Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában



Yüklə 1,73 Mb.
səhifə30/49
tarix25.11.2017
ölçüsü1,73 Mb.
#32909
1   ...   26   27   28   29   30   31   32   33   ...   49

9.4. Érzetegyüttesek


Az előbbi fejezetek példaanyaga is bizonyította, hogy az ingerek legtöbbször nem egyetlen érzetterületre hatnak, más szóval a költői percepció gyakran érzetegyüttesekben jön létre. Az érzetegyüttesek nyelvi szinten a szinesztéziában valósulnak meg, azaz egy olyan képtípusban, amely egyetlen szintagmába, vagy akár egyetlen szóba kombinál egymástól különböző érzeteket: színérzetet hangérzettel, tapintásérzetet elvont fogalommal stb. Az érzetegyüttesek nyelvi kifejezése a művészi nyelvhasználat sajátja, az emberi érzékenység magas fokáról tanúskodik. Balázs Béla a szinesztézia művészi definícióját fogalmazza meg a következő részletben:

Füle olyan finom volt, hogy hallotta a fehér holdvizek csurgását palotája jádé­lépcsőin! Szeme látta a hangok színeit, és a a színek illatát szimatolta remegő orrcimpákkal. Ezért szeretett He-Nü a költővel társalogni, aki még az ő finom­ságánál is túltett, mert a suhanó idő zúgására fülelve, meghallotta a szem pillan­tásának csendülését, mikor valamely tárgyba ütődve pendült, mint az ezüst dárda, mely a pajzsban rezegve megáll

(Balázs: A bűvös kör 131).

Színérzetet elvont fogalommal társító szinesztéziák nagy számban fordulnak elő olvasmányaimban:

Szívében a fehér léleknek, meleg, fehér emléke élt (Bródy: Ezüst kecske); tarka-jelentések (Lesznai: Napok); illatszeres-célzás (Bródy: Hanna vallomásai); ezüst hang (Balázs: Wan-Hu-Csen könyve); A szív legfehérebb, legszüzebb gondolatja (Czóbel: A szépség angyal); rafinált szín (Justh: Párisi napló); Egy fehér bölcs / Szeme sem zöld már (Czóbel: Kertünkből).

Adél [...] kissé mesterkélten vetette hátra szőke fejét, villantotta elő hófehér fogait, és csengette meg ezüstösen a hangját (Cholnoky: Pillangók 143).

Azok, akik még emlékeznek rá, mert lelküket a rózsapiros öröm vagy a halván­ysárga szomorúság hozzáfűzi még ma is, azt mondják, hogy az volt akkoriban a legszebb ősz

(Cholnoky: Tamás 357).

Wilde-nál is találkozunk hasonló példákkal:



silver silence of the night; white glory of thy loveliness (Wilde: The New Helen).

Tapintást és látási érzetet, illetve tapintást és elvont fogalmat kombinálnak a következő példák:

Ibolyák sötét, selymes kéje (Czóbel: Üvegházból-Temetőről); Nedves hangokkal tele volt a könyvtár (Elek: A platánsor 23), Puha ez a sötétség fala (Czóbel: Két arany hajszál 31).

Ritkább a hangérzetet fogalommal társító példa:

A sok lármás toalett helyet foglalt (Justh: Hazai napló 230).

A fentebbi példa stílushatását az anyagbeli érintkezésen alapuló toalett névszó metonímiás jelentése is fokozza.

Hasonló jelzős kapcsolat a lármás szín is (Justh: Gányó Julcsa).

Szaglási érzet alkot szinesztetikus (jelzős) kapcsolatot elvont fogalommal a következő példában: illatos szerelmi vágy (Lesznai: Dédanyám).

Látási és szaglási érzetet von egybe a következő kép:

Bűbájos éj! bódítón száll az légben
Hársfáknak
holdsugáros illata... (Czóbel: Harmathullás).

Czóbel Minka, Lesznai Anna, Elek Artúr és Balázs Béla szépírói stílusában egyre gyakrabban figyelhető meg a kettőnél több érzet szinesztetikus kombinációja, ami a Nyugat stílusforradalmának komplex képei irányába mutató tendenciát tükrözi.

A következő két oxymoronos szinesztézia szintén a formanyelv bonyolultabbá válásáról árulkodik:

Nem szitálnak szívemre
Szúró fénygyöngyszemek


(Lesznai: Elviharzott május).

A fentebbi példa a szinesztézia és metafora rokonságát bizonyítja, hiszen a szinesztézia is lehet megszemélyesítő jellegű (Gáspári: 1995).



