Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1893

A kolozsvári esküdtszék augusztus 31-én tárgyalta a Replika ügyét. A vádat, minthogy a röpirat a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg, a nyomdavállalat igazgatójára célozták (sózták), ki egyben a Tribuna akkori szerkesztője is volt. Drámai jelenetek között kezdődött meg a “vádlott” kihallgatása, ki makacsul azt ismételgette, hogy a szerzőt nem ismeri, a kézirat, mely ismeretlen kezek által jutott őhozzá, igen megtetszett neki, s nyomdába adta. A vallomás hihetetlenül hangzott, de imponáló volt, hogy védi az ismeretlenül s büntetlenül lapuló szerzőt, talán valami jelentős kül- vagy belföldi személyiséget.

Amint éppen esketni készültek a vádlott-tanút, a hallgatóság padjairól felpattant egy jól öltö­zött karcsú fiatalember s közölte az esküdtszékkel, hogy a Chestiunea româna în Transilvania şi Ungaria la “Răspunsul” dat de junimea academică Maghiară “Memoriul” studenţilor universitari din România címen kinyomtatott kiáltvány az ő személyes alkotása. Ezt nem is igen kellett bizonyítania, a füzet adresszát oly könnyedén s pontosan mondta fel s kérdezetlen, nyomban be is mutatta magát: - Popovici C. Aurél vagyok, orvostanhallgató a bécsi egye­temről.

Ettől kezdve természetesen az ő ügyét tárgyalták, a nyomdaigazgatóra ügyet sem vetettek. Tanúvallomásokra nem volt tovább szükség, dr. Jeszenszky Sándor kir. főügyészi helyettes, a kolozsvári sajtóperek nagyszónoklatú, szigorú közvádlója nyomban belefoghatott előre elkészített vádbeszédébe.

A két Moldován fivér, egymástól távol, ott ült a hallgatóság padjaiban, az érdekeltség okán is: György mint a Replika megválaszolója, Károly meg az orvoskolléga érdeklődésével - a kettejük hazafi kíváncsisága vonzásait nem is számítva.

Jeszenszky dr. bőven idézett Popovici szövegeiből, de nem feledte el, bár természetesen névtelenül, idézni Moldován György válaszának érvelését sem.

A védő szintén előkészített beszédet adott elő, eleve gyámoltalanul, minthogy arctalan vádlottat védvén, alig tehetett mást, mint az inkriminált dolgozat legenyhébb állításait csokorba szedve mutatni be az ismeretlen szerző honszerető jóindulatát.

Maga a vádlott harciasabban védte igazát: saját művéből citálta (emlékezetből) bizonyító erejűnek vélt állításait, de ő sem feledkezett meg a Moldován reflexióiról, természetesen az ügyész által elhanyagolt szövegterületekről. S végül a maga mentségét erősítendő, tervezetet adott elő rögtönözve, hogyan lehetne Magyarországon véglegesen és közmegelégedésre megoldani a nemzetiségi kérdést. S merthogy ezt sem a mostani magyar állam, sem a dualisztikus monarchia mai körülményei között megoldani nem lehet, nincs más mód, mint a magyar államot Svájc mintájára teljesen föderatív állammá átalakítani.

A föderáció hallatára az esküdtek mozgolódni kezdtek: valamennyien tudtak a Kossuth Lajos által inaugurált dunai konföderációról, s ha ez az Aurél fiú is valami ilyesmit akar, oda kell figyelni szavára.

De amikor ő kifejtette, hogy lenne egy magyar, egy tót, egy szerb, egy rutén, egy román és Erdélyben egy székely terület, melyek mindegyike önálló nemzeti állammá szerveződne, saját törvényhozással és kormánnyal, amikor ideért fejtegetésében, éreznie kellett, hogy az esküdtek előbbeni feléje hajló rokonszenve megtorpan.

Hiába magyarázta, hogy őfelsége e nemzeti államok élére saját vérükből való kormányzókat nevezne ki. S ez államok közös dolgaikat illetően szövetségi államban tömörülnének termé­szetesen. De hiába hangoztatta keményen, hogy a közös országgyűlés székvárosa - természe­tesen - Budapest lenne, ez a föderáció már nem tetszett a tizenkét kolozsvári polgárnak.

