Charles dickens a pickwick klub

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Mi történt Pickwick úrral a Fleet-börtönben, milyen
foglyokkal találkozott és hogyan töltötte az éjszakát

Tom Roker úr, a porkoláb, aki Pickwick urat a börtönbe kísérte, lent, a rövid lépcső aljában jobbra fordult, s egy nyitva álló vasajtón keresztülvezette, azután egy másik rövid lépcsőn fel egy hosszú, keskeny, piszkos, alacsony, kikövezett folyosóra, amely mindegyik végében csak egyetlen ablakon keresztül kapott némi gyér világosságot.

- Ez a főlépcső - mondta, két kezét fesztelenül zsebre vágva, és Pickwick úr felé fordulva.

- Ó! - felelte Pickwick úr, letekintve a sötét nyirkos lépcsőn, amely egy egész sor dohos, komor föld alatti boltíves helyiségbe vezetett. - Ezek nyilván a kicsi pincék, ahol a foglyok csekély szénkészletüket tartják, ugye? A bejárat nagyon csúf, de a helyiségek bizonyára megfelelőek.

- Már hogyne volnának megfelelőek - mondta a porkoláb -, amikor sok olyan ember akad, aki jól érzi magát bennük. Ezek a mi föld alatti lakószobáink.

- Barátom - mondta Pickwick úr -, csak nem állítja komolyan, hogy ezekben a nyomorúságos lyukakban emberi lények laknak?

- Hogy nem állítom komolyan? - felelte Roker úr meglepetve és méltatlankodva. - Miért ne állítanám?

- Ott laknak! Odalent? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Igenis, ott laknak, odalent - felelte Roker úr -, ott élnek, sőt gyakran meg is halnak. Hát aztán, mi van ebben? Kinek lehet ez ellen kifogása? Nagyon jó lakások ezek, talán nem?

Minthogy Roker úr elég haragosan fordult Pickwick úr felé és a fogai között ugyancsak emlegette az ördögöt és az ördög hozzátartozóit, Pickwick úr jobbnak látta ezt a beszélgetést abbahagyni. Roker úr aztán megint felkapaszkodott egy lépcsőn, mely éppen olyan piszkos volt, mint az előbbi, amelyet az imént írtunk le; s Pickwick úr és Sam Weller úr nyomon követték.

- Íme - szólt Roker úr, lélegzetet véve, amikor egy emelettel följebb megint egy folyosóra értek, amely éppen olyan kiterjedésű volt, mint az alsó. - Innen nyílik az étterem; efölött van még egy emelet s azután jön a padlás; az a szoba, ahol ma éjjel aludni fog, a porkoláb-szoba; az erre van... csak tessék jönni.

Miután mindezt egy szuszra elmondta, Pickwick úrral és Sammel együtt, akik mindig a nyomában voltak, megindult fölfelé egy másik lépcsőn.

Ez a lépcső több alacsony ablakon át kapott világosságot, s ezek az ablakok egy homokkal behintett udvarra nyíltak, melyet magas téglafal vett körül, hegyes vascövekekkel a tetején.

Miként Roker úr felvilágosításából kiderült, ez volt a labdázó tér, s ugyanennek az úri­ember­nek az állítása szerint a börtönnek a Farringdon utcával határos részén volt még egy kisebb tér, amelyet “Festett udvarnak” neveztek; valaha ugyanis a legkülönbözőbb hadihajók kép­másai voltak láthatók kifeszített vitorlával az udvar falán, meg más egyéb művészi ábrázolások, melyeket egy régi bebörtönzött festő mázolt oda ráérő idejében.

Roker úr, miután mindezt előadta - nyilvánvalóan nem annyira Pickwick úr okulására való tekintettel, mint inkább azért, hogy könnyítsen a lelkén ezeknek a fontos körülményeknek az elmondásával -, végül egy újabb folyosóra ért, s ennek a folyosónak a túlsó végén befordult egy kis benyílóba, kinyitotta az ajtót, amely egy nem éppen barátságos helyiségbe szolgált, ahol nyolc-kilenc vaságy állt.

- Tessék - mondta Roker úr, a nyitott ajtó kilincsét fogva és diadalmas arccal nézett Pickwick úrra. - Ez aztán a szoba!

A szoba láttára azonban Pickwick úr arcán olyan halványan derengett csak az elragadtatás, hogy Roker úr a megértő szellemet Samuel Weller úrban iparkodott föllelni, aki eddig méltóságteljesen hallgatott.

