V.
György és Aszpázia 1884
Három évet töltött az Udvarban Aszja, míg újra eljutott Vízaknára, gyermeksége környezetébe. Akkor sem egészen magától, hanem tizedik évébe lépő fiacskája, Traján (Vízaknán csak Trajánka) unszolására, mert a családi birtok román cselédsége által körülzárt Caraula falubéli kastélyban egy kicsit mindig rabnak érezte magát, ott, Dolj megyében. Bukarest pedig egészen más világ volt számára a folytonos tanulással, fegyelmezéssel, a vízaknai utca meg a két tágas családi ház paradicsomkertként maradt meg az érdekes magyar szavakkal a fiúcska emlékezetében.
Aszpázia a vendégeskedés első napjaiban még udvarhölgyi méltósággal sétálgatott a sóstavi korzón, de odahaza aztán pongyolára váltva bukaresti-sinajai öltözékét visszavedlett vízaknai lánnyá, s még Trajánkának is megengedte, hogy a vegyes szavú magyar-román kölyökcsapattal játszódjék.
Aszpázia Vízaknán kettős titoktartás eufóriájában lubickolt: Júliával Ágota mama emlékét s nagyobbik fiának hagyott végrendelkező levelét őrizték, Györggyel pedig Muntyán Lenuca jelenvaló lényét és gyermekhozadékainak Júliára nem tartozó tudását osztotta meg.
- Honnan tudsz te Lenucáról - kérdezte György halk riadással.
- Apánktól, kedvesem. Utolsó nyarán árulta el nekem mind a két Morariu fiút, de ne félj, Júlia szívét nem búsítom. Legyen ez, maradjon ez hármónk titka.
- Ki lenne a harmadik?
- Természetesen Lenuca. Tudod, hogy ráismertem, megismertem a piacon.
- Ennyi idő után?
- Igen, a kislánykori arcáról. Ezt mondtam neki, amint tojást árult: Ismerlek, te vagy Lenuca. Nagyon biztonságosan nézett fel rám: Én is ismerlek téged, nagysága, vegyél tojást tőlem.
- S vettél?
- Vettem. Tudod, szerettem volna megkérdezni tőle, hogyan történt veled. De aztán meggondoltam, hiszen tőled is megkérdezhetem, igaz?
- Igaznak igaz, csakhogy nincsen sok mondanivalóm róla.
Ha magukra maradtak, akár percekre is, újra és újra kérlelte Györgyöt, s hogy vesse el a szemérmeskedést vagy a birtokba vett nők iránt kötelező lovagias hallgatást. Ha bármit elárulsz, csak fény esik Lenucára, nem árnyék.
- Háromszornál nem találkoztunk többször, s mindannyiszor ő akarta.
- Hogyan kezdődött?
- Nem volt pénzük ügyvédi honoráriumra, s ő természetben fizetett.
Részletesen elmesélte a pört, a fellebbezéssel együtt. Ám a hatéves kori palavessző-leejtésekről s a csenderesben történt aratás utáni kísérlet kudarcáról hallgatott.
Más alkalommal, négyszemközt:
- Soha nem bántott, hogy román pohárba töltöttél magyar bort?
S mert György értetlenül hallgatott:
- Nem éreztél bűntudatot, hogy magyar vérrel a román fajt szaporítod?
- Ez női gondolkodás. Férfi olyankor nem gondolkozik, különösen azzal nem törődik, lesz-e gyümölcse a beoltott méhnek.
Még azon a héten felsorakoztatta a Moldován ház udvarán hancúrozó fiúcsapatot, Trajánka társait Aszpázia.
- Melyik közületek Pável? Pavlika.
Hárman is jelentkeztek.
- A Muntyán Lenucáé melyik?
Egy elkomolyodó, világos arcú, de kipirult fiú mondta, hogy eu. Erősebb és határozottabb volt társainál, még Trajánkánál is, bár nem tudhatta, miért. Aszpázia nem kérdezgette, csak megsimogatta fejét s kétfelől az arcát, és szeretettel mondta neki: - Jól van, nőj nagyra. A jelenetet a kis Traján vacsoránál panaszolta el, némi sértett féltékenységgel.