Rövid tanácskozás után az esküdtszék négyesztendei szabadságvesztésre ítélte a Replika önkéntes szerzőjét. Államfogházról lévén szó, alkalmat adtak neki, hogy magánélete ügyeit e hosszú időre rendbe hozza, minthogy sem az ügyész, sem ő, az elítélt, nem fellebbezett.

Nem fellebbezett, de másnap Szebennél átszökött Romániába, ahol hősként fogadták.

A testvérek a nyilvánvaló nézetkülönbségek miatt - Szeben és Vízakna között - nemigen érintkeztek, különösen, hogy György nem volt hajlandó csatlakozni a Bécsbe induló három­százas küldöttséghez, meg aztán Károly sejtette, hogy a Repliká-ra adott “román” válasz bátyja fogalmazványa.

Most, az ítélethirdetés után mégis Karcsi kereste Györgyöt. S nehogy félreértés támadjon az elvi különvélemény tekintetében, eltávolodva minden kolozsvári jelentől, felemelte ujját:

- Júlia nagyon beteg. Jártatok már belgyógyásznál?

- Júlia beteg? Nekem nem panaszkodott.

- Nekem sem panaszkodott, de én ritkábban látom, s látom a testi romlását.

György elgondolkozott: felesége csakugyan lesoványodott mostanában.

- Mire gyanakszol?

- Sebész vagyok, belgyógyásznak kellene megnéznie.

- Kit ajánlasz? Szebenben? Kolozsvárt?

- Budapestre vidd el, Korányi professzorhoz.

György gondolkodóba esett. De csak néhány óráig (vissza-visszatérőleg), néhány napig tartott aggodalma.

Orvosi rémlátásnak minősítette öccse megfigyelését, hibás sebészdiagnózisnak: ha fájdalmai lennének, Júlia már panaszkodott volna. Egyébként jegyességüktől fogva tudta, hogy Károly szerelmes volt menyasszonyába, és sokáig neheztelt édesanyjukra, hogy nem őneki, az ő számára szervezte az édes barna székely leányt.

Talán csak az ikrek születése táján szűnt meg e tartózkodó szerelem reménykedése.

1894

Megvárták a karácsony iskolai szünetét, hogy Budapestre utazzanak. Napokig kellett várakoz­niok, míg a klinikán a professzor színe elé jutottak. (Korányi Frigyes, noha báró is volt, csak a professzor úr megszólításhoz ragaszkodott.) György bemutatta magát és feleségét, de a vizsgálat idejére, mely csaknem másfél óráig tartott, Györgynek egy forgalmas klinikai folyosón kellett várakoznia.

Júlia a vizsgálat alatt hasi fájdalmakat érzett, s a professzornak bevallotta, hogy nem először.

- Tud erről a férje?

- Nem, nem akartam megrémíteni.

- A házasság az a társadalmi képlet, ahol a társaknak egymás gondolatairól és fájdalmairól, akár félelem árán is értesülniök kell!

Ezt Moldovánné hallgatag bólintással ismerte el.

Amint Györgyöt beengedték a vizsgáló szobába, Korányi elismételte, amit apránkint felesé­gével már közölt: - Női baj, sósfürdőkúrát javallok, három hónap múlva jöjjenek ismét. Fájdalmak esetére csillapítót írok.

A fájdalmak szó megütötte György fülét, Júlia elgyötört arcát egy pillanatra a professzor kíméletlen vizsgálati, tényfeltáró kezének tulajdonította.

- Nagyon vigyázzon a feleségére - mondta búcsúzó kézfogáskor a professzor. - Tudja, mire gon­dolok? - Moldován úgy biccentett, mintha tudná, de már akkor az asszisztensnő asztala előtt állt, magára maradva Júliával, s a tetemes orvosi honoráriummal bajlódva, némi röstel­kedéssel, hogy tárcája és erszénye között kell hezitálnia a summa előszámlálásában.

- Nem kérdeztük meg, Vízakna jó lenne-e - hökkent meg már az utcán György, bérkocsi­keresés közben.

- Én említettem neki vizsgálat után, és ő helyeselte, sőt tetszett neki.

- Most is fáj?

- Igen.

- Jobban, mint előtte?

- Jobban.

- Goromba mészáros!

Többet aztán még a vonaton sem beszéltek Júlia fájdalmairól, mert a csillapítók már hatottak, mosolyogni is tudott, s férjéhez bújva vidám történetkéket mesélt gyerekeiről meg az iskolá­ban esett dolgokról.

