HARMINCHARMADIK FEJEZET Idősb Weller úr kritikai véleményt mond az irodalmi stílusról,
és fiának, Samuelnek segítségével egy kis elégtételt szerez
magának a vörös orrú tisztelendő úrral szemben
Február tizenharmadikának reggelén, amely éppen egy nappal előzte meg a Pickwick kontra Bardell per tárgyalásának napját - mint ennek az igaz történetnek az olvasói éppen olyan jól tudják, akárcsak mi magunk -, egyszóval február tizenharmadikán délelőtt Samuel Weller úr nagyon el volt foglalva, mert reggel kilenc és délután két óra között folyton-folyvást szaladgált a György és Keselyűből a Perker úr irodájába és vissza. Nem mintha valami fontos dolga lett volna, mert hiszen a tanácskozás már régen lezajlott s a követendő eljárásra nézve is végleges megállapodás történt, de mert Pickwick úr nagyon nyugtalankodott és szakadatlanul apró levélkéket küldözgetett az ügyvédjének, amelyekben nem állt egyéb, mint ez a kérdés: “Édes Perker, jól halad a dolog?” - amire Perker úr változatlanul mindig csak ezt válaszolta: “Édes Pickwick, amilyen jól csak mehet.” - A helyzet egyébként, mint már említettük, úgy állt, hogy sem azt nem lehetett mondani róla, hogy jól halad a dolog, sem azt, hogy rosszul, tekintve, hogy a törvényszék csak másnap délelőtt kezdi majd tárgyalni.
Érthető azonban, hogy egy kis félelem és izgatottság vesz erőt az emberen, ha életében először perelik be és először kerül a bíróság elé; s Samuel Weller az emberi természet gyarlósága iránti tiszteletének tudatában gazdájának minden parancsát azzal az elpusztíthatatlan jókedvvel és rendíthetetlen lelki nyugalommal teljesítette, amely a legszembeszökőbb és legszeretetreméltóbb tulajdonságai közé tartozott.
Sam nagyon kellemes kis ebéddel frissítette föl magát, s az ivószobában egy pohár meleg italra várakozott, amelynek segítségével, Pickwick úr biztatására, a délelőtti séta fáradalmait akarta leöblíteni, amikor egy arasznyi legényke, kucsmában és kordbársony kezeslábasban, akinek egész öltözéke arra a dicséretes törekvésre vallott, hogy idővel háziszolgai rangra óhajt emelkedni, belépett a György és Keselyű tornácára, s először körülnézett a lépcsőn, aztán végigsétált a tornácon s végül benyitott az ivóba, mintha keresne valakit, akinek üzenetet hozott - míg a pincérlány, aki nem tartotta kizártnak, hogy a gyerkőc ezen a valakin kívül esetleg a fogadó kávéskanalait vagy evőkanalait is keresi, rá nem kiáltott:
- Hé, fiatalember, kit keres?
- Nincs itt valaki, akit Samnek hívnak? - kérdezte a kis legény harsány szoprán hangon.
- Milyen Samnek? A másik nevét nem tudod? - szólt Weller úr hátrafordulva.
- Honnét tudjam? - vetette oda kurtán a kucsmás fiatalember.
- Okos, nagyeszű gyerek vagy - mondta Weller úr -, annyi bizonyos; de én nem fitogtatnám úgy azt az éles eszemet, ha neked volnék, nehogy meg találjam vágni vele magamat. Mi jut eszedbe, hogy mersz beállítani egy fogadóba és csak úgy kurtán kérdezősködni valami Sam után, mint egy rézbőrű indián?
- Mert egy öregúr küldött! - felelte a gyerek.
- Miféle öregúr? - kérdezte Sam, mélységes megvetéssel.
- Aki Ipswichbe jár fuvarozni és nálunk szokott megszállni - mondta a fiú. - Tegnap reggel azt mondta nekem, hogy jöjjek el ide a György és Keselyűbe ma délután, és kérdezősködjem Sam után.
- Ez az apám, galambom - mondta Weller úr magyarázó hangon, a söntésben ülő fiatal hölgy felé fordulva. - Biz istók azt hiszem, hogy talán már el is felejtette a vezetéknevünket. No hát, aztán mit üzent, ifjú süvölvény barátom?
- Hát csak annyit - felelte a gyerek -, hogy hat órakor tessék eljönni mihozzánk, mert az öregúr beszélni akar magával... a Kék Vadkanba, a Leadenhall téren. Megmondhatom, hogy eljön?
- Igenis, megmondhatja uraságod egészen bátran - felelte Sam.
Az ifiúr el is távozott ezzel a meghatalmazással, miközben a György udvarának összes szunnyadó visszhangját fölriasztotta az ökörhajcsárok füttyentésének tiszta és rendkívül hű utánzásával, amelyet valóban zengő és érces hangon adott elő.
Weller úr, miután kimenőt kapott Pickwick úrtól, akinek izgatott és szorongó lelkiállapotában még jól is esett, hogy magára maradhatott, már jóval hat óra előtt útnak indult, s minthogy még bőven futotta az idejéből, elsétált egészen a Mansion House-ig, ahol megállt és nyugodt, filozofikus arccal szemlélte a sok omnibusz-kalauzt és bérkocsist, akik ezen a híres gyülekezőhelyen szoktak találkozni, a környéken lakó öreg hölgyeknek nem csekély rémületére és nyugtalanságára. Miután vagy egy fél óra hosszat ott őgyelgett, számtalan mellékutcán és sikátoron keresztül megindult a Leadenhall tér felé. Minthogy a fölösleges időt agyon kellett ütni valamivel és minthogy amúgy is mindent megnézett, ami csak a szemébe ötlött, nincs semmi meglepő abban, hogy Weller úr egy kisebbfajta könyvárus és papírkereskedő kirakata előtt is megállt; ámde az már bővebb magyarázat nélkül talán meglepőnek tűnhetik föl, hogy amint megpillantott bizonyos képeket, amelyek ki voltak függesztve a kirakatba, hirtelen összerázkódott, nagyot toppantott jobb lábával s élénken fölkiáltott: - “Ej, ha ez véletlenül a szemem elé nem kerül, hát megfeledkeztem volna az egész dologról, míg aztán... késő nem lett volna!”
