Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1879

Roman Miron az erdély-részi görögkeleti románok érsek-metropolitája május másodikán félnapos négyszemközti beszélgetésre fogadta Moldován Györgyöt, az érsekség világi ügyei­nek megbízott ügyvédjét, úgyis mint egyházjogászt.

A személyes érintkezés ritkán esett meg közöttük, évek is elmúlhattak úgy, hogy a metropolita nem érezte szükségét találkozásnak.

Roman Miron állva fogadta vendégét, áldó kezei kitárásával kerülte el a kézfogást.

- Nagy gondjaim közt kérem segítségét, kedves fiam.

Huszonkét év lehetett köztük a korkülönbség. Legutóbb még tegezte kedves fiát.

- A magyar nyelv tanításáról készülő törvényről töprengünk.

- Ismerem a gondokat.

- Annál jobb, de az én helyzetem az érseki székben mindenkiénél, minden románénál nehezebb.

Fekete haja, fekete szakálla meghazudtolta korát. Kézmozdulattal hellyel kínálta vendégét, s maga is leült.

- Nem titok, de nem mindenki köteles tudni, hogy én bírom a kormány bizalmát, de épp elegen tudják, hogy a kormány meg számít az én hálámra.

Moldován meghajolt, mintha már tudná ezt, vagy éppen most tudta volna meg.

- Amikor Şaguna urunk elhunyta után 1874. október 27-én a metropolitaválasztó kongresszu­son csaknem egyhangúlag ellenjelöltemet választották meg, s én csupán egy szavazatot kaptam, a kormány megsemmisítette a döntést, és a megválasztott metropolita kizárásával új választást rendelt el. A román nemzeti egyházi kongresszuson ama december negyedikén aztán egyhangúlag engem tettek meg, ültettek az érseki székbe.

Ezek a körülmények elmosódtak már György fejében, ha bele is hatoltak valaha.

- Várom excellenciád utasításait.

Legszívesebben hozzátette volna: nagyon kíváncsian várom. De az illendőség s a tapintat eltérítette ettől a konfidenciától.

- Meggyőződésem, hogy hűséggel viseltetsz hitünkhöz, különben nem tértél volna érett ifjú­korodban egyházunkba. De azt is tudom, életednek vannak (voltak?) magyar vonatkozásai is.

- Ez így igaz, kegyelmes uram.

- Nos, az én kérésem, s nem utasításom most az, hogy egy órácskára s nem is beszélgetésünk egész idejére, fordítsd vissza lelkedet magyarrá, még akkor is, ha ez tán nehezedre esnék.

- Nem egészen értem a szándékot s a hogyant.

- A készülő törvényről gondolkodom, s remélem, a tervezetek előtted sem ismeretlenek.

- Ismerem az eddig nyilvánosságra került elgondolásokat.

- Nekem, nekünk - most kell megfogalmaznunk ellenjavaslatainkat, mielőtt törvénnyé válnék a minket, románokat sértő tervezet.

Moldován még nem egészen értette a reá váró feladatot, de hallgatott.

- Tehát: fordulj vissza magyarrá, és mondj el mindent, amit a maga népéhez húzó értelmes magyar a készülő törvény mellett érvül elősorolhat.

- Nehezemre esnék teljesíteni excellenciád óhaját, de ha mégis próbát tennék, némi koncentrálásra volna szükségem. Néhány óra inkubációs időre.

Az érsek derűs szigorral emelte fel ujját.

- Nem, kedves fiam, azonnal kezdjél el koncentrálni, itt, most, a fülem hallatára.

Egy hosszú percbe telt, míg közlendő gondolata első szavára rátalált, csak közben szüremlett keresztül György agyán, hogy a metropolita érzülete visszacsúszott a régi tegezés szintjére.

- Vajon lesz-e bátorsága a kormánynak szakítani a politikai gyávasággal, mely által mind a külügyek, mind a belügyek terén a magyar nemzeti érdekek mindig háttérbe szoríttatnak. Elő meri-e terjeszteni a magyar nyelv kötelező oktatását a hazában.

- Ez a hezitálás elég általános a magyar intelligencia körében.

- Igen, ez még a kormánypárti körökben is, ha másképp nem, szűk körben, beszéd tárgya.

