Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában

12.6. Lakásbelsők és a polgári élet más tipikus helyszínei

A városok, terek, utcák, épületek és parkok külső megjelenítéséhez hasonló fontosságú a lakásbelsők, múzeumok, kávéházak, műtermek és üvegházak leírása. A stílus - dominánsan nominális stílus - ugyanazt a halmozásban megnyilvánuló aprólékosságot tükrözi, mint a helyiségek tárgyi valósága.

Justh Zsigmond az orosz festő, Antokolvszkij, párizsi lakásának leírásában a színek tobzódását figyelhetjük meg, ami nem véletlen, hiszen egyrészt festő lakásáról van szó, más­részt Justh maga is festői látásmódú író s a színek pontos meghatározására nagy gondot fordít. Tipikusak az olyan halmozott jelzős összetételű szintagmák, mint például a halvány almapiros, derengő halványpiros, misztikus fény.

Egészen ilyennek képzeltem lakását - amely minden esetre egyike a leg­szebbek­nek, amelyet valaha láttam. Sötétzöld bársony borítja a falakat, halvány almapiros a másik szín, mely a nagy termet dominálja. Egy régi szövetektől borított oszlopon régi bronzlámpa, amely halványpiros derengő misztikus fénnyel borít el mindent. Igen sok bronz és ivorie. Többnyire bizánci dolgok és a reneszánsz előtti korból való olasz és német régiségek (Justh: Párisi napló 252).

A lakás középpontja és a társasági élet színtere a szalon. Berendezési tárgyai társadalmi hagyományokat és hovatartozást, ízlést és anyagi helyzetet tükröz.

A nagy serre szalon volt mintája a második császárság bibelot ízlésének. Ebben az óriási üvegházban sikerült először a legkülönfélébb stílusok összehalmozása. A veres selyemmel fedett falak tele szebbnél szebb képekkel. [...] A terem közepét I. Napóleon nagy mellszobra dominálja egy arany sas és egy óriási pálma árnyé­kában.

Alaptónus: veres és arany, így tehát az összbenyomás igen meleg (Justh: Párisi napló 164).

Babits Hatholdas rózsakert című kisregényében hullámvonalas modern sifonról beszél, s a szobák teljes berendezése az új ízlést a szecessziót lehelte.

Lovik Károly egyik elbeszélésének hőse ópiumszippantás után kerül egy mesterkélt környezetbe, ahol minden kellék a bizarr rendkívülit tükrözi: a délszaki virágok, ezüst gyümölcsök, tükrök, a színpadon táncoló balerinák:

A terem tele furcsa délszaki virágokkal, színes szökőkutakkal, különös alakú pál­mákkal, amelyekről ezüst gyümölcsök csüngtek alá; széles falitükrök na­gyobbí­tották meg az amúgy is tágas helyiséget és a szolgák - akár a régi színházak előkelő darabjaiban - folyton frissítőket hordtak körül. Valahol halk, baljóslatú zene hallatszott, de senki sem tudta hol, a terem egyik végében pedig arany színpadocska állott, amelyen hajporos, törékeny balerinák táncoltak. A tánc láthatólag érdekelte a közönséget, amely hölgyekből és gavallérokból, lovagokból, tisztekből, főpapokból állott. (Lovik: Kitty Fischer 82).

A mindennapok szürkesége ellen lázadó szubjektum teremti önmaga kábítására e furcsa világot, amelyben elkülönülhet azokkal együtt, akiket hasonló szándék és igény vezényel. A szecesszió tehát egy kényelmes lázadás, a pusztítás és harcos kiállás helyett egy dekoratív világba való menekvés, amelynek színtere nemcsak a tudat (álom, emlék), hanem egy szoba, szalon, ház, kastély, műterem vagy kert által körbezárt konkrét tér is:

A finom termekben, a langyos, tavaszias levegőben, amelyben a prémek, a csipkék, a virágok és a női zsebkendők illata furcsán keveredtek össze, jól esett elmerülni egy nem létező világ puha hullámaiba, elválni a szigorú élet sza­bályaitól, megfeledkezni róla, hogy kötelességek, örök emberi feladatok vannak, és hogy az órák pontosan ütnek (Lovik: Kitty Fischer 85).

A múzeum az az intézmény, amely a régi ritkaságok őrzésére és bemutatására hivatott. Az angol gyarmatosítás nyomai például Angliában mind a mai napig a gazdag múzeumok anyagában érzékelhető leginkább. A múzeumok a nagy utazások célpontjaivá váltak, virágzott a műkincs-kereskedelem és tehetősebb körökben a műgyűjtés. A gazdagon dekorált, szemet gyönyörködtető tárgy gazdag alkotói lélekre utal, a kedvvel végzett munkát, az igényes életet tükrözi.

