HARMINCHETEDIK FEJEZET mely becsülettel kimagyarázza Weller úr távollétét egy estély leírásával,
amelyre hivatalos volt, s ahol meg is jelent; elmondja továbbá, hogy
Pickwick úr milyen fontos és kényes természetű titkos küldetéssel bízta meg
- Weller úr - szólt Craddockné ennek az eseménydús napnak a reggelén -, itt egy levél, ami magának szól.
- No, ez már fura dolog - mondta Sam. - Attól félek, hogy valami baj van, mert nem emlékszem, hogy az ismerőseim között volna csak egy olyan úriember is, aki meg tud írni egy levelet.
- Talán valami rendkívüli dolog történt - jegyezte meg Craddockné.
- Már igazán nagyon rendkívüli dolog lehet, ha valamelyik barátomból ki tud szorítani egy levelet - felelte Sam, s bizonytalanul csóválgatta a fejét. - Legalábbis földrengés lehet, mint az egyszeri fiatalember mondta, amikor rájött a macskajaj. Az öregem nem írhatta - mondta Sam, a címzést nézegetve. - Ő mindig nyomtatott betűvel ír, tudom, mert a jegyváltó irodában tanult írni a nagy plakátokról. Igazán nagyon csodálatos dolog, hogy kitől jöhet ez a levél.
S azzal Sam Weller úgy tett, ahogyan nagyon sokan tesznek, amikor egy levélről nem tudják, hogy ki írta - vagyis megnézte a pecsétjét, aztán az elejét, aztán a hátát, aztán az oldalait, aztán a címzést; végül pedig, amikor már nem maradt egyéb hátra, eszébe jutott, hogy ennyi erővel talán belül is meg lehetne nézni, és azt is meg lehetne próbálni, hogy a szövegéből okoskodjék ki.
- Aranyszélű papírra van írva - mondta Sam, mialatt a levelet kibontotta -, és barna pecsétviasz van rányomva kapukulccsal. No hát, lássuk.
És Weller úr roppant komoly arccal lassan olvasni kezdte az alábbiakat:
“A bathi inasok zártkörű társasága üdvözletét küldi Weller úrnak s tisztelettel arra kéri, hogy szerencséltesse őket ma estére egy kis barátságos szoáréra, mely főtt ürücombból fog állni, a szokásos körítéssel. A szoáré pontban fél tízkor veszi kezdetét.”
Ez a meghívó egy másik levélkébe volt zárva, amely így szólt:
“John Smauker úr, akinek néhány nappal ezelőtt közös ismerősük, Bantam úr házában szerencséje volt Weller úrhoz, tisztelettel küldi Weller úrnak az idemellékelt meghívót. Ha Weller úr lesz szíves kilenc órakor felkeresni John Smauker urat, akkor John Smauker úr a legnagyobb örömmel fogja Weller urat bevezetni a társaságba.
(Aláírás)
John Smauker”
A borítékon mindössze ennyi állt: Weller úrnak, Pickwick úr leveleivel; s a bal szögletében zárójel között, utasításul a levélhordónak, ez a szó volt írva: “Cselédcsengő.”
- No - mondta Sam -, ez már igazán nagyszerű dolog, annyit mondhatok. Soha életemben nem hallottam még, hogy a főtt ürücombot szoárénak nevezik. Szeretném tudni, hogy akkor minek neveznék a borjúsültet.
De azért nem törte tovább a fejét ezen a kérdésen, hanem bement azonnal Pickwick úrhoz és kimenőt kért aznap estére, amit a gazdája szívesen megadott neki. Ezzel az engedéllyel és a kapukulccsal Sam Weller úr a kitűzött időpontnál valamivel korábban elindult hazulról s ráérősen ballagott a Queen Square felé s alighogy odaért, nagy örömére máris megpillantotta John Smauker urat, aki hajporos fejével ott állt egy lámpaoszlopnak támaszkodva és borostyán szopókájából szivarozott.
- Jó estét, Weller uram - mondta John Smauker úr, s egyik kezével kecsesen megemelte a kalapját, miközben a másikkal barátságosan és leereszkedőleg intett. - Hogy van, hogy van?
- No, már lábadozom - felelte Sam. - Hát önnek, hogy szolgál a drága egészsége, kolléga uram?
- Megjárja - mondta John Smauker úr.
- Ó, bizonyosan nagyon megerőltette magát - jegyezte meg Sam. - Ettől féltem én mindjárt. Látja, ez semmire sem jó; zaboláznia kellene egy kissé ezt a féktelen buzgalmát.
- Nem annyira a munka teszi, Weller úr - felelte John Smauker úr -, mint inkább a rossz bor. Attól tartok, hogy kissé kirúgtam a hámból.
