Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1914. szeptember-október

A koronatanácsot követő hetek Brătianu számára valóságos kín volt. Czernin gróf elvisel­he­tetlenül gerálta magát, mert naponta kapott Bécsből táviratot és utasítást. Szívóssága teljesen kimerítette miniszterelnökünket. Waldhausen úr, a német követ, országa egyik leggazdagabb embere, egyébként nagyon jelentéktelen egyéniség, ez időben szabadságon volt. Helyettese Waldburg gróf főúri modorban, a maga jezsuita neveltetésével valamivel kíméletesebb agresszivitást tanúsított.

Czernint meglepte, mennyire megfagyott körülötte a bukaresti társaság. A királyt a követek rámenőssége nagyon megviselte, mert esküszegőként bántak vele. Hatásukra a hagyományos katonai becsületérzés uralkodott el a király kedélyén és elméjén. Vilmos császár és Ferenc József személyes táviratai tövén támadták önbecsülését. Kínozta a gondolat, hogy az uralkodók a közös ügy árulójának tekintik, s öreg korára elveszíti tekintélyét és jó hírét.

“Emlékszem egy reggelire - írta Aszpázia -, melyen jelen volt a trónörökös és felesége is, a gyerekekkel. Mindenki szórakoztatni próbálta az Öreget. Étkezés közben is érkeztek a táviratok a frontok helyzetéről. Erzsébethez fordult: Emlékszel, így volt 1870-ben is, és egyszer csak Párizs alatt voltak. A háború rövid lesz, s Párizs eleste kétségtelen. Ott volt Duca is, a vallásügyi miniszter, búcsúzóul neki azt mondta a király: a papok és a tanítók által ki kell alakítani egy olyan közvéleményt, hogy be kell lépnünk a háborúba a központi hatalmak mellett. Duca bólogatás nélkül hallgatta, arcáról lerítt, hogy semmit sem fog tenni e dologban. Egy ideig mellettük állt Ferdinánd trónörökös, ám hogy ne kelljen megnyilatkoznia, eltűnt abban a szobában, amely fölött a híres Rembrandt-kép őrködik.

A király csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor kiderült, hogy “szövetségeseink” beletörődtek semleges magatartásunkba: legalább katonai becsületét megmentve érezte.

Take Ionescu nagy interjút adott, szerinte nekünk lojális és végleges semlegességet kell folytatnunk. E körül napokon át nagy lárma keletkezett. Takénak magyarázkodnia kellett: végleges, addig a percig, de nem későbbre - igazította ki magát sejtelmesen.

Úgy hírlett, Erdélyben egyre jobban forr minden. Stere Sinaiából Brătianu titkos megbíza­tásá­val távozott: azt az üzenetet vitte az erdélyieknek, ne csináljanak még forradalmat, ösz­tönözzék arra a népet, teljesítse kötelességét a monarchiával szemben, egyelőre maradjanak hűek a császárkirályhoz. Az igazsághoz tartozik, hogy maga Stere jelentkezett, hogy közbenjár s Brătianu csak nehezen egyezett bele, hogy menjen. Mert mire vezethetett volna egy forradalom Erdélyben 14 szeptemberében? A magyar hadsereg tömegmészárlására a tehetetlen Románia szeme láttára. Sinaiába érkeztek a vezető erdélyi román politikusok. Beszéltek a királlyal s főként Brătianuval: megértették, hogy a mi kormányunk örökké rájuk gondol, s hogy legyenek türelemmel és bizalommal, tartsák együtt a népet, mert akkor, ha majd beléphetünk a háborúba, s átmehetünk a Kárpátokon, készen legyenek, hogy együtt semmisítsük meg az ellent. Az erdélyiek elégedetten távoztak.

Brătianu egyszer az esti órákban így árulkodott kissé borosan magáról: “Máig hála istennek mindenkit orránál fogva vezettem, és anélkül hogy dicsekednék, könnyű játéknak tetszett. De ezentúl csak el ne süllyedjen a hajó, amilyen nehéz az ország helyzete, és amilyen nehéz a mi helyzetünk. A király, ki ismeri a német vezérkar titkait és a német hadsereget, tudja, hogy Németország csak gyors lefolyású háborúban győzhet, dehát a marne-i csatavesztés után... Na és keleten... az osztrák-magyar hadsereg elképzelhetetlenül alacsony színvonalat mutat. A seregben nincs kötőanyag. Senki sem tudja, mért harcol. A katonák között a nemzetiségi gyűlölet nagyobb, mint az ellenség iránti. A vezetés? Csapnivaló. Lemberg és Bukovina eleste után az oroszok megjelentek a magyar határon!” - Így Brătianu.

S a közvélemény? Románia nem sokáig maradhat semleges. A monarchia leverve. A németek nyugaton kikaptak. Ausztria-Magyarország tud-e új hadsereget állítani? Egész Erdélyben egyetlen katona sincs. Nem közeledik-e a háború vége? Lesz-e még ilyen kedvező helyzet, hogy Magyarország számára lehetetlen a védekezés. És ha az oroszok bevonulnak Erdélybe, hogy előlünk foglalják el? Megengedhetjük-e?

