Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1915. július

Traján küldte egy kereskedővel, külügyminisztériumban szerzett értesülését: Gheorghe bátyónak, hátha használhatja valamikor:

Az 1915-ös év júniusának végén és júliusának elején semlegességünk legnehezebb időszakán mentünk keresztül. A tárgyalások az antanttal stagnáltak. Amikor az oroszok visszavonultak Galíciában, nyilvánvalóan segítségre volt szükségük. Brătianu állandóan azt hajtogatta: “amíg nem küldik meg a feltételeket, nem lépek be.” Poklewsky állítólag ezt mondta volna: ha elfogadjuk a feltételeidet, beléptek?

Brătianu ezt felelte: igen, belépünk.

- És mennyi idő alatt?

- Négy hét.

- Komolyan?

- Komolyan.

És Poklewsky, az orosz követ kapott egy írásos deklarációt Brătianutól.

Májusban és júniusban rosszul mentek az antant ügyei, és Poklewsky - mivel ő vezette az antanttárgyalásokat - azt az utasítást kapta, hogy legyen elnéző.

Matematikai pontossággal, minden orosz veszteség a fronton egy pont nyereség Brătianunak. És amikor elesett Varsó, az antant képviselői értesítették a Brătianu-kormányt, hogy minden kérését teljesítik. Ugyanakkor Poklewsky kivette a zsebéből az írott nyilatkozatot, hogy négy héten belül hadba lépünk; ami úgy morális, mint materiális lehetetlenség volt.

A közvélemény értetlenül állott a tények előtt.

Brătianu összehívott bennünket, mutatja a dokumentumot, és kérdi, hogy most mi a teendő. Vizsgáltuk a szöveget, hátha találunk valami kiutat, hogy visszavonjuk. Brătianu valóságos kétségbeeséssel vizsgált minden szót, minden vesszőt.

Egyetlen lehetőség mutatkozott, hogy Brătianu lemond. Ha Take Jonescu, vagy Filipescu követhette volna, az remekül jött volna a nagyhatalmaknak, mert szeretnek képlékeny emberekkel tárgyalni. Abban a helyzetben hozzájuk fordulhatott volna-e a király? Costinescu szaladgált Poklewskyhez, Barklayhoz, Blondelhez. A konklúzió az volt, hogy Brătianunak maradnia kell. És Brătianu visszavonta lemondását. Még ma is talány, hogyan eshetett az előrelátó, mindent felismerő, óvatos Brătianu Poklewsky csapdájába.

Ebből az incidensből valamelyes haszonnal is jártunk. Valóban, ha a szövetségesek elfogadták minden követelésünket azzal, hogy akkor lépünk hadba, amikor az nekünk megfelel, és ha az orosz hadsereg csak visszavonul, és saját bevallásuk szerint, abban az évben már nem tudták helyreállítani a frontot, az a határozat született, hogy a mi akciónk 1916-ban történjen meg. Majdnem egyéves periódus nyílt meg előttünk, fel tudtunk készülni, és megszűntek az antant örökös sürgetései.

Mindnyájan fellélegeztünk. (Emlékszem rá, Mária királyné éppen Máldárestiben volt, és ami­kor közöltük vele a hírt, valósággal örült neki.) Végre egy kis nyugalom a sok zaklatottság után.

Az oroszokkal történt megegyezésen kívül Brătianu nem tárgyal vagy egyeztet semmit senkivel tudtunk nélkül.

A németek közben minden erőfeszítést megtettek, hogy a maguk oldalára vonzzanak bennünket. Minél jobb volt a katonai helyzetük, pressziójuk annál erősebb volt.

Brătianu mindig utilitarista volt, és nem szentimentális a politikájában.

1916. február

A máramarosszigeti leánynevelő intézet igazgatónője (superioarája) hivatása fityulájával és pártájával fején - farsang idején - Kassára utazott, hogy felkeresse azt az ezredest, aki másfél esztendeje a román trónörökös tolmácsa (valójában: alkalmi magyar adjutánsa) volt. Hamarosan rálelt Thuróczy Ödönre, ki őt ismét elfoglalt hivatali szobájában fogadta. Fogadta, előzékenyen, meglepetten s nem minden rossz előérzet nélkül. Tartott tőle, hogy a hadtest­parancsnokságon tett kereső bolyongásai közben a reverendissima jövetele szándéka felől itt is, ott is elkottyantott valamit, ami az ő nehezen visszaszerzett tekintélyén csorbát ejthetne.

A superioara azonban a keresett személy neve birtokában nem szavaival keltett érdeklődést, hanem ortodox fő-kalugeriasza öltözékével, megjelenésével.

