X.
Aszpázia temet - Tünde ásat - Ödön kerít 1916. március
Szerepem az Udvarnál február végével igen szűk térre szorult - írta Aszpázia Györgynek. - Miért? Erzsébet királyné miatt, aki igen szeretett levegős, hűvös szobában aludni. Túlzásba vitte ezt a szokását, de a fiatal királynénak, Máriának nem lett volna szabad engednie, hogy a kastély legszegényesebb padlásszobáját válassza ki magának Úrnőm. Nyáron történt, hogy tiltakoztam, de Mária legyezősen feljött ebbe az igen szellős kvártélyba s úgy minősítette, hogy igen kellemes lakosztály, s többé erről nem akart szót fecsérelni, hiába emlegettem én a telet, amely a meleg szobák biztonságához szokott angol nő számára elképzelhetetlen volt. Mert jött aztán a tél, s én végig vele maradtam, magam is állandó meghűlésnek, taknyosodásnak kiszolgáltatva, ki asszonyomnál sokkalta erősebb és ellenállóbb voltam s vagyok. Az előző telet a kastély földszintjén töltöttük, elég lármás szobákban, közel a konyhákhoz, ahonnan a sülő-fővő ételek bűze minden étkezés előtt hozzánk szivárgott, úgyhogy amikor az ebédünket-vacsoránkat felszolgálták, már régen el voltunk telve, mégpedig jóval több fogás ízével-bűzével, mint amennyi asztalunkra került, minthogy a királyi asztal választéka részünkre ismeretlen maradt, s ha az ételek szaga nem szüremkedett volna orrunkba, aligha törődünk létrejöttükkel.
Nos, ezt a földszinti lakrészt a libériás inasok számára kobozta el tőlünk Mária a múlt tavasszal, s szellősségét - panaszomra - még szeptember inkább előnyösnek minősítette asszonyunk tartózkodási helyéül, lévén hogy Erzsébet ez időtt még a parkba sem szállt alá e padlástérből 1915 egész nyarán.
A végzetes influenza február elején támadta meg. Az ifjú királyné orvosa forró teákat, kinint s meleg takarókat javasolt, de máshová költözést nem. Merthogy a négylábú kicsiny vaskályhában a tűz vidáman duruzsolt az orvos ottlétekor, de az éj közepén a szobáinkon átvándorló, átzúgó szél fagyot hozott közénk, s még finom havakat is.
Az öreg királyné ágya köré már halála órájában odasereglett a Család, s az Udvar. Ott állt maga elé ejtett kézzel Ferdinánd, könnyes szemével Mária királyné össze-összerázkódva, de nem a zokogástól, hanem a tető alatt uralgó zimankós időjárástól, talán ezekben a percekben ötölhetett először s tán utoljára eszébe, hogy elődje halálának siettetésében őneki is része volt.
A közeli, a neuwiedi vérrokonok nem érkeztek meg idejében, hogy lezárják az ő megfáradt, megromlott szemeit. Azokat én zártam le; s az állát is én kötöttem fel.
Az ágy lábánál a protestáns halottért ortodox pap imádkozott.
A koronát 40 évig viselte s most itt a szegényes hálószobában, férj, gyerekek, rokonok, saját pap nélkül.
Magányban élt, végül már tragikus magányban. Míg férje élt, a központi hatalmakhoz való hűségre szorította a királyt, Carol halála után néha egy-egy szemérmes tanácsot próbált adni Ferdinándnak, hogy ellensúlyozza Mária más irányú befolyását. Nem mindig eredménytelenül.
Egyedül maradt (rajtam kívül abban az országban, melynek negyven éven át Úrnője volt s mely kedves volt lelkének).
Neuwiedben, ahonnan érkezett, minden kortársa meghalt. Csupán testvérei unokái és dédunokái élnek, akik számára idegenekké váltak. Korának idealista Németországát most már kalmár Németországnak tudta. Tudta, hogy a világban nagy dolgok készülődnek, de ő azt hajtogatta: bizony én már elszakadtam az élettől. Igazán már nem érezte jól magát sehol másutt, mint férje koporsója mellett Curtea de Argeşen, s tán egyetlen, hibás leánykája szomorú maradványai közelében.
Hetekkel halála előtt nem beszélt másról, mint az elmúlásról s a túlvilági boldogságról. Azt hajtogatta: mért nem hagytok meghalni, nem látjátok, hogy már nincsen semmi dolgom ezen a világon. - Idegen volt már ebben az országban, ebben a világban, amelyhez nem kötötte már semmi. Pedig a maga idejében Wied Erzsébet teljesítette vállalt feladatát második hazájában. Talán csak egyszer vallott kudarcot királynéi tanácsával: amikor az ifjú Ferdinánd trónörököst Vakarescu kisasszonnyal akarta összeházasítani. Mellőzéssel lakolt meg emiatt, pedig a román nép érdekeit kereste, de nem számolt a vezető családok féltékenységével. Szép igazán soha nem volt, lelkét az állandó jótékonykodással és művészetpártolással tette vonzóvá. Gyakorlati érzéke szinte semmi nem volt. A hozzá forduló, olykor szélhámos jellegű kéréseknek nyomban helyt adott, s adakozott a pazarlásig. Kitűnő nyelvérzékkel beszélte az angolt, franciát s a románt is, de tudott latinul és görögül is. Műveltsége messze fölülmúlta saját, Carmen Sylva néven közreadott irományait.
A sors úgy akarta, hogy ne érje meg azt a napot, amelyen az uralkodó kardot ránt származásuk közös hazája ellen.
A temetést ugyanazzal a protokollal igyekeztek megszervezni, mint férjéét, I. Carolét: Curtea de Argeşen, férje mellé s a kis, boldogtalan Mária hercegnő mellé, akinek maradványait Cotroceniből már előbb idehozták.
De a temetése nem volt olyan, mint királyi férjéé. A kőművesek siettek, az egyház nem árasztott misztikát, a környékbeli parasztok nem öltötték fel szebbik ruhájukat, hogy eljöjjenek szentelt vízzel meghinteni a koporsót s a sírt. Olyan volt az egész szertartás, hogy “legyünk minél előbb túl rajta”! Brătianu fején remek új kucsma, amelyet egész idő alatt nem vett le, pedig szép, meleg idő volt. A katonaság terepöltözetben jelent meg. Egyedül a diplomáciai testület tagjai öltöttek méltó díszt.
Zsúfolt, rosszul világított fülkékben utaztunk vissza a fővárosba. Gépkocsira már nem futotta a tisztességből. Egyszer csak az udvarmester segélykiáltása vert fel szendergésünkből.
- Hol a korona? Elvesztettem a koronát! Ellopták a királyi, királynéi koronát!
Miután az egész kocsit fölverte, nagy sokára megnyugodott: útitársai segítségével rálelt a királyi aranykincsekre. Egész éjjel az első román király aranykoronáján aludt, de rossz álma lévén, időt és helyet veszítve esett kétségbe a gondjára bízott tárgyak miatt.
Dostları ilə paylaş: |
