Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1923

Hosszú évek múltán - Budapesten lakott már akkor, özvegyen - Thuróczy ezredes ákombáko­mos, román nyelvű levelet kapott Bukarestből, a főpályaudvarról - Mioricától: sürgősen jöjjön, Ödön bácsi, nagy segítségére volna szükségünk.

Miorica mindenhatónak gondolta Thuróczy Ödönt. Ez a hite, tévhite megismerkedésük első órájá­ban fogant, amikor a szigeti (máramarosszigeti) Korona szálló szobájába hozzá mene­kült, s alkoholos állapota és nyugdíjas kora ellenére gyöngéden fölnyársalta a királyfi mellől menekülő leánykát.

Hogy a zárdafőnöknő minden közös gondjaikban egyre hozzá fordult, az ezredeshez, és ő, mert hatalmában volt, mindig tudott segíteni.

A királyfi iránt táplált vonzalmát a főnöknő táplálta a leányka teherbe esésének híre és bizonyossága után, egy bukaresti képeslapból kivágott s bekeretezett arcképet kellett tartania Mioricának a szekrénykéjén, úgy szem előtt, hogy mindenki láthassa, még majdani születése után a gyermek is. Amikorra Sylviu, a gyermek kitartóan rá tudott tekinteni valamiféle képzett ábrázolatra, addigra már valódi, lakkozott fénykép került a leányanya éjjeliszekrénykéjére: rendjelekkel ékes őrnagyi díszöltözetben küldte enmagát az “apa”, Carol trónörökös.

És mégis, a hatalom ura, a tettekre vállalkozó és gondoskodni képes személy mindvégig Ödön bácsi volt Miorica fejében. A levelek is őáltala mentek, s jöttek is eleinte, olykor ömlesztve, hármasával, négyesével.

Még a posta vagy futár által kézbesített borítékok is úgy érkeztek a pályaudvarra, mintha az ezredes bácsi kezén mentek volna által.

S még az sem változtatott ezen az aránytévesztésen, hogy a kisfiú vezetékneve 1918 tavaszán nem úgy változott meg, amint a zárdában a főnöknő lelkes román honleányi alázattal a butuska leányzó várakozásába szőtte a Hohenzollern-Sigmaringen lobogót.

A kis Sylviu-Cézár vezetéknevének törvényesítésére, az ifjú királyi fenség eleinte minden levelében határozott ígéret volt, de határozatlan módon úgy, hogy a legkedvezőbb, legfényesebb lehetőség is a sorok közé iktatódhatott - a címzettek (a főnöknő olvasta elsőnek a királyi leveleket) várakozása szerint.

Hadtestparancsnoki engedéllyel (Hdt.pk. eng.) gépkocsin szállította az ifjú anyát (arát?) és gyermekét Thuróczy, útlevél nélkül, a titkos engedély birtokában még 1918 elején. Ez az utazás erősen öregbítette a mindenhatóság hiedelmét az ernyős gépkocsi hátsó ülésén - mert valahány holmi hivataloskodó, akadékoskodó személyek megállították a kocsit, a sofőr mellett parancsnokló ezredes ki magyarul, németül, románul szólván, mindig tisztelgést kiváltó tisztelettel nyerte el a továbbutazás jogát. Anélkül, hogy az ara és a gyermek úticélját (Carol herceg) elárulta volna.

A trónörököst végső elhatározásában az udvarmesteri hivatal segítette, miután a gyermek eredetét nyíltan megvallották.

Mert Thuróczyt is meghallgatta az Udvar. Sőt Mioricát is oda kellett vinni gyermekestül, fiastul, megtekintésre.

Thuróczyt csak egyszer-egyszer vonták be az alkudozásba. Miorica elárulta, hogy Carol úrfi őfensége még egy nagyon szép és ékszeres asszonynak is bemutatta őt, akit fiaként mamának szólított. Ödön bácsi megmagyarázta, hogy az a hölgy, bár nem mutatkozott be, nyilván és minden bizonnyal maga Mária királyné volt. Ettől Miorica reszketni kezdett utólag is. Mikor az udvarmester Thuróczyt faggatta egy ízben, a nyitott ajtó mögött ott hallgatódzott Mária királyné, látatlanul intézett egy kérdést: Mikor történt pontosan Carol egyesülése a lánnyal? Az udvarmester Felség megszólítással közvetítette az ezredes napra, sőt órára megállapított válaszát.