Hosszú előkészületek után a Memorandum-pör tárgyalását május hetedikére tűzték ki, és - természetesen - Kolozsvárra, az esküdtszék elé.

A bukaresti Ligă Culturală és az erdélyi román nemzeti bizottság több hónapos előkészü­leteket tett, hogy a pört úgy tárják a világ elé, mintha az egész magyarországi románság lenne a vádlott, holott csak az aláírókat s a kinyomtatott Memorandum terjesztését elrendelő komité valamennyi tagját vádolták, s azt a néhány személyt, akit a nyomtatványok terjesztésében tetten értek.

Az első számú és mindenképpen fővádlott, a Moldovánok régi barátja s immár szebeni ügyvéd Raţiu János lett, s ő először arra gondolt, hogy a régi barátság okán bevonja az országos (Európára tágított) szervezkedésbe Károlyt (sikerrel) és Györgyöt - személyes védőként, mert valamennyi vádlottnak külön ügyvédje volt -, s a tárgyalás egész menete alatt összehangolt zenekarként kellett játszaniok. György nem vállalta a megbízatást, bár alkalmat nyerhetett volna rá, hogy a Memorandum ellen táplált különvéleményét a leghevesebb román értelmiség köreiben helyreigazítsa. Roman Mironra hivatkozott.

A tárgyalás első napjára vonattal, fogatokon s gyalog, román parasztok ezreit terelték Kolozsvárra a szervezők: tanítók és pópák, azzal a titkos, de nem titkolt reménnyel, hogy az odacsődített külföldi újságírók szeme előtt, a színmagyar Kolozsvár hevesebb ifjúsága a kirendelt csendőrség-rendőrség védelmében csatározást kezd a felizgatott román parasztokkal. Bíztak benne, hogy Kolozsvár utcáin román vér fog folyni, míg a tárgyalóteremben a nép vezetőit “igazságtalanul” vádolják, s a vérfürdő alkalom lesz újabb izgatásra s demonstrációra Európa nemzetei előtt, milyen barbár elnyomás alatt él az erdélyi román nép: a magyarok gyilkolják a jogait, törvényes és alkotmányos úton védő fegyvertelen román népet.

Egy román jelentés szerint:

“A mai napot mindnyájan úgy üdvözöltük, mint egyikét a legnagyobb napoknak, amelyet valaha is megért a Tisza és a Kárpátok között élő elnyomott román nép. Kolozsvár utcáit már kora reggel a román parasztok százai és ezrei árasztották el, akik nagy távolságokból jöttek ide, hogy jelen legyenek a nagy tárgyaláson. A reggeli hatórai vonat több mint ezer románt hozott, élükön a papsággal és az értelmiséggel. Hét órakor Kolozsvár piaca tele volt romá­nokkal. Nem volt olyan román szív, olyan román lélek, amely ennek a hatalmas ember­tömegnek láttán ne érezte volna kettőzött erővel a nemzeti büszkeséget, és ne lett volna tudatában a román nép életerejének. A tömeg felvonult a Híd utcán, ahol a Bizottság tagjai vannak elszállásolva a Hungária Szállóban, majd a Monostor utcán a városi Vigadó előtt, ahol a tárgyalás színhelye volt, és a Monostor utca felé vezető más helyeken. A Bizottság a védők kíséretében elindult a szállodából. A Hungária kapujától a vádlottakat s védőiket az utcák mindkét oldalán elhelyezkedett néptömeg tüntető ünneplésben részesítette. A bírákra és esküdtekre nyilván s ugyancsak nagy s mély benyomást gyakorolhattak a viharos éljenzések, amelyek legkevesebb 15000 emberkebelből törtek elő.”

A tárgyalás tizenhat napig tartott, a vádlottak s védőik időhúzó módszere által.

A karhatalom s a lázas kolozsvári magyar ifjúság minden összetűzéstől megtartóztatta magát. Három napig tartott a felcsődült román parasztok kitartása: a sétatereken tanyázván, éjsza­kázván a bokros területek annyira elszennyeződtek, hogy az éjten ürítkezők már egymás piszkát tapodták bocskoraikkal: s harmadnapon elemózsiájuk is fogytán, papjaik az egyházi szállásokról egyre kevesebb figyelmet s vezérlést szentelhettek híveiknek.

Vita Sándor főügyész terjesztette elő a vádat: aki a törvény kötelező erejét támadja, vagy az ellen izgat, ötévi fogsággal sújtható bűntényt követ el. S ugyanilyen bűnt követ el, aki a törvény kötelező ereje ellen izgató sajtóterméket terjeszt.