A következő idézet egy számos szecessziós elemet ötvöző görög vázának a leírása. A tárgy egy féltve őrzött műremek, színe az ártatlanságra utaló fehér, alakja a rózsához, a leg­népszerűbb szecessziós virághoz hasonlatos. A virág a tavaszt és ifjúságot idézi, az üveg­koporsó azonban finoman a halálra utal. Virág, szerelem, elmúlás, érzetgazdagság, emlékezés, sőt a művészember alkotói tevékenységére tett utalás is jelen van az idézetben. S még valami: a váza és a nő már-már archetipikusnak számító kapcsolata. A váza karcsú alakja és funkciója miatt gyakran idézi az asszonyt. Gondoljunk csak Babits Sugár című versére, vagy Áprily Lajos Ajánlás illetve párjára a Tarkul a völgyre, vagy Edgar Allan Poe Lenore című melankolikus versére. E két utóbbiban az eltörött váza a szeretett nő halálát szimbolizálja, s ez az asszociáció tulajdonképpen bibliai eredetű motívum s feltehetően számos más nemzeti költészetben fellehető. A műremek szinonimája a virág metafora, amely művészember alkotása, illetve a növényképzetnél maradva, a művész lelkéből nőtt ki. A törékenységre az álom főnév, a felületre lehelt határozós szerkezet az illatszer főnév és a leheletszerű melléknév utal.

A vatikáni múzeumokban a görög vázák közt van egy, amely a Hófehér szép­ségeire emlékeztet. Üveg alatt van, mint az egyetlen váza, amelyet érdemesnek tartottak búra alá tenni, amiről minden vándor ráismerhet. Olyan, mintha ezer évek óta álmodozna ott az üvegkoporsóban. Hófehér a teste mint a rózsasziromé, amely illatozik. A festmény rá van lehelve, annyira finom és törékeny. Asszony számára készülhetett és illatszert őrizhettek benne vagy még ennél is leheletszerűbb dolgot, talán egy nő szerelmes emlékét.

Régiségtudósok nem győztek csodálkozni, hogy ez a rózsa - mert virág ez a váza és művészember lelkéből nőhetett ki - hogyan maradhatott fenn oly sokáig, egyedül, csorbítatlanul (Szini: Csók a Palatinuson 188).

Oscar Wilde meséiben, különösképpen az Infánsnő születésnapjában találkozhatunk több lapnyi terjedelmű, gazdagon díszített, pazar királyi termek leírásával. A következő idézetben a szecessziós flóra és fauna teljes színpompájában jelenik meg a drága damasztokba hímzett motívumokban:

Of all the rooms this was the brightest and the most beautiful. The walls were covered with a pink-flowered Lucca damask, patterned with birds and dotted with dainty blossoms of silver, the furniture was of massive silver, festooned with florid wreaths, and swinging Cupids; in front of the two large fireplaces stood great screens broidered with parrots and peacocks, and the floor, which of seagreen onyx, seemed so stretch far away into distance

(Wilde: The Birhday of the Infanta 230).

Wilde részletező finomságokra, árnyalatokra kiterjedő figyelme Justhéval rokonítható. Íme Justh, hogy látja Elena Vacasescu hálószobáját. Ami azonban csak Justhra jellemző az a látványhoz való szubjektív hozzáállás egyértelmű megfogalmazása, a lelkesedés a látottak iránt, vagy a látvány kritikus bírálata:

...Hálószobája, a legszebb modern szobák egyike. A falat halvány lilaszín selyem­szövet borítja, amelybe arany liliomok vannak szőve. Ugyanebből a szövetből az ágy és az ablakok függönyei.

Egy halvány zöldeskék lakk szekrény.

Halványlila és halvány zöldeskék... Ezért szeretem én a turquoise-okat és pármai ibolyákat együtt.

Cabinet de travailjának fala sötétvörös, tölgyfa bútorok, nagy íróasztal és sok könyv (Justh: Párisi napló 163).

Az utazó, kozmopolita polgár másik jellegzetes élettere a szálloda, ami a mai képzettel ellentétben inkább egy bérelt palotához hasonlít:

A Terkáék hotelje igazi kis fészek. Lent a földszinten egy indiai fátyolszövettel tökéletesen bevont szalon, amelyben még két olasz reneszánsz elefántcsonttal kirakott szekrényen, pár képen és egy óriási díványon kívül nincs semmi.

Mellette csak egy japán gyöngyfüggönnyel elválasztott ebédlő, amelynek falait gyönyörű indiai szövet fedi (Justh: Párisi napló 189).

A századforduló emberének jellegzetes élettere a lakásbelső (elsősorban a szalon) a szálloda, a kávéház, ritkább esetben a műterem, a télikert és a madárház (serre). A helyszínek pompáját az érzéki érzetekben gazdag, jelzős vagy jelző értékű határozókban bővelkedő nominális stílus tükrözi.