- Ó! Hát ez a baj? - mondta Sam. - Ez bizony kellemetlen egy nyavalya.
- Hiába, a kísértés, Weller úr, hiszen érti - jegyezte meg John Smauker úr.
- Hát persze - mondta Sam.
- Hiába, az embert magával ragadja a társasélet forgataga; hiszen érti, Weller úr - mondta John Smauker úr egy nagyot sóhajtva.
- Igazán borzasztó - felelte Sam.
- De hát ez már így van és nem másképp - mondta John Smauker úr. - Akit a sorsa a közpályára vet s aki a közéletben szerepel, az vessen számot azzal, hogy olyan kísértések környékezik meg, Weller úr, amiktől más emberek meg vannak kímélve.
- Szóról szóra ugyanezt mondta a nagybátyám is, amikor közpályára lépett és kocsmát nyitott; és nagyon igaza volt az öregnek, mert rövid három hónap alatt agyonitta magát - felelte Sam.
John Smauker úr mélységesen fölháborodott képet vágott, hogy Sam nem átallotta párhuzamot vonni közte és a szóban forgó úr között, de minthogy Sam arca teljesen nyugodt és mozdulatlan maradt, Smauker úr meggondolta magát és megint barátságos arcot öltött.
- Jó volna talán, ha indulnánk - mondta Smauker úr, megnézve rézóráját, amely egy mély órazseb fenekén rejtőzött s egy fekete zsinór segítségével került felszínre, melynek a másik végén rézkulcs lógott.
- Jó volna bizony - felelte Sam -, mert ha elkésünk, még elfő a szoáré és aztán nem lesz mit enni.
- Megkóstolta már a források vizét, Weller uram? - kérdezte Smauker úr, ahogy a High Street felé ballagtak.
- Egyszer - felelte Sam.
- S milyennek találja a vizet, uram?
- Feltűnően rossz ízűnek - felelte Sam.
- Ó! - mondta John Smauker úr. - Ön talán nem kedveli a killibeate ízét?
- Azt nem tudom, uram, mert arról nem sokat tudok - felelte Sam. - Én csak annyit vettem észre, hogy nagyon erős a szaga és éppen olyan, mint a meleg vasalóé.
- Ez éppen a killibeate, Weller úr - jegyezte meg John Smauker megvetően.
- Hát, ha ez, akkor annyit mondhatok, hogy elég értelmetlen egy szó - mondta Sam. - Lehetséges, hogy úgy van, de én nem szólhatok hozzá, mert a vegytan nem vág éppen a szakmámba. - És Weller úr azzal John Smauker úr nagy rémületére fütyörészni kezdett.
- Bocsánatot kérek, Weller úr - mondta John Smauker úr, akit ez az illetlen fütyörészés rettenetesen bántott -, nem fogadná el a karomat?
- Köszönöm, igazán nagyon kedves, de nem akarom megfosztani tőle - felelte Sam. - Ha nem bánja, akkor én inkább zsebre dugom a két kezemet, ahogy szoktam. - És alighogy ezt kimondta, a szót tett követte és Sam még sokkal hangosabban kezdett fütyülni mint eddig.
- Erre - mondta új barátja, aki szemmel láthatóan nagyon megkönnyebbült, amikor befordulhattak egy mellékutcába -, nemsokára ott leszünk.
- Nemsokára ott leszünk? - ismételte Sam, akit teljesen hidegen hagyott az a hír, hogy közvetlen közelében van már a bathi inasok színe-java.
- Igen - mondta John Smauker úr. - De azért ne féljen, Weller úr.
- Ó, dehogy - mondta Sam.
- Néhány nagyon szép libériát lát majd, Weller uram - folytatta John Smauker úr. - Eleinte az urak közül egypáran talán kissé rátartiak lesznek, de majd hamar fölengednek.
- No, ez nagyon szép tőlük - felelte Sam.
- Hiszen tudja - folytatta John Smauker pártfogó és leereszkedő hangon -, tudja, ön még idegen s lehet, hogy eleinte egy kicsit utaznak majd magára.
- De azért nem lesznek nagyon könyörtelenek, ugyebár? - kérdezte Sam.
- Nem, nem - felelte John Smauker úr, s útközben előszedte a rókafejes szelencéjét és előkelő módon szippantott egyet a burnótból. - Van közöttünk néhány ördöngös fickó, akik mindenáron megtréfálják az embert, hiszen érti; de nem kell törődni velük.
- Majd azon leszek, hogy kibírjam a szellemes támadásaikat - felelte Sam.