Megértve hoztam arany bánatot (Lesznai: Mottó)

Nemsokára világos, ragyogó fény illatát érezte (Balázs: Az álmok köntöse 135).

Nem hallottam én semmit csak a napsütést, meg a bogárzúgást (Elek: A behunyt szemű ember 32).

A szóképek, így a szinesztéziák is gyakran szűkebb szövegkörnyezetükben is kombinálódnak, egymásra hatva, bonyolult szövedéket: komplex képeket alkotnak, mint például a következő Babits-idézetben:



Sűrű, mézes illat, nehezítette a sugarakat; s a nap arany abroszokat terített a gazdag földnek fölvirágzott asztalára. A fantasztikus torony árnyéka üde, reggeli élességgel feküdt végig ezen az abroszon. S micsoda színpompa! Egy piros virág, melyen pillanatra rajtaveszett a szemem, hirtelen eltörpült: pillangó volt! És zengett minden, zengettek a bokrok, mint templomi orgonák... (Babits: A torony árnyéka 175).

Tapintás-, íz- és szaglási érzetet kapcsol össze a szöveg első szinesztéziája (sűrű, mézes illat nehezítette a sugarakat) ami egyúttal megszemélyesítő erejű is. A megszemélyesítés több metaforával (arany abrosz, fölvirágzott asztal) és díszítő jelzővel fonódik össze (fantasztikus, üde, piros), majd egy megszemélyesítés következik: (zengettek a bokrok), s végül egy hasonlat zárja az idézetet: (mint a templomi orgonák).

A lineárisan egymást követő képek sokfajtaságuk és érzetkombinációjuk miatt a benyomást ingerkomplexumként közvetítik, azaz a valósághoz legközelebb álló módon, hiszen a valóságban a jelenségek egyidejűleg hatnak öt érzékszervünkre, s csak a logikai megértés és kényszere miatt bontjuk írásban vagy beszédben lineárisan, időben kibontakozó logikus képekké. Ilyen megközelítésben tehát a szinesztéziának sokkal több köze van a valósághoz, mint ahogy azt az első benyomások alapján gondolnánk.

A felsorolt példák nyilvánvalóan igazolják, hogy a szecessziós stílus legfőbb sajátosságainak egyike az érzetkultusz: az érzéki érzetek és azok összjátékából kibontakozó bonyolultabb formanyelv. Egyszerű és homogén benyomások mellett megsokasodnak a hangula­tiságot, pillanatnyiságot megragadó képek, a merészebb, oxymoront tartalmazó szinesz­téziák és a komplex képek. Ez a formanyelv egy olyan szemléletmódról tanúskodik, amely a világot egyre összetettebbnek, kiismerhetetlenebbnek érzi. Pontosan a szecesszió szinesztéziái és komplex képei azok a stilisztikai mozzanatok, amelyek a modern formanyelv: a konstruktivizmus, lírai intellektualizmus irányába mutatnak.

Az érzéki érzetek fontosságát összegezve Babits szavait idézem, aki szerint “a világ nem holmi Ding an sich, hanem közvetlen érzeteink. Aki a világot (vagyis minden érzetet, még a fájdalmat is fáradatlanul) szereti és akarja és élvezni tudja (a művészi fontosságú ember), annak a változást kell szeretnie: a világ maga, maga az érzet nem egyéb, mint változás. Aki a változást és az érzeteket szereti, annak kivált szívesen kell látnia a ritka érzeteket és minden ritkát” (Babits: Szagokról, illatokról).

A szinesztézia kedvelt képtípusa az angol dekadens költőknek is. Gyakori felbukkanásuk stílusalakító jellegéről Ullmann István így ír: “az első benyomás, amely a dekadensek olvasásakor fölmerül az, hogy tele vannak synaesthesiákkal. Természetesen vannak kisebb ingadozások tárgy és műfaj szerint: elbeszélő és drámai költeményekben ritkább a synaesthesia, mint lírikumokban; bölcselmi követelményekben ritkább, mint impresszionista leírásokban. De azért mindenütt fölbukkan a képzetkomplikáció, néhol mint kis hasonlat, másutt mint részletesen kidolgozott kép, megint másutt mint az egész költemény élményi alapja” (Ullmann 1939: 175).

Számos szakember véleménye szerint éppen a szinesztéziák újszerűsége és mesterkéltsége jellemzi leginkább a századvégi dekadens költészet ellentmondásosságát a stílus szintjén. Az öt érzékterület egyéni keverése nemcsak a költői leleménynek a mércéje, hanem a dekadensekre jellemző túlfűtöttség, a különcködés megnyilvánulási formája is.