A pillanat - ezt neveztük el lembergi pillanatnak - nagyon lelkünkre nehezedett. Brătianu azonban hajthatatlan maradt, nagy hibát követett el, hogy nem ragadta meg az alkalmat a hadbalépésre. Amikor az oroszok elindultak Máramarosszigetről Nagybánya felé, a kormány zendülő állapotba került. Szeptember közepén Sinaiában hűvös-borúsra fordult az ősz. A miniszterek harapófogóba fogták Brătianut: lépjünk be azonnal a háborúba. Ő makacsul ellenállt: inkább lemond - a király sem akarja a hadba lépést. A háború a dinasztia bukását jelentené, s igaz, hogy a központi hatalmak nehéz idejüket élik, de a katonai helyzet még sehol sem jutott el a végső kilátásokig. A háború hosszú lesz, s hogy egy csapat kozák átlépte a védtelen Kárpátokat? Brătianu határozottsága meggyőző volt. Másnap az oroszokat a Kárpátok mögé szorították.

A lembergi pillanat nem volt hát elveszített alkalom, de Brătianu s még inkább a király ellen országszerte gyülemlett az ellenérzés, hogy ő az ősi román aspirációk kerékkötője. Grigore Filipescu azzal fenyegetődzik, ha kell, vagy ő vagy az apja megölik a királyt, hogy ne álljon a nép haladása ügyének útjába. Stirbey üzeni, mondjam meg Mária hercegnőnek, ha az egész dinasztia (a király kivételével) szolidaritást tanúsít, a korona megmenthető.

Orosz javaslat: ne menjünk az ellenséges Erdélybe, ott hadakozzunk, ahol szükség lesz ránk, Galíciában, esetleg Lengyelországban. Beszéd tárgya: hogy állunk a katonai felszereléssel? Sehogy. S menjünk határainktól 3-400 kilométernyire harcolni? A király háta mögött semmiképp nem megy.

Köreinkben még tajtékzottak a vélemények erre is, arra is, mikor ezelőtt három nappal Brătianu megkötötte az oroszokkal az egyezményt, nagy titokban, amely szerint a semlegesség áraként is, győzelem esetén megkapjuk Erdélyt és a Habsburg-monarchia területén minden románlakta területet. Annak ellenére, hogy az oroszok semmit sem kapnak, s mi majdnem mindent, azt a hírt kell terjesztenünk, hogy a titkos egyezményt Brătianu Carol király tudta nélkül kötötte. A királynétól tudom, öregünk áldását adta a dologra. Már csak azért is, mert a lehetőséget a király magáénak hiszi: jelenléte a román trónon olyan félelmet tart fenn az oroszokban, hogy ő bármikor a németek oldalára állhat, s így Brătianu ajánlatát feltétel nélkül elfogadták. Ha nem válnék be a megegyezés, Brătianu egyedül felel érte, miatta - ha eredményes lesz, a király bölcsességét dicséri.”

Levelét október 4-i dátummal küldte egy alkalmi utassal Vízaknára György “öccsének” Aszpázia.

Moldován György ebben az esztendőben nem járult többé Tisza István elé, pedig maradt volna még mondanivalója számára. A kapcsolat, valamelyes összeköttetés mégsem szakadt meg közte és a miniszterelnök között. Tisza a magyar parlament ellenzéke által vádoltatva, amiért az eleddig törvényen kívül rekesztett Román Nemzeti Párttal szóba, tárgyalásba ereszkedett, azt gondolta, az érsekkel talán jogszerűbben és eredményesebben boldogul. Leveleit Balázsfalvára és Szebenbe csaknem egyező szövegekkel küldte ezekben a hetekben. Szebenből Meţianu válaszai mutatkoztak termékenyebbnek. Vajon tudta-e Tisza gróf, az érsekmetropolita ötletei és engedékeny-követelő javaslatai egytől egyig Moldován jogtanácsos észtermékei?

Moldován György tudta egyrészt fiától, Mikestől, hogy bécsi sugallatai ösztönzésére még akkor is folytatnia kell tárgyalásait a hazai románság képviselőivel, ha kevés kilátást lát velük megegyezésre. Másrészt Aszpáziától tudta, hogy a bukarestiek (király, miniszterelnök, politikusok) egyelőre inkább csillapítják az erdélyi románok mozgolódási hajlandóságát, időt szerzendő katonai készületlenségük megszüntetésére.

A román nyelv további kiterjesztése szerepelt ezekben a levélváltásokban, a választói cenzus enyhítése a vagyontalan és iskolázatlan román falusi nép érdekei szerint. Harminc, negyven, majd ötven képviselői hely biztosítása. Kérte Meţianu érsek (Moldován tollvonásaival) az 1907. évi (Apponyi-féle) népiskolai törvény megváltoztatását, eltörlését. Válaszában Tisza tett is erre ígéretet. A nyelvhasználat igénye már-már a parlamenti felszólalások “romanizálását” súrolta. A megyegyűlések nyelve némely vidékeken gyakorlatban is kétnyelvűvé vált, külön rendelkezés nélkül is.