Amint az egymásra ismerés heveny örömén túljutottak, s helyet foglalva négyszemközt magukra maradtak, az egyházi nő bőséges ruházata, szoknyázata egy rejtett rekeszébe süllyesztette jobbját, s egy testes bőrtárcát halászott elő, abból meg arasznyi méretű fotográfiát helyezett az asztalra. Thuróczy rossz sejtelmekkel vonta maga elé a képet: szőttessel leterített asztalkán egy pucér, jól fejlett csecsemő hevert, bumfordi pufók arcán kedves báva mosoly derült, mintha felvétel elkattintása előtti pillanatban megcsiklandozták volna. Megemelt lábacskái között jelentékenyen mutatta magát fiú volta.

- Ki ez? - kérdezte az ezredes.

- A kis Szilviu.

- Igen? És?

- A Zărăneanţu Miorica kisfia. A múlt héten fotografáltattuk le.

- Szép gyerek - motyogta Thuróczy, s kissé beleveresedett, mert a képen csecsemőkori magára ismert.

- Még az anyja nevén van, s amíg a természetes apja nem intézkedik, a zárdában tartjuk őket a világi szégyen veszélye elől.

- S mikorra várják az intézkedést?

- Ez öntől függ, ezredes úr.

Thuróczy csattanásig vörös arccal hallgatott. Csak nagy sokára rebegte el az ostoba kérdést.

- Mit kell hát tennem?

Hangjában rekedtes megadás, szemében a közeli meghurcoltatás homálya.

- Mit kell tennem?

- Ezt vártam, vártuk öntől, ezredes úr, ezt az úri beleegyező hangot. Tudom, nem kis dolog, amit kérünk.

Thuróczy arcából kiszaladt a vér.

- Mondja csak, reverendissima, mondja.

S a nő mondta, s elővett ama tárcából egy borítékot is, abból meg egy levelet. Kedves, primitív női írás dülöngött a papíron: Mélyen tisztelt és fenséges úr!

Thuróczy mélyen sóhajtott, mint aki nehéz rémálomból ébred.

- Mult stimate Majestate!

S a tisztes nő mondta, mondta, hogy a levelet s a fényképet el kellene juttatni a trónörököshöz Bukarestbe, s tessék csak elolvasni ezt a melegszívű, gyermeki tisztaságú levelet, hatása a trónörökösre beláthatatlan. S a kis fotográfia! Őfensége bizonyosan sajátjára ismer a kisfiúban, hiszen csakugyan kiköpött édesapja. A gyermek egész alkatán meglátszik a királyi származás.

Önlelkének váratlanul keletkezett terhétől hirtelen megszabadulva, Thuróczy tétovázás nélkül megígérte, hogy közvetíti apa és gyermeke közötti remélhetőleg tartós kapcsolat első üzenetét.

A superioara búcsúzóul áldást osztó pravoszláv keresztvetéssel hintette meg az ezredest, s végül még egy simogatással is illette megkímélt fehér tenyerével az épp borostás férfiarcot.

Thuróczy napokig töprengett, hogyan teljesítse a reáhárult kényes feladatot. Elébb arra gondolt, hogy civilbe vágva magát egy gyors útlevéllel utazik. A képecske és a levélke biztonságát féltve azonban másként határozott. Ideje bőven lévén, egyszerű eltávozási enge­déllyel felutazott a honvédelmi minisztériumba, ott a katonai attasék ügyeivel foglalkozó (szintén ezredesnek) nyíltan feltárta a helyzetet. Az ezredestárs annyira érdekesnek, sőt figye­lemre méltónak találta a megoldandó feladatot, hogy beavatandónak tartotta az édes titokba magát a minisztert is. Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter eleinte elutasítóan viselkedett a két ezredes együttes javaslata elől, de amint Thuróczy alázatosan jelentve egyre részlete­sebben ismertette a királyi liezon részleteit - a maga szerepét természetesen gondosan elhall­gat­va -, a bárót egyre inkább érdekelte az ügy, ügyecske. De fontos ügyecske, végül még abban is segítséget ajánlott, hogy a közös külügyminisztérium legközelebbi futárpostáját - Bécsen keresztül - személyesen Thuróczy ezredes vigye - egyenruhában - összes rendjeleit viselve.

Brassóból Predeálon át utazott Ödön, szemlélhetve a zsúfoltságig megszállt román határrészt. Fegyveres és fegyvertelen román katonák csoportjai ámulva meresztették szemüket a szépen dekorált magyar ezredesre, aki óvakodott elhagyni az első osztályú futárfülkét, amelyben védettnek érezhette magát mindenféle atrocitással szemben.

