Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1910

Moldován György, mint a szebeni érsek-metropolita bizalmasa, akarva-akaratlanul részesévé vált a két nép közötti megegyezés, megbékélés kísérletének, amely dr. Mihu János szászvárosi bankigazgató, felkenyéri (Hunyad megyei) nagybirtokos személyéhez kötődött.

Mihut Tisza István buzdította, hogy az erdélyi mérsékelt román elemek nevében foglalja össze népe kívánságait abban a percben, mikor az országgyűlési képviselőválasztások során a románság tizenhat képviselői mandátumot veszített az előző választási ciklus eredményéhez képest.

Mihu két felterjesztéssel élt a kormányhoz, az elsőt a miniszterelnök (gr. Khuen-Héderváry Károly) hárította el, egyes követeléseit túlzónak minősítve, a másodiktól maga Mihu hátrált meg.

Tisza Istvánt, a Munkapárt elnökét Mihu udvarias formák szerint tájékoztatta visszavonu­lásá­ról, s bővebbet elhatározása hátteréről, okairól nem adott, s a személyes találkozás vallomás­tévő lehetősége elől is elzárkózott.

Tisztánlátás végett küldött szóbeli üzenetet Tisza Szebenbe Meţianu érsekhez, hogy mikor és hol tárgyalhatnák meg személyesen a megbékélés ügyét. Az érsek-metropolita Moldován Györgyöt ajánlotta értekező partnerül Tiszának.

December közepén ejtették meg a beszélgetést Budapesten, mert a bizalmas ember rangja, méltósága nem volt elegendő arra, hogy Tisza akár Vízaknára akár Szebenbe utazzék, ahová, ha Meţianuhoz tehette volna, szívesen leutazott volna, akár a sajtó s protokoll nyilvánosságát is bekapcsolva.

Azzal is kezdte Tisza gróf a beszélgetést:

- Csak talán nem szégyell a szentatya velem találkozni, még saját palotájában sem?

- Ó, nem, dehogy. Érsek urunkkal az a helyzet, hogy nyolcvanon túl, koncentrációs készsége lelassulván, nem tartja magát alkalmasnak arra, hogy négyszemközt határozatképesen, felelősséggel megbeszélést folytasson.

Tisza elcsodálkozott:

- Nincs birtokában döntési képességének? Ha így lenne...

- Érsek urunk teljesen lucidus, teljesen átlátja a nagy dolgok jelentőségét, s az emberi gyönge­ségek fölött elnéző malíciával tud humorizálni adott esetben. Ám vitázó pengevillantásokhoz - amelyekben nagyméltóságoddal szemben része lehetne - ő már kora miatt kontemplatív kedélyű, s ha késlekednék egy-egy riposzttal, úgy tetszenék, mintha el kívánná, próbálná hallgatni kimondani való véleményét.

- Úgy tudom, Mihu doktor az érsekkel egyetértésben fogalmazta meg mindkét elaborátumát. Hogyan tud ön megnyilatkozni teljes értékűen e dolgokban?

- Kettejük tárgyalásán mindkét alkalommal jelen voltam, s érsek uram nézetét én öntöttem formába.

Tisza gróf bizalmatlansága ettől kissé oldódott, de merev magatartásával még nem kapatta el Moldovánt.

- Amit tőlem hall - mondta azért megnyugtatólag -, azt bízvást közzéteheti, akár hírlapilag is, de biztosíthatom önt, a legbizalmasabb értesüléseit, értesítéseit is, külön kívánsága nélkül is magamba temetem.

Ezt a kedvezést illendő volt egyszerű biccentéssel (főhajtással) tudomásul venni, tartózkodva minden egyéb hálálkodástól.