- Ez aztán a szoba, fiatalember - ismételte Roker úr.

- Látom - felelte Sam, és bólintott egyet nagy nyugalommal.

- Ilyen szobát még a Farringdon-Hotelben sem nyitnának, igaz-e? - kérdezte Roker úr önelégült mosollyal.

Felelet helyett Sam Weller úr szép lassan és minden erőlködés nélkül behunyta a fél szemét, ami jelenthette azt is, hogy ő is így gondolja, jelenthette azt is, hogy ő nem így gondolja, és azt is, hogy egyáltalán semmit sem gondol erről az egészről: ahogy az embernek jobban esett. Weller úr, miután ezt a műveletet végrehajtotta és megint kinyitotta a szemét, azzal a kérdéssel fordult Roker úrhoz, hogy melyik is hát az a különös ágy, amelyben állítólag úgy lehet aludni, mint a bunda.

- Ez itt ni - válaszolta Roker, s egy nagyon ócska ágyra mutatott a szögletben. - Mindenki elalszik benne, akár akar, akár nem.

- Hiszen akkor ehhez képest a mákony semmi - felelte Sam, s mélységes undorral nézte a szóban forgó bútordarabot.

- Hát persze hogy semmi - mondta Roker úr.

- És felteszem - mondta Sam, miközben rásandított a gazdájára, mintha azt akarta volna látni, nincs-e az arcán valami nyoma annak, hogy elhatározását az eddigi események megingatták -, és felteszem, hogy a többiek, akik itt hálnak, igazi úriemberek.

- Magától értetődik - mondta Roker úr. - Az egyik naponként hat kanna sört iszik, a szivar pedig soha ki nem alszik a szájában, még ebéd közben sem.

- Ez már aztán az előkelő ember - mondta Sam.

- Egy-á, kérem, egy-á - felelte Roker úr.

Pickwick urat azonban még ez sem riasztotta vissza, sőt, határozottan kijelentette, hogy egy éjszakára kipróbálja az ágy altató hatását; s miután Roker úr még tudtára adta, hogy lefekhetik, amikor akar, ő maga minden további bejelentés vagy formalitás nélkül eltávozott, s Pickwick urat Sammel együtt magára hagyta a folyosón.

Sötétedni kezdett, ami annyit jelentett, hogy a falak között, ahová soha be nem hatolt a világosság, az odakint leszálló éjszaka tiszteletére meggyújtottak egy pár gázlángot. Minthogy meglehetősen meleg volt az idő, a folyosó két oldaláról nyíló sok pici szoba lakója félig nyitva hagyta az ajtaját, s Pickwick úr nagy érdeklődéssel és kíváncsian bekandikált, amint végigment a folyosón. Emitt négy-öt tagbaszakadt alak; alig látszottak ki a sűrű füstfelhőből, félig kiürült söröskancsók mellett vitatkoztak és lármáztak, vagy pedig piszkos kártyával játszottak. A szomszéd szobában egy magános férfi tűnt a szemébe, aki egy faggyúgyertya gyér világánál egy elsárgult, szétrongyolódott okmány fölött gubbasztott, amelynek színét vette a por s amelyet kirágott az idő, és már talán századszor írta le a szenvedéseit egy hosszú folyamodványban, valami nagy úr számára, akinek ez sohasem fog a szeme elé kerülni és sohasem fogja a szívét megindítani. A harmadik szobában egy embert látott, egy asszonnyal meg egy rakás gyerekkel, amint nyomorúságos ágyat vetett a padlón, meg egy pár széken, hogy a legapróbbakat elhelyezhesse éjszakára. A negyedik, az ötödik, a hatodik és a hetedik szobában egyre nagyobb és nagyobb volt a lárma meg a kártyázás, a sörszag meg a dohányfüst.

A folyosókon, de különösen a lépcsőkön tömegesen járkáltak az emberek, akik kijöttek a szobájukból - sokan azért, mert a szobájuk rideg és magányos volt, sokan pedig azért, mert fullasztó volt és zsúfolt -, a legtöbben pedig azért, mert nem találták a helyüket és sehogyan sem tudták kitalálni, hogy tulajdonképpen mihez is fogjanak. Volt itt minden rendű és rangú ember, daróc zubbonyos napszámostól kezdve a tönkrement pazarlóig, aki török hálóköntöst viselt, melyből kilátszott mind a két könyöke; de valamennyinek volt egy közös vonása - az a fásult, börtönlevegőtől sápadt és közömbös arc, az a hányaveti, hencegő, nyugtalan viselkedés, amit szóval nem lehet leírni, amiről azonban egy szempillantás alatt mindenki fogalmat alkot­hat magának, aki akar, csak tegye be a lábát a legelső adósok börtönébe és vegye szemügyre a legelső csoportot, amellyel találkozik, miként Pickwick úr tette.

