Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1913

Április végén Mikes sürgönyileg megkérdezte apját, levihetne-e Vízaknára néhány napra egy brit újságírót, akit módfölött érdekelnek Erdély s főként az erdélyi románság ügyei. Moldován György ugyancsak táviratban válaszolt; “Ha a Skót Vándorról van szó, hozhatod.”

Néhány nap múlva egy térdnadrágot viselő, zöld harisnyás, magas és puha szárú cipőben járó úriemberrel lépett le Mikes az első osztályú fülkéből a vízaknai vasútállomáson. Micisapkáját, melyet ugyanolyan kockás kelméből szabtak, mint a buggyos térdnadrágot, ujjheggyel érintve megemelés nélkül használta köszönésre.

Moldován György az ősi Moldován ház udvarán terített asztallal fogadta vendégét, ki - szabadban lévén - a kölcsönös üdvözlés után (közben) sem emelte le lapos fejfedőjét. Jóval a kézfogások után, de még asztalhoz ülés előtt, tagolva ejtve nevét, bemutatkozott:

- Robert William Seton-Watson vagyok, publicista, egyetemi professzor.

- Mondhatom egyszerűen úgy, hogy Scotus Viator - bókolt György.

A vendég széles mosollyal bólintott.

- Sokat hallottam önről, ismerem néhány közleményét, s úgy vélem, ismerem felfogását hazám fájó kérdéseiről.

- Én is készültem önből, tudom, hogy mint a szebeni érsekmetropoliták mindenkori jogtanácsosa, ön autentikus személyiség - s szó szerint lejegyeztem magamnak egyes fontos röpiratainak néhány passzusát - mondta Seton-Watson, s táskája után nyúlva, keresni kezdte ama Moldován-passzusokat.

A vendégjogot tiszteletben tartva György is, Mikes is, udvariasan várta, mit tart a Skót Utazó előre bocsátandóan lényegesnek a változó belpolitikai küzdelmek során lejegyzett gondolatokból.

“A gyöngébbek kedvéért - kezdte felolvasását a skót professzor - alkottunk magunknak Nemzeti Programot. Szegény program! Abba csak nem írhattuk ki, hogy nekünk Erdély kell a Tiszáig, mert ez forradalmi tény volna, és Európa nem szereti a programokban a forradalmat - eredményeit azonban szívesen szankcionálja. De különben is ez a program nem a miénk, ezt a román állam társadalmi szervezete a Liga Culturală iktatta titkos programjába. A mi feladatunk csak a támogatás oly magatartással és intézkedésekkel, melyekkel a magyar alkotmányosságot megdönthetjük. Beiktattunk hát programunkba egyebeket, sok mindenfélét, vigyázva, nehogy olyan valami legyen benne, amelyet a magyar meg is adhatna. Legfőbb követelésünk a magyar állam kettészakítása Erdély autonómiája útján. Beszélünk föderatív magyar államról is, de ki lelkesül ezekért? Kinek kell Erdély autonómiája s a föderatív magyar állam? Nekünk, románoknak kellene talán ideiglenesen, míg megbonthatnók a magyar alkotmányt, aztán abban évődnénk, rágódnánk tovább, míg átvágnók magunkat a Kárpátokon át a román államba. Az egész programunk egy fikció, csak arra való, hogy Romániával való érintkezésünket fedezzük s takargassuk forradalmi szándékainkat, tendenciáinkat.”

Moldován György egyre erősebben pirulva hallgatta egykori saját fogalmazványát.

- Ezeket a szavakat én jó húsz esztendővel ezelőtt vetettem papírra. Szemléletem azóta érettebbé vált. Józanabbul látom helyzetünket Erdélyben.

Nehogy elsikkadjon gondolata, Mikes folytatta apja egykori gondolatait, magyarul, ha pillanatnyilag nem is éppen magyar nyelven.

- Az az irredentizmus, amely a magyar állam szétzúzását tűzte ki céljául, az tett lehetetlenné a magyar nemzet részéről egy nyíltszívű és bőkezű nemzetiségi politikát. Az a tudat, hogy minden engedmény, minden jogkiterjesztés egy-egy újabb lépés a szakadék felé, melybe a magyar állam széttört tagokkal fog belehullni, amelybe széttört tagjait beledobják. Mister Seton-Watson a magyar nemzetiségi politikát “mad-illusion”-nak, őrült illúziónak nevezi valahol, de vajon átgondolta-e, amit most kifejtettem.

A skót professzor elhárító mozdulatot tett, mintha nem hallaná, vagy nem akarná hallani s megérteni Mikes szavát, az apához fordult, az autentikushoz:

- Ön kétségbe vonja Erdély autonómiájának szükségességét, tehát céltalannak tartja azt. E tekintetben egyezik véleménye bukaresti jó barátom, Nicolae Jorga professzor meggyőződésével.

