Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1848

Kolozsvárt, midőn az ingerültségnek némi jelei már mutatkoztak, s a történhető kitörés méltó aggodalmat gerjesztett, a közrend, az élet- és vagyonbiztonság fenntartása érdekében már március 21-én nemzeti őrség felállításáról gondoskodtak.

Vízaknán május 20-án szólították fel a népet védelmi állapot tekintetéből a nemzetőrségnek önkéntesen való felállítására. Másnap a tanácsháznál 122 magyar önkéntes jelentkezett. (A románok követei közölték, hogy ők is készek a nemzetőrséget felvállalni, csakhogy az az általuk választandó tisztek alatt román vezényszóval működjön, mivel félnek, nehogy a fegyver rajtok maradjon.)

Július végén 100, augusztus közepén további 120 puskát igényeltek és kaptak szuronyostul, s ezer-ezer darab golyótöltést is, és ezeket - kifizetvén - maguknak kellett átvenniök Fejérvárott.

A nemzetőrtiszteket közfelkiáltással választották meg. A magyar nemzetőrök száma idővel 450-re szaporodott fel. A Várdán minden éjjel 24 nemzetőr vigyázott, közülük 12 állandóan cirkált. A város bejáratainál is őrök álltak. Előőrsök voltak Papkapusánál Kiscsűr és Mág felé, Kerekveremnél Alamor felé és Kishunyad iránt. A lármafát Kis János kapujában emelték.

Május 4-én Szebenben a szászok s a katonák fekete-sárga kokárdát tűztek fel, zászlót bontottak, s a márciusi alkotmány ellen tüntettek. Ettől fogva a magyar kormány rendeleteit csak látszólagos engedelmességgel fogadták, rokonszenvvel nem.

Május 15-ére román nemzeti gyűlést hívtak össze Balázsfalván.

Vízaknáról is többen átmentek, köztük volt Moldován János, vagyis Ioan.

Mintegy 15 ezren tanácskozván a románságot önálló nemzetnek nyilvánították, román nemzetőrségek felállítását határozták el, valamint azt, hogy ezután a többi nemzetek a maguk és törvényes dolgaikban és nyelvükben az oláhokat románoknak nevezzék, nem pedig oláhoknak és valachoknak.

Szebeni székhellyel állandó komitét szerveztek.

Május 29-ére hívták össze Kolozsvárra az utolsó erdélyi országgyűlést, mely kimondta az egyesülést Magyarországgal. Pünkösd napján a szelindeki ortodox pap átkocsizván Vízaknán fellázította a románokat, megbízottaik, de különösen Moldován Ioan ellen, hogy népüket eladták a magyaroknak. A vádból annyi volt igaz, hogy Moldován minden alkalmat megraga­dott a Vízakna két népe közötti békesség megőrzésére. Józan emberségén kívül erre egy személyes oka is lehetett: feleségül szemelte ki magának, özvegyember lévén, néhai Szaplonczay Ádám egykori sótiszt leányát, a tizennyolc éves Ágotát. Ám erről akkoriban még senki sem tudott, talán csak özvegy Szaplonczayné született Szabó Eszter, aki elsőbb magára vonatkoztatta Moldován közeledését, bár eleve némi röstelkedéssel, lévén harmincnyolc évesen három esztendővel idősebb a “kérőnél”.

- Maga túlságosan öreg az én kislányomhoz - hárította el az első színt valló tapogatódzásokat.

A népközi gyűlölet dagadása csak ezután következett.

Augusztusban Vízaknán is megszervezték a román nemzetőrséget. Szeptemberben már ötszázan voltak, év végéig 700-an. Parancsnokuk Moldován János lett századosi rangban.

Minden nappal a békesség reményének egy-egy szála szakadt meg.

Nem tudhatni, vajon a nyugalmat vagy a lázadás szellemét szolgálta-e, hogy a Kolozsvárra küldött királyi biztos rendeletéből a nyugalmat felzavarók megfékezésére Vízaknán is vesztőfa felállítását határozták el, melyet még július 3-án tizenkét ács el is készített.