Némi késéssel hozzájutott (fia által) a bécsi kormánytárgyalások kiszivárgott Tisza-nyilat­kozatok szövegeihez. Ezeket, ha elkésve is, ha töredékesen is, beleiktatta Györgyünk a Meţianu-levelekbe.

“Nagyméltóságod, aki hittel hirdette, hogy nem kell háborút indítani.

Ami engem illet, biztosíthatom Önt, hogy Romániát nem kell elveszettnek tekintenie a központi hatalmak részéről, a magyarországi románságot semmiképp, mert népem, nyájam a dinasztiához s a hazához tántoríthatatlan hűséggel viseltetik. Az összrománság pótlásának akár Bulgária által történő pótlását elkoránlottnak minősítem.

Megnyugtathatom excellenciádat, hogy a keleti fronton esetleg kialakuló átmenetileg válságos hadihelyzetet népem nem fogja lázongásra, de még csak mozgolódásra sem kihasználni, amivel provokálná a román hadsereg Erdélybe vonulását, engedve annak a kísértésnek, hogy Budapestig, sőt Bécsig nem szegné útját érdemleges katonai ellenállás.

Óhajtjuk, hogy a román kormány mutasson a monarchia hadicéljai mellé állást, mert tudjuk, hogy mi, erdélyiek, akkor jelentősebb engedményeket kaphatunk, talán mindent.

Tudatában vagyunk annak, hogy népeink sorsát a harctéri teljesítmények döntik el. Ha a központi hatalmak győznek (akár Románia nélkül is), nem lesz szükségük koncessziókra. (Ezért törekszünk most minél több jóindulatra szert tenni.) Mivelhogy amennyiben az osztrák-magyar állam veszít, úgyis mindegy.”

Erdély autonómiájának óhajtását György nagy gondossággal elkerülte Meţianu érsek nevében írott leveleiben. Tisza gróf nyomban az ő keze vonását ismerte volna fel, s az alkudozó levélváltások idő előtt megszakadtak volna.

A gróf egyidejűleg a Román Nemzeti Párt megbízottaival is tárgyalt, olykor Vajda-Voivoddal és Juliu Maniuval. Vajda bizonyult engedékenyebbnek. A háború kitörése idején ő éppen Karlsbadban nyaralt, sőt ott a nyárra fürdőorvosi penzumot is vállalt. Augusztus elején nyilatkozatot adott a bukaresti Adevărul-nak. Kifejtette nézeteit arról, milyen kell legyen Románia magatartása az adott helyzetben. Válaszolt a tudósítónak arra a kérdésre, hogy az eddigi román-magyar politikai harcok nem fogják-e befolyásolni a románok magatartását a mozgósításkor. “A képviselők - mondta Vajda -, akik a magyar parlamentben a RNP program­ját viszik, közéjük tartozom magam is, a kormánnyal szemben határozott ellenzéki állás­ponton vannak. A hazaszeretet és a Habsburg-monarchia iránti hűséget viszont pártunk szóval és tettel mindig is kultiválta. A nép között mindig a monarchiáért és a központi hatalmakhoz való csatlakozását propagálta. Remélem, hogy Románia rövidesen kilép fenntartásaiból, és közös úton fog haladni ezekkel a hatalmakkal, vagy legalábbis jóindulatúan semleges marad irányunkban. Ha mi, mint az összrománság fele, a monarchiáért harcolunk, nem megenged­hető, hogy a Regát közömbös maradjon, még kevésbé, hogy Oroszország oldalán, a monarchia ellen, vagyis ellenünk is, fogjon fegyvert. Nem akarunk Oroszország vazallusa lenni. Ilyen veszéllyel szemben a magyarok és románok közötti politikai ellentétek családi, házi perpatvar­nak számítanak”.

Hat és nyolc szem közötti megbeszéléseiken Vajda mindenkor engedékenységet mutatott. Nagyjából ott tartottak a koncessziók megállapításában, ahol a Meţianu-(Moldován-) levele­zés­ben eljutottak. Ám egy ponton Maniu olyan keményen megmakacsolta magát, hogy Tisza fogcsikorgató udvariassággal félbeszakította a tárgyalásokat.

Nyilvánvaló, hogy az autonómiát kezdte pedzeni Maniu.

*

Hohenzollern-Sigmaringen Károly, Románia első királya ezekben a napokban rengeteg támadás célpontja lett. A sajtóban némely újságcikkek az erőszakosságig menő gyalázkodásig merészkedtek. A király keserűségében ágynak esett. Ha egy-egy órára fel is kelt, csak az audienciára Sinaiába érkező személyiségek kedvéért tette. Ezekben a napokban történt, hogy Take Ionescunak, aki a rögtöni háborúba lépést jött sürgetni, azt mondta a király: “Ha valamit sajnálok életemben, akkor az, hogy nem haltam meg, mielőtt a háború kitört volna.”