- Helyes - mondta John Smauker úr, s zsebre vágta megint a rókafejes szelencét, aztán felemelte a fejét -, helyes, majd támogatni fogom.
Ezalatt egy kis zöldségesbolt elé értek, s John Smauker úr, nyomában Sammel, belépett az üzletbe, Samnek, mihelyt kollégája háta mögé került, kiszélesedett a képe a vigyorgástól, folyton torzképeket vágott és egyéb jelekkel is mutatta, hogy jókedvében szinte ki szeretne bújni a bőréből.
Keresztülmentek a zöldségesbolton, kalapjukat elhelyezték a lépcsőn, a kis folyosón, mely a bolt mögött volt, aztán besétáltak egy kis terembe és itt Weller úr szeme elé tárult az estély a maga teljes pompájában.
A terem közepén két asztal állt összetolva, leterítve három-négy különböző korú és különböző időben mosott abrosszal, amelyek úgy voltak összeillesztve, hogy a körülményekhez képest lehetőleg egyet mutassanak. Az abroszokon hat-nyolc személy részére villák és kések voltak. Néhány késnek zöld volt a nyele, néhánynak pedig vörös, s egy-két sárga is akadt; és minthogy a villák egytől egyig feketék voltak, roppant feltűnő színegyveleg állt elő. A kandalló rostélya mögött melegedett megfelelő számú tányér a vendégek számára, maguk a vendégek pedig a rostély előtt melegedtek; közülük az első és legfontosabb személyiségnek egy jól megtermett úriember látszott, hosszú szárnyú, karmazsinpiros kabátban, rikító vörös nadrágban, háromszögletű kalappal; most ott álldogált háttal a tűznek, de csak éppen az imént léphetett be, mert azonkívül, hogy háromszögletű kalpagja még a fején volt, kezében hosszú pálcát tartott, ahogy ezt hasonló állásban levő urak rendesen ferdén szokták tartani a kocsi teteje fölött.
- Smauker, öreg komám, ide a mancsodat! - mondta a kalapos úr.
Smauker úr jobb keze kisujjának a hegyét odanyomta a háromszögletű kalapos úr jobb keze kisujjának a hegyéhez és azt mondta neki, hogy nagyon örül, mert ilyen pompás színben láthatja.
- Igen, mondják, hogy viruló jó színben vagyok - mondta a kalapos úr -, ami pedig szinte csoda. Az utolsó két hétben minden áldott nap majdnem két óra hosszat kellett futkosnom az öreg nagysága után és ha az ember örökösen azt kénytelen nézni, hogy emelgeti azt az átkozott levendulaszínű ruháját, hát biz istók elegendő ahhoz, hogy bárki emberfia egész életére búskomorságba essék... s fogják le negyedévi béremet, ha nem igaz, amit mondok.
Az egybegyűlt válogatott társaság erre jóízűen nevetni kezdett, s az egyik úr, aki sárga mellényt viselt, kocsispaszománnyal, fülébe súgta zöld térdnadrágos szomszédjának, hogy Tuckle ma, úgy látszik, elemében van.
- Igaz is, erről jut eszembe - fordult Tuckle úr John Smaukerhez. - Smauker, kérlek, kedves öcsém... - a többit már halkan súgta John Smauker fülébe.
- Ó, bocsánat, egészen megfeledkeztem róla - mondta John Smauker úr. - Uraim, ez itt a barátom, Weller úr.
- Ne haragudjék, Weller úr, hogy elfogom a tűz melegét magától - szólt Tuckle úr, s bizalmasan biccentett egyet Sam felé. - Remélem, hogy nem fázik, Weller úr?
- Ó, csöppet sem, Máglya uram - felelte Sam. - Nagyon fagyosszentnek kellene lennem ahhoz, hogy a maga közelében is fázzam. Viszont sok szenet lehetne megtakarítani, ha valamelyik hivatalnak a várótermébe magát állítanák oda a kandalló rostélya mögé.
Minthogy ebben a feleletben személyes célzás rejlett Tuckle úr karmazsinszínű libériájára, a rikító vörös úriember pár pillanatig nagyon méltóságteljes képet vágott, de aztán lassan elhúzódott a tűztől, mosolyogni próbált s azt mondta Samnek, hogy “nagyon szellemes” volt.
- Nagyon köszönöm a jó véleményét, uram - felelte Sam. - Apránként talán még többre is viszem majd, remélem.
Ebben a pillanatban a társalgást egy narancssárga bársonyruhába öltözött úr belépése szakította meg, aki egy másik hosszú harisnyás, piros posztós mintainas kíséretében érkezett. Az új jövevényeket a régiek melegen üdvözölték és Tuckle úr azt indítványozta, hogy tálalják be a vacsorát, amit egyhangúlag el is fogadtak.