- Az lep meg, Sam - mondta Pickwick úr, a lépcső vaskorlátjára támaszkodva -, az lep meg, Sam, hogy az adósok bebörtönzése nem is tekinthető büntetésnek.

- Úgy gondolja, uram? - kérdezte Sam.

- Nézze csak, ezek a fickók hogy isznak, hogy dohányoznak, hogy zajonganak - felelte Pickwick úr. - Lehetetlen, hogy nagyon a szívükre vegyék a dolgot.

- Ez az, uram, ez az - mondta Sam. - Persze hogy nem veszik nagyon a szívükre, mindennap ünnepet tartanak, söröznek, kugliznak. De vannak azután mások, akik nagyon is lelkükre veszik... azok a kétségbeesett emberek, akik se nem sörözhetnek, se nem kuglizhatnak, akik örömest kifizetnék adósságukat, ha volna miből, s akik nagyon elkeserednek, amikor lakat alá kerülnek. Mondok valamit, uram: azoknak, akik a kocsmában lopják a napot, nem árt a börtön; de azoknak, akik mindig dolgoznak, ha van munkájuk, azoknak nagyon is megárt. Nem igazságos osztály ez, ahogy az apám szokta mondani, ha grogjában nem ugyanannyi rumot kap, mint vizet... nem igazságos osztály... ez a dolog bibije.

- Igaza van, Sam - mondta Pickwick úr némi tűnődés után -, tökéletesen igaza van.

- Itt-ott akad talán köztük becsületes ember is - jegyezte meg Sam Weller úr eltöprengve -, akinek ínyére van a dolog; de amennyire vissza tudok emlékezni, még senkitől sem hallottam, kivéve azt a barna kabátos, maszatos képű kis embert, s azzal is csak a megszokás mondatta.

- Ki volt az? - kérdezte Pickwick úr.

- Ez az, amit senki sem tudott meg soha - felelte Sam.

- Mit követett el?

- Csak azt tette, amit nálánál sokkal híresebb emberek is megtettek fiatalságukban - felelte Sam -, tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért.

- Más szóval, adósságba verte magát, mi? - kérdezte Pickwick úr.

- Eltalálta, uram - felelte Sam. - S ennélfogva végül is ide került. Nem sokkal tartozott... mindössze kilenc fontot követeltek rajta és ennek az ötszörösét még a perköltségekért; s valahogyan mégis tizenhét esztendeig ült itt a börtönben miatta. S ha barázdás lett is az arca, a piszok beborította, mert a maszatos arca meg a barna kabátja szakasztott olyan volt a kisza­baduláskor, mint mikor behozták. Csendes, jámbor kis emberke volt, aki mindig szívességeket tett másoknak, vagy labdázott és sohasem nyert; végül a börtönőrök annyira megszerették, hogy minden este meghívták a szobájukba, ahol elbeszélgetett velük, meg történeteket mesélt nekik, meg minden. Egy este szokás szerint megint bent volt s egészen egyedül egy öreg cimborájával, aki a kulcsokat őrizte, amikor egyszerre csak megszólalt: “Bill, nem voltam már kint a piactéren (a Fleet Streeten tartották akkoriban a vásárt)... nem voltam kint a piactéren, Bill - azt mondja -, már tizenhét esztendeje”... “Tudom, hogy nem voltál” - feleli a börtönőr, s tovább szívja a pipáját. - “Szeretném látni csak egy percre, Bill” - mondja a kis ember. - “Meghiszem azt” - feleli a börtönőr, s nagyokat pöfékel, mintha nem értené, hogy mit akar mondani a másik. - “Bill - mondja megint a kis ember, most már élénkebben - hiába, fejembe vettem ezt a dolgot. Látni szeretném még egyszer az utcát, mielőtt meghalok; s ha a guta közben meg nem üt, öt perc múlva újra itt leszek”... “De mi lesz énvelem, ha csakugyan megüt a guta?” - kérdi a porkoláb. - “Ej - feleli a kis ember -, aki engem megtalál, az majd behoz ide, mert a jegyem a zsebemben van: 20. szám, Étterem-lépcső”... Ami igaz is volt, mert ha egy új lakóval akart megismerkedni, mindig kihúzta zsebéből összegyűrt kis névjegyét, megmondta a szobaszámát, de semmi egyebet, úgyhogy nem is hívták másképp, mint Húszas számnak. A börtönőr farkasszemet nézett vele egy darabig, s végül ünnepélyes hangon így szólt: “Húszas szám, én megbízom benned; nem fogod bajba keverni öreg cimborádat”... - “Nem, édes öregem - felelte a kis ember -, nem vagyok én olyan hitvány ember” - s ezzel nagyot ütött a mellényére s mindkét szemén könny rezgett, ami már csak azért is rendkívüli dolog volt, mert mindenki tudta róla, hogy soha nedvesség nem érte az arcát. Kezet adott a börtönőrnek és kiment...

