Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

Thália A Nemzeti Színháztól balra, stratégiailag fontos helyen üzemelt, 1910-ben már Parlagi Lajos bérli. Hetente legalább két alkalommal cigányzenekar szórakoztatta a zömmel művész-értelmiségi vendégeket, kik a bel - és külföldi sajtó széles választékát is fellapozhatták. Törzsvendégként, Janovics Jenő színházi igazgató és Farkas Sándor operaénekes gyakran dominóztak itt, Hunyadi Sándor pedig, szintén a játékszenvedélynek hódolva, színészekkel, újságírókkal ült össze egy-egy huszonegyes partira.

“Keresztes” Olyan kávéház volt, mint tulajdonosa, Keresztes Józsi bácsi: erkölcsös, tiszteletre­méltó, házias. Hosszú ideig működött a Szentegyház utcában, és 15 asztalával kis kávéháznak számított. Az újságírók sajtó-hadiszállásnak titulálták, “hol nemcsak az adagok, de az árak is irodalmiak voltak.”³⁶ 1916-ban az öreg Keresztes felhagyott a vállalkozással, és a hely elveszíti korábbi varázsát.

Grand Jóhírű, kisebbrendű kávéház, sokáig a Városháza melletti kis épületben működött. 1913-ban még egy Goldstein nevű polgár tulajdonában van, azonban a háború első évében gazdát és helyszínt cserél. Új tulajdonosa 1915 decemberében büszkén hirdeti, hogy az Unió-utcai kávéházában női zenekar teszi hangulatosabbá az estéket.

Fészek Udvari Mariska kétes hírű Jókai utcai kávéháza. Kártyás és erkölcstelen lokálnak tartották, központi fekvése ellenére - a sajtó véleménye szerint - csak a legalsó rétegek látogatták. Az állandó rendőri zaklatás okán, Udvari kisasszony hónapokig árulta üzletét, melyet időközben kitartóan ostromolt az élvezeteket halmozni vágyó, homályos társadalmi színezetű vendégsereg. A többnyire álerkölcsös fogantatású támadásokat átvészelve, a háború végét “Berlini bár”-ként élte meg.

Különös, hogy a két főtéri kávéház, az előkelő Európa, és a szintén rangos Nagy Gábor-féle Központi szálló szinte semmivel nem hívta föl magára a sajtó, illetve az emlékírók figyelmét, csupán néhány semmitmondó utalásról tudunk. A középmezőnyben helyet foglaló Royal, Berlin és Wesselényi sem került a nyilvánosság fókuszába. A hierarchia alján levő “kis” és “zug”- kávéházszerű helyeket még betájolni is nehéz (pl. A Radák utcai Turul és Hindenburg). Mégis, a források arra engednek következtetni, hogy a viszonylag alacsony árak, a széles “programkínálat” és a diszkréció, jelentékeny vonzerővel bírt a háborús édenkert almáit leszakítani vágyók számára.

A pestieket plagizálva a kincses város lakói szívesen hangoztatták, hogy a kávéházak városában élnek. A kávéházi életről szóló cikkben a szerző nem a háború nyomorúságát helyezi szembe a szórakozással és pénzköltéssel, hanem a város infrastrukturális hiányosságait fájlalja: “Kolozsvár egy kisváros, ahol nem szaladgálnak villamosok, nincs autótaxija, a lakások­ban nincs fürdőszoba, de van ötven kávéháza és mulatója.”³⁷