Az asszonyok megértően összenéztek. Júlia Trajánkára, Aszja Pavlikára gondolt mosolyogva.
Amikor szóba került az ügyvédi iroda szerencsés nyári pangása (hogy György a családdal lehet), az ikreket ölbe kapó elkényeztetése közben Aszpázia, mintha csak mellékesen, megjegyezte:
- Ha lesz egy kövér pöröm, reád bízom, Georgica.
Más alkalommal meg Csongort magasba dobva s nagy kacagással elkapva: - Be örülne a királyi pár, ha ilyen lurkójuk lenne, kire a trónt ráhagyhassák.
György tudta, Pávelka is benne van ebben a megállapításban.
A Moldován házaspár kíváncsi volt rá, mint megy az élet az Udvarban. Elsőbben a gyermekáldás királyéknál: született vagy tíz éve gyermekük, de szomorúságukra, merthogy leányka, ám azon túl is, növekedvén, hogy megmutatkozott az utód testi hibája és szellemi gyöngesége. Nagy és zokogásokkal kísért megkönnyebbülésnek számított tavaly, amikor a kis Mária hercegnőt valami heveny fertőzés sírba döntötte. A temetésre a szülőkön, a komornyikon s a katolikus papon kívül senkit nem engedtek oda, s még a sírt sem jelölték meg kereszttel Cotroceniben, a nyári királyi palota kertjében.
Júliát őszintén érdekelte a királyné személye, kiről tudta, hogy neuwiedi Wied hercegnőként került a Hohenzollern-Sigmaringen “fiú” mellé, semmilyen trónról nem ábrándozva a frigy percében.
- Alacsony asszony - mesélte Aszpázia -, leánykája után, úgy érezzük, tapasztaljuk, nem mert vállalkozni újabb gyermek kihordására. Wied Erzsébet máskülönben teljesíteni igyekszik minden királynéi kötelességét, azon kívül, hogy trónörököst nem tud adni az országnak. Ez kettős bánat a házaspáron:
- Szép nő? - kérdezte Júlia.
- A királyné boldogsága inkább a szenvedés, mint a szépség. Ez a szenvedés versekben is kifejeződik. Ő Carmen Sylva néven költő is. Nyelvtehetsége révén nemcsak németül, de románul is grammatikailag kifogástalan költeményeket állít össze. Irodalmi szalonjában...
- Felolvassa őket?
- Nem, dehogy, annál több és finomabb ízlése van. Irodalmi szalonjában Bukarestben is, Sinajában is sok öreg és fiatal, tehetséges és tehetségtelen írót fogad hetenkint.
- A tehetségteleneket miért?
- Mert román nyelven nem tudja megkülönböztetni a szövegek művészi értékét, s nem akar senkihez igazságtalan lenni. De vannak tehetséges emberek is, persze, szerdánkint a palota vendégei között. Nagyon dicsérnek egy Ghorghe Enescu nevű muzsikust. Mert a zenéhez is ért Erzsébet: termeiben mindig műsoron van Bach, Beethoven, Mozart és Schumann szelleme. Enescut nemcsak hogy külföldre küldte tanulmányútra, hanem anyagilag továbbra is támogatja.
- Csupa dilettáns írót gyűjt szalonjaiba? - tudakolta György.
- Dehogy. Csak válogatás nélkül. Ott van például Vasile Alecsandri. A román népköltészet titkait tőle tanulta, s próbálja is utánozni. Alecsandrit nagyon kedveli s becsüli.
- Talán azért is, mert 1878-ban megnyerte a latin törzsökű költők versenyét Montpellier-ben.
- Mi mindent tudsz te, Gyurica!
- Talán ez is nyom valamit a latban.
- Ott volt Frederic Mistral is.
- Lehetséges, de a másik költőzsenit nem szíveli úrnőnk: Eminescut.