- És vissza sem jött soha többé - mondta Pickwick úr.

- Ez egyszer nem találta el, uram - felelte Sam Weller úr -, mert visszajött az, két perccel korábban, mint kellett volna, éktelenül dühöngve; majdnem elgázolta egy bérkocsi, mesélte; ő nem szokta meg az ilyesmit, s kutya legyen, ha panaszt nem emel emiatt a polgármesternél. Végre sikerült lecsillapítani és álló öt esztendeig még csak ki sem dugta az orrát a börtön kapuján.

- S mikor letelt az öt esztendő, akkor meghalt, ugye? - kérdezte Pickwick úr.

- Dehogy halt meg, uram - felelte Sam. - Sőt, kedve szottyant megkóstolni a sört egy új kocsmában, amelyet a börtönépület mellett nyitottak. Olyan szép ivószobája volt ennek a kocsmának, hogy a fejébe vette, hogy ő minden este odamegy; jó darabig ezt is csinálta, de egy negyedórával kapuzárás előtt mindig szép csöndesen hazajött, ami nagyon szép és jó dolog volt. Végül aztán már annyira nekiadta magát a korhelykedésnek, hogy megfeledkezett az időről, vagy pedig nem is törődött vele és mindig később jött haza, míg végre egy este akkor ért a kapuhoz, amikor öreg cimborája már meg akarta fordítani a kulcsot a zárban. “Várj, Bill, várj!” - mondta a porkolábnak. - “Ejnye már, Húszas szám, hát te még nem vagy idehaza? - kérdi a börtönőr. - Azt hittem, hogy már régen megjöttél”... “Még nem” - felelte a kis ember mosolyogva. - “Akkor mondok valamit, édes cimborám - szólt a börtönőr nagyon lassú hangon, és nagyon bosszúsan nyitott neki kaput. - Úgy látom, hogy újabban rossz társaságba keveredtél, amit nagyon sajnálok. Nem akarok goromba lenni hozzád, de ha hozzá nem szoksz újra a rendes élethez, és ha nem tudsz hazajárni a kellő időben, akkor olyan igaz, mint ahogy itt állok, hogy én be se eresztelek többé!” A kis ember ijedtében egész testében remegni kezdett és azóta soha ki sem tette a lábát a börtönből!

Ahogy Sam befejezte, Pickwick úr megindult lefelé a lépcsőn s miután odalent a “festett udvaron” fel-alá sétált egy darabig elgondolkozva - alig lézengtek itt egynéhányan, mert már késő este volt -, kijelentette Weller úrnak, hogy ideje volna lefeküdni; keressen magának szállást egy közeli fogadóban és másnap reggel jöjjön el ismét idejekorán, hogy elhozathassa holmiját a szállóból. Samuel Weller úr tette magát, mintha készséggel engedelmeskednék a parancsnak, de azért nagyon észre lehetett venni rajta, hogy haragszik. Sőt, annyira ment, hogy több ízben, bár eredménytelenül, célzott arra, hogy illő volna, ha éjszakára itt vetne magának ágyat a földön; de minthogy Pickwick úr süket maradt a célzásokra, Sam végre visszavonult.

