Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

“Kártyaklubok eldorádója”

A kávéházi hangulat sajátos tulajdonsága, hogy kezdettől fogva több, mint a kávé elfogyasz­tásának színhelye: a játék otthona is. A kikapcsolódás, a gondűzés helye, ahol a kor embere megszabadulhatott mindennapi problémáitól. A vendégek többféle játékot kedveltek,³⁸ ám a legnagyobb népszerűség főként a biliárdot és a kártyajátékokat övezte. Az inkább ügyességet mint szerencsét igénylő biliárd, jogszabály által előírt tartozéka volt a kávéháznak. Pénzben ritkán játszották, így semmiféle rendbontással nem járt - kolozsvári viszonylatban csak szórvá­nyos adatokkal rendelkezünk e játékról. Ezzel szemben a különböző kártyajátékok, melyek nem szükségeltettek különösebb tárgyi feltételeket, praktikus módját jelentették a kávéházi idő­töltésnek. Megjegyezzük, hogy a profi kártyások nyilván nem időtöltés, hanem szenve­déllyel egybefonódó pénzkeresés céljából játszottak, alkalmas helyszíneket keresve. A nem hazárd játékváltozatok (pl. márjás, kaláber) nem ütköztek a törvény szigorába, ellentétben a jelentős anyagi tétekkel járó kemény zsugákkal (ferbli, makaó, nasi vasi). Úgy tűnik, ez utóbbiakat kedvelők tábora jóval népesebb volt, számukra a “háborús erkölcsiséget” figyelmen kívül hagyva, több kolozsvári kávéház kényelmes helyszínt biztosított. A szórakozással egybekötött pénzszerzés ezen módja a hatósági razziák állandó célpontja volt, felszámolása fiaskónak bizonyult. A világháború negyedik évében közszájon forgó vélekedés szerint, a város a kincses titulus helyett méltán viselhetné a “kártyás Kolozsvár” elnevezést. A közvéleményt képviselő sajtó, elsősorban a rendőrség “szemethunyásának” tulajdonította a hazárdjáték mértéktelen elterjedését, különösen a Royal, a Bristol, a Berlini, a Wesselényi, és a New York (!) kávéházakban.

Az ún. kártyabarlangokban többnyire éjszaka folyt a kékhasú bankókért a küzdelem, záróra után leengedett rolók mögött. A Bristol kártyásai egyik alkalommal “visszavonulásra kész­tették a rendőrséget.”³⁹ Hogy milyen eszközökkel, azt nem tudjuk. A kártyajáték megszállottjai változatos foglalkozásúak köréből kerültek ki, a helyi sajtó szerint elsősorban katonatisztek, hadiszállítók, újgazdag vállalkozók hazardíroztak a legtöbbet. Más forrásokból viszont tudjuk, hogy - ugyan kisebb tétekben - egyetemisták, újságírók, művészek is gyakran játszottak pénzben, de őket bizonyos megfontolásból a lapok nem kezdték ki.

Előfordult, hogy a lebukott kártyázók ügye, összeköttetéseiknek köszönhetően nem került nyilvánosság elé, sőt hatósági eljárás sem indult ellenük. Ferblizés közben rajtakapott városatya esetében például azt állapították meg, hogy csak kalábert játszott, így az eljárást megszün­tették.⁴⁰ Máskor, a tilosban járó társaság tagjai rögtön kifizették, a számukra jelentéktelen össze­gű bírságot, s ezzel elsimult az ügy. A Wesselényi kávéházban “megtelepedett kártya­barlang” leleplezését egy élelmes újságíró nyomozta ki, a rendőrség, bizonyos okok miatt nem hozta nyilvánosságra az esetet.⁴¹ A rendőrség számtalan módszert kipróbált, (pl. rajtaütés, informátorok bevetése, álruhás kávéházi látogatások) de a hazárdjátékot nem sikerült megszűntetni. Olyan eset is előfordult, hogy egy élelmes partner meglépett a bankkal, de utóbb a rendőrség nyomására visszaszolgáltatta “jogos tulajdonosainak”. A hatóság ezáltal, magát a törvénytelen játékot legitimizálta. A város elöljárósága egy megnyugtató középutat választva igyekezett úrrá lenni a helyzeten. 1917-ben tanácsi rendelet vezette be a nyilvános mulató­helyeken és kávéházakban űzött szerencsejátékok “vigalmi adóját”. A résztvevők, a játék megkezdése előtt adójegyet kaptak, melyet az ellenőrzések alkalmával felmutattak. Így a város pénzbevételhez jutott, és az “úri kártyások” helyzete is kényelmesebbé vált.⁴²