- Biztosíthatom önöket - folytatta a gróf -, a nemzetiségi kérdés egész nemzeti politikánk egyik sarkalatos kérdése. A magyar nemzet hivatását csak úgy töltheti be, és jövőjét biztos alapra akkor helyezi, ha ezt a nagy problémát meg tudja oldani. Szigorral, ha kell, a megértés, megnyerés útján, ahol csak lehet, kell biztosítanunk, hogy ez ország minden polgára meghajoljon a magyar nemzet politikai egységére alapított magyar állameszme előtt. Ez a megértés sehol sem indokoltabb, mint a magyar és román között. Hiszen e két népfaj, az őket környező szláv tengerben izoláltan áll, s egymás természetes szövetségeséül van teremtve. A hazánkban élő románságnak meg kell értenie, hogy azzal szolgálja a román faj ideáljait, és úgy elégítheti ki minden jogosult érdekét, ha fenntartás és utógondolat nélkül a létező jogállapot talajára helyezkedik, s nem gyöngíteni, hanem erősíteni törekszik Románia legbiztosabb érdektársát és támaszát, a magyar nemzetet. Dicséretre méltó hazafias munkát végez, aki ez üdvös fordulat előfeltételeinek biztosítására törekszik.

- Köszönöm nagyméltóságodnak, ha engem e dicséretre érdemes férfiak közé sorol.

- Minthogy az érsek bizalmasa s a szentatya őeminenciájában bízunk.

- Érsek urunk, noha első követelésünkhöz a külön román nemzeti párt engedélyezéséhez hozzájárult, igazi véleménye az, hogy - a mi harcunknak a magyar államhatalommal szemben, ahogyan azt néhány forrófejű ember kitervelte, nem lesz semmi eredménye. Terrorral semmire sem megyünk, mondja ő: a román nacionalista képviselők kövessék a szászok példáját, és lépjenek be a kormánypártba.

- Ezzel tökéletesen egyetértek. S ön mi gátját ismeri e vágy teljesülésének?

- Egyrészt a forrófejűek makacsságát s azt a körülményt, amelyet nagyméltóságod éppoly jól tud, mint én: az a párt, amelyért az aktaharc folyik, megvan: a Román Nemzeti Párt.

- Nem engedélyezhetjük, mert ellenünk fordíthatnák szervezett népszerűségüket. Így azonban...

- Megverve csak látens politikai erőt képviselnek e forrófejűek a parlamenten kívül.

- Ön világosan látja a dolgot.

- Azt is respektálni méltóztatik eszerint, s nyilván, hogy a Mihu-okirat második kívánsága még az enyhített új változatban is - ezen túl is ragaszkodván az általános, egyenes, közvetlen, községekben is gyakorlandó választójoghoz.

- Nem kérdem, mi önnek a véleménye erről, csak arra feleljen, a “szabad” Romániában hogyan állnak ebben a dologban?

- Jól tudom, s jól tudjuk, a magyarországi választójog nagyon kiterjedt s “általános” az ottanihoz képest.

- Azt reméltem, Mihu doktor ezt a két kardinális követelést elhagyja új fogalmazványából. Biztatnám, a harmadik elaborátumot eszerint dolgozza át.

- Nem lesz harmadik változat.

- Mért ne lehetne? Hiszen Mihut I. Carol, Románia királya dicsérőleg fogadta a minap Bukarestben.

- Más oldalról és más irányba legalább olyan erős indítást kapott.

- Úgy érti, hogy Bécsből?

- Ha már utaltam rá - igen.

- Mihu barátom járt volna a Belvedere palotában?

- Nem önként, természetesen, hanem a legfelsőbb meghívás alapján.

- Ezt olyan konszenzussal mondja, mintha...

- Igen, én is jártam a Belvedere palotában, de őfelsége nem tudott meggyőzni eszméinek helyességéről.

- És miért nem?

- Féktelen magyargyűlölete miatt.

Itt Tisza gróf mélyen elgondolkozott. Fölkelt, rövid sétát tett a szobában, leült:

- Ha ön így gondolkozik, meg tudná mondani - elvei fenntartásával -, törekvéseimről hogyan gondolkoznak a legfontosabbak? Az érsek és a “párt” vezére, Mihali véleményét ismerem.

- Nem kell fenntartanom magamnak semmilyen elvi megfontolást. Ha elmondom, hogy például Maniu Gyula hogyan gondolkozik a Mihu s a mi tervezetünkről, előbb-utóbb a köz­pletykákból is megtudhatja nagyméltóságod. Legfeljebb az én megfogalmazásom pontosabb.