A Memorandum aláírói és terjesztői az unióról szóló törvényről kijelentették, hogy nem ismerik el, s magukra nézve kötelezőnek nem tartják.

Raţiuék úgy vélték, minél hosszabban tart a pör, annál több agitációs anyagot szolgáltatnak a mintegy harminc nyugati tudósítónak. Ám a vádlottak s védőik csak szőrszálhasogató érvekkel, tartalmatlan rabulisztikával tudták kitölteni a maguk szabta időt, második-harmadik nap már semmi újat nem tudtak produkálni, s érezniök kellett, hogy az ügy, melyet oly nagyra szántak, ellaposodik.

Moldován György, aki szakmai hozzáértéssel figyelte a jogászok pengeváltásait, úgy is, mint Roman Miron érsek-metropolita megfigyelőként küldött egyházi jogtanácsosa, figyelmeztette Raţiuot, a “vívómestert”, tennie kell valamit, nehogy nevetségessé tegyék a román ügyet. Raţiu meghallgatta a tanácsot, de másképpen cselekedett. A tárgyalás tizenhetedik napján az elnök az egyik védőt, durva s az esküdtszéket mélyen sértő szavai miatt ötven forint rendbírságra ítélte, midőn az visszautasította a bíróságot, az elnök százforintra emelte a rendbüntetést. A következő napon (Raţiuval egyetértésben) az egyik fővádlott védője, a nagy tekintélyű tót jogász, Stefanovics Milos, ki a magyarországi tót és román nemzetiségi pártok együttműködése alapján vállalta megbízatását - bejelentette, a tárgyalást vezető elnök tegnapi eljárása lehetetlenné teszi a védelem további működését, az összes védők visszalépnek.

Raţiu János ekkor határozta el magát, hogy megfogadja Moldován tanácsát, s nyilatkozattal vet véget a tizennyolc napos tárgyalásnak. Erre módja volt, minthogy az elnök eddig is minden szólásra jelentkezőnek megadta a szót.

Raţiu János arra kérte az elnököt, hogy a védők lemondván, újabb védelemről szinte lehetetlen hamarjában gondoskodni, a végtárgyalást napolja el. A faji kizárólagosság - fordított váratlanul szónokilag javaslatán Raţiu - irtóháborút hirdetett nyelvünk és nemzetiségünk ellen. Nem maradt más számunkra, mint hogy fellebbezzünk az állam ügyei legfőbb intézőjéhez és a civilizált világ közvéleményéhez. A kormánynak vagy mentegetőznie kellett volna, vagy bosszút állnia. Amiről itt szó van, uraim, az a román nép léte. Egy nép létezéséről nem kell vitatkozni, mert az önmagáról tanúskodik. Ezért tehát mi itt nem vádlottak, hanem vádlók vagyunk. Személy szerint nincs semmi keresnivalónk az esküdtszék előtt, mert mi csupán a román nép megbízottaiként cselekedtünk, s egy egész népet nem lehet bíróság elé állítani. Éppen ezért nem méltó a román néphez, hogy a kolozsvári esküdtszék előtt védekezzék. Önök nem illetékesek arra, hogy minket elítéljenek. Ne kívánják tőlünk, hogy részt vegyünk egy látszattárgyaláson, s hogy mi is látszatból vétkezzünk.

A budapesti parlamentben Pázmándy Dénes foglalta össze a pör tanulságait.

“A nemzetiségi agitátorok nem egyes alkotmányos országokban is előfordulható panaszokkal lépnek fel, hanem Magyarország állami egységét akarják megbontani. A bíróság előtt Magyarországot elveszettnek, a magyar egységet már csak idő kérdésének mondják. Hogy tizennyolc napos tárgyalás után annyira se jussanak, hogy a közvádló vádbeszédét meg­tarthassa, s midőn a fővádlottat felszólítja az elnök: vádlott, feleljen, azt válaszolja: nem én vagyok a vádlott, hanem önök! Annak örve alatt, hogy nem tudnak magyarul, holott töké­letesen beszélik a nyelvünket, fordításokkal és haszontalan írásoknak ide-oda csavarásával töltik, töltetik az időt, hogy egész Erdélyt s ha lehet, egész Európát mobilizálhassák. Támad­ják Magyarország létjogát. Ha mi nem érezzük magunkat erősnek, és nem bírjuk ellensé­geinkkel megértetni, hogy mi itt urak vagyunk, s a törvény mindenkire kötelező - akkor Ma­gyarország a második évezredben abdikál nagy történelmi szerepéről. Ne méltóztassék variálni azt a régi francia közmondást, hogy az erő - gyöngeség, mert ez csak paradoxon. Igenis gyön­geség erőt mutatni ott, ahol arra nincs szükség, de gyöngeség erőt nem mutatni ott, ahol szükséges.”