Augusztusban Vízaknán is mozgolódás támadt, és a magyarok katonaságot kértek Szebenből, de Moldován mint a román nemzetőrök parancsnoka nyugalmat ígért. S különös gonddal csillapította Szaplonczayék házának aggodalmát, mit sem törődve az első, szinte könnyed visszautasítással, amit ő nagyon is megértett, lévén hogy maradott első házasságából egy hároméves leánykája, Aspasia nevű, ki születése perceiben veszítette el édesanyját. Ez a kisleány természetszerűen növelte az Ágotát illető majd húszévnyi korkülönbséget.

Október 2-án Szebenből a szászok emlékirattal fordultak a császárhoz, s kérték, hogy Szászföldet, magyarán Királyföldet önálló Markgrófsággá alakíthassák. Ezzel egy időben az újból összegyűlt román komitéval kölcsönös hűséget fogadtak egymásnak.

Érezvén, hogy a magyar kormány nem teljes biztonsággal terjeszti ki hatalma szárnyát a városra, s az egyre inkább és végül nyíltan a császár oldalára állt katonaság Szebenben nagyon is közel van - a vízaknai sóhivatal óvatosságból két táblát tartott készenlétben: az egyiken kétfejű sas volt, a másikon a magyar címer; a hatalom közelségéhez képest cserélték a táblákat. Ez időtt a kétfejű sas volt divatban a sóház kapuja mellett.

A Honvédelmi Bizottmány október 10-én felszólította a románokat, hogy “magukat bujto­gatóik által félrevezettetni ne engedjék, nyolc nap alatt mindenki a csend és törvényességnek, engedelmességnek magát alá vesse, csendesen legyen, zavargás és zendülésnek jelét ne adja”.

Ennek ellenére a románság, éppen nyolc nap múlva, elindult a császári felség szent nevében, hogy a magyar nemességet egész Erdélyben lefegyverezze.

A szomszédos falvakból (Alamorról, Preszkáról, Örményszékről) többen Vízaknára menekültek. De sok nemesi család keresett menedéket az innen háromórányira fekvő Kis-Enyeden, hol is Zsigmond Elek kastélyszerű udvarában telepedtek le.

A maroknyi magyar csoport katonai védelmet kért a General Kommandótól. Nem kapott.

A kastélyudvar ostroma négy napig tartott.

Az ostromló románság több ízben felszólította a körülzártakat, adják ki fegyvereiket, nem lesz bántódásuk. Mindenki hazamehet. A maroknyi magyarság hallva az addig történtekről, nem bízott a román ígéretben.

Erre a románok az udvarház körül roppant sok szalmát kazlaztak fel, hogy azt meggyújtván, a lak felgyúljon, s az ostromlottak bent égjenek.

Akkor odaérkezett a szebeni katonai főparancsnokság küldötte. Az ő szavára s ígéretére, hogy fegyvereik átadása után szabadon és sértetlenül távozhatnak, az udvarbéliek megadták magukat.

Ez már este történt, s alig adták ki a fegyvert, a román parasztok berontottak a nyitott kapun, s nőket, gyermekeket, fegyvertelen férfiakat, negyvenöt családot lemészároltak.

A hírek hallatán megdöbbenve, s a tisztánlátás végett, Moldován János százados úgyszólván egymaga átutazott Kis-Enyedre, de már segíteni nem tudott.

Ám ne fussunk előre egy órát sem a történtek fölidézésében.

Moldován csak elindult, alig ért ki a városból, vele szemben hatalmas csapat román felkelő sereg jött. “Hová?” kérdésére az élen haladó puskás vezetők azt felelték: - Hozzátok, Vízaknára, hogy segítsünk nektek a magyaroktól a fegyvert elvenni. - Erre már nincs szükség, elszedtük már azt magunk is - füllentette Moldován. De a több száz, tán ezernél is több fegyverest számláló sereg eleje csak bizonykodott, hogy ők már csak bemennek Vízaknára, megbizonyosodni a helyzetekről.