Nem szabad elhallgatnunk azt a körülményt, hogy Pickwick úr nagyon levert és csüggedt volt - nem azért, mintha nem akadt volna társasága, hiszen a börtön tele volt és egy üveg bor minden további bemutatkozási ceremónia nélkül egyszerre megszerezte volna neki néhány válogatott úriember szíves barátságát, de magányosnak érezte magát a durva csőcselék között, s kedvét szegte, bátorságát vette az a gondolat, hogy fogoly és rab, a kiszabadulás minden reménye nélkül. De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kiváltsa magát és ezzel igazolja Dodson és Fogg spekulációját.

Ebben a lelkiállapotban tért vissza az étterem folyosójára s lassú léptekkel járt fel-alá. Tűrhetetlenül piszkos volt ez a hely, s a dohányfüst fullasztó. Egyre nyíltak-csukódtak az ajtók, ahogy az emberek ki- és bejártak, s a beszélgetésük és a lépteik zajától szüntelenül hangos volt a folyosó. Karonülő gyermekével egy fiatal asszony, aki olyan sovány volt s olyan kiéhezett, hogy alig vonszolta magát, a folyosón járt fel és alá és az urával beszélgetett, mert másutt nem találkozhattak. Amint Pickwick úr mellett elhaladtak, az asszony hangosan feljajdult, s aztán egyszerre olyan keserves zokogásban tört ki, hogy a falhoz kellett támaszkodnia, míg a férfi karjára vette a gyermeket és igyekezett csitítgatni az asszonyt.

Pickwick úr igazán olyan érzékeny hangulatában volt, hogy nem bírta nézni őket, felment hát inkább szobájába.

Ámbár a porkoláb szobája nagyon kényelmetlen és barátságtalan volt (bútorzat és fölszerelés tekintetében legalábbis százszorta rosszabb, mint egy vidéki börtön közös betegszobája), mégis pillanatnyilag megvolt az az előnye, hogy Pickwick urat kivéve, nem tartózkodott benne senki. Odaült kis vaságya lábához és kezdte számítgatni, hogy évente átlag mennyi jövedelmet húzhat a porkoláb ebből a piszkos szobából. Miután e művelet révén arra az eredményre jutott, hogy legalábbis annyit hoz, mint egy kis utca London külvárosában, azon kezdett töprenkedni, hogy ugyan mi csábíthatta azt a barna legyet, mely a nadrágján mászott fölfelé, ebbe a szűk börtönbe, amikor annyi szellős lakás közt válogathat - s elmélkedésében végül arra a megcáfolhatatlan következtetésre jutott, hogy a légy okvetlenül bolond. Miután ezt is sikerült így tisztáznia, ráeszmélt arra is, hogy álmos, minélfogva előszedte hálósipkáját, amit aznap reggel előrelátóan zsebre vágott, kényelmesen levetkőzött, ágyba feküdt és elaludt.

- Bravó! Bokázni... Egyet jobbra, egyet balra... csak rajta, Zephyr! Kössenek föl, ha nem az operaházban van a helyed. Balett-táncosnak születtél! Járd csak, járd! Ihaj-csuhaj!

Ezek a harsogó nevetéssel kísért lármás kiáltások verték fel Pickwick urat mély álmából, ami a valóságban csak egy fél óráig tartott ugyan, de az alvónak mégis úgy rémlett, mintha három-négy hétig is tartott volna.

Alig csöndesedett el a zaj, amikor a szoba ismét úgy megrázkódott, hogy az ablakok csörömpölni kezdtek és az ágyak megremegtek. Pickwick úr megint felriadt és pár percig néma csodálkozással nézte, hogy mi folyik a szeme előtt.

A szoba közepén ugyanis egy zöld kabátba, rövid bársonynadrágba és szűk gyapjúharisnyába öltözött ember dudaszó mellett egy nagyon jól ismert táncot lejtett, mókás bájjal és könnyedséggel, s a ruhája meg a tánca együttvéve a lehető legképtelenebb dolog volt a világon. Egy másik alak, aki nyilván teljesen részeg volt, s akit valószínűleg a pajtásai löktek az ágyába, most a lepedőkbe burkolózva felült, s amennyire emlékezőtehetségéből telt, rend­kívül fájdalmas, meghatott hangon és hasonló arckifejezéssel egy útszéli dalt énekelt; míg egy harmadik, aki szintén az ágyában ült, szakértő arccal tapsolt a két művésznek, s egyre buz­dította őket, kitörő lelkesedéssel - ugyanúgy, ahogy az imént már Pickwick urat is felzavarta az álmából.