Primum vivere, deinde philosophari - ez Ionel Brătianu véleménye, bár gyaníthatólag s hiányos latin műveltsége miatt talán nem is ő találta meg ezt a helyzethez illő szólást.

Az ellenzék rossz néven vette tőle, hogy Lemberg elestekor nagy alkalmat szalasztott el. Amint Take Ionescu mondta: Puskalövés nélkül foglalhattuk volna el Erdélyt.

Ez az alkalom elmúlt, s hogy az orosz győzelmi sorozat megállt s a Mazuri-tavaknál nagy vereséggé változott, Brătianu haladékot kapott, hogy diplomáciai manőverezést folytasson, és siettesse a katonai előkészületeket.

A tárgyalások a legnagyobb titokban folytak. (Csak a király, a királyné és...) Eleitől fogva most már Bánát és Észak-Bukovina meg Csernovitz város hovatartozása, kovakerülése a tárgyalások nehéz része. Bánátot egészében a szerbek kérik, s nekik is van odaígérve. Észak-Bukovinára és Csernovitzra pedig az oroszok tartanak igényt. A király aggódik, hogy esetleges merev magatartásunk miatt igazi követelésünk (Erdély!) is kútba eshet.

Szeptember első napjaiban Mihali és Hosszú püspök a királynál. Az erdélyi lakosság fel van izgatva, megváltóként várják az oroszokat. Ferenc Ferdinánd óta nincs senkink Bécsben. Nem lehet semmit tennünk, a császárt intrikus gyűrű veszi körül, kik annyira kegyetlenek a megölt trónörökössel, hogy egy nap egy éjjel elrejtették, mint valami bűnöst, s a császár meg­köszön­te. A koporsóhoz nem lehetett hozzáférni. Csak titkon lehetett odatenni a Bizottság koszorú­ját. Ha nem lenne nagyon veszélyes, mindenki álma lenne Erdély elfoglalása. Statútumot Erdélynek? Az most nagyszerű lenne. Brătianu azt tanácsolja, a Kárpátokon túl ismét tár­gyal­ni kell Tiszával. Szerintük lehetetlen. Mert a nép már azt hiszi: holnap jön a román hadsereg. Hosszú nem hitte volna, hogy Erdély ilyen fontos helyet foglal el a bukarestiek szívében.

Take Ionescut eddig nem vonták be a titkokba, de most az ő segítségéhez folyamodott a miniszterelnök. Arra kérte, segítsen elhárítani a “partner” ellenállását. Ezt Take megígérte, sőt nyomban hosszú levelet írt egykori egyetemi hallgatótársának, jó barátjának, R. Poincarénak, Franciaország köztársasági elnökének, aki a Sorbonne-on két évvel járt őfölötte. Levelében Ionescu előtárta Románia területi követeléseit, kifejtette az összes politikai és katonai argumentumokat a kölcsönös szövetségi érdek jegyében. Brătianu arra is felkérte s rávette Takét, hogy utazzék Londonba, hogy ott is előterjessze a román kéréseket.

A monarchia külügyminisztere a bukaresti német követ (Bussche) javaslatára a bukaresti osztrák-magyar követtel (Czernin) egyetértésben Románia hadba léptetésének lehetőségeit mérlegelte. Fel kellene ajánlani az erdélyi románok autonómiáját és két bukovinai megye (Szucsava és Radautz) azonnali átadását, vagy esetleg egy politikai státus mellett két erdélyi vármegye cedálását.

Ezek a javaslatok állítólag Alexandru Marghilomántól kerültek a német követ fejébe. (Alexandru bácsit többször megkérdeztem e dolog felől, de ő mindig azzal hárított el: itt egy több évtizedes folyamat kezdetéről van szó, amellyel a király is egyetért.)

Olyan gondolat is megszületett, hogy a magyar kormány egyezzen bele román csapatok Erdélybe hatolásába és Bukovinába vonulásába, hogy a két tartományt az orosz intervenció ellen ideiglenesen megvédjék.

Azt a hírt vettük, hogy Tisza ezt a tervet tajtékozva utasította vissza, noha még Hindenburg tábornagy is, a nehéz harctéri helyzet miatt ez irányban interveniált Bécsben.

Ugyanakkor Bukarestben a sajtó hangja egyre támadóbb lett. Egyre többször hangzott a jelszó: Ki a némettel! Ez a királynak szólt. Ferdinánd herceg trónörököst szennyesnek bélyegezték, aztán alkoholistának, majd - nagyfülűnek. A királyné szerint mindhárom becsmérlő jelzőben van valami. De őt magát Erzsébet királynét sem kímélték öregségében, s Mária hercegnőt sem fiatalságában. Az ifjú Carol is megkapta a magáét, kurvásnak és piásnak becézte a tiltakozó néphangulat.