- Tehát?

- Maniu szerint olyan portékát kínálunk, aminek egyre kisebbedik az értéke, minél többször kínálják.

- Ezt mire érti ő?

- Vajon a 68-as nemzetiségi törvény lehet-e alap a kibékülésre, negyven gyászos év tapasz­talata után. Igaz, hogy a román nép és képviselői ennek a törvénynek érvényesítését kérik, de nem a román-magyar kibékülés árán, hanem mert a jogrendet helyre kell állítani.

- Ennyi?

- Nem. Maniu szerint a magyarok nem fognak a románokkal kibékülni... amíg fontos állami okok nem győzik meg őket, hogy jogunkat a nemzeti élet összes hatásköreire elismerjék. A béke a románok politikai befolyása nélkül az államvezetésre, csak a szavak játéka lenne, és nem járna más eredménnyel, mint zűrzavarral és demoralizálással.

- Tud ön arról, hogy a hármas szövetség két császára, Vilmos és Ferenc József...

- Jó, jó, tehát Románia királyával, a szövetségi szerződés értelmében megállapodtak abban, hogy összebékítik a két népet.

- Tett is lépéseket első Carol.

- Erről mit tud ön?

- Stere, Carol megbízottja Brassóba jött, hogy tárgyaljon a komité egyes vezetőivel.

- Mihali hallgat erről.

- Maniu volt a tárgyaló fél, s megmondta, a két nép tűz és víz, soha nem keveredtek, s nem is fognak vegyülni.

- Melyik a tűz, melyik a víz? Eh, mindegy.

- Ide kívánkozik Maniu summázó jelszava.

Tisza türelmetlenül legyintett.

- A fenébe Maniuval, végül is ő ez ügyben smarn!

Moldován nem folytatta, még úgy sem, hogy tiltakozzék. A gróf visszatért indulatos másfelé révedéséből.

- Goldis?

- Azt állítja, őszintén óhajtja a békét, minden jó román óhajtja. Azt mondja: kívánatosnak bár lehetetlennek tartom.

A románoknak adandó politikai jogok elismerése nagy ütést mérne a feudalizmusra és a dzsentrik anyagi érdekeit is súlyosan érintené. Ezért vélem úgy - mondja -, hogy a megbékélés most nem lehetséges.

- Hát mikor? Meddig szorítsuk a románság előnyére az adminisztrációt, meddig javítsuk a románok anyagi és kulturális helyzetét?

- Goldis szerint amilyen mértékben nő a román nép anyagi jóléte, és fejlődik kultúrája, olyan mértékben erősödik majd követelése is, hogy megadják neki nemzeti jogait, hogy saját maga fölött ő őrködjék a parlamentben nemzeti képviselői útján.

- Ha megelégednének a kívánt, követelt ötven mandátummal! - Kitárta karját, nem számított válaszra, s esze és szeme asztalára tévedt, ahol a Mihu második beadványa hevert.

- Önök huszonhárom pontban foglalták össze követeléseiket. Az egyházi és tanügyi dolgok fölött könnyen megállapodhatunk, de mit kezdjek olyan bosszantásos pontokkal, mint a tizenkilences.

Moldován csak pislogott, már nem tudta volna megmondani, melyik követelés van rejtve a tizenkilencedik pont alá.

A gróf olvasta:

- A telepítési törvény oly értelemben alkottassék meg, hogy ha az állam románoktól lakott területen vásárol birtokot, avagy a meglévőt parcellázza, ezen földeken elsőbbségi joga az illető vidék lakosságának legyen.

Moldován elmosolyodott, s ez láthatólag meghökkentette, s utóbb kiderült, bőszítette is Tiszát.

- Nem én proponáltam ezt a passzust, de jó vitaébresztőnek tartom, ismerve a mögöttes tartalmakat.

- Kifejtené ezt, jogtanácsos?