Az a kép pedig, amelyre Samuel Weller úr szeme ebben a percben rátapadt, két nagyon tarkán kiszínezett szívet ábrázolt, melyek egy közös nyíllal voltak átverve s tüzes parázson pörkölődtek, miközben egy hímnemű és egy nőnemű, divatosan öltözött kannibál (a férfi fehér nadrágot viselt és kék kabátot, a hölgy pedig tulipiros kendőt és ugyanolyan színű napernyőt) sóvár szemekkel közeledett a pecsenye felé a kígyózva kanyargó kavicsos kerti úton. A nyársonsültre egy fölöttébb illetlen fiatalember ügyelt, akinek két szárny volt a vállán, de semmi egyéb ruházat nem volt rajta. Távolban a Langham téri templom tornya látszott, s az egész mindenestül nem volt egyéb, mint egy Bálint-napi köszöntőnek szánt képeslevelezőlap, amely a kirakatban lógó nyomtatott bizonyság szerint bőven volt raktáron bent a boltban, s amelyről a boltos fennen hirdette, hogy honfitársainak leszállított áron adja, darabját potom egy shilling és hat pennyért.
- Elfelejtettem volna, biz istók, elfelejtettem volna - mondta Sam.
Be is nyitott rögtön a könyvesboltba s egy ív legfinomabb minőségű, aranyszélű levélpapírt és egy kemény vágású tollat kért, de olyat, hogy ne fecskendezzen. Miután mindezt hamarosan meg is kapta, elindult egyenesen a Leadenhall tér felé, de nem bandukolt ráérősen, mint eddig, hanem ugyancsak szaporán szedte a lábát. Ahogy odaért, körülnézett, s megpillantott egy cégért, amelyre a művész keze valami olyasfélét festett, ami némiképpen hasonlított egy égszínkék elefánthoz, csakhogy ormány helyett sasorra volt. Miután ebből joggal következtette, hogy ez nem lehet más, mint maga a Kék Vadkan, belépett az ajtaján és kérdezősködni kezdett az apja után.
- Csak jó háromnegyed óra múlva jön meg, vagy talán még később - mondta az ifjú hölgy, aki a Kék Vadkanban sáfárkodott.
- Jól van, köszönöm, galambom - felelte Sam. - Kérek kilenc pennyért konyakot langyos vízzel, s legyen olyan szíves, adja ide a tintát, kisasszonykám.
Meghozták Samnek a konyakot langyos vízzel, valamint a tintatartót is a vendéglő kis különszobájába, s az ifjú hölgy szétkotorta a szenet, hogy ne nagyon lobogjon, s kivitte a piszkavasat, hogy a Kék Vadkan előzetes engedelme és jóváhagyása nélkül föl se lehessen szítani a tüzet, Samuel Weller úr pedig letelepedett egy asztalhoz a kandalló mellé, s elővette aranyszélű levélpapírját meg a kemény vágású tollat. Aztán gondosan megvizsgálta a tollat, hogy nem tévedt-e bele hajszál, jól lesöpörte az asztalt, hogy morzsa ne kerülhessen a levélpapír alá, felhúzta a kabátja ujját, nekikönyökölt két kézzel, és nekifohászkodott az írásnak.
Az olyan hölgyeknek vagy uraknak, akik csak ritkán gyakorolják magukat a szépírás mesterségében, egy levél megírása nem éppen könnyű feladat, minthogy ilyen esetekben a levélíró elkerülhetetlenül szükségesnek tartja, hogy fejét a bal karjára támassza, úgy, hogy a két szeme lehetőleg egy magasságban legyen a papirossal és közben oldalról sandítson a betűkre, amint éppen elkészülnek, s egyúttal nyelvével az írott betűknek megfelelő mozdulatokat végezzen. Ez a nekigyürkőzés kétségtelenül jelentékenyen megkönnyítheti a fogalmazást, de magát a levélírást némiképpen mégis hátráltatja. Sam észre sem vette, hogy már másfél óra óta rója egymás után az apró betűket (miközben az elrontott betűt kisujjával elkente s újat rótt a helyébe, amelyet aztán többszörösen is kirajzolt, hogy kiüssön a régi folton keresztül), amikor egyszerre csak nyílt az ajtó s belépett rajta az öreg Weller úr.
- Adjon isten, Sammy - szólt idősb Weller úr.
- Hozott isten, öregem - felelte a fia, letéve a tollat. - No, hogy szól az utolsó jelentés a mostohaanyámról?
- Wellerné őnagysága nyugodtan töltötte az éjszakát, de ma reggel óta a szokottnál is komiszabb és csökönyösebb. Hivatalos aláírás: idősb Samuel Weller professzor úr, saját kezűleg. Ez az utolsó jelentés, amit kiadtak róla, Sammy - felelte idősb Weller úr, s lecsavarta a nyakáról a sálkendőjét.
- Hát nem javult az állapota? - kérdezte Sam.
- Sőt, a tünetek súlyosabbak lettek - felelte idősb Weller úr, a fejét csóválgatva. - De hát te miben töröd itt a fejedet? Csak nem léptél a tudomány rögös útjára, Sammy?
- Már befejeztem - felelte Sam, kissé zavartan. - Csak írtam valamit.
- Azt látom - mondta Weller úr. - De remélem, talán csak nem valami fiatal nőszemélynek?