A király és a királyné állapota ebben a helyzetben, ilyen körülmények között aggodalmat keltő volt, mindketten reményüket vesztve néztek egymásra és reánk. Nem láttunk kiutat ebből az infernális helyzetből, noha csupán a trón becsülete forgott veszélyben, az uralkodó család élete nem.

A trónörökös pár nem időzött Sinaián. Az ő hangulatukat napok múlva hallottam ama válságos nap előestéjéről.

Bukarestben tüntetések. Az utcai megmozdulásokban sok a fizetett ember. A király, bár érzelmeire hallgat, sohasem menne a franciák és az oroszok ellen. Népirtás lenne: három-négy millió ember feláldozása és 700 ezer Besszarábiában. És ha a németek győznek? Visszautasítjátok Besszarábiát? Mások: nem akarunk az osztrákok rabszolgái lenni. Nem lehet két hipotézist elfogadni. Besszarábia vagy Erdély. Nem lehet már másról szó, mint arról, hogy Erdély és a semlegesség. Alexandru bácsi mondja: A körülmények olyanok, hogy Ausztria biztosan nem győz, és minket nem vernek meg, és megszerezhetjük Erdélyt, természetesen Ausztria, sőt Magyarország ellenében. Növekedésünk ösztöne követeli ezt tőlünk. A kis népek eltűnnek. Ezért: onnan kaparjuk össze a románokat, ahonnan tudjuk. Egyik lábbal Erdélyben, a másikkal Besszarábiában. Ez így nem tarthat sokáig. Ausztria még intakt, Németország még legalábbis egyenlő Franciaországgal: Oroszország a Dardanellákat akarja. Bulgária? Ki tudja, nem harap-e belénk Dobrudzsa miatt. Könnyű lenne, ha Olaszország másfelé haladna, mint mi. Mindenféle azonnali akció elhalasztása mellett vagyok. A király szerint Anglia nem kívánja Ausztria szétbontását. Bussche megfenyegette a királyt, ha bemennek Erdélybe, 600 ezer német készen áll megfenyítésünkre. Take Ionescut azzal vádolják, hogy lepénzelték Ausztria politikájának támogatására. Take elveszítette a józan eszét: a király letételéről, régensségről beszél Nicolae herceggel mint királlyal, s nyilván ő maga lenne a régens. A hadügyből Iliescu tábornok: készek vagyunk egy téli hadjáratra is.

A konzervatív párt hiszi, hogy a jelenlegi körülmények és a határainknál kialakult helyzet azt jelenti, hogy a semlegesség már nem felel meg érdekeinknek: elérkezett a pillanat, amikor meg kell védeni érdekeinket.

A király már többször beszélt a válságról s arról, hogy lemond. A herceg nagyon kikelt a király ellen. A király álláspontja: az adott szó szentsége és a szláv veszély. A hercegnő a hercegről: Amíg mellettem van Nandó, befolyásolhatom, amikor távol van, a király vagy más valaki hatása alá kerül. Minél tovább tart a háború, a mi árunk annál feljebb megy. Igyekezzünk a garanciákat bezsebelni. A mi intervenciónk döntő lesz a háború kimenetelére. Meg kell egyeznünk Bulgáriával. S Anglia? Hátha fontos lesz számára Magyarország integritása? Azt híresztelik: a királynak nincsenek lelki tulajdonságai, és nincs szíve, siralmas alak, s nem kívánatos, mert nem román. Take szerint, ha megkapnánk Erdélyt, az általános szavazati jogot jelentene s a zsidóság tömeges emancipálását. Erdélyben az I. sz. Kollégium a tulajdonosoké - a magyaroké lenne, a II. Kollégium a szászoké és a székelyeké.

A király beteg. Éjjel krízisek. Morfiuminjekciókat kap. Azt hisszük, a király nem lesz hajlít­hatatlan, ha elérkezik a pillanat. A király nem hiszi, hogy ez a pillanat elérkeznék. Ferenc József aggódó táviratot küld, s jó egészséget kíván.

Az Epoca támad, hogy megsértjük a semlegességet, mert benzint adunk Németországnak, az Adevărul pedig magát a királyt támadja, hogy egy német tiszttel a benzinről tárgyalt. Aztán: Roselius és Hildebrandt. Az utóbbi nagy mennyiségű borsót visz ki az országból. Egyik is, másik is huszonöt ezer leit adott a Vöröskereszt számára. Az hírlik, nem vihetnek ki több gabonát és babot. Ezért mindkét termény ára mélyre zuhant. Hildebrandtnak van egy szerződése ötszáz vagon búzára, á kétezer lei, a legnagyobb elérhető ár. Decemberi szállításra. Ha ezek a vagonok eljutnak Németországba, minden vagon után még ezer lei jön.