Moldován erre megfordította a kocsit, a lovak közé csapott, s bevágtatott a városba, annyival megelőzve a gyalogosan igyekvőket, hogy a maga embereit sebten összekolompolva a vártára, idejében kisereglettek Vízakna bejárata elé, hogy meggátolják a jövevények városba sereglését. A hosszas rábeszélés meg a vízaknai román lándzsások kitartó útlezárása végül visszafordította a dúlásra készülőket.

Moldován a vérengzésre készülő román tábort lecsillapítva és távozásra bírva, ismét Kis-Enyedre indult. Ludasra érkezvén az ottani román paptól kérdezősködött: - Miképpen állnak Kis-Enyeden a dolgok? - Nagyon szomorú választ kapott, mégis saját szemével akart meg­bizonyo­sodni a történtekről.

Kis-Enyed fölött, a szőlőknél, megállította szekerét, gyalog indult lefelé. Találkozott egy tribun­nal, aki szekereken hajtva felfelé, cigányokkal muzsikáltatta magát. Moldován tőle is megkérdezte, miként áll a dolog Kis-Enyeden. A dolog készen van - felelt hetykén a tribun -, eredj, nézd meg, ha kíváncsi vagy rá! - azzal gajdolva tovább húzatta a cigányokkal.

Moldován lefelé haladtában találkozott egy alázatos jobbággyal.

- Kiféle vagy?

- Daczóné-féle jobbágy vagyok, s te hová mégy, domnule?

- Be a faluba.

- Menj csak - mondta a jobbágy -, de előbb nézd meg az asszonyomat, itt fekszik a szőlőben.

S mutatta, hogy merre.

Moldován arra tartott, s a szőlősorok között meglelte Daczónét. Termetes, szép asszony lehetett, míg élt. Arca szétroncsolva, lándzsadöfésekkel éktelenítve, combjai szétfeszítve, kitágított szeméremtestébe cső kukorica erőszakolva, nyilván csak záró töltelékül, mert a bocskornyomok az élő asszonnyal való élvezkedés sokadalmát mutatták.

Moldován szőlővenyigét és burjánt tépett, azzal födte be az összemarcangolt hűlt tetemet. Könnyeivel küzdve indult visszafelé, nem volt lelkiereje Daczóné láttán Kis-Enyeden megbizonyosodni. Útjában két fiatal leányt talált. Alighanem Daczóné kisasszony lányait. Egymástól kissé távol, nyilván, hogy a velük való művelkedésben a két férficsapat ne zavarja egymást.

A kisebbiknek még alig fanosodott szemérme, de őt sem kímélték, combjai szétfeszítve, akár lentebb anyjáé s odébb nénjéé. Mindkét leány combjai között a férfi térdnyomok a bocskorok lenyomatait legyőzték. Szemérme táján mindkettőnek szikkadt férfilucsok. Testüket valami furcsa tisztelet - talán a szüzesség látványa - megóvta a vérmocskos lándzsaszúrásoktól. Éppen csak torkukat metszették el, hogy ne siránkozzanak, jajgassanak tovább.

Később még egy megmeneküléssel végződő kis-enyedi sorsot is elmesélt Moldován, de a hír valódiként kis idő múltával már Vízakna-szerte ismertté vált:

Bartha Zsuzsannát, aki a helybéli tanító lánya volt, miután férjét, Pallós Istvánt agyonverték, egy helybéli cigány, bizonyos Bandi nevű klarinétos mentette meg, azt mondván, Zsuzsanna az ő nője. S valóban szegény megrémült, megfélemedett asszonyt burdéjába vitte, s élte ott december elejéig, mikor is a főparancsnokságtól két katonát küldtek ki, hogy a cigány karmai közül kimentsék, s Szebenbe vigyék.