- Ej, úgyis hiába tagadnám - felelte Sam. - Egy Bálint-napi köszöntőlevelet írtam.
- Micsodát? - kiáltott fel idősb Weller úr, láthatólag megdöbbenve.
- Bálint-napi köszöntőt - ismételte Sam.
- Samuel, Samuel - mondta az öreg Weller szemrehányó hangon. - Látod, fiam, ezt sohasem hittem volna rólad. Hiszen ott lebegett előtted mindig, ijesztő példaképpen, az apád vétkes könnyelműsége; hiszen hallottad, miket mondtam el neked erről a tárgyról; hiszen láthattad saját szemeddel is a mostohádat és együtt is voltál vele, amiről azt hittem, hogy olyan erkölcsi lecke lesz, amit senki el nem felejthet holta napjáig! Igazán nem hittem volna rólad, Sammy, nem hittem volna rólad!
A jó öregnek csordultig volt a szíve. Ajkához emelte Sammy poharát, és egy hajtásra kiitta fenékig.
- Mi baj van? - kérdezte Sam.
- Semmi, fiam, ne is törődj vele - felelte idősb Weller úr. - Nagyon kemény megpróbáltatás ez egy ilyen öreg embernek, mint én, de hála Istennek, az az egy vigasztalásom megvan, hogy elég szívós vagyok, ahogyan a vén pulykakappan megjegyezte, amikor a majoros azt mondta neki, hogy alighanem kénytelen lesz őt levágni a londoni vásárra.
- De hát miféle megpróbáltatásról beszélsz? - kérdezte Sam.
- Arról, hogy meg akarsz házasodni, Sammy... s hogy azt kell majd látnom, te is afféle elbolondított áldozat leszel, aki jámborul azt hiszi, hogy nagyon jól járt - felelte idősb Weller úr. - Súlyos megpróbáltatás ez egy apai szívnek, az ám, Sammy.
- Bolond beszéd! - felelte Sam. - Eszem ágában sincs megházasodni, emiatt ugyan sose gyötörd magad; tudom, hogy értesz az efféléhez. Hozasd be a pipádat, aztán felolvasom majd neked a levelet. Úgy ni!
Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi nyugtatta meg idősb Weller úr apai szívét s mi űzte el a bánatát: a pipázás reménye-e, vagy pedig az a vigasztaló tudat, hogy családjának már a vérében van az átkos házasulási hajlam, ezen tehát úgysem lehet segíteni. Szinte hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a kedvező eredmény e két vigasztaló tényező közös hatásának köszönhető, mert Weller úr nagyon sűrűn emlegette magában a másodikat, mialatt a csengőt rázta, hogy megrendelje az elsőt. Aztán kihámozta magát a bundájából, pipára gyújtott, s odaállt háttal a tűzhöz úgy, hogy a meleg mind a hátát érje, de egyúttal a kandalló párkányára támaszkodhassék; majd Samhez fordult s a dohány csillapító hatása alatt jóval derűsebb arccal szólt rá:
- No, rajta, halljuk!
Sam bemártotta a tollat, hogy esetleges javításokat csinálhasson, és színpadias arckifejezéssel kezdte olvasni:
- “Bájos...”
- Állj! - mondta idősb Weller úr, és megrázta a csengőt. - Dupla pohárral abból a rendesből, galambom.
- Igenis, kérem - felelte a lány, aztán eltűnt, ugyanolyan sebesen, mint ahogy jött, majd meghozta az italt és ismét eltűnt.
- Úgy látom, hogy itt ismerik a szokásaidat, apám - mondta Sam.
- Ismerik - felelte az apja. - Sokszor megfordultam itt életemben. Folytasd, Sammy.
- “Bájos teremtés” - ismételte Sam.
- Csak nem vers talán? - szólt közbe az apja.
- Nem, dehogy - felelte Sam.
- No, már ennek örülök - felelte idősb Weller úr. - A vers nem természetes dolog; senki emberfia nem beszél versben, csak az egyházfi karácsony másodnapján, meg akik a Warren-féle suvikszot meg a Rowland-féle olajat hirdetik, vagy más efféle hitvány népség; soha ne süllyedj oda, fiam, hogy versben beszélj. No, kezdd el újra, Sammy.
Weller úr kritikusi fölénnyel vette ismét szájába a pipát, Sam pedig harmadszor is belekezdett a levél felolvasásába:
- “Bájos teremtés, úgy érzem, hogy egészen felvakarta...”
- Ez nem jó - mondta Weller úr, s kivette szájából a pipát.
- Nem, nem... nem felvakarta - mondta Sam, s közelebb tartotta a levelet a világossághoz -, az áll itt, hogy “felkavarta”, csak ráesett egy tintapecsét... “Egészen felkavarta érzelmeimet...”
- Így már jó - mondta idősb Weller úr. - Folytasd.
- “Felkavarta érzelmeimet és el...” Nem tudom elolvasni, s elfelejtettem, hogy mit írtam ide - mondta Sam, s vakargatni kezdte fejét a tollával, de hiába, nem jutott eszébe a szó.
- Hát miért nem nézel az írásba? - kérdezte idősb Weller úr.
- Hiszen belenézek én - felelte Sam -, csakhogy itt egy másik paca van. Csak annyi látszik, hogy “el”, aztán “ul” és “va”.
- Elvakulva, talán - vélte idősb Weller úr.
- Nem, nem az - mondta Sam -, megvan már... “elfogulva”.
- Ez nem olyan találó szó, mint az, hogy elvakulva - mondta idősb Weller úr komor ábrázattal.
- Nem olyan jó? - kérdezte Sam.
- Nem ám - felelte az apja.
- De nem gondolod, hogy sokkal többet fejez ki? - kérdezte Sam.
- Hát hiszen meglehet, hogy finomabb szó - mondta Weller úr, pár pillanatnyi tűnődés után. - Folytasd, Sammy.