Moldován György két kézzel tiltakozott:

- A legritkább esetben azonos vagy hasonló a nézetem a Jorgáéval. Bonyolult lenne megmagyaráznom ezt. Talán azért, mert fiam lehetne, s a generációk között az ellentét mindig adott.

Úgy értsem, hogy az ön természetes fiával is állandó véleménykülönbségben él?

- Így van - felelt Mikes -, de minthogy apámat szeretem, s ő is szeret engem, ítéleteink mindennapos különbözőségét alig vesszük észre.

- No, mindegy, engemet most az érdekelne, vajon miért és hogyan különbözik az ön autonómiaelmélete a Jorga professzorétól.

Rövid gondolkodás után felelt György.

- Jorga teljesen a boldogult öreg Brătianu nyomdokain halad, aki amikor a múlt század ötvenes éveiben megakadályozta, hogy a szabadságharc magyar emigránsai megegyezzenek Cuza moldvai fejedelemmel, ezt írta: “Nem bízom a magyarokban, de ha másként volna is, mi Erdély miatt sohasem egyezhetünk meg velük, mert Erdélyt semmi áron nem hagyhatjuk Magyarországnak. A Kárpátokon túli románok egyesülni akarnak velünk, s mi megígértük, hogy támogatni fogjuk őket. Ha Erdélyt Magyarországnak hagynók, árulást követnénk el velük szemben.”

- Ezt vegye figyelembe, professzorom, ha a mostani megbékélés lehetőségeit mérlegeli - vetette közbe Mikes.

- Ne hallgasson a fiamra, ebből a Brătianu-idézetből én mást akartam kihozni.

- Talán azt, hogy a magyar kormánynak árnyaltabban kellene tárgyalnia az erdélyi románokkal?

- Árnyaltabban? Meg kellene szerveznie a tökéletes autonómiát a magyar államhatalma birtokában.

Báránylevest tálalt Amáli, székely asszony, kit Udvarhelyből Tünde szervezett be apja mellé, mindennapos létének támaszául. - Ma este minden étek bárányból lészen - ismertette a vacsorát Amáli. - Hogyan készül? - kérdezte a harmadik mohó kanál után Seton-Watson. - Majd a végén - intett nyugalomra György. S miután a skót másodszor is merített a levesből, s élvezettel törölgette szája szélét, a gazda odaintette Amálit: - Magyarázza el, kedves, ennek a lének mikéntjét, majd fiam fordítja ennek az úrnak mondatról mondatra. - A báránybélt igen szépen megtisztítom - kezdte a székely házvezető asszony -, felteszem tiszta vízben - sóban, megfőzöm, megabárlom, s a levet leszűröm róla. Édes tejjel ismét felteszem, amint illik, jól megfőzöm. Egy kevés vereshagymát aprón megmetélvén, vajban rántva reá töltöm. Azután bors, gyömbér, sáfrány. Mielőtt feladnám, a bélt apróra darabolom, a levet reá töltöm. Ha a tejre tejfelt is gazdagítok, annál jobb.

A fordítás és az ízlelés során elsikkadt annak jelentősége, hogy a bárány beleit értékelték oly nagyra.

- Úgy tudom - mélázott el a professzor -, Tisza a magyarországi románságnak adandó engedmények dolgában konokul hajthatatlan. Ridegen visszautasít minden ajánlatot erdélyi terület átengedéséről.

- Jól teszi! - kiáltott közbe Mikes.

- A maximális területi ajánlatot kellene megtennie, odaígérve az erdélyi románságnak Erdélyből az őt megillető részt, anélkül hogy a magyarságot és a szászokat kinulláznák.

- Egyáltalán, ismeri ön Tisza Istvánt?

- Nemrég találkoztam vele másodszor. Megváltozottnak találtam. Külsejében és magatartá­sában semmi sem maradt a magyar mágnások jellemző jegyeiből, értelmiséghez tartozó polgárnak látszik. Egyébként nagyon jeges természetű, de vitába merülve fölmelegszik, és lényében szavaival vonzóvá válik. Pontos és energikus kijelentései határozott ember benyomását keltik, aki ismeri önértékét, és meg van győződve akaratának teljesüléséről.

- Ha önnek ilyen jó a véleménye Tiszáról...

- Hogy a személyisége megnyerő, az mit sem jelent az elvi különbség, a nézetkülönbség dolgában...

- De hát Jorga semmi ilyesmit nem akar, mert félti további jogfosztástól erdélyi testvéreit.