Czernin Ottokár gróf a követségen elképedve fogadta a külügyekben tökéletesen járatlan s mégis magas rangú futárt. Ki aztán elmagyarázta, hogy személyes küldetése van a trónörököshöz, Carolhoz. Eleinte szabódott, mikor a követ közelebbit óhajtott tudni a küldetés mibenlétéről, de néhány pohárka konyak, majd félliternyi murfatlari borocska felhajtása után, a vacsora befejeztével - négyszemközt ugyan - de bőségesen beszámolt a Hohenzollern-Sigmaringen ház újabb sarjának keletkezéséről Máramarosszigeten. Czernin a fotográfiát is látni kívánta s a levélkét is, de románul nem tudván, olvasatlanul visszaadta. Thuróczy az ügyben a maga szerepét a gyermek keletkezése körül csupán a futárfeladatra korlátozta, s a szigeti adjutánskodás jelentéktelen mozzanataira.

A követ - egyébként meglehetősen humortalan kedély - diplomáciai szintre emelte Thuróczy küldetését, kíváncsian a fogadtatás minden mozzanatára, maga is kísérőül (felvezetőül) szegődött.

A cotroceni kastélyban került elő meglehetős késlekedéssel a trónörökös, szemlátomást kelletlenül, közömbösen a magyarok felől érkező, de talán minden közügy iránt, mely magánkedvteléseit zavarhatná.

Szemtől szemben a protokolláris szabályok szerint bemutatott magyar ezredessel, iménti közönye kissé megingott, elméjében nyilván azt kereste, honnan ismerős számára ez a meglett, érett, bajuszos arc.

A köteles, udvarias szavak elhangzása után, melyeket Carol franciául ejtett, de Thuróczy német válaszszavai után, kölcsönös bólintások után románra fordult a beszéd. S ebből Czernin eleve kimaradt, nem tudván románul, de a két bojtos-rojtos szárnysegéd is kiszorult, már a második mondat után, melyben a magyar fél négyszemközti meghallgatást kért - máramarosi ügyben.

Míg a melléktermecskébe lépdeltek, Carolban az emlékezés szikrái némi világosságot lobbantottak, s így a várakozás valamelyes türelmével állt az ezredes választékos románul előadott emlékeztetője elé. De a közöny még szemlátomást nem tűnt el a fenséges személyből, a szigetihez hasonló kalandjai, ha nem is százszámra, de tízszámra lehettek. Ám amint a jól sikerült csecsemőfotográfia előkerült, a nem kevésbé jól sikerült csecsemőről a maradék közöny meghökkenéssé lassult. Mosolyt és érzékeny emléktolulást okozott aztán az előkerült gyermekien tiszta lelkű papleány levélkéje, mely mentes volt minden követelődzéstől, egyedül csak a kitörölhetetlen, elmúlhatatlan élményről nyilatkozott s a következményről, az ég gyö­nyörű ajándékáról, a kis Szilviuról. Ki a levelet másodjára is - egyre meghatottabban elolvasta - nem tudhatta, hogy a superioarának milyen nagy igyekezetébe került, míg a legalkalmasabb szavakat válogatta növendéke számára, s vele újra és újra lemásoltatta (talán hétszer is) a fogalmazványt. S hogy Thuróczy rejtett tárcájából előkerült egy másik fénykép is - a trónörökös boldog könnyekre fakadt.

A kép máramarosi népviseletben ábrázolta Zărăneanţu Mioricát, és ugyancsak népi ruhába bújtatott szülöttét, Silviut.

- Ön várakozzék a magyar követségen, megfelelő válaszról gondoskodom - bocsátotta el Thuróczyt a megrendült trónörökös. - Dumneata vei aştepta la ambasada maghiara până ce voiu ăntoîmi răspunsul cuvenit. - Harmadnap egy gyémántokkal hintett arany nyakláncot tartalmazó doboz és egy királyi pecsétekkel ellátott boríték érkezett a magyar követségre.

Czernin Ottokár gróf ragaszkodott hozzá, hogy finom eszközökkel meglazítsák a pecsétet, hogy a levél titkát megoszthassa hivatása kötelezettségével. A fenséges üzenet szíve hölgyé­nek nevezte a kis máramarosi leányanyát, megígérte, hogy a királyi sarj vezetéknevéről, alkal­mas időben, majd később fog gondoskodni, de addig is a Silviu keresztnév helyett, vagy elé iktassák végleges megszólításként a Cézár nevet.

A diplomáciai “futár” hazatérése - a diplomaták számára fenntartott első osztályú fülkében, Predeálon, Brassón keresztül - zavartalan volt.

Gróf Czernin Ottokáron kívül csupán báró Hazai Samu honvédelmi miniszter s az illetékes parancsnok, a kassai hadtest parancsnoka tekintett bele a román trón örökösének levelébe, s szemlélhette meg a drága aranyékszert, mielőtt azokat méltó kézbe (a pecsét megszilárdítása után) Miorica kezébe Thuróczy átadta volna. Természetesen hatszemközt - az okos superioara jelenlétében.