A zöldségárus és a felesége betálalta a főtt ürücombot kaprimártással, répával és burgonyával. Tuckle úr az asztalfőre ült mint elnök, s vele szemben, az alvégen, a narancsszínű bársonyruhás úr foglalt helyet, mint alelnök. A fűszeres a felszolgáláshoz szarvasbőr kesztyűt húzott, s odaállt Tuckle úr széke mögé.
- Harris - szólt Tuckle úr parancsoló hangon.
- Parancs - felelte a zöldséges.
- Felhúzta a kesztyűjét?
- Igenis, uram.
- Akkor vegye le a fedőt.
- Igenis, uram.
A zöldséges nagy alázatoskodással megtette, amit parancsoltak neki s szolgálatkészen nyújtotta át Tuckle úrnak a szeletelő kést; de közben véletlenül egy nagyot ásított.
- Mit jelentsen ez, kérem? - förmedt rá Tuckle úr felháborodva.
- Bocsánatot kérek, uram - felelte a zöldséges rémülten. - Nem szántszándékkal történt, kérem; de tegnap éjjel nagyon sokáig fenn voltam.
- Tudja, hogy mi az én véleményem magáról, Harris? - mondta Tuckle úr roppant tekintélyes arckifejezéssel. - Az a véleményem, hogy maga egy közönséges barom.
- Remélem, uraim - szólt a zöldségárus -, hogy egy kissé elnézőek lesznek hozzám. Igazán nagy hálával tartozom a pártfogásukért, uraim, hogy mindenfelé ajánlanak, ahol a kiszolgálásnál kisegítőre van szükség. Remélem, uraim, hogy meg lesznek velem elégedve.
- Ebben nagyon téved, barátocskám - mondta Tuckle úr. - Egy cseppet sem vagyunk magával megelégedve.
- Magát mi egy figyelmetlen pimasznak tartjuk - szólt a narancsszínű bársonyban járó úr.
- És alávaló tolvajnak - tette hozzá a zöld térdnadrágos lakáj.
- És javíthatatlan gazembernek - tette hozzá a piros posztólibériás.
Harris, a szegény zöldségárus, nagy alázatossággal hajlongott, mialatt az inas urak igazi apró zsarnokok módjára elhalmozták ezekkel a díszítő jelzőkkel; s miután mindegyikük mondott valamit, hogy éreztesse vele a fölényét, Tuckle úr hozzálátott az ürücomb felszeleteléséhez, s kitett egy-egy szeletet mindenkinek a tányérjára.
Alig fogtak hozzá az est eme legfontosabb műveletéhez, amikor az ajtó hirtelen felpattant s belépett rajta még egy úr ólomgombos, világoskék libériában.
- Elkésett - mondta Tuckle úr. - Megsértette a szabályainkat. Elkésett.
- Nem, nem; igazán nem tehetek róla - mondta a kék színű úr. - Hallgassák meg, ítéljenek mindnyájan. Lovagias szolgálat... légyott a színházban.
- Ó, mi a szösz - mondta a narancsszínű úriember.
- Igazán, becsületemre mondom - felelte a kék libériás. - Megígértem, hogy fél tizenegykor elmegyek a legfiatalabbik kisasszonyunkért, s minthogy olyan ritka szép kis lány, nem bírtam lelkemre venni, hogy cserbenhagyjam. Nem akartam megsérteni a tisztelt társaságot, uraim, de a szoknya, uraim, az szoknya, s annak nem lehet ellenállni, uraim.
- Magam is azt gyanítom, hogy van valami a dologban - mondta Tuckle úr, ahogy az új vendég leült Sam mellé. - Észrevettem már egyszer-kétszer, hogy nagyon rátámaszkodik a maga vállára, amikor a kocsiból kisegíti vagy besegíti.
- Ej, igazán, Tuckle, minek beszéli ki az embert - mondta a kék libériás. - Nem szép magától. Lehet, hogy egy-két barátomnak már elmondtam, hogy milyen isteni teremtés és hogy már jó néhány kérőt minden érthető ok nélkül kikosarazott, de azért... nem, nem, igazán, Tuckle... idegenek előtt, ráadásul... ez nem való... minek beszél ilyesmit. Több tapintatot, édes barátom, több tapintatot! - S azzal a kék libériás úriember rántott egyet a nyakravalóján, megigazította a kézelőjét, aztán a fejét csóválgatta és a homlokát ráncolgatta, mintha még sok egyéb is volna, amit elmondhatna, ha akarna, de hát csupa tiszteletből és tapintatból kénytelen elhallgatni.