- “Egészen felkavarta érzelmeimet és elfogulva írok magának, mert maga olyan szép lány, hogy párja sincs több.”
- No hát ezt már nagyon szépen kifundáltad - jegyezte meg idősb Weller úr, s kivette szájából a pipát.
- Magam is azt hiszem, hogy sikerült - jegyezte meg Sam, akinek nagyon jólesett a dicséret.
- Legjobban az tetszik nekem a stílusodban - mondta idősb Weller úr -, hogy nincsen benne az a sok fura megszólítás... Vénusz meg hasonlók. Mire jó az, Sammy, ha egy fiatal nőt Vénusznak vagy angyalnak neveznek?
- Az már igaz! - felelte Sam.
- Annyi erővel akár griffmadárnak vagy egyszarvúnak is nevezhetnéd őket, vagy akár egyenesen királyi címernek, mert azon aztán egy egész rakás mesebeli állat van együtt - tette hozzá Weller úr.
- Nagyon igaz! - felelte Sam.
- Hát, halljuk tovább, Sammy - mondta Weller úr.
Sam szót fogadott apjának, és tovább olvasta a levelet, mialatt az öreg tovább pipázott olyan bölcs és megelégedett ábrázattal, hogy öröm volt ránézni.
- “Mielőtt megismertem magát, azt hittem, hogy minden nő egyforma” - olvasta Sam.
- Jól hitted - jegyezte meg idősb Weller úr, csak úgy közbevetőleg.
- “De most - folytatta Sam -, most már belátom, hogy micsoda hígvelejű, megátalkodott, hitetlen tökfilkó voltam, mert olyan lány, mint maga, nincs több a világon, s én jobban szeretem magát mindennél”... Gondoltam, jó lesz, ha egy kicsit tódítok hozzá - szólt Sam, fölpillantva.
Weller úr helyeslőleg biccentett, és Sam folytatta:
- “Ezért hát megragadom a Bálint-nap alkalmát, drága Mary (mint az eladósodott úriember is mondta, amikor egy vasárnap kereket oldott), hogy megmondjam magának: amikor először s egyúttal utolszor láttam, a maga szép arca sokkal gyorsabban és sokkal fényesebben berajzolódott a szívembe, mint ahogy a fotografáló masina le tud formázni egy arcot (talán hallotta már hírét ennek a masinának, drága Mary), ámbár ez két és negyed perc alatt készít el egy képet mindenestül, rámástul, üvegestül, meg kampóstul, amivel föl lehet akasztani a falra.”
- Attól tartok, Sammy, hogy ez már a költészet határát súrolja - mondta idősb Weller úr kelletlenül.
- Dehogy súrolja - felelte Sam, és szaporán olvasta tovább a levelet, mert nem akarta nagyon feszegetni ezt a kérdést.
- “Drága Mary, vállaljon el Bálintjának és gondolja meg jól, amit mondtam. Drága Mary, ezzel zárom is soraimat.” Nincs tovább - mondta Sam.
- No, elég váratlanul abbamarad, nem, Sammy? - kérdezte Weller úr.
- Nem, dehogyis - mondta Sam. - Hiszen éppen az a művészet a levélírásban, hogy akinek szól, szeretné, ha több volna.
- Hát ebben van is valami - mondta idősb Weller úr -, bárcsak ilyen egészségesen gondolkoznék mostohaanyád az élőszóra nézve is. A nevedet nem írod alá?
- Itt akadtam meg éppen - mondta Sam. - Nem tudom, mit írjak alája.
- Írd azt, hogy Weller - felelte e név idősebbik élő gazdája.
- Nem lehet - mondta Sam. - Bálint-napi levél alá sohase írja az ember a maga nevét.
- Hát akkor írd azt, hogy: Pickwick - mondta Weller úr. - Nagyon szép név, és nem is nehéz leírni.
- Ez az - mondta Sam. - Mit gondolsz, apám, egy kis verssel befejezhetném azért, nem?
- Nem szeretem az ilyesmit, Sam - felelte idősb Weller úr. - Még soha életemben nem hallottam olyan jóravaló kocsisról, aki verseket írt volna, egyet kivéve, aki nagyon megható verseket csinált a siralomházban, amikor útonállásért akasztófára ítélték; de az is csak camberwelli ember volt, úgyhogy nem számít.
Samet azonban már nem lehetett eltántorítani költői ötletétől, ami az eszébe jutott, s a levelét így írta alá:
“Imádja mindig
A hű Pickwick.”
S miután a levelet roppant bonyolultan összehajtogatta, az egyik sarkába szép görbén lefelé lejtő sorokkal beleszorította a címzést “Mary szobalánynak, Nupkins elöljáró úr leveleivel, Ipswich, Suffolk” - aztán leragasztotta és zsebre vágta, hogy majd föladja a főpostán. Miután ezt a fontos dolgot nyélbe ütötték, idősb Weller úr egyenesen rátért arra, amiért fiát elhívatta.
- Először is a gazdád dolgáról akarok beszélni veled, Sammy - mondta idősb Weller úr. - Ugye, holnap tárgyalják az ügyét?
- Holnap kezdődik a galiba - felelte Sam.
- Hát én úgy gondolom, Sammy - mondta Weller úr -, hogy bizonyosan szüksége lesz majd tanúkra, olyanokra is, akik tanúskodnak az erkölcsi feddhetetlensége mellett, meg olyanokra is talán, akik az alibijét bizonyítják. Jól meghánytam-vetettem magamban ezt a dolgot, s megmondhatod a gazdádnak, hogy ne nyugtalankodjék. Beszéltem néhány jó barátommal, akik vállalkoznak mind a kettőre, de azért én csak azt tanácsolom neki: ne törődjön az erkölcsi feddhetetlenségével, hanem inkább fektesse a súlyt az alibire. Hidd el, Sammy, hogy nincs jobb dolog az alibinél. - Weller úr nagyon bölcs képet vágott hozzá, ahogy előadta ezt a jogi felfogását; aztán beledugta az orrát a poharába, s így pislogott fel álmélkodó fiára.
