Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

Rossz Hazafi Hazafinak,
Ki Törvényét megszegi:
Kicsiny Magyar az Magyarnak,
A’ ki Nyelvét megveti.
Anyai nyelv, a’ mint hívják
A Magyar a’ Nemzetbenn;

....................................

De fordulhat nem későre,
Felderülhet jövendőre,
A’ Magyar nyelv’ szép napja
Most sincs teljes homálybann!
Mint az Idő mérő esőbenn,
A’ kéneső alá, ’s felhág,
Egy ponthoz nem köttetik:
Így a’ módi és a’ szokás,
És a’ Nevelés’ módja,
Most balra, majd jobb oldalra
Fordúlni igyekezik;
És szűnetlen változik.
Vagyon egy két Nemes szikra
Még a’ Magyar jó Vérbenn;
A’ mely Magyar tűztől gyúl,
És azzal tisztánn lángol.
Egynéhány jó Magyar Fi,
Ki mikor a’ pallérozás’
Csapangó keresztútjainn
Más idegen szép Elmékkel,
A Dicsőségnek fellengős
Tetejére siet fel:
Lépési közt Nemzetére
’S A’ mely hantról indúlt, arra
Figyelemmel viszsza tekint,
Hogy útját meg ne vétse;
És megválva nehézkedik
Mint Éltének köz-pontjára,
Nemzetének javára,
’S Ennek jeles Dícséretét
Más Nemzetek fényére
Igyekezvén felemelni,
A’ Jövőnek ágyot vét.”
A’ csak minap élt Battyáni
Most Teleki, és Szécsényi,
És Festetics Ilyenek,
A’ nagy Lekü Magyar szívű
Mai igaz Hérosok!
’S Példáúl elől mennek.
Velek emez Dítséretet,
És Borostyánt nyert Elmék:
Báróczi, Virág, Kazinczi,
Révai, Görög, Bacsányi,
’S A’ több munkás Tudós Sereg,
Nagy sürüenn, mint a’ felleg,
Emez mai korcsosodott
Névvel Magyar Lelkek ellen,
És előre már Ő bennek
Fajúlt ártatlan nyom ellen,
Nemesül viaskodnak.
Jövő árviz’ eleibe
Kötvénn mintegy gátokat,
’S Nemzeti nyelvek’ fényére
Készítgetvénn útokat.
Nincsen a’ Múlt, nincsen a’ Leszsz,
Csak a’ kicsiny Van vagyon.
De ez három: Múlt, Lezsz, és Van,
Vezérlik az Életet,
’S Tésznek együtt kezet fogvánn,
Bóldoggá egy Nemzetet.
(...)

Tudósok, mérnökök, teológusok, messze földet megjárt, de hazatért hazánk fiai tettek sikeres kísérleteket egy-egy nyugaton elterjedt könyv lefordítására, hogy ne csak az adott nyelvet ismerő szűk körnek szóljanak, hanem az egyszerű emberek is hasznát vehessék. Nagy szerep hárult itt azokra a főurakra, nemesekre, akik pártfogóként, mecénásként álltak egy-egy könyv megjelen(tet)ésének hátterében. Laskai János közli 1644-ben patrónusával, iktári Bethlen Istvánnal, illetve az olvasókkal, hogy “maga ada okot reá Nagyságod, hogy e’ hasznos és (főképpen a’ mostani időre nézve) igen szükséges munkát meg-fordicsam és közöllyem a’ Magyarokkal is”.³