- Először is, az Amerikába kivándorolt magyar százezreket kellett volna visszafogadni. Másodszor a magyar kézből eladott földek román tulajdonba csúszását kellett volna drákói, tehát lehetetlen szigorral magyar tulajdonban tartani. Harmadszor, a románok közé telepített magyar falvacskákat, családcsoportokat, mint málló szigeteket elmossa, magába olvasztja a román tenger.

- Ön jól tájékozott, vagy cinikus.

- Van egyéb alternatíva is.

A visszautasító helyreigazítás hosszan megnémította Tisza vitázó kedvét.

- Ön többek között tanácsos is. Mit tanácsol, kivel kíséreljük meg a két nép közötti békességet?

- Tanácsom - vette komolyan az epés felszólítást Moldován - elsősorban az, kivel ne kísérletezzék a magyar kormány.

- Hallgatom.

- Mangra Vazullal.

- A legjobb román bizalmasom.

- Éppen mert ez köztudomású. Ne kísérletezzék nagyméltóságod nagyon derék barátommal Mihu Jánossal sem. Nincs mögötte senki.

- A román király is fogadta.

- A két császár buzdítása ezúttal az erdélyi latban keveset nyom. Ne építsen érsekemre, Meţianu Jánosra sem. S nemcsak élemedett kora miatt.

- S önre sem?

- Természetesen rám sem, mint érsek-metropolitánk jogtanácsosára, mely minőségem, ha megszűnnék, sajátos helyzetemben, a Román Nemzeti Pártban sem lenne szerepem, minthogy szervezetüket kívülről szemlélem.

A gróf elcsodálkozott.

- Tehát a Román Nemzeti Párt. A nemlétező...

- A törvényen kívüli, s a válságát élő.

- Ott nincs kivel.

- Megkerülhetetlen lesz.

- Egyetlen nevet!

- A kondukátor: Maniu Gyula!

- Mit fog ő mondani? Mit tud hozzátenni Mihu elaborátumához.

- A követelések első pontja nem a párt elismertetése lesz, mert a tárgyalás megkezdése pillanatában az már faktum, hanem...

- Hanem?

- ...hanem Erdély autonómiája!

Cvikkere mögött pupillája kitágult, mereven a semmi jövőbe révedve - ajka remegett, szakállastul. Hirtelen felpattant ültő helyéből, jobbja az ajtó felé lendült, de fele útján megdermedt, csak az emelkedő hang fejezte ki a belül dúló szándékot.

- Végeztem!

Moldován ismerte az ide nem illő szubaltern katonás szót. Lassan felemelkedett, a megaláztatás pillanatait átvészelendő, szót keresett:

- Amennyiben végeztünk... - meghajlás nélkül, csupán főbiccentéssel sarkon fordult, a vára­kozó­szobán áthaladt égő arccal, s a titkárok tágas helyiségében kabátjához, kalapjához lépett. A huszár szolgálatkészen feladta városi bundáját, s elfogadta a forintos borravalót, a titkárok is kaptak egy-egy biccentést, a nyíló ajtón, még mindig izzó orcával, de méltósággal lépett ki a vendég, s eredt a lépcsők felé.

A rejtekajtón, melyen át kellemetlen látogatók fogadása elől menekülni szokott, a gróf most sietős léptekkel tört ki, még a lépcsők előtt utolérte megalázott vendégét, vállára ejtette kezét, s meglepett fordulásra késztette.

- Elfeledtem megkérdezni, mi lenne Maniu Gyula summázó jelszava.

A váratlan kérdésre nehezen jött elő a felelet, akkor is románul.

- Sau ei, sau noi.

- Ez mit jelent?

- Vagy ők, vagy mi!

Tisza többször bólintott, s míg bólintott, hosszan Moldován kezében felejtette kezét.

*

Mikes néhány hetes utazást tett Moldvában Traján segítségével, egyrészt hogy családi nevét hely szerint eredeztetni tudja, másrészt igazolandó abbeli szórványos hallomását, hogy ott magyarok is laknának.

Augusztusban néhány hetet Vízaknán töltve, fürdőzéssel és feljegyzése rendezésével foglalatoskodott. A frissen szerzett élmények feszítették közlési kedvét, úgy érezte, amit ő tud a csángóság jelenéről, arról itt, Magyarországon senki sem tud. Nem nagyon bízott benne, hogy lapjánál, a Pesti Hírlap-nál értékesíteni tudja ismereteit, esténkint Szebenből hazavona­tozó apjával kísérletezett, de az ügyvéd s jogtanácsost annyira elfoglalták saját dolgai, úgy tett, mintha ezekről a dolgokról ő már régen tudna, s amit tud, azt a maga helyén befejezettnek tekintené.

Nagyon megörvendezett hát, amikor a meleg tóban egy őszülő, hatalmas szakállú férfiú, ázás közben szerény érdeklődést mutatott személye iránt. Tudott Moldován Györgyről s szerepéről, s egyre fokozódó figyelemmel hallgatta Mikes meggondolt válaszait már attól kezdve, hogy a kettős keresztnéven (Mikes-Zágon) elcsodálkozott. Amit a moldvai csángók jelen állapotáról hallott, az nem volt éppen vadonatúj a szakállas és (szárazon) testes úr számára, de elmeindítóan újította meg, s egészítette ki eddigi ismereteit. Csak úgy mellesleg ráirányította fürdőző társa figyelmét egy nemrég közzétett Slavici levélre, melyet az Erdélyből Bukarestbe emigrált jeles író, Nicolae Jorgának a tekintélyben egyre dalmahodó jeles történésznek írt az 1907-ben lezajlott romániai pórlázadásról.

Napokon át beszélgettek Mikes meg a dús szakállú úr, aki már harmadnap mindent tudott a fiatal hírlapíróról, míg ő heves közlési kényszere mámorában csak annyit, hogy a tenyérnyi, vízben látszó ősz szakáll, irdatlan mellig érő szőrzetben folytatódik - szárazon.

Csak a végső búcsúvételnél jutott eszébe a szakállas úrnak, hogy esetleges budapesti találkozhatások végett átnyújtsa címeres névjegyét, alaposan zavarba ejtve Mikesünket.

Gróf Batthyány Tivadar, függetlenségi párti országgyűlési képviselő rejtőzött a tetemes szakáll mögött.

Decemberben Tivadar gróf jóvoltából kézhez kapta Mikes a közös ügyi bizottság naplójának november 12-i másolatát, gróf Batthyány felszólalásáról. Íme:

T. Országos Bizottság, mielőtt magának a külügyminiszter úr működésének és az egész külügyi tárca keretébe tartozó ügyeknek kritikájába bocsátkoznám, engedjék meg, hogy utaljak egy eseményre, amely az utóbbi napokban az osztrák delegációban folyt le. Ott ugyanis egy osztrák delegátus úr, aki tudtommal román nemzetiségű, jónak látta a magyar­országi nemzetiségi kérdést az osztrák delegáció tárgyalásaiba bevonni, és ott Magyarország nemzetiségi politikáját kritika tárgyává tenni. Meg vagyok róla győződve, hogy itt, ebben az országos bizottságban, bármelyikünk, bármely párthoz tartozzék is, elkövetné ezt a helytelenséget, azt a - nem akarok erős kifejezést használni - sérelmet, hogy itt az osztrák bel­ügyekbe akarna beavatkozni, illő megtorlásban, illő rendreutasításban részesülne a t. országos bizottság elnöksége és a magyar kormány tagjai részéről. Felhívom a magyar delegáció figyelmét arra a körülményre, amely a magyarországi és romániai románok között fennáll. Slavici Jánosnak, ki Világoson született, Jorga Miklóshoz a bukaresti történészhez írott levelére hivatkozom, melyben bírálja a romániai gazdasági és társadalmi viszonyokat s az 1907-es parasztlázadás vérfürdőit, amelyek az erdélyi románokat elidegenítik Romániától.

Román ember román emberhez írt levelében elismeri, hogy Romániában a lakosság helyzete sokkal kedvezőtlenebb, mint az erdélyi románok helyzete, s hogy a magyarországi románoknak semmi okuk nincs irigyelni a romániai fajtestvéreiket.