- De hát hová gondolsz, apám? - mondta Sam. - Csak nem képzeled talán, hogy a büntető törvényszéken fogják tárgyalni a pörét, vagy mi?
- Az mindegy, Sammy, ebből a szempontból - felelte idősb Weller úr. - Akárhol tárgyalják is a pörét, fiam, az alibi biztosan kihúzza a pácból. Annak idején Tom Wildsparkot is kihúzták az alibivel az emberölés vádjából, holott a sok parókás ügyvéd egytől egyig kijelentette már, hogy meg nem mentheti őt semmi. Én csak annyit mondok, Sam, hogy ha a gazdád nem tud alibit bizonyítani, akkor őrá is illik, amit az olaszok mondanak ilyenkor, hogy kampec már neki.
Minthogy az öreg Weller abban a szilárd és tántoríthatatlan meggyőződésben élt, hogy a büntető törvényszék eljárási rendje és formái szabályozzák és kötelezik az ország valamennyi többi törvényszékét, nem is hederített azokra az ellenvetésekre és érvekre, amelyekkel a fia be akarta bizonyítani, hogy alibinek itt nincs semmi helye, s váltig azt erősítgette, hogy Pickwick urat “behálózták”. Sam belátta, hogy hiábavaló volna a vitát tovább folytatni, másra terelte hát a szót s megkérdezte, hogy mi az a másik dolog, amiről tisztelt szülőapja tanácskozni óhajt vele.
- Ez már belpolitikai kérdés, Sammy - mondta idősb Weller úr. - Házunk belügyi kérdése. Tudod, az a Stiggins...
- A vörös orrú? - kérdezte Sam.
- Az hát - felelte Weller úr. - Az a vörös orrú Stiggins olyan gyöngédséggel és olyan kitartással járogat a mostohádhoz, Sammy, hogy olyat még nem is pipáltál. Olyan nagy barátja ő a családunknak, Sammy, hogy valahányszor elmegy tőlünk, fájna a szíve, ha legalább valami kis emléket nem vinne magával.
- Írnék én a hátára olyan emléket, hogy tíz esztendeig arról koldulna, ha a helyedben volnék, apám - szólt közbe Sam.
- Várj csak, várj csak - mondta idősb Weller úr. - Azt akartam mondani, hogy valahányszor eljön, mindig hoz magával egy másfél pintes üres üveget, s megtölti ananászgroggal, mielőtt elmegy.
- S nyilván kiüríti, mielőtt megint eljön - szólt közbe Sam.
- Az utolsó csöppig! - felelte Weller úr. - Nem hagy benne egyebet, mint a dugót meg a szagát; efelől egészen bizonyos lehetsz, Sammy. Nomármost, ezek a jómadarak, fiam, ma este tartják az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztályának rendes havi gyűlését. A mostohád is részt akart venni rajta, de meghűtötte magát, s nem mehet el, én pedig elcsentem a két belépőjegyet, amit neki küldtek, Sammy!
Weller úr ezt a titkot boldog lelkesedéssel közölte a fiával, s olyan fáradhatatlanul hunyorgott hozzá, hogy Sam már-már azt hitte, idegsokk rángatja a jobbik szempilláját.
- No és? - kérdezte ifjabb Weller úr.
- No és - folytatta szülőatyja, miközben nagyon óvatosan körülnézett -, no és mi ketten, te meg én, majd szépen elmegyünk a gyűlésre, pontosan időre. A segédlelkész azonban nem lesz ott, Sammy; a segédlelkész nem lesz ott. - Idősb Weller úrra rájött a nevetés és úgy nekibuzdult, hogy csak úgy rázkódott belé, s tekintve, hogy egy öregúrnak az ilyesmi könnyen megárthat, csak kis híja volt, hogy meg nem fulladt a nagy kacagásban.
- Ej, még ilyen vén bolondot sem láttam soha életemben - kiáltott fel Sam, s olyan erélyesen kezdte dörzsölni az öregúr hátát, hogy majdnem szikrát csiholt ki belőle. - Mit nevetsz annyira, ezzel a nagy pocakoddal?
- Pszt, Sammy! - mondta Weller úr suttogva, miután előbb még óvatosabban körülnézett. - Két jó barátom, akik az oxfordi országúton fuvaroznak, s akik szeretik a jó tréfát, közrefogták a segédlelkészt, Sammy, s gondoskodnak róla, hogy mire majd beállít a Mértékletességi Egylet gyűlésére (márpedig okvetlenül beállít majd, mert a cimboráim egészen az ajtóig viszik, és ha kell, hát be is tolják), addigra úgy teleszopja magát groggal, ahogy csak Dorkingban, a Granby márkiban szokta megcselekedni, ezzel pedig sokat mondok. - Idősb Weller urat megint elfogta a kacagás és olyan pogányul rázkódott bele, hogy már megint fulladozni kezdett.
Ifjabb Samuel Wellernek igazán nagyon kedvére való volt az a terv, hogy a vörös orrú embert igaz mivoltában leleplezzék a világ előtt; s minthogy a gyűlés órája már közeledett, apa és fiú nyomban el is indultak Brick Lane felé, nem feledkezvén meg a levélről, amelyet Sam útközben postára adott.