- Folytasd, fiam.

- Tán egy külföldi előtt furcsán hangzanék, hogy az államélet conditio sine qua nonját, a hivatalos állami nyelvet sem a közigazgatásban, sem az igazságszolgáltatásban, sőt még az iskolákban sem használják országszerte mindenütt. A haza számos vidékén a tisztviselők, bírák és tanítók nemcsak nem tudnak magyarul, de a magyar nyelv ellen agitálnak is. A külföldi ez állapot fölött szánakozóan mosolyog, amint most kegyelmességed teszi.

- Ez ne zavarjon téged, kedves fiam.

- Az angol a távoli Indiában, az afrikai gyarmatokon képes az államnyelvnek érvényt szerezni. A német a szláv tartományokat birodalma keleti részén alig négy század leforgása alatt amalgamizálta. A francia is így tett a németektől s olaszoktól elvett területek lakóival, nem is szólva a provánszi s a normandiai nem francia lakossággal. Az orosz óriási birodalmában minden alattvalóját russzifikálta. A török háromszázados uralma alatt a mohamedanizmust úgy meghonosította a Balkán félszigeten, hogy a népek jelentékeny része szláv eredete dacára töröknek vallja magát.

- De a románokra ez nem vonatkozik.

- Igen. Bár a balkáni, a timokvölgyi s a macedóniai románság lemorzsolódásáról keveset tudunk.

- Folytasd, fiam.

- Csupán a magyar engedte és tűrte ezeréves államéletében, hogy hazája területén minden nemzetiség szabadon űzhesse saját faja propagandáját=nyelvét, a magyar állam rovására. E példátlan, végzetes türelemnek köszönhetjük, hogy magyar népünk ezeresztendei ittlakás után, alig számlál kilencmillió főnél többet, hogy az uralom egyik hathatós biztosítékát, az államnyelvet az alattvalók egyharmada nem érti, hogy a magyarnak uralmon maradása minden európai bonyodalom esetére katonai és hadászati kérdéssé törpül, s hogy ellenségeink a Kárpátokon túl és innen államunk felbomlására gondolni és számítani mernek.

- Átélésed élethű, kedves fiam.

- E szégyenítő helyzetet tovább tűrni nem lehet. A kormánynak kötelessége a magyar nyelv terjedését radikális eszközökkel siettetni. Ilyen eszköz a törvényjavaslat, mely elrendeli, hogy a magyar nyelv minden elemi iskolában kötelező tantárgy legyen.

- A románságra vonatkozólag: s ezt ne feledd, fiam, az elégedetlenség fokozódik azáltal, hogy az 1868. évi XLIV. törvénycikk, mely a nemzetiségi egyenjogúságot szabályozza, napról napra feledékenységbe megy.

- Éppen erre vonatkozólag kínálkozik egy magyar érv, minthogy az 1868. másik, a XXXVIII. törvénycikk, mely a tanítókra vonatkozik szintén feledésbe merült, mert magában hordta a végrenemhajthatóság csíráját. Annyira általánosságban mondták ki, hogy az alsó iskolákban a magyar nyelv is taníttassék, hogy annak végrehajtására a törvényhozás nem is gondolhatott. A törvény mélyen hallgat a tekintetben, mi történjék azzal a tanítóval, aki a minimális magyar tudásáról tanúságot tenni nem tud. A törvénynek nem volt bátorsága kimondani, hogy az ilyen tanítót el kell bocsátani.

- Ezt mondjuk mi is. Nem?

- Nem, mert a magyarok azt mondják, ha ez a törvény végrehajtható lett volna, a másik törvénnyel együtt, akkor most tizenkét év múltán nem volna szükség új törvény alkotására e tárgyban.

- Nincsen-e olyan árnyaltabb magyar vélemény, mely közelebb állna a mi érdekeinkhez?

- De igen, elképzelhető.

- Összefoglalnád, kedves fiam?