A szinesztéziák gyakran asszociálnak tapintásérzetet színérzettel: burden of bright colours (Swinburne: A Ballad of Burdens), heaviness of hollow lilies red (Swinburne: St. Dorothy), sharp silver (Swinburne: The Two Dreams), heavy lights (Swinburne: Laus Veneris), warm weight of glowing gloom (Swinburne: The Two Dreams), her voice a silver bell (Dowson: Villanelle of his Lady's Treasurers), the deep violet air (Dowson: Chanson Sans Paroles), heavy stillness without light (Phillips: The Question), deep darkness (Symons: Idealism).

Gyakori a színérzetet más érzetterülettel összkapcsoló kép: the blood-red must of pain (Swinburne: Rococo), faded fears (Swinburne: Before the Mirror), white wealth of thy body (Swinburne: Dolores), feminine gold (Swinburne: Dolores), silver air (Swinburne: August), dead red (Swinburne: The Two Dreams), colour of glad grass (Swinburne: Ballad of Life), heavy lights (Swinburne: Laus Veneris), flower-like red (Swinburne: Laus Veneris), purple pulses (Swinburne: Laus Veneris), blind lips (Swinburne: Laus Veneris), the smiles of silver and kisses of gold (Swinburne: The Triumph of Time), silver shadows (Swinburne: Faustine), red sweat (Swinburne: Faustine), red pulseless planet (Swinburne: Faustine), gold flower-fumed eves (Swinburne: The Two Dreams), o, white birth of golden mountain-side (Swinburne: Relics), thy words of molten gold (Swinburne: Memorial Verses), blossom of snow-white years (Swinburne: In Memory of Barry Cronwall), her voice a silver bell (Dowson: Villanelle of his Lady's Treasurers), the darkness that we feel is green (Phillips: Marpessa).

Talán a legmeghökkentőbb képek azok, amelyek hallásterületet a látásival mosnak egybe:: rhythmic flower (Symons Decor de Theatre), greenly silent night (Phillips: Marpessa), sick sound (Swinburne: The Two Dreams), musical flowers (Swinburne: Dedication). Hasonlóképpen érdekesek a hallásérzeteknek más érzetekkel való keveredését megvalósító szinesztéziák: shadowy incense (Symons: Amor Triumphans), sweet emblossomed breath (Douglas: The Garden of Death), audible odours (Symons: The Opium-Smoker), the fragrant darkness of her hair (Dowson : Terre Promise), a balmy eve..., odours (Douglas: When a King), odour of earth (Phillips Christ in Hades).

A zenei hatások komlex képekké sűrűsödnek Symons Chopin zenéjéről írt soraiban: Music pallid with ghostly tears, chill with the coming of rain, shuddering music (Symons: Amor Triumphans).

A fentebbi példákból is láthatjuk, hogy a szinesztézia a dekadensek kedvenc képe volt, s korántsem véletlenül, hiszen mind a lecsökkent, mind pedig a felfokozott tudat- és lelkiállapotok érzékeltetése a szinesztéziák számának gyarapodásával járt. A bizonytalan, félig öntudatlan, a félálomban vagy illúziókban, az ópium és alkoholmámorban élő lélek elmosódott, egymásba játszó érzeteit leginkább a szinesztézia fejezi ki nyelvi szinten. Nem véletlen, hogy voltak olyan pszichológusok, akik az illúzió és hallucináció mellett a szinesztéziát is az érzéki csalódások közé sorolták (Ullmann 1939: 179). Ezt a fajta érzéki csalódást példázza Symons Music and Memory című verse is, ahol az alvás öntudatlanságába süllyedő szubjektum a távoli zene hangjait és a saját, belső vizuális emlékképeit elegyíti. Symons másik verse: az Opium-Smoker című, az ópium-okozta “képzavart” avatja versformáló elemmé. A szakirodalom ismer olyan szinesztézia-kutatókat is, akik a szinesztéziák népszerűségét az ópium és hasiskultusszal hozták összefüggésbe (Ullmann 1939: 179). Ez az kapcsolat Gautier Club des Haschichins-ának, Wilde ópiumbarlang-jelenetének (The Picture of Dorian Gray), Csáth és Cholnoky életrajzának és prózájának ismeretében nem minősíthető erőltetettnek.



Yüklə 1,73 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   26   27   28   29   30   31   32   33   ...   49




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin