NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET amely leírja, hogy Samuel Weller úr miképpen lett tanúja egy
megható családi jelenetnek. Pickwick úr egy körutazást tesz
a kis világban, ahol lakik, és elhatározza, hogy a jövőben
olyan ritkán fog belevegyülni, amennyire csak lehetséges
Samuel Weller úr néhány nappal azután, hogy őt is bebörtönözték, egy reggel, miután a lehető legnagyobb gonddal kitakarított a gazdája szobájában és kényelmesen leültette őt könyvei és írásai mellé, visszavonult egy-két órára, hogy a legjobb tehetsége szerint eltöltse ezt az időt. Szép reggel volt és Samnek az jutott eszébe, hogy egy korsó barna sör a szabadban éppen olyan jó kis negyedórai élvezet volna, mint akármilyen más mulatság, amit megengedhet magának.
S ha már erre a végeredményre lyukadt ki, hát le is ment egyenesen a söntésbe. Kifizette a sört, s azonkívül megkapta a tegnapelőtt-előtti újságot is, elsétált a tekepályára, letelepedett egy padra, hogy roppant higgadtan és tervszerűen mulattassa magát.
Mindenekelőtt egy üdítő kortyot húzott a korsóból, aztán föltekintett az ablakra, ahol egy ifjú hölgy krumplit hámozott, s a kisasszonyt egy önzetlen és érdek nélküli kacsintással tisztelte meg. Aztán kibontotta az újságot és úgy hajtogatta össze megint, hogy a rendőri hírek legyenek kívül; s minthogy ez nagyon nehéz és fárasztó munka volt, mert egy kis szél is fújdogált, utána újabb korty sörrel üdítette fel magát. Aztán elolvasott két sort az újságból, s hirtelen abbahagyta, hogy két játékosban gyönyörködjön, akik éppen akkor fejeztek be egy játszma “racket” nevű labdajátékot. Sam a játszma végén egy harsány “Jól van!”-nal fejezte ki tetszését, majd körülnézett a jelenlevőkön, mintha tudni akarná, hogy azok is egy véleményen vannak-e vele. Ilyenformán azonban kénytelen volt újra fölnézni az ablakra, mert az ifjú kisasszony még mindig ott állt, s már csak az udvariasság is megkövetelte, hogy ismét rákacsintson és némajátékkal jelezze, hogy ezt a korty sört most az ő egészségére issza; majd vasvilla pillantásokat vetett egy apró gyerekre, aki ezt az utóbbi tevékenységét tágra meredt szemmel bámulta; aztán keresztbe vetette a lábát és két kezébe fogva az újságot, komolyan olvasni kezdte.
Még alig volt ideje elmélyedni az újságolvasásban, amikor hirtelen úgy rémlett neki, hogy valahonnét messziről az ő nevét kiabálják. Nem is tévedett, mert hamarosan szájról szájra adták, s néhány másodperc múlva csak úgy harsogott a levegő a “Weller!” kiáltásoktól.
- Itt vagyok! - bömbölte Sam dörgő hangon. - Mi baj van? Ki keres? Talán egy futár érkezett azzal a hírrel, hogy kigyulladt a kastélyom?
- Valaki keresi magát, ott várja az előcsarnokban - mondta egy férfi, aki ott ácsorgott a közelben.
- Nem vigyázna addig erre az újságra meg erre a korsóra, öregem? Legyen olyan jó - mondta Sam. - Megyek már. Atyaisten, hiszen még akkor sem üthetnének nagyobb lármát, ha a törvény elé idéznének! - jelentette ki Sam, s egyúttal szelíden rácsapott a már említett gyermek fejére, akinek sejtelme sem volt arról, hogy a kérdéses ember éppen mellette áll s torkaszakadtából kiabálta tovább a “Weller!” nevet. Aztán keresztülvágott az udvaron és felszaladt a lépcsőn, be az előcsarnokba. Az első dolog, ami itt a szemébe ötlött, szeretett apjaura volt, aki az egyik legalsó lépcsőfokon üldögélt és félpercenként teli tüdőből elordította magát, hogy: “Weller!”
- Ne ordíts már úgy, öregem - mondta Sam mérgesen, amikor az öreg megint elkiáltotta magát. - Hiszen már úgy ég a képed, mint egy kétségbeesett üvegfúvóé. Mi baj van?
- Ó! - mondta az öregúr -, már attól kezdtem félni, hogy elmentél sétálni a ligetbe, Sammy.
- Nono - mondta Sam -, ne gúnyolódj a kapzsiságod nyomorult áldozatán. S minek ültél le arra a grádicsra? Nem itt lakom.
- Nagyszerű mulatságot szereztem neked, Sammy - mondta idősb Weller úr és fölállt.
- Várj csak egy pillanatig - mondta Sam -, hiszen csupa mész a hátad.
- Jól van, Sammy, csak porold le - mondta idősb Weller úr, ahogy a fia tisztogatni kezdte a kabátját. - Még sértésnek vehetnék, ha itt valaki fehérre meszelt ruhában sétál, igaz-e, Sammy?
Minthogy Weller úron most már kétségbevonhatatlan jelei mutatkoztak egy közelgő nevetőgörcsnek, Sam közbevágott, hogy elhallgattassa.
- Maradj már nyugton - mondta Sam. - Még ilyen embert se láttam életemben. Mi a csudán nevetsz már annyira?
- Sammy - mondta Weller úr, a homlokát törölgetve - attól félek, hogy a végén gutaütést kapok a sok nevetéstől, édes fiam.
- Hát minek játszol akkor az életeddel? - kérdezte Sam. - Halljuk hát, mit akartál mondani?
- Mit gondolsz, kit hoztam magammal, Sammy? - kérdezte Weller úr, s egy-két lépést hátrált, miközben felbiggyesztette a száját és felhúzta a szemöldökét.
- Pell urat? - kérdezte Sam.
Idősb Weller úr tagadólag rázta a fejét s a kivörösödött ábrázata majd szétfeszült a nevetéstől.
- Talán a himlőhelyes embert? - találgatta Sam.
Weller úr megint csak a fejét rázta.
- Hát akkor kit? - kérdezte Sam.
- A mostohaanyádat, Sammy - felelte idősb Weller úr. S szerencse is volt, hogy végre kibökte, mert különben az ábrázata a természetellenes megfeszítés következtében okvetlenül szétpukkadt volna.
- A mostohaanyádat, Sammy - mondta idősb Weller úr -, meg a vörös orrú embert, édes fiam, a vörös orrú embert! Hahaha!
Erre aztán Weller úron kitört a nevetőgörcs, Sam pedig lassan elvigyorodott, s a képe egyre jobban kiszélesedett a vigyorgástól.
- Velem jöttek, hogy egy kicsit a lelkedre beszéljenek, Sammykém - mondta idősb Weller úr, s a szemét törülgette.
- De aztán el ne áruld egy szóval sem, hogy kicsoda a te szívtelen hiteleződ, Sammy.
- Mit? Hát nem tudják, hogy ki az? - kérdezte Sam.
- Még csak nem is sejtik - felelte az apja.
- Hol vannak? - kérdezte Sam, s ábrázata híven tükrözte apjának minden arcfintorítását.
- A kávéházban - felelte Weller úr. - Hát láttad már valaha, hogy a vörös orrú máshova menjen, mint ahol innivalót kap? Nem, Sammy, ő aztán nem megy máshová. Ma reggel nagyon szép utunk volt a márkitól idáig - mondta Weller úr, amikor végre magához tért annyira, hogy megint érthető hangon tudjon beszélni. - A vén szürkét fogtam be az öreg csézába, amely mostohaanyád első uráé volt. A lelkész úrnak felraktak egy karosszéket a kocsira, s vigyen el az ördög - mondta Weller úr, mélységesen megvető és gúnyos pillantással -, vigyen el az ördög, ha nem vittek ki egy hordozható lépcsőt is az utcára, ki a kapu elé, hogy a vörös orrú beszállhasson.
- Csak nem mondod komolyan? - jegyezte meg Sam.
- Persze hogy komolyan mondom - felelte az apja -, s csak azt szerettem volna, ha te is láthatod, hogyan kapaszkodott bele felszálláskor a karfába, mintha attól tartott volna, hogy lezuhan a hatlábnyi magasságból és ezer darabra zúzza össze magát. Végül aztán sikerült elhelyezkednie a kocsiban; megindultunk és azt hiszem... azt mondom, Sammykém, majdnem azt hiszem... hogy becsületesen összerázta őt a kocsi, mikor a sarkon befordultunk.
- Remélhetőleg nekimentél egy-két mérföldkőnek is, mi? - szólt Sam.
- Attól félek - felelte Weller úr ragyogó arccal -, attól félek, hogy súroltunk egyet vagy kettőt, Sammy, mert útközben kifordult néhányszor a karosszékből.
S azzal az öreg nagyon kezdte csóválgatni a fejét s valami belső, rekedt hörgés fogta el, miközben az arca egészen feldagadt és minden vonása egyszerre kiszélesedett - olyan jelek, amelyek a fiát alaposan nyugtalanítani kezdték.
- Ne ijedj meg, Sammy... ne ijedj meg - mondta az öreg, s miután óriási erőlködést vitt véghez, s a lábával néhányszor görcsösen dobbantott a földön, lassacskán ismét visszanyerte a hangját. - Ez csak afféle csöndes nevetés, ami rám szokott jönni néha.
- No - mondta Sam -, hát ha olyan szokott rád jönni, amilyen ez, akkor jobb volna felhagyni vele. Igen veszedelmes találmány.
- Nem tetszik neked, Sammy? - kérdezte az öreg.
- Egy csöppet sem - felelte Sam.
- No - mondta Weller úr, akinek még mindig pergett a könnye - hát talán csakugyan okosabb lett volna felhagyni vele, ha sikerült volna, és néha sok szóbeszédtől kímélt volna meg engem, meg a mostohaanyádat is; de hát azt hiszem, hogy igazad van, Sammy... könnyen megüthet a guta... nagyon is könnyen... Sammykém.
Közben odaértek a kávéháznak nevezett szoba ajtajához és Sam be is lépett rajta, de előbb még egy sunyi pillantást vetett hátra az apja felé, aki még mindig vihogott.
- Kedves mostohaanyám - szólt Sam, udvariasan üdvözölve a hölgyet -, hálásan köszönöm, hogy megtisztelt látogatásával. Isten hozta, lelkész úr.
- Ó, Samuel - mondta Wellerné -, ez borzasztó.
- Egy csöppet sem, kedves mostohaanyám - felelte Sam. - Igazam van-e, lelkész úr?
Stiggins úr ég felé emelte a két kezét és elforgatta a szemét, amíg csak a fehérje - vagyis inkább a sárgája - látszott; de nem szólt egy szót sem.
- Talán valami baja van az úrnak? - kérdezte Sam, s a mostohaanyjára tekintett, mintha magyarázatot várna tőle.
- A jó ember azért búsul, hogy téged itt kell látnia, Samuel - felelte Wellerné.
- Ó, hát ez a baja? - mondta Sam. - A viselkedése alapján szinte már azt hittem, hogy uborkasalátát evett bors nélkül. Üljön le, uram; az ülésért nem jár külön fizetés, mint az egyszeri király mondta, mikor szétkergette a minisztereit.
- Fiatalember - felelte Stiggins úr nagyképűen -, fájdalom, úgy látom, hogy a fogság még nem javította meg magát.
- Bocsánatot kérek - felelte Sam -, de hogyan tetszett csak mondani?
- Attól félek, fiatalember, hogy a büntetés még nem puhította meg a szívét - mondta Stiggins úr jó hangosan.
- Ó, ön igazán nagyon kedves hozzám, uram - felelte Sam. - Remélem is, hogy nincs puha természetem. Köszönöm, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam, uram.
Alighogy ezt kimondta, a szék felől, ahol az idősebbik Weller úr ült, illetlen, nevetésszerű hangok hallatszottak; mire Wellerné, aki egy szempillantás alatt teljesen felfogta a helyzetet, mulaszthatatlan kötelességének vélte, hogy a sírógörcshöz való előkészületeket megtegye.
- Weller - mondta az asszony (az öregúr egy sarokban üldögélt) -, Weller, gyere ide!
- Köszönöm, édesem - felelte idősb Weller úr -, de nagyon jól érzem magam a helyemen.
Erre Wellerné sírva fakadt.
- Mi baja van, asszonyom? - kérdezte Sam.
- Ó, Samuel! - felelte Wellerné. - Az apád szerencsétlenné tesz engem. Hát már semmi sem használ neki?
- Hallod ezt, apám? - kiáltott fel Sam. - Anyámasszony azt szeretné tudni, hogy használ-e még neked valami?
- Köszönöm a szíves érdeklődést - felelte az öregúr. - Azt hiszem, hogy egy kis pipaszó nagyon jót tenne nekem. Nem adhatnál pipát, Sammy?
Wellerné újabb könnyeket hullatott, Stiggins úr pedig felsóhajtott.
- Ó! Ó! Ez a szegény jó lelkész úr már megint rosszul lesz - mondta Sam, körülnézve. - Mije fáj, uram? Hol érzi a baját?
- Ugyanazon a helyen, fiatalember - felelte Stiggins úr -, ugyanazon a helyen.
- De hol? - kérdezte Sam, látszólag nagy naivitással.
- A szívemben, fiatalember - felelte Stiggins úr, s az esernyőjét a mellényére szorította. Stiggins úr megható felelete után Wellerné nem volt képes többé visszafojtani az érzelmeit; hangosan zokogni kezdett és kijelentette, hogy a vörös orrú ember szent; mire idősb Weller úr halkan azt a nyilatkozatot kockáztatta meg, hogy nyilván ő képviseli a Borközi Szent Simonról és a Pálinkás Szent Ferencről elnevezett egyesített egyházközségeket.
- Attól félek, mostohaanyám - mondta Sam -, hogy ezt az elferdült ábrázatú úriembert annyira meghatották szomorú tapasztalatai, hogy megszomjazott. Igaz-e, mostohaanyám?
A tiszteletre méltó hölgy fürkésző pillantást vetett Stiggins úrra, az pedig forgatni kezdte a szemét s jobb kezével a torkához nyúlt, mialatt a hörpintés műveletét némajátékkal ábrázolta, hogy ezáltal jelezze szomjúságát.
- Én is attól tartok, Samuel - jegyezte meg idősb Weller úr komoran -, hogy nagy lelki felindulásában megszomjazott.
- Mi a kedvenc itala, uram? - kérdezte Sam.
- Ó, kedves fiatal barátom - felelte Stiggins úr -, minden ital csak hiúság.
- Nagyon is igaz, valóban igaz - jegyezte meg Wellerné zokogó hangon, s helyeslőleg bólogatott hozzá.
- Megengedem, uram - mondta Sam -, megengedem; de hát akkor melyik az ön kedvenc hiúsága? Melyik hiúság ízlik önnek legjobban, uram?
- Ó, kedves fiatal barátom - felelte Stiggins úr -, megvetem én valamennyit. Ha azonban - folytatta Stiggins úr -, ha azonban mégis van egy, amelyik kevésbé gyűlöletes, mint a többi, akkor az a folyadék az, amelyet rumnak neveznek. Melegen, kedves fiatal barátom, minden pohárra számítson három darab cukrot.
- Legnagyobb fájdalmamra, arról kell értesítenem, uram - mondta Sam -, hogy ennek a kedvenc hiúságának az árusítása nincs megengedve ebben a helyiségben.
- Ó, milyen kemény szívűek ezek a megátalkodott emberek! - kiáltott fel Stiggins úr. - Ó, átkos kegyetlensége az embertelen elnyomóknak!
S ezzel Stiggins úr ismét égre emelte a tekintetét, s a mellényére szorította az esernyőjét. A tiszteletre méltó férfiúnak csak igazságot szolgáltatunk, ha kijelentjük, hogy felháborodása teljesen őszinte és hamisítatlan volt.
Wellerné és a vörös orrú férfiú nagyon erélyes kifejezésekkel szidták egy darabig ezt az embertelen szokást, s egész halom jámbor és szent átokkal sújtották az előírás szerzőjét, végül aztán a lelkész úr azt ajánlotta, hogy hozassanak egy palack portói bort, egy kevés meleg vízzel, fűszerrel és cukorral, mert ez jót tesz a gyomrának és nem érződik rajta annyira a hiúság, mint sok más keveréken. Ennélfogva meg is rendelték az italt s amíg elkészült, a vörös orrú férfiú és Wellerné egyre csak az idősebbik Weller urat nézték és sóhajtoztak.
- No, Sammy - mondta idősb Weller úr - remélem, hogy nagy örömet szereztünk neked ezzel a mi látogatásunkkal. Igazán nagyon kellemesen és hasznosan töltjük az időt, mi, Sammy?
- Ej, de elvetemült ember vagy te - felelte Sam. - Szeretném, ha nem intéznél hozzám ilyen istentelen megjegyzéseket.
Az öreg Weller úr azonban egy csöppet sem épült ezen a helyénvaló feleleten, sőt, ellenkezőleg, széles vigyorgás ült ki a képére; s a minősíthetetlen viselkedése folytán Wellerné és Stiggins úr kénytelenek voltak lesütni a szemüket, s megzavarodottan izegtek-mozogtak, fészkelődtek a helyükön, mire az idősb Weller úr további némajátékkal fejezte ki abbeli kívánságát, hogy az előbb említett Stiggins úr orrára üssön egyet - s nagyon megkönnyebbült volna, ha ennek a kívánságának eleget is tehetett volna. Az öregurat egy ízben majdnem rajtakapták; mert Stiggins úr, mikor a bort hozták, hirtelen odanézett, s a feje véletlenül alaposan beleütközött Weller úr öklébe: az öregúr ugyanis két ujjnyira Stiggins fülétől néhány percen át képzelt tűzkarikákat írt a levegőbe.
- Mit nyúlkálsz ilyen mohón a pohár után, apám - kiáltott fel Sam hirtelen. - Hát nem látod, hogy meglököd azt az urat?
- Nem szántszándékkal történt, Sammy - felelte az öreg, akit ez a nem várt baleset kissé zavarba hozott.
- Próbálkozzék meg egy kis italkúrával - jegyezte meg Sam, mikor a vörös orrú úr kárvallott képpel vakargatta a fejét. - Mi a véleménye az ilyen meleg hiúságról, uram?
Stiggins úr nem felelt rá egy szót sem, de a viselkedése elég világos volt. Kóstolóul hörpintett egyet a pohárból, amelyet Sam a kezébe adott; letette a földre az esernyőjét, megint ivott egyet, miközben a gyomra tájékát kétszer-háromszor lassan megsimogatta, azután egy hajtásra kiitta az egészet, csettintett a nyelvével és már nyújtotta is Sam felé az üres poharat, hogy töltsön.
Wellerné sem vallott szégyent, mikor arról volt szó, hogy a forralt bornak igazságot szolgáltasson. A jó asszony eleinte tiltakozott, hogy ő bizony nem iszik egy csöppet sem - azután mégis ivott egy csöppet - azután egy nagyobb csöppet - azután igen sok nagyobb csöppet, s minthogy az érzelmi világa olyan természetű volt, hogy a szeszes ital lelkesítőleg hatott rá, ivás közben egyre jobban rájött a sírás, minden csepp forralt bornál néhány könnycseppet hullatott és végül olyan nagyon elfogta a szomorúság, hogy egészen meghatotta az embert.
Idősb Weller úr ezeket a jeleket és tüneteket félreérthetetlen bosszúsággal figyelte, s amikor Stiggins úr a második kancsó után gyászosan sóhajtozni kezdett, az öregúr elégedetlenségének különféle összefüggéstelen motyogással adott kifejezést, amiben sűrűn fordult elő ez a haragos kijelentés: szélhámosság.
- Mondok neked valamit, fiam - súgta az öregúr Sam fülébe, miután sokáig és merőn nézte, hogy mit művel az ő kedves neje és Stiggins úr. - Azt hiszem, hogy a mostohaanyádnak és a vörös orrúnak valami belső baja van.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Sam.
- Úgy értem, Sammy - felelte az öregúr -, hogy amit isznak, az nem táplálja a vérüket, hanem egyszerre meleg vízzé válik, és megint kiszivárog a szemükből. Hidd el, Sammy, hogy ez velük született gyöngeségük.
Weller úr ezt az orvostudományi kijelentést egész sor fejbólintással és taglejtéssel kísérte, amit Wellerné észrevett, s minthogy sértő célzást látott benne magára vagy Stiggins úrra nézve, megint csak kis híja volt, hogy sírógörcsöt nem kapott, amikor végül Stiggins úr nagy nehezen talpra állt s egy épületes szónoklatot tartott, az egész társaság, de különösen Samuel úr jóvoltáért, akinek megindító szavakkal könyörgött, hogy álljon résen, mert máris a bűn fertőjébe tévedt, hogy kerülje a képmutatást és fennhéjázást, s mindenben híven kövesse és utánozza őt (Stigginset), amely esetben előbb-utóbb elmondhatja majd magának azt a megnyugtató dolgot, hogy - mintaképéhez hasonlóan - fölöttébb tiszteletre méltó és feddhetetlen jellemű ember, míg ellenben összes ismerősei és barátai nyomorult gazemberek, akik menthetetlenül elkárhoznak. Márpedig ez a tudat, mint Stiggins úr mondta, a legnagyobb lelki gyönyörűség.
Kérve kérte továbbá, hogy mindennél jobban kerülje az iszákosság bűnét, melyet a disznók utálatos szokásaival hasonlított össze és azokkal a mérges és butító kábítószerekkel, amiket ha elrág az ember, állítólag elveszti az emlékezőképességét is. A tiszteletre méltó és vörös orrú úr szónoklatának ez a része csodálatosan zavaros volt, s minthogy a szónoklás hevében hol erre, hol arra dűlt, a szék támlájába kellett fogóznia, hogy az egyensúlyát el ne veszítse.
Stiggins úr elmulasztotta óva inteni hallgatóit azoktól a hamis prófétáktól, akik gonoszul csúfot űznek a vallásból, mert annyi eszük sincs, hogy megmagyarázhatnák a legfőbb parancsolatait, s annyi szívük sincs, hogy megéreznék az alapelveit, s akik ennélfogva veszedelmesebbek a társadalomra nézve, mint a közönséges gonosztevők; hiszen szükségképpen a leggyöngébbeket és legtudatlanabbakat hálózzák be, kiteszik a megvetésnek és a gyűlöletnek azt is, ami a legszentebb, és nem egy kitűnő szekta és felekezet becsületes, erényes és jó erkölcsű tagjait rossz hírbe keverik. De minthogy jó ideig állt ott a szék támlájába fogózva, az egyik szemét behunyva, mialatt a másikkal folyton hunyorgatott, feltehető, hogy mindezt végiggondolta, de bölcsen elhallgatta.
A prédikáció alatt Wellerné minden újabb bekezdés után nagyokat nyögött és zokogott, oldalvást ülve a székén s a támlájára könyökölve; szelíd és bűnbánó ábrázattal nézte a szónokot; néha-néha sokatmondó pillantást vetett az öreg Weller úrra, aki eleinte nagyon jól mulatott, de már a prédikáció közepe táján elszundikált.
- Bravó! Nagyon szép volt! - kiáltott fel Sam, mikor a vörös orrú férfiú beszéde végeztével kezdte felhúzni kopott kesztyűit, amelyek olyan lyukasak voltak, hogy egyenként keresztüldugdosta rajtuk az ujjait, amíg mindegyik ujja a bütykéig ki nem látszott. - Nagyon szép volt.
- Remélem, hogy a javadra fog válni, Samuel - mondta Wellerné ünnepélyesen.
- Magam is azt hiszem, mostohaanyám - felelte Sam.
- Bárcsak remélhetném, hogy az apádnak is javára válik majd - mondta Wellerné.
- Köszönöm, angyalom - felelte az idősebbik Weller úr. - Hát te, hogy érzed magad utána?
- Istentelen ember! - kiáltott fel Wellerné asszony.
- Sötétben tévelygő! - kiáltott fel a nagytiszteletű Stiggins úr.
- Ha jobb lámpást nem kapok, mint a maga holdvilága, igen tisztelt barátom - felelte az idősebbik Weller úr -, akkor nagyon valószínű, hogy most már sötétben fogok kocsikázni mindaddig, amíg végképp ki nem mustrálnak. Hanem, angyalom, ha a szürke sokáig abrakol odalent, akkor hazafelé menet nem lehet majd bírni vele s a karosszéket lelkipásztorostul nekiviszi esetleg valamelyik tüskebokornak.
Erre a föltevésre Stiggins úr szemmel látható megdöbbenéssel vette a kalapját és esernyőjét, s azt indítványozta, hogy rögtön induljanak, amibe Wellerné is beleegyezett. Sam a börtön kapujáig kísérte őket, s ott tisztelettudóan búcsút vett tőlük.
- Addio, Sammykém - mondta az öregúr.
- Milyen dió? - kérdezte Sam.
- No hát, akkor Isten áldjon - mondta az öreg Weller úr.
- Vagy úgy, hát ezt gondoltad? - kérdezte Sam. - No hát, akkor Isten veled.
- Sammy - suttogta Weller úr, miközben óvatosan körültekintett -, tiszteltetem a gazdádat, és ha megunta a dicsőséget idebent, hát csak üzenje meg nekem. Egy műasztalos barátommal együtt kifőztünk egy remek tervet, hogy innét kiszabadítsuk. Egy klavír, Sammykém, csak annyit mondok, egy klavír! - tette hozzá Weller úr, mialatt a keze fejével fia mellére ütött és néhány lépést hátrált.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Sam.
- Egy zongora-klavír, Sammykém - felelte Weller úr még titokzatosabban -, amilyet bérbe vehet az ember, de nem lehet rajta játszani.
- Hát akkor mire jó? - kérdezte Sam.
- Arra, hogy aztán elhívatja a barátomat, a műasztalost, hogy vitesse vissza - magyarázta idősb Weller úr. - Rájöttél már?
- Nem - felelte Sam.
- Nincs benne a szerkezete - súgta az apja. - Kényelmesen belefér kalapostul, cipőstül, a zongora lábát pedig kifúratjuk, úgyhogy levegőt is kaphat. Megváltod a hajójegyet Amerikába. Az amerikai kormány sohasem adja ki, ha látja, hogy van egy kis költőpénze, Sammy. Aztán maradjon ott a gazdád, amíg Bardellné meghal, vagy amíg Dodsont és Foggot felkötik, amire valószínűleg előbb kerül a sor, Sammy; azután visszajöhet majd és írhat egy könyvet az amerikaiakról, amiből megtérül az útiköltsége, sőt, még annál is több, ha eléggé lepocskondiázza őket.
Weller úr az összeesküvés tervét röviden és sietve suttogta el a fia fülébe, aztán pedig, mintha attól tartott volna, hogy minden további szóbeszéd csak rontaná ennek a nagyszerű tervnek a hatását, kocsis módra köszönt és elpárolgott.
Alig nyerte vissza Sam a megszokott nyugalmát, amelyet tiszteletre méltó apjaurának titkos terve erősen fölkavart, amikor Pickwick úr lépett oda hozzá.
- Sam - szólalt meg Pickwick úr.
- Tessék parancsolni - felelte Weller úr.
- Körülsétálok a börtönben, s szeretném, ha velem jönne. Épp erre tart egy fogoly, Sam - tette hozzá Pickwick úr mosolyogva.
- Melyikre gondol, uram? - kérdezte Weller úr. - Az a bozontos fejű, vagy pedig az az érdekes alak, harisnyában?
- Egyik sem - felelte Pickwick úr. - Egy régi ismerőse közeledik, Sam.
- Régi ismerősöm? - kiáltott fel Weller úr.
- Biztosan jól emlékszik még erre az úrra - mondta Pickwick úr -, hacsak hamarabb meg nem szokott feledkezni régi ismerőseiről, mint hinném. Pszt! Egy szót se, Sam... Egy hangot se. Itt van!
Mialatt Pickwick úr beszélt, Jingle odaért hozzájuk. Ezúttal már nem volt olyan züllött, mert egy félig elviselt öltöny volt rajta, amit Pickwick úr segítségével kiváltott a zálogházból. Tiszta fehérneműt hordott s a haja meg volt nyírva. Mindamellett nagyon sápadt és sovány volt, s amint botjára támaszkodva, lassú léptekkel vánszorgott feléjük, látni lehetett rajta, hogy a betegség és a nélkülözés nagyon megviselte, s hogy még mindig nagyon gyönge. Kalapot emelt, amikor Pickwick úr üdvözölte, Sam Weller láttára pedig nagyon elszégyellte magát.
Közvetlenül a nyomában Job Trotter lépdelt, akiről annyit mindenesetre elmondhatunk, hogy bűneinek lajstromában nem fordult elő a cimborájához való hűtlenség és a ragaszkodás hiánya. Még mindig rongyos és piszkos volt, de arca már nem látszott olyan beesettnek, mint pár nappal ezelőtt, amikor Pickwick úrral találkozott. Ahogy megemelte a kalapját jószívű, öreg barátunk előtt, néhány köszönő szót dünnyögött töredezetten és arról is dadogott valamit, hogy Pickwick úr az éhenhalástól mentette meg őket.
- Jól van, jól - mondta Pickwick úr, türelmetlenül közbevágva. - Csak maradjon hátul Sammel. Beszélni akarok önnel, Jingle úr. Tud járni az ő támogatása nélkül?
- Hogyne, uram... szolgálatjára... nem nagyon sebesen... kissé rozoga a lábam... kábult a fejem... szédeleg... úgy érzem magam... mintha földrengés volna... mondhatom, kérem.
- Hát akkor karoljon belém - mondta Pickwick úr.
- Nem, nem - felelte Jingle úr. - Igazán nem... fölösleges... köszönöm, uram.
- Ostobaság! - mondta Pickwick úr. - Karoljon belém, támaszkodjék rám, kérem, ezt akarom.
Pickwick úr látta, hogy Jingle nagyon izgatott és zavarodott s nem tudja, hogy mitévő legyen - megoldotta hát a kérdést gyorsan, azzal, hogy a beteg színész karját a magáéba fűzte, s minden további szószaporítás nélkül elindult vele.
Samuel Weller úr ábrázata az egész idő alatt olyan megdöbbenést és olyan hihetetlen csodálkozást fejezett ki, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Hol Jingle úrra nézett, hol Job Trotterre, szótlanul és némán, aztán végül halkan csak ennyit mondott:
- No hát, vigyen el engem az ördög!
Ezt még vagy hússzor megismételte, aztán mintha teljesen megnémult volna, megint egyikükről a másikra nézett szótlan csodálkozással és álmélkodással.
- No, Sam! - mondta Pickwick úr hátrafordulva.
- Jövök, uram - felelte Sam Weller, s gépiesen követte a gazdáját, de még akkor sem vette le szemét Job Trotterről, aki hallgatagon lépegetett mellette.
Job egy darabig lesütötte a szemét a földre. Sam, aki úgyszólván Job arcába fúrta tekintetét, minden szembejövő emberrel összeütközött, kisgyermekeket taszított fel, megbotlott a lépcsőkben és karfákban, de észre sem vette mindezt, míg végül Job Trotter lopva fölnézett rá és így szólt:
- Hogy van, Weller úr?
- Ő az! - kiáltott fel Sam, s miután Job Trotter személyazonosságát most már kétséget kizáróan megállapította, a combjára csapott s egy hosszú és éles füttyentést hallatott, hogy így könnyítsen a lelkén.
- Nagyon kicseréltek ám engem, uram - mondta Job.
- Magam is úgy látom - kiáltott fel Weller úr, s leplezetlen csodálkozással nézegette a másik rongyait. - De rossz cserét csinált, mint az egyszeri úriember mondta, amikor két gyanús shillinget és hat hamis pennyt kapott egy jó félkoronásért.
- Bizony, az igaz - felelte Job Trotter a fejét csóválgatva. - Most már nem komédiázunk többé, Weller úr. A könnyhullatás - tette hozzá egy kis hirtelen ravaszsággal -, a könnyhullatás nem az egyetlen és nem is a legigazibb bizonysága az ember nyomorúságának.
- No, az már igaz - felelte Sam nagy nyomatékkal.
- Vannak hazug könnyek is, Weller úr - mondta Job.
- Tudom, hogy vannak - felelte Sam -, némely embernél mindig készen áll a csap, s úgy sír, ahogy akar.
- Az igaz - felelte Job. - De már az ilyesmit nem lehet olyan könnyen színlelni, Weller úr, mert nagyon keserves út az, amelyen idáig jut az ember.
S e szavakkal beesett, fakó arcára mutatott és feltűrte a kabátja ujját, hogy megmutassa csupasz karját, amely oly sovány volt, mintha egyetlen érintéssel össze lehetne törni, a csontja pedig olyan véznának látszott a bőre alatt, mintha nem is lenne rajta hús.
- Mit csinált magával, ember? - kérdezte Sam visszahőkölve.
- Semmit - felelte Job.
- Semmit? - ismételte Sam.
- Már hetek óta nem csináltam semmit - mondta Job - s főképp alig ettem és alig ittam valamit.
Sam még egyszer jól megnézte magának Job lesoványodott arcát és ösztövér alakját, azután karonfogta és erőszakosan kezdte őt vonszolni kifelé.
- Hová visz, Weller úr? - nyögte Job, aki hiába iparkodott kiszabadulni régi ellenségének izmos markából.
- Jöjjön csak - mondta Sam -, jöjjön csak!
Nem méltatta Trotter urat további magyarázatra, amíg a csapszékbe nem értek; ott pedig egy korsó barna sört rendelt, amit azonnal meg is hoztak.
- No - mondta Sam -, most igya ki az utolsó cseppig s aztán fordítsa meg a korsót, hadd lássam, hogy bevette-e mind a medicinát.
- No, de igazán, kedves Weller úr - szabadkozott Job.
- Csak le vele - mondta Sam parancsoló hangon.
Trotter úr erre a felszólításra ajkához emelte a korsót, s lassan és szinte észrevétlenül, hogy az ajka is alig mozgott, fenékig ürítette. Egyszer állt meg közben, egyetlenegyszer, hogy egy hosszú lélegzetet vegyen, de a korsót nem vette el a szájától, aztán pár pillanat múlva az üres korsót lefelé fordította és úgy tartotta a levegőben. Nem folyt a földre semmi, legfeljebb néhány csöpp hab, amely lassan leszivárgott a korsó szélén és lomhán a padlóra csöppent.
- No, jól van! - mondta Sam. - Hát most hogy érzi magát?
- Jobban, uram. Azt hiszem, egy kicsit jobban - felelte Job.
- Hát persze hogy jobban - mondta Sam, magyarázó hangon. - Éppen olyan ez, mint amikor gázt eresztenek a léggömbbe. Puszta szemmel is láthatja az ember, hogy erőre kap a medicinától. Mit szólna még egy ugyanilyen adaghoz?
- Nagyon köszönöm, uram - felelte Job -, de többet nem kérek. Igazán nem kérek többet.
- No jó - mondta Sam. - Hanem mit szólna egy kis harapnivalóhoz?
- Hála a maga derék gazdájának, uram - felelte Trotter úr -, ma háromnegyed háromkor ettünk egy fél ürücombot, vele sült burgonyával, hogy ne kelljen a krumplit külön megfőzni.
- Micsoda? Ő látta el magukat? - kérdezte Sam nyomatékkal.
- Ő bizony - felelte Job -, s még többet is tett, Weller úr. Minthogy a gazdám nagyon beteg, bérelt egy szobát... azelőtt egy ólban laktunk... és fizetett értünk, kérem. Még meg is látogatott bennünket éjszaka, hogy senki ne láthassa. Bizony, Weller úr - tette hozzá Job, ez egyszer igazi könnyekkel a szemében -, az ilyen embert képes volnék szolgálni, amíg csak holtan nem esnék a lábához.
- Nono! Hohó! - mondta Sam. - Akkor már én is ott leszek, barátocskám! Abból ugyan nem eszik!
Job Trotter csodálkozva nézett Samre.
- Abból ugyan nem eszik, érti-e, fiatalember - ismételte Sam határozott hangon. - Amíg én élek, addig ne szolgálja őt senki más. S ha már erről beszélünk, súgok magának egy titkot - tette hozzá Sam, mialatt kifizette a sört. - Még soha életemben nem hallottam, annyit mondhatok, se regénykönyvekben nem olvastam, se lepingálva nem láttam még olyan angyalt, aki bokavédőt hord meg szűk nadrágot... de még színházban sem láttam, ha jól emlékszem, habár azért előfordulhatott... de annyit mondhatok, annyit mondhatok magának, Job Trotter, hogy az én gazdám mégis igazi, vérbeli, született angyal és szeretném látni azt az embert, aki olyasmit mer állítani, hogy nálánál jobbat ismer.
Weller úr ezt a kihívó kijelentését különféle mozdulatokkal és taglejtésekkel kísérte, miközben a visszakapott aprópénzt bedugta az oldalzsebébe; aztán fölkerekedett, hogy megkeressék beszélgetésük tárgyát.
Pickwick urat Jingle társaságában találták, komoly beszélgetésbe merülve. A jeles férfiú még csak figyelemre sem méltatta a labdázótéren összeverődött sokaságot; pedig nagyon tarka tömeg volt, s érdemes lett volna egy pillantást vetni feléjük, már csak puszta kíváncsiságból is.
- Jól van - mondta Pickwick úr, ahogy Sam és kísérője odaért hozzá -, hát majd meglátja, hogyan javul az egészsége és közben lesz ideje megfontolni a dolgot. Ha majd elég erősnek érzi magát, kidolgozza nekem a tervet, s én is gondolkozom majd rajta, aztán együtt megbeszéljük. No, most pedig menjen vissza a szobájába. Elfáradt, és gyenge még ahhoz, hogy sokáig kint maradjon.
Alfred Jingle úr, akiben nyoma sem volt régi elevenségének, de még annak az akasztófahumornak sem, amelyet magára erőltetett, amikor Pickwick úr először akadt rá nagy nyomorúságában - szó nélkül mélyen meghajolt, s miután intett Jobnak, hogy ne jöjjön még utána, lassan elvánszorgott.
- Furcsa látvány, igaz-e, Sam? - kérdezte Pickwick úr, s jókedvűen nézett körül.
- Bizony nagyon furcsa, uram - felelte Sam. - Még mindig vannak csodák - tette hozzá magában. - Hacsak nem tévedek, ez a Jingle itt alighanem az öntözőkocsi csapját eresztette meg!
A fallal körülzárt térség, ahol Pickwick úrék álldogáltak, elég tágas volt ahhoz, hogy labdázópályának használhassák. Az egyik oldalát maga a Fleet-börtön fala alkotta, a másikat a börtönnek az a része, amely a Szent Pál-székesegyházra nézett, azaz hogy nézett volna, ha a fal nem áll előtte. Itt járkált, sétálgatott vagy üldögélt szanaszét, tétlenül és tunyán, az a sok becsukott adós, akinek java része a börtönben volt kénytelen kivárni, míg ügye a csődtörvényszék előtt tárgyalásra kerül; mások pedig hosszabb vagy rövidebb időre el voltak már ítélve és iparkodtak elhenyélni az időt, ahogy csak tőlük telt. Voltak közöttük ütött-kopott alakok, voltak nagyon előkelően kiöltözöttek is, sokan voltak piszkosak és csak kevesen tiszták, de mindnyája ott lebzselt és lézengett vagy fel-alá járkált minden cél és szándék nélkül, mint fenevadak az állatkertben.