Ez az utóbbi alak valóságos mintaképe volt az úriemberek ama fajtájának, amelyet ilyen tökéletes kivitelben csak effajta helyeken lehet megtalálni - tökéletlenebb formában esetleg az istállók és a csapszékek körül lézengenek, de teljes pompájukban csakis ezekben a melegágyakban virulnak ki, melyeket a törvényhozói bölcsesség mintha csak egyenesen és kizárólag az ő tenyésztésükre létesített volna.

Hórihorgas, barna képű férfi volt, hosszú, fekete hajjal és sűrű, bozontos pofaszakállal, mely az álla alatt összeért. Nyakkendőt nem hordott, mert egész áldott nap labdázott, s nyitott inggallérja lévén, a szakálla teljes mértékben érvényesült. Fején tizennyolc pennys tarka francia sipkát viselt, melynek lecsüngő bojtja nagyon jól illett a durva barchet ujjashoz. Lábszárait, amelyek hosszúságuk miatt fölöttébb véznák voltak, oxfordi bugyogó fedte, mely nagyon alkalmas volt arra, hogy kiemelje végtagjainak arányos mivoltát. Mivel hanyagul volt becsatolva, sőt mi több, tökéletlenül volt begombolva, nem éppen kecses ráncokban simult egy pár letaposott sarkú cipő fölé, úgyhogy egy pár piszkos, fehér harisnya is kikandikált alóla. Volt az egész ember lényében valamiféle tolvaj- és csavargószerű elegancia és valamiféle hetvenkedő zsiványság, s ez mindennél többet ért.

Ez az alak vette észre legelőször, hogy Pickwick úr nézi őket, mire intett Zephyrnek és gúnyos komolysággal arra kérte, hogy föl ne keltse ezt az urat.

- Ó, hogy az a Jóisten áldja meg ezt a derék úriembert! - mondta Zephyr megfordulva, és nagy meglepetést színlelve. - De hiszen már felébredt! Jó reggelt, uram. Hogy van, hogy van? Mit csinál a Mary meg a Sarah, uram? És hogy van a kedves öreg nagysága odahaza? Legyen olyan szíves, uram, s a legelső csomagba, amit küld, pakolja majd be az üdvözleteimet is és írja meg, hogy már előbb elküldtem volna neki, csak attól féltem, hogy összetörnek majd a szekéren.

- Ne zaklassa az urat ilyen üres locsogással - szólt közbe a pofaszakállas úr tréfás hangon -, amikor látja, hogy mennyire szeretne már inni valamit. Miért nem kérdi meg tőle inkább, hogy mit innék?

- Uramfia, erről egészen megfeledkeztem - felelte a másik. - Mit parancsol, uram? Tetszik portói vagy talán inkább sherry? A világos sört is nagyon ajánlhatom, kérem, vagy talán mégis inkább barna sört innék, uram? Engedje meg, hogy a hálósipkáját felakasszam.

S azzal, se szó, se beszéd, lekapta Pickwick úr fejéről a nevezett ruhadarabot, s egy szem­pillantás alatt a részeg ember fejébe nyomta, aki szentül meg lévén győződve arról, hogy egy nagyszámú társaságot mulattat, folytatta az útszéli nóta dúdolását a lehető legbánatosabb hangon.

Önmagában véve nagyon elmés tréfa lehet valakinek a fejéről lekapni a hálósipkát és egy szurtos képű, ismeretlen úriembernek a fejébe nyomni, de az is kétségtelen, hogy a kockázatos tréfák osztályába tartozik. Minthogy Pickwick úr is ebből a szemszögből nézte a dolgot anélkül, hogy csak a legcsekélyebb jellel is elárulta volna szándékát, mint a villám kiugrott az ágyból s úgy mellbe vágta Zephyr urat, hogy ennek egyszerre elállt a lélegzete; s miután visszaszerezte hálósipkáját, nagy bátran védelmi állásba helyezkedett.

- No most gyertek! - kiáltotta Pickwick úr, lihegve a haragtól meg a rendkívüli erőkifejtéstől. - No csak gyertek, mind a ketten... mind a ketten!

S a szívélyes felszólítás után a Pickwick Klub kiváló elnöke derekasan forgatni kezdte az öklét, hogy tudományának fitogtatásával ráijesszen ellenfeleire.