Minthogy ez a kék libériás, zsemleszín hajú, merev nyakú, hányaveti inas nagyon hencegő és szemtelen alaknak látszott, mindjárt az első pillanatban magára vonta Sam Weller figyelmét; de amikor ráadásul ilyen dolgokkal hozakodott elő, Samnek még nagyobb kedve támadt, hogy közelebbről megismerkedjék vele; nyomban meg is szólította hát, azzal a fesztelenséggel, mely Samnek már a vérében volt.
- Egészségére, uram - mondta Sam. - Nagyon szeretem önt hallgatni. Olyan szépen tud beszélni.
A kék színű úr erre elmosolyodott, mint aki már hozzá van szokva az effajta dicséretekhez, de ugyanakkor helyeslő pillantást vetett Samre s azt mondta, reméli, hogy majd közelebbről is megismerkednek egymással, mert minden hízelgés nélkül, őszintén megmondhatja, Weller úrnak úgy látszik, minden képessége megvan hozzá, hogy kedves fiú legyen és szakasztott olyan ember, amilyet ő szeret.
- Roppant jóságos hozzám, uram - mondta Sam. - De hiszen ön valósággal burokban született.
- Hogy érti ezt? - kérdezte a kék libériás úriember.
- Hát azt a fiatal hölgyet gondolom - felelte Sam. - Tudja Pál, mit kaszál. Van annak szeme, annak a kisasszonynak. Ó, értem, értem! - Weller úr lehunyta az egyik szemét és akként csóválta jobbra-balra, hogy a kék libériás úr hiúságának szerfölött hízelgett vele.
- Úgy látom, hogy ön nagy kópé, Weller úr - mondta a kék libériás.
- Dehogy, dehogy - felelte Sam -, ezt a nevet nem tudom elvitatni öntől. Önhöz sokkal közelebb van, mint hozzám, ahogy az egyszeri ember is mondta a kertből a másiknak, aki a kertfalon kívül volt, mikor a megvadult bika rohant feléje az úton.
- Nos, hát igen, Weller uram - mondta a kék úr. - A kicsikére bizonyára hatott a megjelenésem és a modorom, azt hiszem.
- Hát képzelem is, hogy a kisasszonyka ennek nem tudott ellenállni - mondta Sam.
- Talán maga is érdekelt fél valami hasonló ügyben? - kérdezte a kék libériás hölgyek kedvence, miközben egy fogpiszkálót húzott ki a mellényzsebéből.
- No, nem éppen - felelte Sam. - Az én gazdámnak nincsenek kisasszony leányai, mert különben én is okvetlenül megkörnyékeztem volna egyet közülük. Így azonban alig hiszem, hogy grófnén alul szóba álljak vászoncseléddel. Esetleg beérném egy dúsgazdag fiatal nővel, akinek rangja nincs, ha tudniillik halálosan belém szeretne, különben nem.
- Nagyon jól teszi, Weller úr - mondta a kék libériás. - Az ember nem dobhatja magát oda. És a magunkfajta ember, Weller úr... a magunkfajta ember, aki a nagyvilágban forgolódik... nagyon jól tudja, hogy egy csinos egyenruhának előbb vagy utóbb, de okvetlenül meghódol az asszonynép. Köztünk maradt szó legyen, ez az egyetlen dolog, amiért érdemes szolgálatot vállalni.
- Tökéletesen igaza van - mondta Sam. - Hát persze hogy csak ezért.
Ahogy bizalmas beszélgetésükben idáig jutottak, minden vendég elé poharat tettek, s mindegyik úr megrendelte a kedvenc italát, még a kocsmai záróra előtt. A kék libériás és a narancsszínű úriember, akik a társaság arisztokratái voltak, hideg pálinkaszörpöt rendeltek citrommal és cukorral, a többiek kedvenc itala fenyőpálinka volt szódavízzel és cukorral keverve. Sam a zöldségárust semmirekellő gazembernek nevezte és egy nagy tál puncsot rendelt; s ez a két cselekedete nagymértékben emelte tekintélyét a válogatott, zártkörű társaság előtt.
- Uraim - szólt a kék libériás, egy tökéletes ifjú világfi modorával -, emelem poharam a hölgyekre.
- Halljuk, halljuk! - mondta Sam. - A szép menyecskékre!
Valaki hangosan elkiáltotta magát, hogy “Rendre!”, és John Smauker úr, mint aki Weller urat bevezette ebbe a társaságba, bátorkodott figyelmeztetni Samet, hogy az a kifejezés, amelyet az imént használt, nem parlamentáris.
- De melyik kifejezés, uram? - kérdezte Sam.
- A menyecske, uram - felelte John Smauker, és komoran ráncolgatta a homlokát. - Mi itt nem ismerünk ilyen kifejezéseket.