Az esküdtszék nem hallgatott Raţiu javaslatára, a tizennyolc napos huzavona, a pro és kontra elhangzott nyilatkozatok alapján a vád és védelem minden mozzanata világos volt.

Raţiu újabb tiltakozása után a vádlottak közül tizennégyet hosszabb-rövidebb tartamú államfogházra ítélt a bíróság. Maga Raţiu két évet kapott.

Az ítélet ellen a magyarországi, erdélyi és bánáti román főiskolai ifjúság a román nemzeti párt végrehajtó bizottságához intézett nyilatkozatában tiltakozott:

“Testvérek! A magyar kormány vezetőinket elragadni, megsemmisíteni akarja, hogy aztán a népet tudja megsemmisíteni létünk elleni merényletek eddigelé szórványosan és részben elrejtve, manap látható módon és agresszíve egyszerre nemzetünk ellen fordult. Ezen, az emberiség történelmében páratlan tényekkel szemben, mi legmagasztosabb kötelességünknek tartjuk, hogy hatalmas vétót kiáltsunk, és kinyilatkoztassuk, amíg vér folyik ereinkben, nemzetünk jogainak revindikálására mindent felhasználni készek vagyunk.”

Az aláírók között ott találjuk Iuliu Maniut, a huszonegy éves diákot, budapesti jogászt.

A vízaknai sósfürdők nem szüntették meg Júlia hastáji fájdalmait: Életét a naponta szedett morfiumcseppek (Korányi recipéje szerint) tették elviselhetővé.

Június közepén a házaspár hosszas előkészületek után, egy diakonissza kíséretében vonatra szállt. Júlia rosszul viselte a vasúti zakatolást, útközben többször hányt.

Korányinak jó előre táviratozott, a vizsgálatra nem kellett várakozniok. A professzor arca nem árult el semmit a várható diagnózisból, most félóráig sem tartott a beteg külszíni megszem­lélése a lemeztelenített, kissé püffedt altesten. Még a diakonisszával sem néztek össze a beteg fölött-mögött. Az ápolónő természetesen részese lehetett a kórismézés külsőségeiben, míg Györgyöt most is kirekesztették. A beteg öltöztetése és kézmosás közben a professzor gyakorlatias tanácsokat adott, tapintatos szelíden a diakonisszának, s csak aztán simogatta elgondolkozólag hegyes, szürke szakállacskáját, amikor a “férjemuramat” is beengedték.

Immár mint vendéglátó, kényelmesen leültette látogatóit Korányi, s ahelyett hogy a betegség jelentőségéről, vagy prognózisáról kezdett volna magyarázatába, a közeli Memorandum-perről kérdezte Györgyöt, Júlia biztos magyar volta miatt eleve a sajátjával egyező nézetet tulajdonítva a házastársaknak. Végül is ő fejtette ki véleményét:

- Mi itt, Budapesten őszintén aggódtunk. Azt hallottuk, az erdélyi magyarság nem érzi magát biztonságban: az 1784-i és az 1848-as mészárlásokat emlegették sokan.

- Annyira nem fajulhattak volna el a szenvedélyek - mondta György.

- Mi úgy láttuk, hogy magyar részről a legvakmerőbb provokáció után sem történt semmi, addig a román nemzeti eszmének színpadi rendezői minden alkalmat, minden szerepet arra használnak fel, hogy a magyar államlét törvényes alapjait támadják.

- Igen, túlmentek, túlléptek a tűrési küszöbön.

- Előfordulhattak volna ilyen precedensek a művelt nyugaton? Mit szólana például Németország, ha Elzász-Lotaringiában a franciák csak egy század részét is tennék annak, amit itt az oláhok évek óta tesznek.

- Magam részéről az események mérséklésére minden helyzetemből adódót megtettem.