Ebéd a Pelisorban. A trónörökös panaszkodik a sajtóra. A búzaszállítás ügyét ismeri. Ilyen a mi színvonalunk. Ilyen. Undorral szól Takéről, rokonszenvvel Carpról. Rosszallja, hogy a Lokal- Anzeiger azt jelentette, hogy ő s a király lemondanak. A hercegnő szerint nagyon fontos a család (a dinasztia) egysége. Később: ezen sokat rontott a királyné. Ő (Mária) már három hete nem beszélt a királlyal. De az jó dolog, hogy Nandó (Ferdinánd) már kezdi érteni az összefüggéseket, ám nem lehet vele elhamarkodni semmit, mert egyszerre csak egy igazságot képes felfogni.

Általános vélemény: Ferdinánd nem gördítene akadályt az események útjába, ha elérkezne a pillanat, a politikai fordulat.

Napokkal később Duca mesélt ama utolsó estéről a sajtómocskolódások hangulatában: október nyolcadikán estére meghívást kapott Marta Bibescu hercegnőhöz. Minthogy gyakran járt oda, nem kérdezősködött, s afelől sem, hogyan öltözzék. Közlekedési nehézségek miatt úgy látta, hogy késni fog, telefonon kimentette magát, akkor mondta meg Marta: itt vannak Ferdinánd trónörökös, Mária trónörökösné és Carol herceg. Legalább vacsorára jöjj el, hogy bocsánatot kérhess tőlük. Ő tíz óra tájt érkezett végül, éppen asztalt bontottak, s átvonultak a magosoaiai szalonba. Mária hercegnő feketében, dekoltáltan, nyakán hosszú gyöngysor, hátát a cserépkályhának támasztva állt, mellette a parázs sugárzott. Szép volt és elgondolkozó, könnyű volt neki közönyt színlelnie, semmire sem emlékezve a konstancai kirándulásról. Szeme vöröslött valami sírásba fordult bosszúság miatt. Nyilván a lapok pimaszsága miatt. Magáról, saját sérelméről nem szólt, úgy tett, mintha csupán az fájna, hogy férjét nagyfülűnek és szennyesnek írták.

- Az öreg király sem szereti Nandót - panaszkodott Mária. - Huszonöt éve, hogy örököséül fogadta, kényszerből, semmilyen tanácsot nem adott neki az uralkodásról, semmilyen tanács­kozások titkába nem avatja be. Legutóbb a koronatanácson csak kétségeket s bizonytalanságot csepegtetett Nandó egyszerű lelkébe. Hetek óta én tartom benne a lelket. S nagyfiamat, a jövendő trónörökös Carolt majdhogynem gyűlöli. Semmit nem törődött, törődik a neveltetésével. Mert még mindig rászorulna a fiú. Taktikából egy ideig arra a szélhámos Jorgára bízta. Csak azért, hogy befogja a pofáját. Vigaszom lehet-e, hogy kisebbik fiamat kedveli. De hát Nicolae soha nem fog trónra kerülni.

Aztán váratlan fordulattal így tört ki Mária:

- Nem azért jöttem Romániába, hogy húsz év múltán lemondjak a koronáról. Nem azért áldoztam fel fiatalságomat, s nem azért fáradoztam, ennek az országnak trónörököst szülve, hogy bujdosóként lássam gyermekeimet a világban tévelyegni, mint más száműzött német hercegeket látom. Én ettől az országtól nem válok meg. Értem aspirációit, és támogatom. Különben is, hová menjek? Angol hercegnői címemről késztettek lemondani, amikor férjhez jöttem. Nem maradt más hazám. Ha Ferdinánd herceg lemond a koronáról, és elmegy Németországba nagybátyjával együtt, én elválok tőle, s itt maradok fiaimmal!

A veranda melletti nagy kanapén ült Ferdinánd herceg, megmerevedve, szomorúan, soványan, letörten. Gyászos este volt. Semmi sem kötötte le a trónörökös házaspár figyelmét. Hiába minden szellemeskedő társalgási kísérlet - ők szomorúak voltak és megbántottak. A herceg csupa banalitásokat mondott s szófukaron. A hercegnő végül négyszemközt feloldódott, abla­kot nyitott zaklatott lelkiállapotába. Sinaia miatt aggódik: nem tudja, mi történik Sinaiában. (Történnie kellene ott valaminek?) Rémséges! El sem tudja képzelni, hogyan ér véget ez a helyzet. Felindultan beszélt és melankóliával.

S észre sem vette, hogy olykor tegezve szól Ducához.

Aztán átmentek a szomszéd szobába, ott filmvetítés kezdődött. De a légkör ugyanolyan nyomott, mint előbb, mint amikor vihar van készülőben.

Nem lehet, hogy az ország mindent elfelejtett volna, amit érte tettek. Ha legalább egy kiút lenne. De nincs.

A kiút felől nem esett szó.

Így telt el Ferdinánd és Mária utolsó estéje, a korona várományosaiként.

