Charles dickens a pickwick klub

HUSZONHATODIK FEJEZET

mely röviden beszámol a Bardell kontra Pickwick pör további fejleményeiről

Miután Jingle leleplezésével Pickwick úr valóra váltotta utazásának fő célját, elhatározta, hogy azonnal visszatér Londonba, megtudakolni, hogy időközben Dodson és Fogg ügyvéd urak milyen törvényes lépéseket foganatosítottak ellene. És minthogy közismert határozott­ságával és jellemszilárdságával látott hozzá szándékainak végrehajtásához, azok után az emlékezetes események után való reggelen, amelyeket az előző két fejezetben részletesen elmondtunk, felszállt az Ipswichből induló legelső postakocsinak a hátulsó ülésére és három barátjával s Samuel Weller úrral egyetemben még aznap este jó egészségben és minden baj nélkül megérkezett a fővárosba.

Itt a jó barátok egy kis időre elváltak egymástól. Tupman úr, Winkle úr, Snodgrass úr külön-külön hazamentek a lakásukra, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket a küszöbönálló Dingley Dell-i kirándulásra; Pickwick úr és Sam pedig ideiglenes tanyát ütöttek egy nagyon jó, régi divatú és kényelmes fogadóban: nevezetesen a György és Keselyűhöz címzett szállodában, a George Yardon, a Lombard utcában.

Pickwick úr megebédelt, kiitta második palack jóféle oportói borát, selyemkendőjét fejére húzta, lábát felrakta a kandalló rostélyára s hátradőlt a kényelmes karosszékben, amikor csöndes szendergéséből Weller úr belépése riasztotta fel, aki az útibőröndjét hozta be.

- Sam - szólt Pickwick úr.

- Tessék parancsolni - mondta Weller úr.

- Azon gondolkozom éppen, Sam - mondta Pickwick úr -, hogy egy csomó holmim ott hever még Bardellnénál, a Goswell utcában, amiket szeretnék elhozatni, mielőtt megint elutazom Londonból.

- Igenis, uram - felelte Sam.

- Egyelőre elvihetném Tupman úr lakására - folytatta Pickwick úr -, de mielőtt oda­szállíttatnám, rendbe kellene szedni mindent és gondosan becsomagolni. Szeretném, ha elmenne a Goswell utcába, Sam, és elintézné ezt a dolgot.

- Most rögtön, uram? - kérdezte Sam.

- Most rögtön - felelte Pickwick úr. - De megálljon csak, Sam - tette hozzá Pickwick úr, s előhúzta az erszényét. - Házbért is kell még fizetnünk. Ugyan csak karácsonykor lesz esedékes, de fizesse ki mindjárt, legalább ezen is túl leszünk. A szerződésben egyhónapos felmondás van kikötve. Itt van, megírtam a felmondást. Adja át Bardellnénak és mondja meg neki, hogy kiadhatja a lakást, amikor tetszik.

- Igenis, uram - felelte Weller úr. - Parancsol még valamit, kérem?

- Semmi egyebet, Sam.

Weller úr lassan megindult az ajtó felé, mintha még várna valamire, lassan kinyitotta, lassan kilépett rajta és lassan behúzta maga után, de nem egészen, amikor Pickwick úr utána szólt:

- Sam!

- Tessék, uram? - szólt Weller úr, s egy lépéssel a szobában termett és betette maga mögött az ajtót.

- Nem bánnám, Sam, ha puhatolózna, egy kicsit, hogy Bardellné milyen szándékkal viseltetik irántam, s hogy csakugyan el van-e tökélve a végsőkig feszíteni ezt a gyalázatos és jogtalan pert. Mondom, nem bánnám, ha ilyen irányban puhatolózna, ha van hozzá kedve, Sam - mondta Pickwick úr.

Sam csak bólintott egyet és eltávozott. Pickwick úr még jobban szemére húzta selyemkendőjét és egy kis szundikálásra határozta el magát. Samuel Weller úr pedig nyakába szedte a lábát, hogy eljárjon a megbízatásában.

Kilenc óra felé járt az idő, amikor odaért a Goswell utcába. Két szál gyertya égett a kis utcai szobában és két fejkötő árnyéka sötétlett az ablakfüggönyön. Bardellnénak vendégei voltak.

Weller úr kopogott az ajtón s végre, jó hosszú várakozás után - amit a kívül ácsorgó azzal töltött el, hogy egy nótát fütyörészett, odabent pedig egy makrancos gyertyavéget igyekezett valaki rávenni, hogy meggyulladjon - egy pár apró csizma kopogása hallatszott fel a folyosón és megjelent az ajtóban az ifjú Bardell csemete.

- No, úrficskám - szólt Sam -, hogy van a mama?