Nem tudta s nem is akarta megakadályozni, hogy a fenséges úrfi ne egyesüljön ama szállodai szobák egyikében (Hotel Splendid), ahová elszállásolva voltak. De azt már nem vállalta Ödön, hogy a kisfiút dajkálja, szóval tartsa, míg a nász órák hosszat tart. Látva a bekövetkezendőket, jó előre egy szobaasszonyra bízta Sylviu-Cézárt.

Néhány napon belül az Udvar intézkedett, hogy egy Nicolae Leonescu nevű vasúti alkalmazotthoz férjesítsék Mioricát. Ez a férfi tisztában volt a trónörökösi kapcsolattal, vállalta a gyermeket, kit nyomban nevére írtak. S így Carol többszörös levélbeni ígérete megvalósult, Cézár nevet kapott, Cézár-Sylviu Leonescu lett, Miorica pedig Leonescuné.

Nem derült ki, legalábbis akkor nem, vajon a trónörökös nem tiltotta-e egyszer s mindenkorra Leonescut Miorica testi érintésétől, durvább szóval szeretője használatától.

Hatalmas zuhanás volt ez az állapot a vélt királyi ígéretekhez képest. Thuróczyt nagyon lesújtotta az Udvar eljárása, de Miorica sírás, sőt zokszó nélkül fogadta a “névházasság” tényét, testében érezve fenséges ígéretek folytatását, s úgy viselkedett, mintha soha nem is biztatták volna nyilvános felemelkedéssel, s a trón közelébe jutással.

Szerelme, szerelmese egyéb nemi kilengéseiről, nőügyeiről természetesen fogalma sem volt. S a háromszobás lakást s az oda rendelt középkorú mindenest úgy fogadta, mint sorsának gondozóját s élete nehézségeinek megszüntetőjét. Hogy miből fogják fizetni a lakbért s a cselédet, arra senki sem gondolt, mert a háztartásra havonta küldönc hozta a pénzeket. Leonescunak, a kispénzű vasutasnak semmire sem maradt gondja, s életét, fizetését kapott hópénzből megtoldva, vidám életet kezdett élni, szégyenkezés nélkül, sőt családi állapotával ittasan még hencegett is.

A háború után négy esztendővel Thuróczy Ödön polgári ruhában érkezett e tavaszi napon Bukarestbe. Vonattal, egyenest a főpályaudvarra. Miorica leveléből már tudta, hogy Nicolae Leonescu már harmadik éve a főváros, sőt az ország legjelentősebb pályaudvarának állomás­főnöke.

Bukarestbe két pályaudvarra lehet megérkezni. A nagy, az úgynevezett grivicai pályaudvar (újabban Gara de Nord) a város északnyugati részén van, messze benyúlik a külváros házsorai közé. A másik a város déli részén van, a filareti indóház, ide csak Bulgária felől érkeznek az utasok. A Dunánál vakon végződő két vasútvonal, a giurgini (vagy gyurgyevói) és az olteniţai torkollik ide. Thuróczy Ödön a nagy pályaudvarra érkezett, ahová Budapestről a Szeged-Temesvár-Orsova fővonalon lehet jönni, keresztülutazva az egész havasalföldi síkságon - akár Erdélyből Nagyszebenen át a vöröstoronyi szoroson bevezető vasútvonalon, mely az Olt mellett Piatránál egyesül az előbbivel, de érkezhet Brassón át, Ploeşti felől, s Bukaresthez egészen közel, Titunál szakad bele az előbbi két vonalból egyesült fővonalba. Ugyanerre kell jönni, ha az ember Lembergből utazik, vagy a Szovjetunióból Moldován át, esetleg hajón jön Galaţi-ba, Brailába vagy Constanţára.

Ödön Nagyszebenen s a vöröstoronyi szoroson át való utat választotta, hogy legalább pillantást vethessen Vízaknára, megkockáztatva azt a szándékát, hogy visszafelé jövet György sógorához bekukkantson holmi barátkozó-engesztelő beszélgetésre.