Az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztálya havi gyűléseit egy kellemes fekvésű, tágas és szellős teremben tartotta, ahová egy szűk és rozoga falépcsőn lehetett feljutni. Az Egylet elnöke az igaz úton járó Anthony Humm úr volt, egy megtért tűzoltó, jelenleg tanító és alkalmi vándorszónok, a titkár pedig Jonas Mudge úr, vegyeskereskedő, buzgó és önzetlen lélek, akitől a tagok teát szoktak vásárolni. Mielőtt a gyűlést hivatalosan megnyitották, a hölgyek a padokon üldögélve mindig teázással töltötték az időt, amíg maguk is úgy nem gondolták, hogy több már igazán nem fér beléjük; a zöld posztóval bevont nagy elnöki asztalon jókora gyűjtőládát helyeztek el úgy, hogy mindenki láthassa, mögötte állt a titkár és kegyes mosollyal fogadott el minden adományt, mely a faládában rejlő dús aprópénzkészletet gyarapította.
Ezen a mai összejövetelen a hölgyek azzal kezdték, hogy egyenesen ijesztő mennyiségű teát fogyasztottak el, idősb Weller úrnak nem csekély rémületére, aki ügyet sem vetve Sam figyelmeztető bökdöséseire, a lehető legleplezetlenebb álmélkodással tekingetett körül minden irányban.
- Sammy - súgta neki az öreg. - Ne legyen Weller a nevem, ha ebből a fehérnépből néhányat holnap reggel nem kell csapra ütni; egyebet nem mondok. Nézd csak, ez a vénasszony itt mellettem mindjárt belefojtja magát a teába.
- Ugyan, maradj már csöndben - mormogta Sam.
- Sam - suttogta Weller úr egy pillanattal később, mélyen megindult hangon -, jól jegyezd meg, fiam, amit mondok. Ha az a titkár ott még öt percig így folytatja, a sok vajas kenyér meg a víz kinyomja az oldalát, és a szemünk láttára pukkad meg.
- Jól van, ne törődj vele, csak hadd csinálja, ha jólesik neki - felelte Sam. - Semmi közöd sincs hozzá.
- Hát ha ez így folyik itt tovább, Sammy - mondta Weller úr halkan -, emberbaráti kötelességemnek fogom tartani, hogy felálljak és szót kérjek az elnöktől. Nézd, ott a harmadik padban ül egy fiatalasszony, aki már kilenc és fél findzsa teát megivott; nem veszed észre, hogy szemlátomást dagad?
Idősb Weller úr valószínűleg végre is hajtotta volna jóakaratú szándékát, de szerencsére éppen ekkor kezdték nagy zajjal elhordani a findzsákat és a kannákat, annak jeléül, hogy véget ért a teázás. Miután az edényeket leszedték, a zöld posztóval bevont asztalt a terem közepére tolták, s az esti tárgysorozatot egy nagyon élénk, sárga térdnadrágos kis kopasz ember nyitotta meg, aki irtózatos sebességgel kapaszkodott fel a falépcsőn, s kis híja, hogy ki nem törte sárga nadrágba bújtatott két kis lábát. Így szólt:
- Hölgyeim és uraim! Fölkérem kiváló testvérünket, Anthony Humm urat, hogy foglalja el az elnöki széket.
Erre az indítványra a hölgyek egy egész kelengyére való zsebkendőt kezdtek lobogtatni; s a nyughatatlan kis ember Anthony Humm urat a szó szoros értelmében beleültette az elnöki székbe oly módon, hogy megragadta a vállát és lenyomta egy ócska mahagóni micsodára, amely valaha effajta bútordarab lehetett. A zsebkendő-lobogtatás megújult és Humm úr, aki egy ájtatos, fehér képű ember volt, s folyton izzadt a női hallgatóság általános bámulatára, szelíden meghajtotta magát s a kellő komolysággal elfoglalta az elnöki széket. A sárga nadrágos kis ember csöndet kért, majd Humm úr felállt és kijelentette, hogy a Brick Lane Szakosztály itt egybegyűlt mindkét nembeli testvéreinek kegyes engedelmével a titkár fel fogja olvasni a Brick Lane Szakosztály bizottságának jelentését, mely indítványt a hölgyek ismét szapora zsebkendő-lobogtatással fogadtak.
A titkár lenyűgöző és tiszteletet parancsoló módon szipákolt néhányat, s miután annak rendje és módja szerint lezajlott az az általános köhécselés és krákogás is, amely mindig elfog egy gyülekezetet, ha valami rendkívüli dolog van készülőben, az alább következő jelentést olvasta fel:
“Jelentés az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztályának bizottsága részéről”
Bizottságunk a múlt hónapban is folytatta áldásos működését és kimondhatatlan örömmel számol be a mértékletességhez való következő újabb megtérési esetekről:
H. Walker szabó, feleségével és két gyermekével. Beismeri, hogy jobb viszonyok között rendes szokása volt a sörivás, de azt mondja, hogy nem bizonyos benne, nem ivott-e húsz esztendőn át hetenként kétszer úgynevezett “kutyaorr”-t is, amely, mint bizottságunknak sikerült kipuhatolnia, meleg sörből, olvasztott cukorból, borókapálinkából és szerecsendióból készül (sóhajtás és “úgy van!” egy öreg asszonyság részéről). Most nincs munkája és nincs egy fillérje sem, s úgy gondolja, hogy ennek vagy a sör az oka (helyeslés), vagy az, hogy a jobb kezét már nem tudja használni; nem bizonyos benne, hogy melyik a kettő közül, de nagyon valószínűnek tartja, hogy ha egész életében nem ivott volna egyebet víznél, akkor a mellette dolgozó szabólegény nem szúrta volna meg véletlenül egy rozsdás tűvel és nem tette volna szerencsétlenné (zajos helyeslés). Most nincs módja egyebet inni, mint hideg vizet és sohasem szomjas (nagy taps).