- Ó, annál jobb - mondta Sam. - Akkor hát visszavonom ezt a kifejezést és drága angyaloknak fogom őket nevezni, ha Máglya uram is megengedi.
A zöld térdnadrágos úr agyában mintha némi kétség támadt volna, hogy vajon lehet-e az elnököt jog szerint Máglyának nevezni; minthogy azonban a társaság, úgy látszik, jobban törődött a saját jogaival, mint az elnökével, ez a kérdés szóba sem került. A háromszögletű kalapos úr kurtán köhintett egyet és hosszan nézett farkasszemet Sammel, de nyilván jobbnak látta egy szót sem szólni, hogy még rosszabbul ne járjon.
Rövid szünet után az egyik úr, hímzett kabátban, mely a sarkát verte és hasonlóan hímzett mellényben, mely fölül még a lábszárait is melegen tartotta, nagy buzgalommal keverte meg fenyőpálinkáját szódavízzel, aztán egy hatalmas lendülettel egyszerre talpon termett s kijelentette, hogy néhány szót óhajt a társasághoz intézni, mire a háromszögletű kalapos személyiség nyomban kifejezést adott abbeli meggyőződésének, hogy a társaság nagyon boldog lesz, ha meghallgathatja azokat a megjegyzéseket, melyeket a hosszú kabátos úriember előterjeszteni kívánt.
- Uraim, restelkedve lépek önök elé - mondta a hosszú kabátos férfiú -, mert fájdalom, csak egyszerű kocsis vagyok s csak mint tiszteletbeli kültag jelenhetek meg ezeken a kellemes szoárékon; mindamellett, uraim, kötelességemnek tartom, s ha szabad e kifejezést használnom, érzem, hogy sebesen hajt a kötelesség, hogy egy szomorú eseményt közöljek önökkel, amelyről tudomást szereztem, s amelyről bízvást elmondhatom, hogy mindennapi működésem körén belül történt. Uraim, barátunk, Whiffers úr - minden szem a narancsszínű bársony libéria felé fordult -, barátunk, Whiffers úr, benyújtotta lemondását.
A társaság nagy meglepetéssel hallgatta mindezt. Az urak a szomszédjukra néztek, azután a kocsisra, aki állva szónokolt.
- Önök joggal vannak meglepetve, uraim - folytatta a kocsis. - Nem akarok előhozakodni az okokkal, amelyek ezt a veszteséget... ezt a szolgálatra nézve pótolhatatlan veszteséget... előidézték, de fölkérem Whiffers urat, hogy fejtse ki ő maga az okait tisztelőinek és barátainak okulására és épülésére.
Minthogy az indítványt zajos helyesléssel fogadták, Whiffers úr kifejtette okait. Kijelentette, hogy ránézve mindenesetre kívánatos lett volna, ha továbbra is megmarad abban az állásban, amelyről éppen most lemondott. Nagyon pompás és drága egyenruhában járhatott, a család nőtagjai roppant szeretetre méltóak voltak, s kénytelen azt is beismerni, hogy az állásával járó kötelességek nem vették őt túlságosan igénybe - legfőbb dolga, amit kiszabtak rá, abban állt, hogy egy másik úr társaságában, aki szintén lemondott, mennél többet nézegessen ki a hall ablakán. Szerette volna megkímélni a társaságot attól a kínos és fölháborító részlettől, amelyre most rá kell térnie, de minthogy magyarázatot kívántak tőle, nincs más választása, mint bátran és nyíltan kijelenteni: gazdái azt kívánták tőle, hogy hideg húst egyék.
El sem lehet képzelni, hogy ez a vallomás mekkora felháborodást váltott ki a hallgatóságból. Hangos “gyalázat!” kiáltások vegyültek össze dühös morgásokkal és sziszegésekkel, ami eltartott egy negyed óráig.
Whiffers úr azután még hozzátette, hogy ezt a botrányos dolgot részben talán saját engedékeny és alkalmazkodó természetének kénytelen betudni. Világosan emlékszik még, hogy egy ízben beérte sózott vajjal, sőt, mi több, egy alkalommal, amikor valaki váratlanul megbetegedett a házban, ő annyira megfeledkezett magáról, hogy saját kezűleg vitt föl egy szeneskosarat a második emeletre. Bízik benne, hogy hibáinak ez az őszinte beismerése nem fogja őt barátai jó véleményében kisebbíteni, vagy ha igen, reméli, hogy az a gyorsaság, amellyel az érzelmei ellen intézett legutóbbi nemtelen támadást megtorolta, ismét vissza fogja őt helyezni barátai becsülésébe.