A grinicai pályaudvar (főpályaudvar) nagyon is kisszerű, emeletes épület. Ödön továbbhaladt, nem gondolta, hogy a trónörökös kedvese (szeretője, ágyasa) ilyen forgalmas, de jelenték­telenül füstös épületben élhet, s nevelheti a “királyi” ivadékot.

Áthaladva az épületen egy négyszögletű térre jutott, oldalt valami park nyomaival (később megtudta, az elmúlt telek hidegében nemcsak a fákat irtotta ki a nép, hanem még a bokrok gyökereit is kilopta). Hátul, kellő távolban áll egy haragosvörös villamoskocsi, kellő távol ahhoz, hogy az érkező utas poggyászát saját kezűleg el ne cipelhesse addig. A bejárat előtt s végig az egész téren áll a sok bérkocsi, s bal felől néhány autótaxi. A zöldsapkás hamálok (hordárok) a vonatról szállókat iszonyatos lármát csapva fogadják, még a téren is, ahol hamál, hamál kiáltásuk összevegyül a birzsa! birzsa! intésekkel, amellyel a fölös számú bérkocsisok próbálják a bakról magukra vonni a térre lépők érdeklődését.

Egyszerre két hamál is bőröndön ragadja Thuróczyt, de mintha csak bűvös szót mondana, amikor érdeklődéssel kiejti Leonescu állomásfőnök nevét - bosszankodva az emelet felé legyintenek, s eleresztik, békén hagyják málháját.

Hívásra ugyan, mégis meglepetésre érkezvén, a még mindig szép és fiatal háziasszonyt slampos öltözékben találja a vendég. Az öregecske mindenes cseléd kissé loncsos, nem tudni, képes-e fehér kötényt s szakácsnői-szobalányi pártát illeszteni fésületlen hajára.

Thuróczy nem számolta a szobákat, de kétlette magában, hogy háromnál több lenne itt is, mint valamikor ígérve volt.

Egy hét-nyolc éves forma fiúcska is előkerült a vélhető konyha felől, félszeg “sărutmâna”=kezit csókolom köszöntéssel eltűnt. Talán a szakácsnő fia? Thuróczy csak később eszmélt: hiszen ez a mi kedves Sylviu-Cézárunk.

Azt leste-várta a vendég, mikor ötlik elő Mioricából a sürgős beavatkozást igénylő panasz. De fél szemmel azt is leste, mikor jelenik meg a gyerek. S a nyurga fiúcska, mintha talán iskolából jövet egyszer csak valóban ismét betoppant, de köszönés nélkül nézte az “idegent”, kiben nem érezte meg esetleges édesapját - nagy éhesen enni kért, mire anyja a konyhába küldte a mindeneshez.

Míg a fiúcska a szobában térült-fordult, kopaszra nyírt fejével, két hatalmas, elálló fülével inkább malacra vagy majomra hasonlított, semmint királyi fiúra. De nem, nem, cikázott az értékelő gondolat Ödön fejében: - Énreám sem hasonlít! Én sem lehettem ilyen visszataszító lény kölyök koromban. Abból az időből persze nincsen fénykép, összehasonlításul szolgá­landó. Mikor a fiú harmadszor is belépett, visszalépett a szobába, hogy kíváncsian hallga­tózzék anyja s az “idegen” ember beszélgetése iránt - az idegen ember kiábrándultan figyelte a zsíros kenyeret majszoló ellenszenves fickót.

S közben Miorica mondta a magáét, nem zavarta fia jelenléte sem:

- Nem tudom szerét-számát leveleinek, s miközben a legforróbbakat írta, már volt neki egy másik hévszerelme, az édesmamája udvarhölgye, Lambrino tábornok lánya, Zizi, akivel nyilván édesmamája szeme láttára szűrte össze a levet, s mikor leveleiben azt ígérte, hogy az én fiacskámnak tisztességes nevet ád, éppen akkor csinálta fel Zizi kisasszonyt. Elébb vagy utóbb, egyre megy, mert szerelmetes és ígérgető levelem van még a múlt hónapból is, mielőtt elindult volna Görögországba. De mit beszélek itt össze vissza? Amikor Zizi már hetedik hónapban járt, s már nem tarthatta udvarhölgyül a törülközőt Mária mama tisztálkodásához, akkor szabadságot kért, vagy talán a királyné fenéken billentette, akkor Carol fogta a szajhát, átszökött vele Odesszába, s ott egy jól lefizetett pópa előtt törvényesen feleségül vette. Már nem izélhette Zizit, s tán azért még onnan is írt vagy két levelet, hogy mennyire vágyakozik utánam. Alig jöttek vissza, két hónap múlva megszületett a fiúgyermek. Érdekes, az a rohadt alak csak fiúkat tud csinálni!

Sylviu-Cézár unottan figyelt, hihetőleg nem először hallgatta végig anyja szerelmes gyűlöletének lelki kitüremléseit.

Thuróczy szerette volna figyelmeztetni Mioricát, az udvarhölgyek kötelezettségei között a legkevésbé sem jelentékeny, hogy a királyné mosdásához, fürdőzéséhez törülközővel álljanak őrszolgálatot. De Leonescuné folytatta:

- A nép, a nagy marha nép már ujjongott, ha meglátták valamelyiküket Bukarest utcáin: román vérből származó királya lesz, ha felnövekszik a Zizi-féle kölyök. Mintha az én fiacskám nem lenne máris esztendőkkel alkalmasabb, hogy ünnepeljék. De minket már a kutya sem hugyoz le! De van isten! A király nem engedte tovább gennyedni a dolgot. Megparancsolta Cristea Miron prímás metropolitának, hogy semmisítse meg az odesszai pópa frigykötését. És az egész undok friggyentést! És elküldte laktanyafogságba Besztercére. És most itt van Heléna. A görög királylány, akit két éve vett el. De nekem még Athénből is van levelem, merthogy a Heléna nem engedte meg neki, hogy esküvő előtt a szoknyája alá nyúljon. De mit tesz isten, tavaly már meg is született Heléna ivadéka s ő is fiú, Mihail. Ilyen a mi szerencsénk.

Cézár-Sylviu befejezte, bekebelezte a zsíros kenyeret, de maradt. Leült egy székre, s figyelt.

Miorica némi elégtétellel ismételgette, hogy Zizi Lambrino és fiacskája még mindig kedveltebbek a városi nép és a paraszti utazók körében, mint a Helenafi és maga Heléna. Ezt ismételgette, amikor vasutascsákóval a fején betoppant Leonescu.

- Nicolae Leonescu vagyok - mondta tétován, mert nem tudta hirtelenében, ki lenne a vendég -, én vagyok itt az állomás-, vagyis pályaudvari főnök.

S magát megtisztelve levette fejfedőjét, mintegy magát tisztelve meg, mert Miorica csak ezután tudatta vele halkan, hogy ő az az ezredes, akit Budapestről hívtak levélileg, s aki megváltoztatja a dolgok menetét.

Thuróczynak fogalma sem volt sem a dolgok menetéről, sem saját hatalma határairól.

Leonescu leült a megilletődéstől, ám pillantása most fogta be Cézár-Sylviu jelenlétét. Felpattant:

- Du te la dracu! - s az ajtó felé szegezte mutatóujját.

A királyfi lesunyt fejjel kotródott.

A barázdált s borostás arcú főnök nagyot fújva újra leült. Szemlátomást nem volt részeg, de az alkoholszeretők bűzét hordta lehelete.

- Hol kezdjem?

- Az elején - parancsolta Miorica.

- Csak magadról beszélj!

- Jó, jó - fésült nyirkos hajába ujjával Nicolae -, mikor elvettem ezt, vagyis hozzám adták - bökött ujjával Mioricára -, kaptam félmilliót. De az hamar elúszott. Egy kis birtokocskát, egy millió értékben, de a bérlőtől már négy évre előre felvettem az árendát. Tavalyelőtt meg adott 50-50 ezer lejt Romulus Voinescu, de tavaly rám kiáltott: nincs több! Takarodj! Ezt énnekem, hogy takarodj! Aki a trónörököst kisegítettem nehéz helyzetében. Jövök haza, mondom ennek, nincs több pénz! Az átkozott Voinescu megtagadta. Ismered te Voinescut, domnule? - bátorodott a tegezésig Leonescu.

