Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

A gyengébbik nem - mint kávéházi szolgáltató

A vendégek szórakoztatásában sajátos színfoltot jelentettek a női zenekarok. Nincs tudo­másunk arról, hogy a kolozsvári kávéházak bármelyike állandó női zenekarral rendelkezett volna, viszont egy fővárosi zenész hölgyekből álló csoport rendszeresen “turnézott” vidéken. Vezetőjét, egy bizonyos Neszmélyi Bözsike úrileányt Erdély kisebb-nagyobb városaiban rendre megtalálják harctéri szolgálatot teljesítő, kitartó hódolója levelei. éppen Kolozsvárra küldött bókjai mellett, Molnár Károly főhadnagy abban reménykedik, hogy “édes Bözsike, a mulatás közben” nem feledkezik meg róla. Több mint egy év multán, (1917 nyarán) újra Kolozsvárra, a Grand kávéházba érkezik tábori levelezőlapja. A hős udvarló, egy nemrégiben kapott levélre hivatkozva nyugtázza kedvese tartósan jó életvitelét, és implicite a kávéházi hangulatot: “(...) tehát újból a régi helyen szól a zene, folyik a pezsgő, no meg a tánc.”⁴³ Egy női zenekar kolozsvári fellépése kuriózumnak számított, a heteken át tartó fellépéseket büszkén hirdeti a Gyárfás-féle Grand kávéház reklámja. A zenekar tagjait általában a zongoramester szerződ­tette, napi 1-4 k. fizetéssel (1916), viszont mellékkeresetük a 8 koronát is elérhette - értesít a Zongorások Közlönye. Ez utóbbi jövedelem ellenében nyújtott szolgáltatások jellege felől nincsenek adataink, azonban tény, hogy a “muzsikus nőket” is féltették a prostitúciótól. Emiatt a zenekar jelenlétét, a karmester nevét és címét tudatni kellett a rendőrfőkapitánnyal.

A tiltott szerelem - mint üzleti tevékenység - szolgáltatói, többnyire a kasszírnő, illetve a pincérlány szerepkört is ellátták. A források jól elkülönítik a tipikus bordélyházak (pl. a Búza, a Lépcső, a Forduló utcákban) női alkalmazottainak helyzetét, a kávéházakban dolgozó kiszolgálónőkétől. A többé-kevésbé álcázott nyilvánosházakban a “mama” alkalmazta és fizette a - többnyire vidéki - lányokat, akik a felemelkedés egyetlen alternatívájaként élték meg ezt az életformát. A tízes évek elején, de főként a háború éveiben megjelenő női kiszolgáló személy­zet ugyancsak kapcsolatba hozható az üzletszerű kéjelgés jelenségének terebélyesedésével. Az alacsonyabb rendű kávéházakban dolgozó pincérlányok, gyenge fizetésük miatt “időközben” prostituálódtak el. A főtéri, elitebb helyeken a kasszírnők havi 40-60 k fizetést, szállást és teljes ellátást kaptak, míg a “zugkávéházak” női alkalmazottai 60-90 koronát ellátás, szállás nélkül.⁴⁴ Az eredendően tisztességes felírónők minimális fizetést kaptak, “így kénytelenek prostitúció útján keresni a maguk boldogulását” - magyaráz az Ujság, példaként említve Udvari Mariska hírhedt lokálját. A Radák utcai lebujok is folyamatosan a sajtó reflektorfényében álltak: “előttük elsétálva bárki meggyőződhetett arról, hogy fényes nappal, függöny nélküli ablakok mögül cicomás, ízléstelenül rikítóan öltözött nők néznek ki, hárman-négyen nevetgélnek a járókelőkre, (...) valósággal behúzzák az arra járó katonákat.”⁴⁵ Ez a látvány a központi helyeken is előfordult, bár Kelemen Lajos árnyaltabban fogalmaz: “Belvárosi kávéházakban az ablakoknál cigarettázó nők füstölnek, valósággal tüntet némelyik a könnyelműségével.”⁴⁶

Az általánossá vált jelenség a férfi kiszolgálókat hátrányosan érintette, elégedetlenségük orszá­gos sajtóorgánumuk hasábjain nyilvánosságot is nyert: “A mostani pincérnői pályára kúszott nőkkel nem fogunk megbékülni, hanem azok állandósítása ellen küzdeni fogunk minden erőnkkel” - jelenti ki az egyik tiltakozó cikk szerzője.⁴⁷

Akár a hazárdjáték esetében, a kávéházként működő kvázi-szerelemtanyák felszámolását, megnyugtató felszámolását illetően is a hatóság kevés eredményt tudott felmutatni. Az egyre szélesedő skálájú szolgáltatásokat igénylő réteg a háború idején tovább bővült, akárcsak a - munkahelyként - erre szorulóké. A pénz pedig gurult, talán jobban, mint bármikor...