Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1902

November végén a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottságának két legfiatalabb tagja, dr. Aurel Vlad és dr. Julius Maniu szebeni lakásán keresték fel Jon Raţiu ügyvédet, a végrehajtó bizottság elnökét, és két óra hosszat tanácskoztak (vitatkoztak) vele. Azért nem tovább, mert a házigazdát kisebb agyvérzés döntötte le. Magyarán: megütötte a guta.

Sokan találgatták, mi haragította meg annyira Raţiut, hogy akkora agyvértolulása keletkezzék, amekkora csaknem végzetes lehetett volna. A két vendég ügyvéd mondta el végül is az érdeklődőknek, miről volt szó, s miben nem tudtak megegyezni az elnökkel. Azt kérték tőle, oldozza fel őket a tavaly megújított passzivitási fogadalom kötelezettsége alól, mert ők már a két választási ciklus között megüresedett képviselői helyekre, a románok lakta választó­kerületekben jelöltetni akarják magukat.

- Nem vehettek részt a parlamenti élet bábjátékában - kiáltotta újra és újra a pártelnök, mígnem lefordult a székről.

December másodikán Moldován Károly sebész főorvos felkereste az érseki palota lakó­szárnyában még mindig fenntartott kétszobás szállásán György bátyját, és kérte, jönne vele egy kis, de fontos beszélgetésre Raţiu betegágyához. György megörült a hírnek, hogy az elnök beszélgetni képes, és hajlandó, s hogy éppen ővele, abban még némi megtiszteltetést is érzett, minthogy ő az érsek bizalmát élvezve, s elég távol állt a komité hangosabb passzivi­tásától.

Útközben Károly elmagyarázta, hogy a féloldali agyvérzés felszívódóban van, de az elkövet­kező beszélgetésből lehetőleg mellőzni kellene minden izgató elemet - a beteg érdekében s a román becsület érdekében is. Ez utóbbi megjegyzés (utólag) azt mutatta, hogy Károlynak lehetett már némi fogalma arról, hogy a beteg miről kíván szót érteni Györggyel.

Megérkezésükkor a családtagok rebbenésszerűen visszahúzódtak a betegszobából, megfelelő előkészületet tenni a látogatók fogadására nem maradt idejük, vagy nem is gondoltak a szoba kiszellőztetésére. György tapasztalt szimata megérezte: Raţiu körül a levegőnek halottszaga van. Még álltak a kézfogások után, mikor a beteg megszólalt.

- Szívesen jöttél-e látásomra, Gheorghe?

György megemelte karját:

- Szívesebben látnálak egészségesen.

- Látom az arcodon, hogy megriadtál.

- Még soha nem láttalak betegágyban, azt vehetted észre rajtam.

A beteg csak legyintett.

- Segítségedet kérem. Akarsz segíteni rajtam? Apátok emlékére kérlek benneteket.

A két testvér egyszerre bólintott, s egyszerre mondta ki az “igent” s az “ami tőlem telik”-et.

A beteg erőt gyűjtött a beszédhez: Takarékos halkan szólalt meg újra.

- Fiatal barátaink, Vlad és Maniu fel akarják bontani a tavaly megújított szövetséget.

- Hallottunk róluk.

- Nem hallom hangodban a felháborodást.

- Még s már atyám idejében is helytelenítettem a passzivitást.

- Tudom. S nem is azt várom tőled, hogy beszélgetésünk elején Maniuék ellen tüzelj. Azért hívattalak, hogy meggyőzzelek. Meglep?

György bólintott.

- Mert hűségesen és keményen kitartottál az aktivitás mellett, még akkor is, mikor az népszerűtlen volt. Ha most meg tudlak győzni, s az irántam való becsülésed és atyád emléke iránt táplált tiszteleted okán.

A szünetben György mondani akart valamit.

- Kérlek, ne mondjál talán megalkuvás jellegű igent, és ne is tiltakozzál. Hallgass meg.