- Nem ismerem.

- Majd megismerkedsz vele. A palotában szolgál. - Elhallgatott.

- Hogy van tovább? - fordult aztán Mioricához.

- A levelek - mondta Miorica.

- Igen, a levelek. Hazajövök Voinescutól, mondom ennek, honnan az isten fenéjéből vegyünk pénzt. Azt mondja ez: a levelek. Miféle levelek? Amiket őfensége küldözgetett. Mennyi van? Vagy nyolcvan - nem számoltam meg -, aszongya ő. Erre fölmegyek újra Voinescuhoz: vannak ezek a levelek ni, az ő keze írásával. Ezek pénzt érnek. Nem érnek egy banit sem - mondja ő. Jól van, akkor egyenként eladom őket az újságoknak. Adod te az anyád picsáját (le dai tu pizda mă-ti), felelt ő. Megyek haza! Már öt testőr kutakodik, s maga Voinescu. A leveleket keresték, megtaláltak vagy ötvenet, mert ez (ujjbökés Mioricára), mikor egy cipősdoboz megtelt, a következőket másik dobozba s másik szekrénybe rakta.

- Ezért hívott engem Budapestről madám Leonescu - tisztelte meg férje előtt Mioricát Thuróczy.

- Fészkes fenét - legyintett Leonescu.

- Bökd már ki - bosszankodott Miorica. - Kétmillió lejt keresnek rajtam. Azt állítják, hogy elsikkasztottam. Tudod te domnule, milyen nagy hazugság ez? Lop itt a pályaudvaron mindenki, aki hozzáfér szénhez, talált tárgyakhoz, pénzhez. A pénztárosok puccos szeretőket tartanak! Mért éppen énrajtam keresik a milliókat? Rám bizonyítani ötvenezernél többet nem tudnak. Aztán: kemény telek voltak mostanában, ha a környékbeli szűkölködők hozzám fordultak: vigyetek a szenecskéből. Jól van, nem voltak hálátlanok. Mért éppen énrajtam keresik a milliókat? Voinescu a hibás. Mért tagadta meg tőlem, amikor kértem? Az jár nekem! Én nevelem a trónörökös kölykét. Az istenfáját!

- Aztán vannak még levelek? - fogta ironikusra a szót Ödön, a domnule. - Húsz? Harminc?

- Legalább harminc - vette komolyan a kérdést a főnök.

- Harminckettő van még - szólt öntudatosan a királyfi anyja -, épp tegnap számoltam meg.

- Erről lenne szó?

- Erről - mondták egyszerre s bizakodóan.

A domnule nem tiltakozott, csak bólogatott.

- Ő ismeri a trónörököst - magyarázta “férjének” Miorica.

- Voinescu berezel, ha ráreccsintenek.

- Szívesen átadnám a maradék leveleket, magánál biztonságban lennének - mondta Miorica, váratlanul magyarul, mintha külön alkuban bízna Nicolae kihagyásával.

- Ezzel még várjunk, Madám Leonescu - felelt a vendég túlzott reverenciával.

- Bízunk benned, domnule, nagyon bízunk benned.

- Az ezredes úr mindenható. Amibe belekezd, az mind sikerül neki - bólogatott Miorica, nem tudhatni, milyen téteményekre terjed ki emlékezete.

Thuróczy nem tagadta meg segítségét, de eszébe sem jutott, hogy beleártsa magát a grivicai állomásfőnök praktikáiba, vagy prezentálja egykori barátjának, akár ingyen, akár jó pénzért a testi vágytól izzó szerelmes leveleket.

Megtudta, hogy a Szeben felé tartó gyors az esti órákban indul. Jegy nélkül szállt fel. Az első osztályú fülkében a kalauzzal féláron kiegyezett Vízaknáig.

A sógor, Moldován György egyáltalán nem csodálkozott Leonescuék történetén.

- Vannak új elemek elbeszélésedben, kedves Ödön, de az egész ország tud a trónörökös nemi életéről. Fiatal, még hallatni fog magáról.