- Hogy mit értsünk “a magyar nyelv terjesztése” kifejezés alatt, az benne foglaltatik a törvényjavaslat praeambulumában. Eszerint: az ország nem magyar ajkú polgárainak alkalom kell adassék, hogy a magyar nyelvet mint az állam nyelvét elsajátíthassák, s hogy az államnak e polgárai e lehetőségért hálával, sőt őszinte mély hálával kell tartozzanak. Sok magyar tudja, ez naivitás, gyermeteg hiedelem. Akarva, nem akarva, az érintett nem magyar nyelvűek könnyen úgy vélhetik, hogy a magyar faj létszámát a többi nemzetiségek rovására e törvény által kívánnák növelni. Ezért veszélyes az 1868-as törvényektől eltérni, melyeket a románok akkori ellenállásuk dacára időközben teljesen magukénak elismerve vélekednek. Meg kell elégednünk azzal, hogy a magyar nyelvnek csak abból a szempontból adassanak előjogok, amennyiben az államkormányzat célszerű vezethetése végett múlhatatlanul szükséges, hogy bizonyos dolgokra nézve az országban nyelvegység legyen.

Moldován György két tenyérrel összeszorította homlokát, mintha hosszú okfejtése után fájdalmas űrt próbálna megszüntetni.

Az érsek csöngetett, s kávét rendelt.

- Igen, ez józanságában közelebb áll nézetünkhöz.

Moldován hallgatott.

- Szedd össze magad, kedves fiam, s itt van, nézzed a törvénytervezetet, míg kávézunk, visszafordítva lelkedet románra, tanulmányozd át, mit kellene kiiktatni belőle, vagy korrigálni rajta.

Moldován csak bólintott, távolba révedő szemmel, mintha lelkével most lebegve borzongna vissza, egyik létéből a másikba. Közben az eléje tett szövegen kalandozott.

Némán, társalgás nélkül szürcsölték a kávét, majd az érsek az utasításra jelentkező fekete reverendás titkárnak intett, hogy egy mellékasztalkához ülve jegyezze mindazt, amit “ügyészünk” szájából hall. Még néhány perc, s a kávé magához térítette “ügyészünket”.

- Memorandum lesz - figyelmeztette emberét Roman Miron - őfelsége kezéhez.

György nekifohászkodott.

- Az ügy, mely bennünket e komoly, megfontolt lépésre kényszerít, felekezeti népiskoláinkra nézve is behozatni szándékolt oly törvényhozási intézkedés, melynek kijelentett célja, gyakorlati kivitele a közművelődésre nézve károsnak, pedagógiai szempontból éppen lehetetlennek, eredményeiben pedig olyannak mutatkozik, mely hazánk nemzetiségi viszonyai közt a foganatosítás körül túlbuzgó eljárást vonhat maga után.

- Minden szót írjon, titkár úr - fejezte ki tetszését az érsek.

- Oly törvényjavaslatot szándékoznak a törvényhozás elé terjeszteni - folytatta György, az egyházjogász -, mely szerint az alkotandó törvénynek hatálybaléptétől számított hat éven belül a magyar nyelv kötelező tantárgy lenne minden elemi vagy felsőbb népiskolában avégett, hogy a magyar nyelvnek mint az állam nyelvének elsajátítására, minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék. S a lehetőségek az elemi népiskola által nyíljanak meg. Ámde a törvény a nép alsó rétege számára oly sok tantárgyat szab elő, melyeknek a tanulók anyanyelvén történő megtanulása a törvényben meghatározott időt teljesen kitölti, s ezért a tanulók előtt egészen ismeretlen nyelvet akár elemző, akár gyakorlati oktatásra oly mértékben, mint a javaslat kívánná, eltekintve az elmefogékonyság hiányától a fizikai idő keretében lehetetlen.

- Most már tudom, miért fogadott kegyeibe téged nagy elődöm! - Az érsek önfeledten szivarra gyújtott, majd a titkár meglepett arcára tekintve, szórakozottan eloltotta, és titkos tárcájába rejtette a messze szagló Koronitászt.

- Kérdezzük - sóhajtott György -, helyes lenne-e az okvetlenül szükséges tantárgyak háttérbe szo­rításával, hogy az iskolaoktatási éveknek egész tartama alatt a közéletben nem minden­kinek feltétlenül szükséges magyar nyelvnek gyakorlati oktatására fordíttassék, mégpedig a tanulók saját anyanyelve használatának és elmetehetségük fejlődésének megszorításával.