Amidőn román ember ezt mondja, a való igazságnak megfelelően, igazán csodálatosnak tartom, hogy még találkoznak oly román államférfiak, akik különösen ma, amidőn, dacára annak, hogy máris igen messze elmentünk az engedékenységben a nemzetiségekkel szemben, amikor köztudomású, hogy egy párt sem zárkózik el attól, hogy amennyiben a magyar nemzeti állam szolgálatában a nem magyar ajkú állampolgárokat, a románokat főként, be lehet vonni, az állam készséggel hozzájárul minden gazdasági és kulturális kívánságaik teljesüléséhez. De kénytelen vagyok megkérdezni, hogy miként bánnak Romániában a magyar nyelvű honosokkal.

Méltóztatnak tudni, hogy Romániában legalább 700 év óta laknak letelepedett magyarok. És azóta folytatódtak további letelepedések csángók és székely magyarok részéről. A jassyi, romani, bákói, dotusi katolikus dekanatusi kerületekben közel 100 ezer magyar ajkú román állampolgár lakik. Hangsúlyozom, hogy román állampolgár, mert nem szabad összetéveszteni azokkal a magyarokkal, akik Romániában városokban laknak, magyar honosok és ott mint külföldiek élnek. Az ő számuk is meghaladja a 100 ezeret.

Mármost az ott honos magyarokkal hogyan bánnak Romániában?

Az iskola náluk teljesen román. Egy szónyi magyart nem hallanak ott. El van tiltva, hogy csak egy szóval is magyarul magyarázzák a dolgokat a magyar tanulóknak. Az iskola tehát teljesen román, a magyar ajkúakra nézve is, és abból az országból, ahol így járnak el az iskola terén, amikor tudjuk, hogy Magyarországon a nemzetiségeknek az iskolák terén mily nagy jogaik vannak - merészelnek bennünket megkritizálni. Ez már igazán minden kritikán felül van.

Ezekben a moldvai falvakban, melyek színmagyarok, a községházán, a közigazgatásban a legalsó fórumtól minden románul megy. Magyarországon, tudjuk, községi törvényünk meg­engedi a nemzetiségi nyelv használatát a jegyzőkönyvekben, a tárgyalásoknál, tudjuk, hogy a második fórumon a megyegyűlésen is használhatják nálunk a románok anyanyelvüket. Ez a magyar elnyomási rendszer, ama másik a román szabadság rendszere.

Menjünk tovább a vallásfelekezetek terére. Apponyi grófnak azt a híres rendeletét a vallás­oktatás terén, minő óriási támadásban részesítették éppen román részről. Az ember azt látja, hogy mennyire megbotránkoztak azon, hogy Apponyi elrendelte azt, hogy az anyanyelv mellett tanulják a vallástan legfőbb tételeit a felső három osztályban magyar nyelven is. Ha meggondoljuk, hogy Magyarországon a nemzetiségi egyházakban, így a román egyházaknál is a püspökök mind románok, s mindkét egyházuk szervezete teljesen román kézben van, s minden a túlzásig vitt kizárólagossággal románul történik. S ha ezzel szembehelyezzük azt az elbánást, amelyet a román királyságban a tömegekben élő magyar ajkú román honpolgárokkal szemben követnek, különös meggondolásra kell jutnunk. Romániában ezekben a tiszta magyar községekben az egyházban el van tiltva, hogy csak egy szóval is a magyar nyelvet használják. A pap köteles a magyar ajkú hívőknek román nyelven prédikálni, az ének, az imádság az állam nyelvén történik.