- Köszönöm, jól - felelte Bardell úrfi -, és én is jól vagyok.

- No, hála istennek - mondta Sam. - Hát akkor mondd meg neki, hogy szeretnék vele beszélni, no, megmondod-e, drágalátos magzatom?

Bardell úrfi, miután ilyen megtisztelő címzésben részesült, letette a lépcső aljára a makrancos gyertyavéget és felment az üzenettel az utcai szobába.

A két főkötő, melynek árnyéka az ablak függönyeire lerajzolódott, Bardellné két testi-lelki jó barátnőjének a fejdísze volt, akik éppen az imént érkeztek egy csöndes kis teázásra, meg egy kis meleg vacsorára, melynek étlapja négy pár disznólábból meg egy kis pirított sajtból állt. A sajt csábító illattal pörkölődött és sült barnapirosra egy kis hollandi masinán a tűzhely előtt, a disznóláb pedig gyönyörűségesen főtt a tűzön egy kis lábasban; s Bardellné és a két barátnője is pompásan belemerült egy jó kis csöndes beszélgetésbe, valamennyi ismerősükről és barátnéjukról; amikor Bardell úrfi visszajött a kapuból és átadta Samuel Weller úr üzenetét.

- Pickwick úr inasa! - kiáltott fel Bardellné elsápadva.

- Jézus Máriám! - mondta Cluppinsné.

- No, ezt már igazán nem hittem volna, ha véletlenül magam itt nem vagyok és a saját fülemmel nem hallom! - mondta Sandersné.

Cluppinsné apró, élénk, fürge asszonyka volt, Sandersné pedig nagy, kövér, széles képű nőszemély; ők ketten voltak a vendégek.

Bardellné illőnek érezte, hogy minél izgatottabbnak mutassa magát; s minthogy hármuk közül egyik sem tudta pontosan, hogy a fennforgó körülmények között megengedhető-e, hogy Dodson és Fogg közvetítése nélkül érintkezésbe lépjenek Pickwick úr inasával, mind a három asszony eléggé meg volt zavarodva. S minthogy nem tudták, mihez kezdjenek, egészen nyil­ván­való, hogy mindenekelőtt a gyereket kellett hátba vágniuk, amiért Weller úr volt az, akinek ajtót nyitott. Az anyja tehát jól hátba vágta, a gyerek pedig dallamos hangon bőgni kezdett.

- Elhallgatsz mindjárt... te... te haszontalan kölyök! - mondta Bardellné.

- Bizony, ne keserítsd szegény jó anyádat - szólt Sandersné.

- Nálad nélkül is van szegénynek elég baja, Tommy - mondta Cluppinsné, megértő búslakodással a hangjában.

- Ó! Bizony, nincs szerencséje, szegény lelkem, magának se! - mondta Sandersné.

Bardell úrfi ezekre a bölcs és jámbor megjegyzésekre feleletül csak még hangosabban üvöltött.

- Hát, igazán, mitévő legyek? - fordult Bardellné Cluppinsnéhoz.

- Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha beszél vele - felelte Cluppinsné. - De tanú nélkül semmi esetre se álljon vele szóba.

- Azt hiszem, két tanú még sokkal törvényesebb - mondta Sandersné, akinek ugyanúgy fúrta az oldalát a kíváncsiság, mint a másik barátnőnek.

- Talán az lesz a legjobb, ha felhívjuk ide - mondta Bardellné.

- Hát persze - felelte Cluppinsné, mohón kapva az eszmén. - Jöjjön be, fiatalember; de előbb csukja be a kaput maga mögött, legyen szíves.

Weller úrnak sem kellett több biztatás; s miután belépett a szobába, így fogott hozzá a rábízott dologhoz:

- Nagyon sajnálom, kedves Bardellné asszony, hogy háborgatnom kell, mint az egyszeri betörő mondta az öreg hölgynek, amikor belelökte a tűzbe; minthogy azonban a gazdámmal együtt éppen most érkeztünk Londonba és rögtön megint odábbállunk, mégiscsak kénytelen vagyok háborgatni önt, nem tehetek róla.

- Hát persze, ez a fiatalember nem tehet róla, hogy a gazdájának milyen hibái vannak - mondta Cluppinsné, akinek nagyon megtetszett Weller úr megjelenése és beszédje.

- Már hogy is tehetne róla - hagyta rá Sandersné, aki időnként egy-egy sóvár pillantást vetett a kis lábas felé, mintha azt számítgatná magában, hogy mekkora adag maradna neki a malaclábból, ha Sam urat ott találnák marasztalni vacsorára.