Rövidebb-hosszabb szünetekkel folytatta a beteg, háborítatlanul, egy-egy elakadásánál, hangja elfulladásánál, váratlanul vékonyra soványodott karja csápoló mozdulataival egészítette ki megindultságát.

- Szoros egységben kell maradni a nemzeti összefogás szervezetében, nemzeti akaratunk, terveink híveiként.

- A tavalyi nemzeti konferencia kötelező megállapításaihoz - melyekhez a mai hitszegők is csatlakoztak - s a passzív rezisztencia mellett, mint egyetlen lehetséges fegyver mellett híven ki kell tartanunk.

- A változások ne tévesszenek bennünket, a személyek s a modor változik csupán, a kormányzati rendszer ugyanoly gyászos marad számunkra.

György a tilalom ellenére mégis megszólalt.

- Élénk kultúréletünk van, virágzó román sajtónk. Bankjaink...

- Cél minden egészséges erőnk összpontosítása a politikai aktivitás terén - az országgyűlésen kívül - és a művelődés minden területén népünk minél élénkebb nemzeti öntudatra ébresztése és felvilágosítása érdekében, hozzá fog járulni erőnk gyarapodásához és olyan mérvű meg­acélosodásához, hogy a jó isten, a népek igazságos bírája segítségével sikerrel szembe­száll­hatunk az összes ellenséges támadásokkal, és kiharcolhatjuk népünk nemzeti szabadságát, amelyért vagyont, szabadságot és vért áldozva küzdöttek, éltek és haltak szüleink és őseink, nemzedékről nemzedékre, és amelyért mi is készek vagyunk, akár életünket is feláldozni.

Raţiu hangja elfulladt, már csupasz karjai is fáradtan hulltak a paplanra. Az utolsó szavak meghatottan reszkettek nyelvén, szeme könnybe lábadt.

Érezvén, hogy vendégei megrendülten nem tagadhatják meg kérését, intett: most egy szót se!

De Károlyban nem fért a hallgatás.

- Ha nem lettem volna híved, most azzá válnék.

A hálás pillantás Györgyre siklott, vajon ő is hajlandó lenne megszegni a parancsolt hallgatást.

György sem maradt érintetlen az ügyvédi pályán csiszolt buzdítástól. Ám nyilatkozat helyett a paplanon heverő bal kézre tette jobbját. Mintha fogadalomról vagy kötésről tanúskodnék a mozdulat, Raţiu a túloldalra csüggedt jobb kezének rátételével szentesítette a kimondatlan ígéretet.

Búcsúzásnál a megbékélés kételyével szelíden terrorizálta hívott vendégét a beteg.

- Kezedbe tettem le pártunk jelenét s közeli jövőjét.

- Beleszólsz te még abba, bátyám - próbálta a válás ünnepélyes pillanatát csillapítani György, de a “pártelnök” nem hagyta magát: - Az én időm lejárt...

Harmadnap, december 4-én csakugyan meghalt.

A sebész főorvos a beszélgetés után úgy ítélte, hogy Raţiu György bátyjára testálta örökségét.

Amikor azonban néhány hónap múlva a Hunyad megyei Dobra választókerület magyar származású képviselője elhalálozott, az időközi választáson, ígéretükhöz és fenyegetésükhöz képest, Aurel Vlad ügyvéd, akit eddig a passzivitás hívének tekintettek, jelöltette magát.

A hír felröppenvén, Károly riasztotta bátyját, hogy na, most teljesítsd a haldokló elnöknek tett ígéretedet!

- Az a kézrátétel, amellyel a lelkesült és meghatott felszólítás izgalmára válaszoltam, nem igenlő beleegyezés volt, hanem a felhevült s nyilvánvalóan téveszmés beteg öregember megnyugtatása volt. Ha ő másként értelmezte, utólagos aprehenzióra neki lehetne oka, ha módja volna reá.

A harag e “hitszegés” miatt Károly szívében újabb hosszú esztendőkre visszatelepült.