Pickwick úrnak ez a fölöttébb váratlan hősies magatartása hatott-e az ellenfeleire, vagy az a bonyolult mód, ahogy kiugrott az ágyból és teljes súlyával nekiesett a dudás alaknak, nem tudjuk - elég az hozzá, hogy ezek valóban meg voltak hatva, s ahelyett, hogy szörnyű mészár­lást rendeztek volna, miként Pickwick úr biztosra vette, egyszerre elhallgattak, egy darabig bámész szemmel néztek egymásra, s azután hangosan elnevették magukat.

- Hiszen maga nagyszerű gyerek - mondta Zephyr - s nekem nagyon tetszik a viselkedése. De most bújjon vissza az ágyba, mert különben meghűti magát. Remélem, hogy nem neheztel ránk? - s egyúttal nyújtotta feléje a kezét, mely akkora volt, mint azok az óriási összevarrott ujjak, amelyek néha a kesztyűs boltok fölött lógnak.

- Ó, a világért sem - felelte gyorsan Pickwick úr, mert most, hogy izgatottsága elpárolgott, kezdte érezni, hogy fázik a lába.

- Engedje meg, uram, hogy én is kezet szorítsak önnel - szólt a pofaszakállas úriember választékos hangon s nyújtotta a jobb kezét.

- Ezer örömmel, uram - válaszolta Pickwick úr, aztán egy hosszú és ünnepélyes kézszoron­gatás után megint bebújt az ágyba.

- Smangle a nevem, kérem - mondta a pofaszakállas úriember.

- Ó - mondta Pickwick úr.

- Az én nevem Mivins - mondta a harisnyás ember.

- Örvendek a szerencsének - szólt Pickwick úr.

- Hm - köhögött egyet Smangle úr.

- Parancsol? - kérdezte Pickwick úr. - Szólt valamit, uram?

- Nem, semmit, uram - felelte Smangle úr.

- Azt hittem, hogy mondott valamit, uram - mondta Pickwick úr.

Mindez igazán nagyon kedves és szeretetre méltó volt; de hogy még jobban össze­melegedjenek, Smangle úr biztosította róla Pickwick urat, hogy előtte mindig szent egy igazi úriember érzékenysége; amely nyilatkozata igazán a becsületére vált, mert józan ésszel nem lehetett feltenni róla, hogy érti is, amit mondott.

- Csődöt kér maga ellen? - kérdezte Smangle úr.

- Mit csinálok? - kérdezte Pickwick úr.

- Csődöt kér maga ellen... A Portugál utcai törvényszék előtt... Hiszen tudja... A csőd­törvényszék...

- Ó, nem - felelte Pickwick úr. - Nem, dehogy.

- Vagy talán kiszabadul? - kérdezte Mivins.

- Sajnos, attól félek, hogy nem - felelte Pickwick úr. - Nem vagyok hajlandó kártérítést fizetni, s ezért kerültem ide.

- Úgy? - mondta Smangle úr. - Engem az irodalom tett tönkre.

- Ó, talán könyvkiadó, uram? - kérdezte Pickwick úr gyanútlanul.

- Könyvkiadó? Isten ments, dehogy! Odáig még nem süllyedtem. Egyáltalában nem vagyok iparos. Én a váltóirodalmat értettem.

- Ó, hát ezt nevezi irodalomnak. Értem - felelte Pickwick úr.

- Teringettét! Egy úriembernek számolnia kell a balszerencsével - tette hozzá Smangle. - Hát aztán? Itt ülök a Fleet-börtönben. Jó, annyi baj legyen. Hát aztán? Mit árt ez nekem?

- Semmit - felelte Mivins úr.

S igaza is volt, sőt, a dolog nemcsak hogy nem ártott Smangle úrnak, hanem még inkább javított a helyzetén, mert a váltója révén, ami őt a börtönbe juttatta, ingyen jutott bizonyos ékszerek birtokába, amelyek már jóval előbb a zálogházba vándoroltak.

- Jól van, jól - mondta Smangle úr -, de hát ez így nagyon száraz mulatság. Öblítsük meg a gigánkat egy csöpp sherryvel; az fizet, aki legutoljára érkezett. Mivins majd felhozza, én meg segítek kiinni. Ez az igazságos és úri munkamegosztás. A rézangyalát!

Pickwick úr nem akart egy újabb verekedést megkockáztatni, örömmel fogadta hát az indítványt és átadta a pénzt Mivinsnek, aki sietett le az étterembe, minthogy már tizenegy óra felé járt az idő.