Betsy Martin özvegyasszony, egy gyermeke van és fél szeme. Napszámba jár mosni és takarítani; mindig csak fél szeme volt, de tudja az anyjáról, hogy nagyon szerette a barna sört és egy csöppet sem csodálná, ha ettől volna vak a fél szemére (óriási tetszés). Nem tartja lehetetlennek, hogy ha teljes életében tartózkodott volna a szeszes italoktól, azóta már mind a két szemére látna (harsogó éljenzés). Azelőtt mindenütt másfél shillinget, egy pint sört és egy pohár pálinkát kapott napszámba; mióta azonban tagja a Brick Lane Szakosztálynak, mindenütt három és fél shillinget kap napszám fejében. (Ennek a rendkívül érdekes esetnek bejelentését fülsiketítő lelkesedéssel fogadták.)
Henry Beller esztendőkön át különböző egyleteknek volt a bankettrendezője, s ez alatt az idő alatt nagyon sok külföldi bort megivott. Némelykor talán haza is vitt magával egy-két palackkal; ezt nem tudja egészen bizonyosan, de abban már bizonyos, hogy ha hazavitte, hát odahaza meg is itta. Nagyon levertnek és mélabúsnak érzi magát, gyakran lázas, és állandóan szomjúság gyötri; azt hiszi, hogy ennek a régebbi borivás az oka (tetszés). Jelenleg nincs foglalkozása: s a külföldi bor ivását teljesen abbahagyta (dörgő taps).
Thomas Burton hulladékhús-kereskedő, a polgármester, az elöljáróság és a városi tanács több tagjának szállítója. (Burton úr nevének hallatára az egész gyülekezet visszafojtja a lélegzetét.) Falába van; nagyon költségesnek találja, hogy a kövezeten a falábát használja; azelőtt mindig kéz alatt vásárolt használt falábakat, s esténként megivott egy-egy pohár forró borókapálinkát... néha kettővel is (nagy sóhajtozás a teremben). De aztán észrevette, hogy ezek a használt falábak nagyon gyorsan repednek és korhadnak; s szilárd meggyőződése, hogy a forró borókapálinka ásta alá kemény szervezetüket (hosszan tartó éljenzés). Ennélfogva most már mindig vadonatúj falábakat vásárol magának, és nem iszik egyebet, mint vizet és gyönge teát. Az új falábak kétszer olyan tartósak, mint a régiek voltak, s ő ezt kizárólag jelenlegi mértékletességének tulajdonítja (diadalmas éljenzés).
Anthony Humm úr a jelentés felolvasása után azt az indítványt terjesztette elő, hogy a gyülekezet most vidítsa fel magát egy dallal. Mordlin testvér ugyanis, valamennyiük szellemi és erkölcsi épülésére való tekintettel, a “Ki nem hallotta még hírét a vidám ifjú révésznek?” című vers pompás szövegét alkalmazta a századik zsoltár dallamára, s kéri a gyülekezetet, hogy vele együtt énekeljék el (nagy taps). Egyúttal megragadja az alkalmat, és ama szilárd meggyőződésének ad kifejezést, hogy a boldogult Dibdin úr, miután belátta korábbi életének tévedéseit, ezt a dalt a mértékletes élet dicséretére írta. Ez tehát egy mértékletességi költemény (viharos taps, tetszés). Az ifjú révész csinos, rendes öltözéke, mozdulatainak fürgesége s az irigylésre méltó lelkiállapota, mely képessé tette arra, hogy - miként a költő olyan szépen mondja:
“Gondtalanul hasítsa a vizet”
- mindez együttvéve kétségtelenül bizonyítja, hogy vízivó ember volt (éljenzés). Ó, mily szép is az erényes élet vidámsága! (Zajos helyeslés.) És mi volt az ifjú ember jutalma? Jól jegyezzék meg ezt az itt jelenlevő fiatalemberek mind:
“A lányok örömest tódultak csónakjába”
(hangos éljenzés, kivált a hölgyek részéről). Minő fényes példa! A testvérek serege, a lányok mind a fiatal révész köré gyűlnek és sarkallják őt előre a kötelességtudás és a mértékletesség útján. De vajon csak a szegény sorsú lányok voltak azok, akik kedveskedtek vele, akik vigasztalták és buzdították? Ó, nem!
“A legszebb úrinőknek ő volt az evezőse”
(határtalan tetszés). A gyengébb nem egy emberként - azaz, bocsánatot kérek, egy asszonyként - gyűlt a fiatal révész köré és utálattal fordult el a szeszes italok élvezőitől (éljenzés). A Brick Lane Szakosztály férfitagjai ilyen révészek (éljenzés és nevetés). Ez a terem az ő ladikjuk, és a hallgatóságuk a leánysereg; és ő (Anthony Humm úr), jóllehet érdemtelenül, az “első evezős” (szűnni nem akaró taps).
- Kikre mondta, hogy gyöngébb nem, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr suttogva.
- Az asszonyokra - felelte Sam ugyanolyan hangon.
- Hát ebben igaza lehet, Sammy - felelte Weller úr -, nem jár messze az igazságtól... mert csakugyan gyönge nem ez az asszonynépség... igazán nagyon gyöngék, ha az ilyen alakoktól is hagyják magukat az orruknál fogva vezettetni.
A haragos öregúr további megjegyzéseit félbeszakította a felzendülő ének, melynek a szövegét Anthony Humm úr két-két soronként mindig előre mondta azoknak a kedvéért, akik nem ismerték. Mialatt énekeltek, a sárga nadrágos kis ember eltűnt a teremből, de alighogy véget ért a dal, már ismét benn termett, s fontoskodó arccal súgott valamit Anthony Humm úrnak.
- Barátaim - szólalt meg Humm úr, s felemelte a kezét, hogy elhallgattassa azt a néhány kövér öreg hölgyet, akik egy-két sorral lemaradtak az éneklésben -, barátaim, egyletünk dorkingi szakosztályának a kiküldöttje, Stiggins testvérünk odalent várakozik.