Ferdinánd visszakocsizott Cotrocenibe. Mária hercegnő Mogosaián aludt. Néhány óra múlva fel kellett menniök a trónra vezető lépcsőn, és el kellett kezdeniök az uralkodást. Ilyen gondok és nehézségek közepette kényszerültek rá, hogy a románok évszázados aspirációját megvalósítandó föltegyék fejükre az egyesült románok koronáját.

Másnap kora reggel telefonon értesítették a minisztereket: a király váratlanul meghalt.

Duca így beszélt első reagálásáról: “Első érzésem a megkönnyebbülés volt, hogy a sors megoldotta azt, amit mi nem tudtunk megoldani. Íme, a kiút, amit mi hiába kerestünk. Megtalálta az öreg uralkodó, mivel már nem maradt számára szerep a történelem színpadán. Nem a trónról mondott le, hanem lemondott a világról. Később magamba szálltam, hosszú uralkodását gondoltam végig annak, aki örökre elaludt: tulajdonságaira, jó cselekedeteire s tetteire, amelyeket még meg akart valósítani. Sok és értékes reformot hajtott végre. Presztízst teremtett magának s az országnak. A nagyhatalmak keresték a kis dunai állam barátságát. Hetvenhat évesen és negyvennyolc éves uralkodás után nem lehet elképzelni boldogabb befejezést. És mégis Carol király esetében is érvényes a közmondás: haláláig senkiről sem lehet elmondani, hogy boldog volt.”

Halála előtti napon a király különösen élénk volt és jókedvű. Hosszú audiencián fogadta Brătianut, vele eldolgozgatott, ebédre visszatartotta, délután Virgil Arionnal társalgott szokatlanul sokáig, körültekintő érdeklődéssel. Jókedvűen tért nyugovóra. Hajnali ötkor felébredt, s nehéz légzésről panaszkodott. Erzsébet királyné segítségül hívott, s kért, hogy küldjek Mamulea doktorért. Néhány perc múlva háromszor-négyszer nagyot sóhajtott, s félrebillentette fejét. A királyné azt hitte, újból elaludt. Amikor Mamulea doktor megérkezett, már csak a halált állapította meg. I. Carol Hohenzollern-Sigmaringen, Románia első királya nem volt többé.

Brătianu és Morţun Cotrocenibe utaztak, ahol az új királyt sírva találták. Őszintén szenvedett nagybátyja halála miatt, és nagyon felkavarta a reá váró felelősség. Mária hercegnő Mogosoaián tudta meg Barbu Stirbeytől - telefonon -, hogy királyné lett. Marta Bibescu, aki mellette volt, elbeszélte, hogy a hercegnőt megrázta a halálhír, de nem tudta megállapítani, hogy a könnyek az öreg királynak szóltak-e, akit talán szeretett, vagy annak, hogy ilyen nagy gondok között kell trónra lépnie: Stirbeyvel és Marta Bibescuval egy magánautóval Cotrocenibe hajtatott, ahol férje és fia várta.

Tíz óra tájban Brătianu összehívta a minisztertanácsot, s meghívta az ellenzéki vezéreket is, hogy határozatot hozzanak a foganatosítandó intézkedésekről. Miután megszavazták az összehívást az eskütételre - Brătianu nem akarta elhalasztani egy nappal, hogy részletesen elő lehessen készíteni a ceremóniát, valamint a király proklamációját. Hogy ezzel megvoltak, még félórákig együtt maradtak. Brătianu alázatosan sürgölődött, akadt, aki magába süllyedt. Egészében cinikus hangulat alakult ki. Némelyek azonnali háborúkezdésről dünnyögtek. Mások a búza- és benzinexport leállításáról. Stelian azt mondja, hogy Ferenc József naponta lerészegszik pezsgővel, és ilyenkor aláírásokat csikarnak ki tőle. Részegen rendszerint mindent aláír. Take azt mondja, ilyen háború kibontakoztatásához eszméletlenség kell. Morţun hozzáteszi, hogy Vilmos az, aki eszméletlen-eszeveszett.

Délben Bussche Sinaiába indulóban érdeklődik, vajon nem változik-e az ország magatartása, s hogy az oroszok meg akarják szerezni a román kőolajat, hogy sarokba szorítsák a németeket.

Rémhírek a köztársaság kikiáltásáról. Hogy Take Ionescu akar elnök lenni.

Az özvegy királyné gyásztáviratokat kap, teljesen összeroskadva, magára hagyatva, remény­telenül. Rám bízza, hogy olvassam a részvét szövegeit. “Az ország elveszítette az Alapítót. Fájdalma olyan nagy, hogy megérti az Ön fájdalmát. Ezekben a kegyetlen pillanatokban alázatosan meghajlunk Fenséged előtt és kérjük az Istent, hogy adjon erőt a fájdalom elviselésére és bátorságot, hogy emlékeztessen, hogy királyi fenségétől kell várnunk a fájdalom magasztos csillapítását és az anyai jó tanácsokat.”

Ugyanakkor az új királyi pár is megkapta a maga szerencsekívánatait, hűségnyilatkozatait.

