Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

SÓFALVI ANDRÁS

A sóvidéki (székelyföldi) sóbányászat

kritikai története a kezdetektől 1562-ig

Bevezetés

A köztudatban és a tudományos gondolkodásban a székelyföldi sóbányászat kérdését alapvetően két tényező határozza meg: a székelység egykori szabad sóhasználati joga, valamint a mai helyzetkép visszavetítése a távoli múltba.¹ Az előbbi a XVI. század második feléig (hosszabb-rövidebb ideig tartó felfüggesztésekkel a XVII. század végéig) élő valóság volt, emlékét a köztudat máig megőrizte. A székelyföldi sóbányászatot manapság egyedül a parajdi sóbánya képviseli, modern földalatti tárnáival és csodálatos sószikláival bámulatot keltve az odalátogatókban. A történelem folyamán, Székelyföldön a Sóvidéken kívül a Homoród mente képezte a másik ugyanilyen fontos, időszakonként talán még fontosabb sókitermelési köz­pontját. 1562-ben a közszékelységet megfosztják ingyenes sóhasználati jogától, a székelyföldi sóaknák is kincstári tulajdonba kerülnek, a sókamara-hivatalt pedig Sófalván állítják fel. Való­jában ezzel az intézményesített, adminisztratív lépéssel kezdődik a székelyföldi sóbányászat sóvidéki egyeduralma, illetve kizárólagossá válása. A XVIII. század második felében Parajdon elkezdik a földalatti, süveg alakú aknák megnyitását és a tömeges sókitermelést. A fentiekből következik, hogy a sóvidéki sóbányászat történetét nem lehet önmagában elemezni, elenged­hetetlen a nagyobb területet felölelő kitekintés. Ez ad magyarázatot arra, hogy a címbe a “székelyföldi” megjelölés is bekerült. Mint látni fogjuk, legtöbbször a sóvidéki sóbányászatot az egész székelyföldi (sőt erdélyi) sókitermelés függvényében kell vizsgálni, a római korban vagy a középkorban a kettőt nem is lehet szétválasztani. Éppen emiatt nem szerencsés, ha a székelyföldi sóbányászat 1562 előtti történetét a mai sóvidéki sóbányászat egyeduralmának és hatásfokának visszavetítése alapján próbáljuk megírni.

A korai írott források hiánya, illetve a kis számban folyt régészeti kutatások eredménye, hogy a Sóvidék korai, késő középkor előtti sóbányászatáról csak sejtéseink vannak, a tárgyról alkotott képet számos esetben a jobban ismert területek viszonyainak az átplántálása, illetve a lokálpatrióta szemlélet határozta meg. A továbbiakban a szűkszavú írott adatok, valamint topográfiai és terepbejárási megfigyelések alapján megpróbálom felvázolni a székelyföldi sókitermelés és sókereskedelem történetét a kezdetektől 1562-ig. Ehhez csak a hiteles írott forrásokat használom fel, anélkül, hogy felnagyítanám, vagy egyoldalúvá tenném ezek mondandóját. Beható terepi kutatásokat csak a Sóvidéken végezhettem, ennélfogva a sóbányászat településtörténeti kérdéseivel csak e terület kapcsán foglalkozhatom.

A topográfiai megfigyelések fontosságát abban látom, hogy kiemelten kezeli - modern fogalommal élve - a terület stratégiai adottságait, valamint a mindenkori szervezeti kereteket, reflektálva ez utóbbi időbeli változásaira. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a Sóvidék múltbeli történelme folyamán a mai, Románia közepén fekvő, a vasút meg a műutak révén viszonylag jól elérhető helyzetével szemben, általában peremvidék volt. A Keleti-Kárpátok vonulatai - bár sohasem képeztek áthatolhatatlan akadályt -, alapvetően meghatározták a vidék viszonyát a környező területekkel. A régió mindig egy olyan “államszervezethez” tartozott, melynek centruma tőle Ny-ra helyezkedett el. Ez pedig egy olyan tényező, amely messze­menően meghatározta a gazdasági-kereskedelmi tevékenységeket. A mindenkori “politikai” viszonyok alakulása hozta úgy, hogy a Kárpátok menti térség peremterület maradt egészen a XX. század elejéig.