- Meg is mondom mindjárt röviden, hogy miért jöttem - mondta Sam, figyelembe sem véve a közbeszólásokat. - Először is, hogy átadjam a gazdám felmondását... itt van, tessék. Másod­szor, hogy kifizessem a lakbért... az is itt van, tessék. Harmadszor, hogy megmondjam, tessék összecsomagolni minden itt levő holmiját és átadni annak az embernek, akit majd érte küldünk. Negyedszer, hogy a lakást kiadhatja, amikor jólesik... ennyi az egész.

- Akármi is történt azóta - mondta Bardellné -, én mindig megmondtam, s ezentúl is mindig meg fogom mondani, hogy Pickwick úr, egy dolog kivételével minden tekintetben és mindenkor úgy viselte magát, mint egy igazi úriember. A pénz, ami tőle járt, mindig olyan biztos volt, mint a takarékban... mindig!

S azzal Bardellné szeméhez emelte a zsebkendőjét és kiment a szobából, hogy megírja a nyugtát.

Sam nagyon jól tudta, hogy neki csak hallgatnia kell, s az asszonyok annál biztosabban megszólalnak majd; ezért hát hol a lábast, hol a pirított sajtot, hol a falat, hol meg a mennyezetet nézte, némán és szótlanul.

- Szegény jó lélek! - mondta Cluppinsné.

- Ó, a szegény teremtés! - felelte Sandersné.

Sam egy mukkot sem szólt. Látta, hogy az asszonyok pedzik már.

- Igazán, alig tudok uralkodni magamon - mondta Cluppinsné -, ha erre a csúf hűtlenségre gondolok. Nem akarom megbántani magát, fiatalember, de annyit mondhatok, hogy a gazdája egy komisz, vén szörnyeteg és szeretném, ha itt volna, hogy a szemébe mondhassam.

- Magam is szeretném, ha itt volna - felelte Sam.

- Nézni is rossz, hogy mennyire szívére vette ez a szegény asszony; csak jön-megy, mint a holdkóros, nem leli örömét semmiben, kivéve, ha a barátnéi irgalomból átjönnek hozzá, üldögélni vele egy kicsit, hogy vigasztalgassák - folytatta Cluppinsné, a kis lábas és a hollandi masina felé sandítva. - Felháborító, mondhatom!

- Vademberhez méltó dolog - mondta Sandersné.

- És a maga gazdája tesz ilyet, fiatalember! Ez a gazdag úriember, aki olyan könnyűszerrel eltarthatna egy asszonyt, hogy meg se érezné - folytatta Cluppinsné s most már nagyon szaporán pergett a nyelve. - Semmivel sem lehet menteni a viselkedését, a világon semmivel! Hát miért nem veszi feleségül?

- Ó - mondta Sam -, hát persze. Ez itt a kérdés.

- Kérdés, kérdés! - vágott vissza Cluppinsné. - Majd kérdeznék én tőle egyet-mást, ha Bardellnénak lennék! Én bizony alaposan felelősségre vonnám. No de hát azért nekünk asszonyoknak is van oltalmunk a törvényben, akárhogyan kihasználnának is bennünket a férfiak, ha tehetnék; és a maga gazdája is megtanulja majd ezt, fiatalember, a saját kárán, nem adok neki egy fél esztendőt se.

Erre a vigasztaló megjegyzésre Cluppinsné ábrázata újra kiderült, rámosolygott Sandersnéra, Sandersné pedig visszamosolygott rá.

“Most már egészen bizonyos, hogy a pert folytatni akarják” - gondolta magában Sam, amikor Bardellné visszajött a nyugtával.

- Tessék, itt van a nyugta, Weller úr - mondta Bardellné -, s itt van, ami a pénzből visszajár. Remélem, nem utasít vissza egy korty itókát, hogy egy kicsit fölmelegedjék, már csak a régi barátság kedvéért is, Weller uram.

Sam látta, hogy a helyzet előnyösen alakul rá nézve, és egy pillanatig sem húzódozott; mire Bardellné egy kis szekrényből egy fekete palackot és egy borospoharat szedett elő; s nagy szívbeli bánatában olyan rettenetesen szórakozott volt, hogy miután Weller úrnak töltött, még három borospoharat vett elő és azokat is megtöltötte.

- Szent Isten, Bardellné! - kiáltott fel Cluppinsné. - Mi lelte magát? Mit csinál?

- No, szép kis história! - kiáltott fel Sandersné.

- Ó, szegény fejem! - mondta Bardellné, bágyadt mosollyal.