Ott is kiadott az ottani kultuszminiszter egy, illetve két rendeletet. Az egyik 1896-ban jelent meg, ezt megerősítette 1899-ben a következő kultuszminiszter, amelyet a katolikus püspöknek adott ki, hogy az tovább utasítsa a papságot, hogy a templomokban a magyar nyelvet (mely már régről tilos volt) nehogy használni merjék, s ha mégis használni mernék, számoljanak megtorló intézkedésekkel. Kivételt egy esetben tesz: ha valaki betegágyban, a halálos ágyon halotti szentségekkel láttatik el, akkor ezt szabad a haldokló anyanyelvén megtenni. Hogy ez se éressék el az életben, arról olyképpen gondoskodtak, hogy a magyar érzelmű és értelmű papokat mind kiszorították, és hoztak idegenből püspököt, hoztak idegenből kispapokat, szerzeteseket, és ezekkel láttatják el a parókiákat, csak azért, hogy a nép ne a maga nemze­tisé­géből való papot kapja. Kiküszöbölték a kántorokon nézve a magyar nyelv megtanulhatásának lehetőségét is. Egyszóval az egyházakban, a közigazgatásban, az iskolákban a magyar ajkú román honosokkal szemben kizárólag a román nyelvet alkalmazzák, és ezek az urak, akik odahaza így bánnak azokkal, kik nem az ő nyelvükön imádják az Istent, elvesztették a jogot arra, hogy Magyarország nemzetiségi politikáját kritika tárgyává tegyék. (Élénk helyeslés balfelől.)

Mikes figyelt minden mozzanatra, amely ideát és odaát a román, illetve a magyar iskolákkal történik. E vonatkozásban szó szerint lejegyezte az aradi Tribuna kioktató cikkét, mely Batthyány gróf interpellációja ellen is támadott, de Zichy kultuszminiszter egy intézkedése ellen tiltakozott.

“A közoktatási miniszternek az a rendelete, hogy iskoláink nyilvántartásaiba a gyermekek keresztnevét magyarul kell beírni, csak első lépés ahhoz, hogy anyanyelvünket iskoláinkból kizárja.

Ausztria-Magyarország bukaresti nagykövete megbízást kapott a pesti közoktatási minisztertől, küldjön egy példányt a Romániában érvényben lévő iskolatörvényből.

Zichy grófnak az a szándéka, hogy erdélyi román iskoláinkban ugyanolyan előírásokat vezessen be, mint amilyeneket Románia iskolatörvénye alkalmaz az idegen ajkú állam­pol­gá­rok gyermekei által látogatott iskolákban. Ezek az állampolgárok - Moldva néhány falujában élő csángókról, Tulcea megyei bolgárokról, dobrudzsai német kolonistákról van szó - tulaj­donképpen saját iskolákkal nem rendelkeznek. Románia nemzeti állam, ahol nemzetiségek nincsenek. Az állam alapította az összes iskolákat, nagyon természetes tehát, hogy ami a nyelvhasználatot illeti, minden iskola egyforma. Eszébe sem jutna senkinek, hogy például az iskolai nyilvántartásokban más nyelvet is használhatnának, mint a románt. Románia, mint egységes állam, törvényei megalkotásakor nem veheti figyelembe azt a néhány tízezer csángót vagy bolgárt, akik különben is ma már románoknak érzik magukat, kik sehol nem laknak kompakt tömegekben, akik napról napra jobban elnemzetietlenednek, akik köréből egyetlen értékes ember sem származott, sem maguk, sem az ország számára. A román állam megalkotta iskoláit, és kötelezi, akik ezeket látogatják, vessék alá magukat törvényeinek. Sem a moldvai csángók, sem más idegenek nem kérték soha, hogy adjanak nekik iskolákat, melyekben anyanyelvükön tanulhassanak. Nem kérik és sohasem fogják kérni. Sőt a csángók, kik katolikusok, kérték, engedjék meg nekik, hogy felvegyék a görögkeleti ortodox vallást, mert szabadulni akarnak a gúnyolódástól, amiért nem románok.”

Mikes megjegyzéseket fűzött a Tribuna-cikkhez: a csángók gúnyolása - igaz. A cikk egyéb állításai szemenszedett hazugságok, infámia. Nemzeti állam? A törökök, görögök száz­ezreiről, a lipovánok, örmények tízezreiről szót sem ejt. S a 400 ezer főt meghaladó zsidóról sem tud. Ami pedig a százezernyi csángót illeti, bizonnyal előbb léptek a legkorábbi telepesek Moldva földjére, mint a románok, kik a századok folyamán szaporodtak el e tartományban.