Whiffers úr beszédét zajos elragadtatással fogadták és lelkesülten ittak a jeles mártír egészségére; mire a vértanú köszönetet mondott és felköszöntötte vendégüket is, Weller urat, akit ugyan nincs szerencséje közelebbről ismerni, de aki John Smauker úr barátja, ez pedig elegendő ajánlólevél bárhol és bármiféle úri társaságban. Ennélfogva indíttatva érezte volna magát, hogy szabályszerűen felköszöntse Weller urat, ha barátai bort innának; minthogy azonban a változatosság kedvéért éppen pálinkát isznak, és nem volna helyénvaló minden felköszöntő után egy tele kupát kiüríteni, azt indítványozza, tekintsék úgy, mintha a formának is eleget tettek volna.
A felköszöntő végeztével mindenki hörpintett egyet a poharából Sam egészségére; Sam pedig, miután a nagykanállal merített, a két teli pohár puncsot kiitta a saját egészségére, köszönet fejében talpraesett kis beszédet mondott.
- Öreg cimboráim - mondta Sam, mialatt a lehető legfesztelenebbül töltötte meg ismét a poharát punccsal -, hálásan köszönöm ezt a szép megtiszteltetést, amely olyan helyről ér, hogy egészen oda vagyok az örömtől. Már sokat hallottam az önök testületéről, de annyit mondhatok, sohasem hittem volna, hogy olyan rendkívül kedves emberek, mint ahogyan most saját szememmel látom. Én a magam részéről csak azt remélem, hogy ügyelnek majd magukra mindig, s egy hajszálnyit sem fognak engedni a tekintélyükből, amelyben mindenki gyönyörűségét leli, aki csak a városban jár, s amelyet magam is mindig repeső szívvel néztem, amikor még csak félekkora kölyök voltam, mint az igen tisztelt Máglya barátom rézgombos botja. Ami pedig a narancssárga ruhájú elnyomott áldozatot illeti, mindössze csak annyit mondhatok, hogy remélhetőleg talál majd magának olyan jó helyet, amilyet megérdemel, és ott nem fogják őt ismét hideg vacsorákkal gyötörni.
Sam nyájas mosollyal visszaereszkedett a székére. Beszédét zajos tetszés jutalmazta, s a társaság aztán föl is kelt az asztaltól.
- Ugyan, öregem, csak nem akar komolyan elmenni? - fordult Sam Weller úr a barátjához, John Smauker úrhoz.
- Sajnos, mennem kell - mondta Smauker úr. - Megígértem Bantamnek.
- Az már más - mondta Sam. - Akkor csak menjen, mert még a végén Bantam nyújtja majd be a lemondását, ha megvárakoztatja. De maga csak nem megy, Máglya uram?
- De bizony megyek - mondta a háromszögletű kalapos úriember.
- Micsoda? És a puncs háromnegyed részét itt hagynák az asztalon! - mondta Sam. - Ostobaság! Üljön vissza a helyére.
Ilyen meghívásnak Tuckle úr nem tudott ellenállni. Letette hát újra a kalapját és a botját, amelyet már a kezébe vett, s kijelentette, hogy a jó barátság kedvéért megiszik egy pohár puncsot.
Minthogy a kék libériás úr egy irányban lakott Tuckle úrral, őt is könnyű volt maradásra bírni. Mikor a puncsot már félig kiitták, Sam néhány osztrigát hozatott be a boltból és a puncs meg az osztriga együttesen olyan virágos jókedvre hangolta őket, hogy Tuckle úr háromszögletű kalapjával a fején és bottal a kezében az osztrigahéjak között eljárt egy jó kis matróztáncot, amihez a világoskék úr szolgáltatta a kíséretet egy nagyon leleményes hangszeren, melyet egy fésűből és egy szelet selyempapirosból állított össze. Végre, amikor már semmi sem maradt a puncsból s az éjszakából is alig valami, fölkerekedtek azzal a szándékkal, hogy mindnyájan szépen hazamennek. De alighogy Tuckle úr kijutott a szabad levegőre, hirtelen az a kívánság szállta meg, hogy végignyújtózzék a kövezeten. Sam úgy gondolkozott, hogy kár volna vele ellenkezni, és hagyta, hogy tegye, ami neki tetszik. De mivelhogy a háromszögletű kalapnak ilyen körülmények között lába kelhetett volna, Sam nagyon okosan, a kék libériás úriember fejébe nyomta, a vastag botot pedig a kezébe adta, magát az úriembert pedig odatámasztotta a kapuhoz, meghúzta a csengőt, s szép nyugodtan hazasétált.
Aznap reggel Pickwick úr jóval korábban kelt föl, mint rendesen, teljesen felöltözve lement a földszintre és csöngetett az inasának.