- Hm, izé - fordult Smangle úr súgva Pickwick úrhoz, ahogy a barátja elhagyta a szobát. - Mit is akarok mondani. Mennyit adott neki?

- Egy fél aranyat - felelte Pickwick úr.

- Pokolian kedves és mulatságos finom úriember ez a Mivins - mondta Smangle úr -, ördöngösen jópofa, tudja, kérem. Nincs még egy ilyen a világon, hanem... hanem azért...

Smangle úr elhallgatott és kétkedve kezdte csóválni a fejét.

- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy képes volna a pénzt a maga céljaira felhasználni? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, dehogy! Isten ments, ezt egy szóval sem mondtam; ellenkezőleg, határozottan kijelent­hetem, hogy pokolian tisztességes fickó - felelte Smangle úr. - Csak úgy gondolom, hogy talán nem ártana, ha valaki utánamenne és megnézné, hogy véletlenül nem dugja-e be a nyelvét a korsóba, vagy a lépcsőn felfelé jövet, vigyázatlanságból nem veszti-e el a visszajáró pénzt. Hé, maga ott, menjen csak és nézzen utána, hogy mit csinál az az úr!

Ezt a felszólítást egy félénk tekintetű, szerény viselkedésű kis emberhez intézte, akinek öltözete nagy szerénységet árult el, s aki egész idő alatt az ágyán gubbasztott; látszott rajta, hogy újdonsült fogoly, aki még nem tért magához az ijedtségből.

- Hiszen tudja, hogy hol van az étterem - mondta Smangle úr. - Szaladjon csak le és mondja meg annak az úrnak, hogy majd segít neki a korsót felhozni. Azazhogy... várjon csak... Mondok valamit... Tudja-e, hogyan foghatnánk ki rajta a legjobban? - kérdezte Smangle úr furfangos pillantással.

- Hogyan? - kérdezte Pickwick úr.

- Üzenje meg neki, hogy a megmaradt pénzért szivart hozzon. Óriási ötlet! Szaladjon gyorsan és mondja meg neki, érti? Nem fog kárba veszni a szivar - folytatta Smangle Pickwick úrhoz fordulva. - Majd én elszívom őket.

Ez olyan kitűnő és leleményes hadicsel volt, s olyan rendíthetetlen nyugalommal és hidegvérűséggel hajtották végre, hogy Pickwick úr még az esetben sem akadályozta volna meg őket benne, ha módjában lett volna. Csakhamar megjött Mivins úr és meghozta a sherryt; Smangle úr töltött belőle két kis repedt ibrikbe, tapintatosan megjegyezve (önmagára célzott), hogy ilyen körülmények között egy úriember nem lehet válogatós és ő a maga részéről nem röstell a kancsóból inni. S hogy szavának álljon, egy hajtással félig ki is ürítette a kancsót a jelenlevők egészségére.

Miután ilyen módon nagy egyetértés támadt köztük, Smangle úr a társaságot különböző regényes kalandok elbeszélésével kezdte mulattatni, amelyek mind vele történtek meg, s egy rendkívül érdekes adomát is beleszőtt, amely egy telivér lóról és egy nagyszerű zsidó nőről szólt, akik mind a ketten csodálatos szépségek voltak, s akikért nagy vetélkedés folyt az Egyesült Királyság arisztokráciájának és nemességének köreiben.

Még mielőtt az úriember befejezte volna életrajzának ezeket a finom részleteit, Mivins úr már régen bebújt az ágyába és elkezdett hortyogni; Smangle úr élményeinek élvezetét teljesen átengedte a félénk idegennek és Pickwick úrnak.

Egyébként ez a két utóbbi úr sem okult sokat azokon a megindító fejezeteken, amelyeket Smangle úr előadott. Pickwick úr már jó ideje erősen bóbiskolt, amikor homályosan úgy rémlett neki, hogy a részeg ember újra nótázni kezdett, mire Smangle úr a vizeskancsóval udvariasan figyelmeztette, hogy a hallgatóságnak pillanatnyilag nincs kedve zenét hallgatni. De azután egyszerre elnyomta az álom Pickwick urat és csak arra riadt fel egyszer, hogy Smangle úr még mindig egy hosszú történetet mesél, amely oda lyukadt ki, hogy egy bizonyos alkalommal, ahogyan körülményesen előadta, egy füst alatt váltóra fölszedett egy csomó pénzt és rászedett egy úriembert.