- Ezt ismételje meg, kedves fiam.

György nagyjából azonos szavakkal megismételte az anyanyelv háttérbe szorításának lehetőségét.

- A nem magyar nyelvű elemi tanulók hosszas erőlködés után tudnák talán itt-ott némileg törni a magyar szót, vegyítve saját anyanyelvük elemeivel, de a reális szükségletnek megfelelő művelődésnek még csak elemeit sem sajátíthatnák el. Más részről nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar nyelvnek elsajátítására lehet némi előkészületeket tenni már az elemi népiskolában is, jóval kisebb terjedelemben, mint a javaslat tervezi.

- Valamit a magyarosításról!

- Tudva van, hogy hazánkban a magyar közvélemény oly törvényhozási és kormányintézke­déseket sürget minduntalan, melyek a nem magyar ajkú honpolgárok magyarosításához vezethetnek. Visszatekintve a néhány évtizeddel ez előtti hasonló kísérletekre, egyházhíveink attól tartanak, hogy a szóban forgó törvényjavaslat újabb kezdetét veszi e törekvéseknek...

György elakadt, az érsek ihletetten folytatta:

- Melyeknek célja a magyarosítást mindenáron keresztülvinni, s melyek a további fejlemények folytán oda irányulhatnak, hogy nemzeti nyelvünknek a közéletben, egyházközségeink és templomainkban eddig szabadon gyakorolt használata mindezen terekről lassankint végképp leszoríttassék.

György szemét meresztette.

- Ennyire aggódik excellenciád?

- Fészkes fenét - mondta az érsek, majd a titkár felpillantására szájára ütött - uram bocsá! De ennek a félelemnek benne kell lennie felséges urunk szeme elé kerülő panaszunkban. No de valamit tanítóinkról!

- Igen - folytatta György -, a tervezet a már hivatalban lévő néptanítókra nézve akképp intézkedik, hogy ezek hat év alatt kötelesek legyenek a magyar nyelvet annyira elsajátítani, hogy az “azon való” tanítási képességüket vizsgálattétellel igazolhassák, és csak az életük ötvenedik évét betöltött tanítókra nézve enged kivételt, mégpedig úgy, hogy e kivételes esetekben a felekezeti tanítókat is tekintve, a miniszter határozhat.

- Szóljunk-e arról, hogy az egyházi autonómiánkat érinti?

- Igen - egyezett bele György. - Jelentékeny, sőt túlnyomó része működő tanítóinknak, az eddigiek szerint vagy sehogy sem, vagy csak igen hiányosan bírja a magyar nyelvet, s ezek a magyart tanítani aligha képesek. Ehhez hozzájárul az a sajnálatos körülmény, hogy a szegény egyházközségek által fizetett népiskolai tanítók évi fizetése oly csekély, hogy azzal a néptanító mindennapi szükségét fedezni nem bírja, hanem sanyarú háztartása érdekében szabad idejét más egyéb kereseti forrásra kénytelen fordítani. Ezektől nem lehet elvárni, hogy a magyar nyelvet utólagosan megtanulják, amely magánszorgalomból a legjobb viszonyok között is csak igen nehezen eszközölhető. A törvényjavaslatból kifolyólag nem maradna más hátra, ha még nem érték el ötvenedik évüket, el kell mozdítani őket állásukból. Igen ám, csakhogy honnan vegyünk olyan tanítókat, kiknek magyar tudása kifogástalan?

- Látom, kedves fiam, fáradt vagy. Ennyi elegendő is mára. - Roman Miron intett a titkárnak, felkelt, jelezte, vége a megbeszélésnek. Búcsúzóul kezet nyújtott, majd rövid tétovázás után homlokon csókolta Moldován Györgyöt. Homlokát, melyen háláját végezte, éppen elérte szájával.

- Aztán erről egy szót sem senkinek!

György még aznap hazautazott, s az esti órákban, fáradtan, mindenről beszámolt édesanyjának.

Ágota hallgatta-hallgatta, s igen elgondolkozott.

- Aztán mondjad csak, Gyurikám, melyik lelkeddel értesz egyet?

György csak nagy sokára felelt.

- Azt hiszem, egyikkel sem.