- Talán azért, mert eredeti neve, azt beszélik Eminovics volt, és csernovici származék.
- Nem tudom. Ő előttünk soha nem mutatkozott antiszemitának. De hogy is lenne az, szinte semmi gyakorlati érzéke nincs, gyakran úgy viselkedik, mint egy ötéves kislány.
- De hiszen Eminescu nem volt zsidó!
- Egy szóval sem mondtam!
- Na és a király?
- Igen, a király alacsonyabb nálam, s emiatt nagyon respektál engem. Néha étkezések után, mikor rájön a beszélhetnékje, olyasmiket mond, amiket diplomataként (s a király fődiplomata) nem lenne szabad.
- Emlékszel ilyen tilalmas kijelentéseire?
- Gyurikám, ne faggasd Aszját, hiszen ő is diplomatanő, helyzeténél fogva - szólt közbe Júlia.
- Nektek akármit elmondhatok itt, csak jusson eszembe.
Aztán apránkint eszébe jutott ez, az.
- Azt mondta egyszer nevetve a király: elébb a flandriai grófot szemelték ki a trónra, de az nem fogadta el. Akkor állapodtak meg személyemben, s jöttek hozzám Sigmaringenbe, hogy vállaljam a fejedelemséget. Én hezitáltam - mesélte Károly - s a küldöttség egyik tagja, gondolván, hogy kicsillem a kettős fejedelemséget, egy térképet terített elém, amely Romániát a szomszédos Erdéllyel, Bukovinával, Bánsággal és Besszarábiával egységes országként ábrázolta, s megjegyezte, hogy e területek lakói túlnyomólag románok, kik idő múltán mind alattvalóim lesznek. Erre én azt jegyeztem meg - mesélte tovább a király, - hogy ezt a nagyon messzire tekintő tervet nagyon kalandornak tartom.
- Milyen térkép lehetett az - kérdezte Júlia, de Aszja ezt nem tudta.
- Valószínűleg a Treboniu Laurián által a negyvenes években szerkesztett dákoromán térkép lehetett az, mely Dacia moderna név alatt terjed.
- De aztán mégiscsak elfogadta a trónt, talán épp e térkép hatása alatt.
- Nem - felelt feleségének György -, igazából Bismarck beszélte rá.
Ehhez súgva tette hozzá Aszja, most már igazán tilalmas hangon:
- És tavaly csatlakozott is királyunk-kormányunk a hármasszövetséghez.
Ez újdonság volt György számára:
- Az erdélyi politikára is befolyást fog gyakorolni ez.
Egy más alkalommal, ugyancsak hatszemközt:
- Erdélyi politikai menekülteket fogadott egyik napon őfelsége, s türelmes türelemmel hallgatta-fogadta előterjesztésüket, melyben Erdély és Bánság mielőbbi Romániához csatolását sürgették, azt mondta ebéd után a király: Én nagyon csodálkozom, és egyáltalán érthetetlen, hogy Erdélyben vannak, lehetnek értelmes, világosan gondolkodó románok, akik egyesülni akarnak királyságommal, Romániával, noha ismerik a havasalföldi és moldvai nyomorúságos viszonyokat.
A másik titok, mely összesúgási szövetségbe kötötte a két asszonyt, Ágota mama végrendelkező levele, mely Júliára szállt. György édesanyja zaklatott elméje termékének minősítette eltűnt “édesapjának” a huszár főhadnagynak fantáziaképét.
Júlia hitt az utolsó levél valószínűségében. Aszpáziát nem sértette, sőt felvillanyozta a levél titka. Maga is emlékezni kezdett kislány kori fél hallomásokra: Gyurika hét hónapra született, s ahhoz képest túlságosan erős és nagy testű gyermek volt.
Ragaszkodása, rokoni rajongása az ikrekhez nem lazult: két karral magához ölelve őket - úgy szeretlek, Csongor, úgy szeretlek, Tünde, mintha enyémek volnátok.
Ilyenkor Júlia elhomályosult szemmel élvezte Aszpázia örömét.
Dostları ilə paylaş: | 