Az ablakokból, melyek a labdázótérre nyíltak, szintén sok ember nézett ki; néhányan zajosan társalogtak odafentről a lent sétáló ismerőseikkel, mások elkapdosták a labdákat, ha feldobták nekik az udvarról és visszahajigálták, a többiek pedig a labdázókat nézték, és a gyerekek visongását hallgatták. Lompos, piszkos asszonyok ki-be jártak a konyhán, mely a labdázótér egyik szögletében volt; egy másik szögletben gyerekek kiabáltak, hancúroztak és játszottak egymással; a tekézők lármája, a játékosok kiabálása folyton elvegyült ezzel a zajjal és még százféle más hanggal. Csupa lárma, nyüzsgés és zenebona volt minden, csak néhány lépéssel odább, abban a nyomorult kis fészerben volt csend, ahol békésen és mozdulatlanul feküdt kiterítve a Kancellária foglya, aki előtte való éjszaka halt meg és most várta a halottkémi vizsgálat komédiáját. A teteme... Ez a hivatalos jogászi kifejezés a szakadatlan gondnak, félelemnek, szeretetnek, reményeknek és fájdalmaknak arra a nyugtalan és zaklatott tömegére, amely az eleven embert alkotja. A törvény megkapta most ezt a tetemet; itt feküdt halotti lepelbe burkolva, mint szörnyű tanúbizonysága a törvény gyöngéd könyörületességének.
- Nincs kedve benézni a lopótökhöz, uram? - kérdezte Job Trotter.
- Hát az micsoda? - kérdezte Pickwick úr.
- Lopótök - vágott közbe Samuel Weller úr.
- Mi lehet az, Sam? - kérdezte Pickwick úr. - Zöldséges kert?
- Isten ments, uram - felelte Job. - A lopótök az, ahol pálinkát mérnek.
Job Trotter úr aztán röviden elmagyarázta, hogy mivel az adósok börtönében büntetés terhe alatt tilos szeszes italokat árulni; és mivel ezeket a cikkeket az itt tartózkodó urak és hölgyek igen nagyra értékelik, néhány élelmes börtönőr arra az ötletre jutott, hogy a busás jövedelem reményében, a maga javára és hasznára, két-három fogolynak megengedje a pálinka nevezetű kedvenc italuk kicsinyben való árusítását.
- Ezt a rendszert - tette hozzá Job Trotter úr -, amint erről meggyőződhetik, uram, lassacskán minden adósbörtönben meghonosították.
- És megvan az a nagy előnye is - mondta Sam -, hogy a porkolábok nagy gonddal összefogdosnak mindenkit, aki a tilalmat áthágja és őket nem vesztegeti meg. Ha pedig az újságokba is bekerül a dolog, még meg is dicsérik őket az éberségükért. Így egy csapásra két legyet ütnek... elriasztanak másokat az üzlettől és növelik a maguk jóhírét.
- Jól mondja, Weller úr - jegyezte meg Job Trotter.
- No igen, de hát nem vizsgálják meg sohasem a szobákat, hogy nem rejtegetnek-e ott szeszes italokat? - kérdezte Pickwick úr.
- Dehogynem - felelte Sam -, persze, hogy van olykor vizsgálat; de a porkolábok már előre tudják, és megsúgják az illetőknek, aztán ha jön a felügyelő, nincs ott lopótök semmi, csak egy csomó tökfej.
Közben Job bekopogott egy ajtón, s egy borzas hajú úriember kinyitotta nekik, s miután beléptek, ismét bereteszelte az ajtót, és vigyorgott, mire Job is elvigyorodott, Sam pedig nemkülönben, úgyhogy Pickwick úr, abban a hitben, hogy ezt nyilván tőle is elvárják, a látogatás egész ideje alatt egyfolytában mosolygott.
A borzas hajú úriember, úgy látszik, teljesen meg volt elégedve az ügy ilyen néma lebonyolításával; előhúzott az ágy alól egy kétpintes lapos kőkorsót, és megtöltött három poharat borókapálinkával. Job Trotter és Sam nagy szakértelemmel lehörpintették az italt.
- Kell még? - kérdezte a borzas hajú úriember.
- Nem kell - felelte Job.
Pickwick úr fizetett, az ajtó kinyílt, s ők kimentek, mely alkalommal a borzas hajú úr barátságosan intett Roker úrnak, aki történetesen éppen abban a pillanatban haladt el az ajtó előtt.
Pickwick úr innét kijövet végigjárta az összes folyosót, minden lépcsőn felment, lejött, aztán még egyszer körüljárta az egész udvart. A börtön lakóinak zöme, úgy látszik, a Mivinsek vagy a Smangle-ek, a lelkész, a mészáros és a lókupec fajtájához tartozott. Mindenütt ugyanaz a piszok, ugyanaz a lárma és zúgás, ugyanazok a jellemző vonások, jó és rossz irányban egyaránt. Az egész épületben nyugtalan, zavaros nyüzsgés; az emberek ide-oda tolongtak, kavarogtak, mint egy lázas álom futóképei.
- Eleget láttam - mondta Pickwick úr, amikor kis szobájában a székre vetette magát. - Fáj a fejem attól, amit láttam, de fáj a szívem is. Ezután bezárkózom majd a szobámba.
S Pickwick úr állhatatosan meg is maradt elhatározása mellett. Három hosszú hónapon át bezárkózva élt a szobájában, s csak este ment ki, hogy friss levegőt szívjon, amikor fogolytársainak java része már ágyban volt vagy szobájában dorbézolt. Egészségét a börtön és az elzárkózás megrendítette, de sem Perkernek, sem barátainak sűrű könyörgései, sem pedig Samuel Wellernek még sűrűbb intelmei és figyelmeztetései nem tudták rábírni, hogy csak egy jottányit is engedjen törhetetlen elhatározásából.
Dostları ilə paylaş: |
