakuló kapcsolati mintázatok a különböző lehetséges mintázatok közötti versengés közepette alakulnak ki: a sokszor ismétlődő mintázatok stabilizálódnak, válogatódnak ki. Ezek a koncepciók – a francia Changeux (1983) és az amerikai, eredetileg immunológus, Nobel-díjas Edelman (1984) munkái a tanulás-tapasztalatszerzés hagyományos instrukciós felfogásával is szakítani kívánnak. A tapasztalat, mondják, nem hoz létre új képződményeket az idegrendszerben, csak a meglévőből válogat. A meglévő pedig a fejlődés igen korai szakaszaiban létrejövő nagyfokú változatosság. A fejlődés úgy is tekinthető, mint degeneráció – a sokféleség beszűkülése, sokszor a sejtek tényleges elhalása, kapcsolatok sorvadása révén. Mindez részleteiben természetesen egy kidolgozott kémiai és genetikai felfogást eredményez arról, hogyan jön létre az idegrendszer finomszerkezete az egyedfejlődés során úgy, hogy nem túl sok dolog van genetikailag előrehuzalozva. Pszichológiailag két dolog kapcsolja a kognitív elméletekhez. Egy- részt a szelekcióstanulás-felfogás módot ad arra, hogy olyan tételeit értelmezzük finomabban számos kognitív felfogásnak, mint pl. az innátizmus, s világosabban lássuk a kritikus periódusok jelentőségét, illetve evolúció, idegrendszer és a megismerés klasszikus filozófiai kérdéseinek kapcsolatát (Changeux és Ricoeur 2000). Másrészt, különösen Edelman felfogása határozott percepció-központú kognitív elméletet is magába foglal. Az egyéni élet során folyó (szomatikus) szelekcióban kialakult idegrendszeri mintázatok – egyben a világ osztályozásának alapvető perceptuális kereteit is adják. Az idegrendszeri mintázat – szelekció – egyben fogalomképzés is. Ez a gondolkodásmód természetes szövetségesre talál azután a megújuló evolúciós pszichológiában (vö. 7. fejezet). Az idegrendszeri modellek ősi környezeti adaptációkból származnának. Yüklə 6,13 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