Este már arról tárgyalnak: nemzeti kormányt kell alakítani, Bulgáriával megállapodni, még azon az áron is, hogy egy darabot visszaadunk nekik abból, amit elvettünk tőlük. Londonból is garanciát kell szereznünk, az oroszok mindent megígérnek, de még írást sem adnak. Végül mégis Anglia fogja a békét diktálni, fokozni a propagandát, nehogy a magyarok megelőzze­nek. Sajnos nem vagyunk készen sem katonai, sem politikai akcióra.

A családdal és a halottal együtt utazom Sinaiából. Amikor a család a pályaudvaron kiszáll a vonatból, általános megilletődés. Ott a diplomáciai testület is. Majd mindenki sietve távozik, hogy a király előtt érkezzék az érsekségre.

Tonciescu, aki velünk utazott, a király haláláról szörnyűségeket mesél. Honnan veszi? Mamuleat gyanúsítja, akit felbéreltek volna.

A holttestet lassú menetben katafalkon viszik.

S máris fenyegető suttogások: ha az új király nem lép be Erdélyért, számára is Szarajevó következik.

Harmadnap: a temetés. A holttestet reggel három óráig tették ki szabad megtekintésre. A tömeg vég nélkül hömpölyög előtte, közben váltott kórusok énekelnek.

Végrendelete szerint a királynak egyetlen kívánsága volt, hogy Curtea de Argeşben temessék el. A katolikus szertartás intimebb volt, az ortodox a nyilvánosságé. Féltünk, hogy Netzham­mer püspök akadékoskodik. Nem tette. A katolikus egyház ezúttal türelmes volt. Asszonyunk szerint ezt még életében megbeszélte az Öreggel.

A népben a király halála mély benyomást keltett. Őszintén sajnálták és siratták. Még azok is, akik napokkal előbb még németnek s egyébnek becsmérelték. Most érdemeire emlékeztek s arra a negyvennyolc évre, amely bölcs kormányzásról tanúskodott. Vajon tud-e az utód ilyen hasznosan uralkodni?

Eskütételnél Ferdinánd hangja ugyan remegett, de hibátlan románsággal és határozottan mondta az eskü szövegét.

A király nagyon imponáló volt halálában: fenséges, méltóságteljes, mozdulatlan uralkodó volt.

Az idős uralkodóasszony megnőtt gyászában. Mindnyájan tartottunk tőle, hogy keserű kirohanások tanúi leszünk, mint férje életében nemegyszer, hogy vádaskodik majd, megölték a férjemet. Nem tette. Amióta a király behunyta szemét, nem nyilvánított véleményt. Még számunkra oly megszokott és kedves csipkelődéseiről is letett. Kivételes nemességgel viselte sorsát. Ezekben a napokban valóban “une Grande dame” volt.

A koporsón az öreg király kopott, viseltes sapkája. Ez a velejéig német ember negyvennyolc éven át francia típusú formasapkát viselt. Amikor a ravatalozó asztalról leemelték a koporsót, az adjutánsok észrevettek valami rendellenességet: vagy nem volt szilárd a szemfödél, vagy a kitüntetéseket hiányolták. Letették a földre a koporsót, s hosszan vitatkoztak fölötte. A gesztikuláló kezeket s civódókat még most is látom, amint figyelemre sem méltatják volt uralkodójukat, akit nemrég még rettegtek. Soha nem volt világosabb előttem az ember semmi volta s mulandósága.

Csütörtökön vitték végső nyughelyére. Az úton végig öregek, fiatalok, gyerekek, asszonyok, férfiak sorfala, lehajtott zászlók között haladt a koporsó: mindenki sírt. Az argeşi parasztok döbbentettek rá, hogy kell elbúcsúznunk királyunktól.

Jó király volt. Nagy király akkor lehetett volna, ha az ő érdeme lenne a függetlenség kivívása. De nem az ő érdeme volt. Cuza fejedelem rövid uralkodása idején nagyobb megoldásra váró feladatok akadtak, mint Carol egész fél százados uralkodása alatt. Uralkodása mégis gyümölcsöző volt.

A pletykák tovább terjedtek. Az özvegy királyné hallgat, és a híresztelések ellen sem tesz semmit. Gyásza kikezdhetetlenül mély. Mint mindig, a világ ezúttal sem hajlandó elfogadni a hirtelen halált természetes halálnak. A mindent tudók hosszan tartó merényletről beszélnek. Hogy az új királyné megtartja udvari orvosul Mamulea doktort, ki, titokban, régóta bizalmasa lenne. Az öreg királyt megmérgezték volna - ezt suttogják. Nyilvánvaló, hogy miért: megszüntetni a hármas szövetséghez húzó személyes kapcsolat hűségét. Így most már Románia bármikor beléphet a háborúba - Erdélyért.

(Aszpázia ezt a több helyről több személytől összegyűjtött értesítését szeptember végén juttatta Brassón keresztül szeretett “öccséhez”.)