Sam persze tökéletesen tisztában volt a helyzettel, minélfogva rögtön kijelentette, hogy vacsora előtt csak úgy tud inni, ha egy hölgy is vele tart. Ezen aztán jót nevettek és Sandersné önként vállalkozott rá, hogy kedvébe járjon Weller úrnak; hörpintett hát egy kortyot a poharából. Erre Sam kijelentette, hogy körbe kell járni a koccintásnak, így hát valamennyien kortyintottak egyet. Aztán a kis Cluppinsné Bardellnéra emelte poharát, azzal a kívánsággal, hogy nyerje meg a pörét Pickwick úr ellen, s ennek a kívánságnak a teljesülésére a hölgyek mind kiürítették poharukat és egyszerre nagyon beszédesek lettek.

- Gondolom, maga is tudja, Weller úr, hogy mi történt? - mondta Bardellné.

- Hallottam fülheggyel - felelte Sam.

- Borzasztó dolog, ha az ember így a világ szájára kerül, Weller úr - mondta Bardellné. - De hát most már belátom, hogy ez az egyetlen, amit tehetek; az ügyvédeim, Dodson és Fogg urak, azt mondják, hogy okvetlenül megnyerjük a pört, mert olyan bizonyítékaink vannak. Ha rosszul ütne ki, Weller úr, nem is tudom, hogy mihez fognék.

Már annak a puszta gondolatára is, hogy Bardellné esetleg elvesztheti a pörét, Sandersné annyira megdöbbent, hogy kénytelen volt a poharát újra megtölteni és újra kiinni, mert érezte, amint meg is mondta később, hogy okvetlenül elájult volna, ha hamarjában nincs annyi lélekjelenléte, hogy megragadja a palackot.

- Mikorra várják a tárgyalást? - kérdezte Sam.

- Februárra vagy márciusra - felelte Bardellné.

- Mennyi tanú jelentkezik majd a tárgyalásra, igaz-e? - mondta Cluppinsné.

- De még mennyi! - felelte Sandersné.

- Dodson és Fogg úr dühbe jönnének ám, ha az ügyfelük elvesztené a pert - tette hozzá Cluppinsné -, mert hiszen spekulációból vállalták az ügyet.

- De még mennyire dühbe jönnének! - mondta Sandersné.

- Csakhogy az ügyfelüknek nyernie kell - mondta Cluppinsné.

- Remélem - mondta Bardellné.

- Ó, abban nem is lehet kételkedni - tette hozzá Sandersné.

- No hát, én csak annyit mondok - szólt Samuel Weller úr, ahogy felállt és letette a poharát -, én csak annyit mondok, hogy magának sok szerencsét kívánok, Bardellné asszony.

- Köszönöm szépen, Weller uram - mondta Bardellné lelkesen.

- Ami pedig Dodson és Fogg ügyvéd urakat illeti, akik spekulációból vállalkoznak ilyesmire, valamint a többi velük egyívású jóságos és nemes kollégáikat, akik az embereket egy csekély­ségért, semmiségért egymás ellen uszítják s az írnokaikat használják, hogy kiszimatoltassák velük az apró perpatvarokat a szomszédok és ismerősök között, amiket persze ügyvédi segít­séggel, pörös úton kell elintézni... no hát, ami ezeket az urakat illeti, csak annyit mondhatok, hogy úgy áldja meg őket a Mindenható, ahogy én kívánom.

- Ó, áldja meg őket a Mindenható, úgy, ahogy minden jóságos és becsületes lélek őszintén és igazán kívánja nekik! - mondta Bardellné, nagy megelégedéssel.

- Áment mondok rá - felelte Sam -, s kívánom, hogy hízzanak meg tőle! Jó éjszakát, hölgyeim.

Sandersné nagy megkönnyebbülésére Sam búcsút vett tőlük anélkül, hogy a háziasszony csak egy szóval is marasztalta volna, a disznólábra meg a pirított sajtra; s a hölgyek, akiket Bardell úrfi ifjúi hévvel támogatott, csakhamar alaposan neki is láttak a falatozásnak és olyan buzgalommal működtek, hogy pár perc múlva már híre-hamva sem volt a vacsorának.

Weller úr hazafelé vette útját a György és Keselyű fogadóba; s híven beszámolt gazdájának mindarról, amit Dodson és Fogg urak ravasz fortélyairól Bardellné házában sikerült megtudnia. A Perker úrral való tanácskozás másnap nagyon is megerősítette Weller úr értesüléseit és Pickwick úr azzal a kellemes kilátással készülhetett a karácsonyi ünnepekre Dingley Dellbe, hogy két-három hónap múlva a polgári törvényszék előtt tárgyalni kezdik majd a kártérítési pört, melyet házassági ígéret megszegése miatt indítottak ellene, s amelyben minden előny a felperes oldalán van, akit nemcsak a körülmények véletlen összejátszása, hanem azonfölül még Dodson és Fogg urak ügyvédi ravaszsága is támogat.