Moldován János az Enyeden történteket egyebütt röviden, egyedül Szaplonczayéknál mondta el részletesen, könnyeivel küzdve. Nem lehetett benne szándékosság, hogy beszámolója a leánykérő törekvés érdekét szolgálta: Ágota még tán nem, de édesanyja, ha gondolatban is, hajlott már reá, hogy vejének képzelje az oly emberséges, maga korú özvegyembert.

Ezekben a hetekben Moldován többször folyamodott Szebenbe katonaságért városa bizton­ságának megőrzése végett. Néhány lovas meg is jelengetett, de aztán odébbállt, azzal, hogy a lefegyverzés a románokra van bízva, s legfeljebb a sópénztárat vitték magukkal. Azonban éppen a legveszedelmesebb napokon nem érkezett katonai segítség. S Moldován, ki nemcsak a román nemzetőrök kapitánya, hanem népe főbírája is előbb, szigorú parancsot kapott a komitétől, hogy a magyarokat fegyverezze le. Ez kölcsönös vérontás nélkül nem hajtható végre - jelentette: adjatok katonaságot. Nekünk nincs - felelt a komité.

A katonai parancsnokok is megtagadták a kérést, a generálisig el sem jutott. Ám kitudakolta, mi gondja van éppen a főparancsnoknak: szoptatós dajkát keres gyermekének (unokájának?). Moldován sietett, tudta (főbíró volt!), hogy Onye Germán nevű sóvágónak Alexandra nevű leánya szoptatós, de másfél éves fiacskáját már elválaszthatja. Fogta hát Alexandrát (alapos tisztálkodás, ünneplő öltözetbe búvás után), felvitte Szebenbe. Érkezésük hírére megnyílt a generál-kommandó ajtaja. A generális maga vette szemügyre a szemrevaló, dús emlőjű Alexandrát, s nyomban a gyermekszoba felé irányította. Moldovánt pedig megkérdezte, milyen jutalmat kér. - Katonaság? Ilyen célra? S hogyan felelsz, ha egynek is bántódása esik? - Minden elesett katona helyett tízet adok - válaszolt Moldován.

Másnap hajnali háromkor egy kompánia gránátos indult Vízaknára, továbbá egy század svalizsér s két háromfontos ágyú. A főbíró a város előtt fogadta, s egyenest a kamaraházhoz vezette őket, ahol is a katonaság felsorakozott.

Öreg reggel lett, mire a magyar nemzetőrök is teljes fegyverzetben összehúzódtak, s a piacon három rendben felállíttattak.

Egyidejűleg a Vízaknát környező magaslatokon idegen román felkelők mutatkoztak fejszésen, lándzsásan, szekerekkel, s nyilván meglepte őket a katonaság megjelenése.

A gránátosok kapitánya s a magyar nemzetőr tisztek között többórás alkudozás kezdődött. Ezek iszonyatos lelki tusakodás által határozták el magukat fegyvereik átadására. Ráadásul esküt kellett tenniök a császárra. (A kamaraház falán ez alkalommal a kétfejű sasos tábla függött.)

A magyar nemzetőrök ezután névsorolvastatván egyenként a felsorakozott szekerekre rakták katonai puskáikat, s a szuronyokat is, melyeket úgy kapták volt. A meglett férfiak közül sokan sírtak.

Az odaözönlő lándzsás román nemzetőrök közül többen a földek, a határ azonnali felosztását követelték. Ám a gránátosok kapitánya azt felelte: Ez továbbra való dolog, erről most nincs szó! Éljetek békességben, különben golyót kaptok!

Moldován ezután övéi nevében is felelősséget vállalt, hogy csend és békesség lesz Vízaknán.

Mindazonáltal a vízaknai magyarok élete a következő hetek alatt rettegésben telt. Különösen azt követőleg, hogy a Szebenbe szállított fegyvereiket hamarosan a román nemzetőrök kapták vissza, nyilván a komité közbenjárására.

December végén Bem József tábornok Észak-Erdélyben megkezdte a független magyar kor­mány hatalmának és tekintélyének visszaállítását. De igen-igen messze járt még Vízaknától.