- Sam - szólt Pickwick úr, amikor Weller úr megjelent a hívásra -, csukja be az ajtót.
Weller úr engedelmeskedett.
- Tegnap éjjel itt egy kellemetlen dolog történt, Sam - mondta Pickwick úr -, s ennek következtében Winkle úrnak tartania lehet Dowler úr erőszakosságától.
- Hallottam már az öregasszonytól, odalent - felelte Sam.
- Sajnos, még azt is hozzá kell tennem, Sam - folytatta Pickwick úr, szerfölött bosszús arckifejezéssel -, hogy ettől az erőszakosságtól való félelmében Winkle úr kereket oldott.
- Kereket oldott! - mondta Sam.
- Ma reggel korán eltávozott a házból anélkül, hogy csak egy szóval is bejelentette volna nekem - mondta Pickwick úr -, elment, és nem tudom, hogy hová.
- Itt kellett volna maradnia, és meg kellett volna verekednie vele - felelte Sam megvető hangon. - Ezt a Dowlert ugyancsak könnyű volna megtanítani móresre.
- Az bizony meglehet, Sam - felelte Pickwick úr. - Magam sem tartok sokat ennek az úrnak a vitézségéről meg a bátorságáról. De hát akárhogy áll is a dolog, Winkle úr eltűnt. Meg kell őt találni, Sam, meg kell őt találni és vissza kell hozni.
- De ha nem akar visszajönni, uram? - kérdezte Sam.
- Akkor kényszeríteni kell rá, Sam - felelte Pickwick úr.
- És ki lesz az, aki kényszeríteni fogja? - kérdezte Sam mosolyogva.
- Maga - felelte Pickwick úr.
- Igenis, uram.
Ezzel Sam kiment a szobából s csakhamar hallatszott, amint bezárta maga mögött a kaput. Két óra múlva visszajött, olyan nyugodt arccal mintha a lehető legközönségesebb megbízásban járt volna el s hírül hozta, hogy egy úriember, akinek a személyleírása teljesen ráillik Winkle úrra, aznap reggel Bristolba utazott a Royal szállodától induló postakocsin.
- Sam - szólt Pickwick úr, s megragadta inasa kezét -, maga igazán nagyszerű gyerek; megbecsülhetetlen ember. Utána kell utaznia, Sam.
- Igenis, uram - felelte Sam.
- Mihelyt nyomára lel, rögtön írja meg nekem, Sam - mondta Pickwick úr. - Ha maga elől is meg akarna szökni, akkor üsse le vagy zárja be. Mindenre felhatalmazom, Sam.
- Lesz rá gondom, uram - felelte Sam.
- Mondja meg neki - folytatta Pickwick úr -, mondja meg neki, mennyire fölizgatott, mennyire bánt és mennyire fölháborít, hogy ilyen különös viselkedésre ragadtatta magát.
- Megmondom, uram - felelte Sam.
- Mondja meg neki - folytatta Pickwick úr -, hogy ha magával együtt vissza nem tér ide, ebbe a házba, hát majd vissza fog jönni énvelem, mert magam megyek el érte és visszahozom.
- Ezt is megmondom neki, uram - felelte Sam.
- Mit gondol, Sam, megtalálja majd vajon? - kérdezte Pickwick úr, és komoly szemmel nézett Samre.
- Meg én - felelte Sam nagy önbizalommal -, megtalálom, uram, hacsak a föld el nem nyelte valahol.
- Hát akkor jól van - mondta Pickwick úr. - Induljon minél előbb, Sam.
Ezzel az utasítással Pickwick úr egy pénzösszeget nyomott hűséges inasa markába s meghagyta neki, hogy utazzék rögtön Bristolba, a szökevény felkutatására.
Sam becsomagolt egy útitáskába néhány szükséges apróságot és indulni készült. Amikor azonban a folyosó végére ért, egyszerre csak megállt, szép csöndesen visszaballagott és bedugta fejét a nappali szoba ajtaján.
- Uram - suttogta Sam.
- No, mi kell, Sam? - kérdezte Pickwick úr.
- Jól értettem, uram, amit rám bízott? - kérdezte Sam.
- Remélem, hogy jól - felelte Pickwick úr.
- Betű szerint értsem, amit a leütésről tetszett mondani, uram? - kérdezte Sam.
- Betű szerint - felelte Pickwick úr. - Szóról szóra. Tegye, amit jónak lát. Megmondtam, amit megmondtam.
Sam biccentett, hogy érti; aztán visszahúzta a fejét az ajtóból és jókedvűen vágott neki felfedező útjának.
Dostları ilə paylaş: |