Ismét előkerültek a női zsebkendők, s még élénkebben lobogtak, mint az előbb, mert Stiggins úr rendkívül népszerű férfiú volt a Brick Lane Szakosztály hölgytagjai között.
- Csak jöjjön föl - mondta Humm úr, s bamba mosollyal nézett szét maga körül. - Tadger testvér, mondja meg neki, hogy jöjjön föl és tartson velünk.
A sárga nadrágos kis ember, aki a Tadger névre hallgatott, nagy sietséggel leereszkedett a falépcsőn és hallani lehetett hamarosan, hogy iparkodik megint fölfelé Stiggins tisztelendő úrral.
- Jön már, Sammy - súgta idősb Weller úr, akinek egészen kivörösödött a képe a visszafojtott nevetéstől.
- Ne szólj hozzám - felelte Sam - mert nem állom meg nevetés nélkül. Itt van már az ajtó előtt. Hallom, ütögeti fejét a falnak.
Samuel Weller még beszélt, amikor fölpattant az ajtó és megjelent Tadger testvér, nyomában Stiggins tisztelendő úrral, akit beléptekor hatalmas tapssal, lábdobogással és zsebkendő-lobogtatással fogadtak. Stiggins testvér azonban ezt a lelkes üdvözlést csupán azzal viszonozta, hogy zavart szemmel és meredt mosollyal az asztalon álló gyertya lángjába bámult, s közben nagyon határozatlanul és bizonytalanul ide-oda támolygott.
- Rosszul van, Stiggins testvér? - súgta Anthony Humm úr.
- Dehogy vagyok, kérem - felelte Stiggins úr, nehezen forgó nyelvvel, de roppant dühös hangon. - Nincs semmi bajom, uram.
- Ó, jól van, jól van - mondta Anthony Humm úr, s hátrált néhány lépést.
- Remélem, senki nem meri itt azt állítani, uram, hogy valami bajom van? - kérdezte Stiggins úr.
- Ó, dehogy, dehogy - mondta Humm úr.
- Mert nem is ajánlanám senkinek - mondta Stiggins úr -, nem is ajánlanám senkinek.
A gyülekezet azonban közben elnémult, és némi nyugtalansággal várta, hogy mi következik majd ezután.
- Nem óhajt beszélni a gyülekezethez, testvér? - kérdezte Humm úr biztató mosollyal.
- Nem - felelte Stiggins úr. - Nem óhajtok. Nem is fogok, uram.
A jelenlevők nagy szemeket meresztettek egymásra, s a meglepetés moraja hullámzott végig a termen.
- Nekem az a véleményem, uram - mondta Stiggins úr nagyon hangosan, miközben kezdte kigombolni a kabátját -, nekem az a véleményem, hogy ez a gyülekezet részeg, kérem. Tadger testvér - mondta Stiggins úr mindjobban nekidühödve, s hirtelen a sárga nadrágos emberhez fordult -, Tadger testvér, maga is részeg!
S azzal Stiggins úr, akit az a dicséretes szándék hevített, hogy növelje a gyülekezet józanságát és kiküszöböljön minden oda nem való elemet, célba vette az öklével Tadger testvér orra hegyét, és el is találta olyan biztonsággal, hogy a sárga nadrág egy szempillantás alatt eltűnt. Tadger testvér fejjel előre lebukfencezett a falépcsőn.
Az asszonyok erre kétségbeesett és zajos sikoltozásba kezdtek; odarohantak kedvenc fivéreikhez, körülfogták őket kisebb-nagyobb csoportokban, hogy a puszta kezükkel óvják meg őket a veszedelemtől. Önfeláldozó szeretetüknek ez a szép példája azonban Humm úrra nézve majdnem végzetessé vált, mert ezt a fölöttébb népszerű testvérüket kevés híján agyonszorongatták, majdnem megfojtották odaadó nővérei, akik a nyakába csimpaszkodtak és elhalmozták kedveskedéseikkel. A gyertyák java része egykettőre kialudt, és minden oldalról csak a nagy lárma és a tülekedés zaja hallatszott.
- No, Sammy - mondta idősb Weller úr, miközben a legnagyobb lelki nyugalommal levetette a nagykabátját -, szaladj csak és hozz egy rendőrt.
- És te mit akarsz csinálni ezalatt? - kérdezte Sam.
- Csak bízd azt rám, Sammy - felelte az öregúr. - Majd én addig elintézem a számadásomat ezzel a Stigginsszel. - S mielőtt még Sam meggátolhatta volna, hős lelkű szülőatyja már a terem legtávolabbi sarkába nyomult, és nagy szakértelemmel két kézre kapta Stiggins tisztelendő urat.
- Gyerünk innen! - mondta Sam.
- Dehogy megyek! - kiáltotta idősb Weller úr; s több szót nem is vesztegetve, Stiggins tisztelendő úrnak bevezetésül nagyot vágott a feje búbjára, aztán olyan fürgén és pattogósan kezdte elagyabugyálni, öregember létére, hogy valóságos csuda volt.
Sam látta, hogy a szép szóval itt nem sokra megy, fejébe nyomta hát a kalapját, hóna alá csapta az öregúr nagykabátját, őt magát pedig átnyalábolta és erőszakkal lecipelte magával a falépcsőn s el nem bocsátotta, még pihenőt sem engedett neki, míg az utca sarkára nem értek. Ott aztán hallhatták az összecsődült nép üdvrivalgását, amely végignézte, hogyan vitték el Stiggins tisztelendő urat lakat alá, biztos éjjeli szállásra; s hallhatták, hogy milyen lármával széledtek el minden irányban az Egyesült Nagy Ebenezer Mértékletességi Egylet és Társaskör Brick Lane Szakosztályának tagjai.
Dostları ilə paylaş: |