A professzor elbizonytalanodva hallgatott el, megérezte, hogy szóhasználata és nyílt bírálata Moldovánban nagyobb ellenérzést gerjeszt, mint amennyit elárul.

Egy rövid ideig mind a négyen elgondolkodtak ugyanafölött, ugyanarról.

- Műtétre lesz szükség - mondta ki Korányi az ítéletet.

Júlia lehajtotta fejét, mint egy megvert állati lény. György szeme elhomályosult láttán.

- Ajánlhatnék sebészt Budapesten is nem egyet, de legjobb volna minél közelebb Vízaknához.

- Öcsém Nagyszebenben sebész főorvos.

- Nem, akármilyen kiváló sebész is az ön fivére. Feltételezem, hogy az, sógornője operációját ő maga is valószínűleg visszautasítaná.

- Ennél közelebb Vízaknához nincs...

- Kolozsvár sincsen túlságosan messze. Kollégám és átmenetileg hellyel-közzel tanítványom, Brandt Józsi kitűnően el fogja végezni a beavatkozást.

- Doktor Brandt József professzor - bólintott Moldován. - Ismerem, ez idén éppen ő a Ferenc József Tudományegyetem rektora.

Beletörődve a közeli jövő megpróbáltatásaiba, Júlia Korányi némely szavain tűnődött el hosszan a vonatban.

- Miért mondta “legjobb volna minél közelebb Vízaknához”.

- Hogy ne kelljen messzire utazgatnunk.

- Budapest éppen elég messze van, s nagyon közel, ha ott tartott volna.

- Nincs jelentősége egy odavetett mellékmondatnak.

Kolozsvárt a rektor elsőbben, sűrű és kényelmetlen társadalmi elfoglaltságára hivatkozva, kitért az operáció elől, tanársegédjére hárítva. De Moldován makacs volt, s emlékeztetvén a sebész Moldovánra, némi további informálódás után megállapodtak abban, hogy július 4-én felnyitja a beteg asszonyt, eltávolítja az eves szöveteket. Engedékenységét fél szavakkal s azzal is magyarázta Brandt professzor, hogy megkapta Korányi megtisztelő diagnózis-átiratát, s így nem térhetett ki - most nagyon tudván, mit találhat a beteg test poklában.

A műtét reggeltől délig tartott. György láthatta, amint a különszobába tolták viaszájultan Júliát, s akkor Brandt karonfogva magával vitte, s útközben a folyosón csak ennyit mondott:

- Megtörtént, bízzunk betegünk szívós fizikumában.

Szobájában konyakkal kínálta a kérdezésre kész férjet, de megelőzve minden magánérdekű társalgást, György ismert és elképzelt szerepének ismeretében a Memorandum-pört pendítette meg. Nem is a pört, hanem az egyetemi román ifjúság június elsejei zártkörű kiáltványát...

- Mint Pilátus a krédóba. Nem tehettem mást, jelentenem kellett a miniszternek.

- A belügyminiszternek?

- Á, dehogy. Azzal nekem nincs dolgom. Az én miniszterem a vallás- és közoktatásügyben lakik. Nem tehettem mást, jelentésem céljára kihallgattam a fiúkat, mért fogalmazták a, hm, nyilatkozatukat. És, kérlek szépen, a kihallgatási jegyzőkönyvből kitűnt, itt büntetendő cselekmény látszik fennforogni, én enyhítő körülményeket sugalltam nekik, de ők nemcsak hogy nem tagadták részvételüket, de inkább az egész kihallgatás során, a közös vétek elkövetésével inkább hivalkodtak.

Moldován György csak legyintett, nem érdekelte őt ott, a klinikán Maniu Gyuláék ügye.

- Mikor vihetem haza feleségemet?

- Négy hét múlva bizonyosan - felelte sértetten a rektor -, jó sebgyógyulást remélek.

Augusztus másodikán került haza Júlia Vízaknára. A visszatérő diakonissza levette a mindennapi ápolás és gyógyszerezés gondját György válláról, ki minden idejét a házban, sok idejét a betegágy mellett töltötte. A világgal s feladataival mit sem törődött.

Magának sem vallotta be - a betegszoba levegője elméjére súlyosult.

Augusztus 15-én éjfélkor meghalt Júlia. A halál szaga uralkodott a szobában, amikor elen­ged­te Júlia mozdulatlan kezét.

Ezt a nehéz illatot, jóslatként, már tizenhárom napja érezte György a Szaplonczay házban.