- Az ön számára Jorga, úgy látom, orákulum.

- Az természetes! Egy zseni, akiben bízni kell.

- Alkalomadtán tudnék róla mondani egyet-mást. De az meglepő, hogy professzorságod Bukarestben nem támaszkodik másra, csak őreá, az ő szavára.

- Dehogynem! Jó emberem nekem Take is. Úgy tudom, csak így szólongatják Jonescut. Meg Brătianu! Mindig szerfölött barátságosan fogad.

Mikes pimaszul megjegyezte:

- Azt nyilván elvárhatja tőle, hogy költségeit fedezze.

- Nem értem, mire céloz.

- Csak arra, hogy anyagi vonatkozásokban soha nem volt nézeteltérésük.

- Hát persze hogy nem, de ugyanezt elmondhatnám Stirbey hercegékről is, akik, képletesen szólva, a tenyerükön hordoznának, ha szerénységem nem tiltaná.

- Szerénységből ne hallgassa el a legfontosabbat - kedveskedett arcátlanul Mikes.

- Igaza van, barátom, legbüszkébb vagyok Viktória királynő unokájának barátságára. Talán bátran kimondhatom, s túlzás nélkül, hogy Mária hercegnő elragadó bája s okossága az, amely időről időre Bukarestbe vonz engemet.

- A trónörökösnének megvan a magához való esze - vágott lapos pengével György.

- Kétségtelen, hogy nagyon okos, mindig hallok tőle valami újat Románia jogos aspirációiról.

Mikes nem fojthatta magába:

- Okos bizony, minthogy ezt a tulajdonságot Jorgától sem lehet megtagadni. Ami pedig Erdélyre vonatkozó nézeteiket illeti, egy követ fújnak. Azaz a hercegnő is azt fújja, amit Jorga.

- Ha azt akarja ezzel mondani, fiatal barátom, hogy kijelentéseikben nincs ellentmondás, akkor igaza van.

- Az ő társalkodásukban, mondhatnám, sugalmazásukban nyilván igen gyakran előfordul Dácia, vagyis Erdély román lakosságának csaknem kétezer éves ittlétének kontinuitása.

- Örülök, hogy ily jól van tájékozódva, kedves Mö-m...

- Mikes.

- Kedves Mikesz.

Erdély s a román, azaz Vlach Dácia megtárgyalását félbeszakította a báránytokány. Még az étek élvezete közben odahívták Amálit, aki immár lelkileg felkészülve kezdte szakelőadását:

- A legkisebb faggyújától megtisztított bárányhúsnak bármilyen részeit, még tüdejét, máját... negyedrész bárányhoz kockára vágott fehér sós szalonnát... késhegynyi borsot, csöves piros paprikát... tört sáfrányt, szerecsendió virágát... csipet petrezselyem zöldjét, két-három gyönge zöld fokhagymát, zöld szárával együtt...

Amáli látva, hogy a vendég inkább a sűrű szaft (mártalék) tunkolásával foglalatoskodik, ezt a receptet kissé elnagyolta.

- Nos hát nyilván tudja, Erdély román lakosságának kontinuus ittlétének alapja, hogy a rómaiak kivonulása után, a veteránok meg a polgári lakosság itt maradt - folytatta Mikes.

- Igen úgy van, és sietek tisztázni, hogy pontosan ismerem a történelmi adatokat. Trajanusz Krisztus után 106-ban foglalta el Dáciát, Aurelianus császár pedig 271-ben vonta vissza csapatait a Duna mögé. De! - amint Jorga kollégámtól tudom - Dáciát csak a hivatalnokok, tiszt­viselők, a hadsereg, a nagykereskedők és a nagy rabszolgatulajdonosok hagyták el. A föld­művesek ragaszkodtak földjükhöz, a városok alsóbb rétegei szívesebben fogadták a beáramló barbárokat a rómaiak helyett. A rómaiak kíméletlen adóprést alkalmaztak, s kegyetlenül kizsákmányolták a lakosságot. A rómaiak kivonulásának pillanata kedvező volt a rabszolgatömegek számára, amelyek megszabadultak a rabságból, és szabad emberekként élhettek tovább. Éppen ezért a rabszolgák és a szabad parasztok s a városok szegény rétegei felszabadítókként fogadták a “barbárokat”.

Türelemmel végighallgatták Seton-Watson fejtegetését. Moldován György egész halkan hozzáfűzte: - A rabszolgatartók kényszerűségből nyilván otthagyták a földeket. Rabszolgáikat, vagyonukat azonban egész bizonyosan maguk előtt hajtották a Duna jobb partjára. Aztán: a rabszolgák nem szenvedtek az adóprés alatt, legfeljebb gazdáik, akik dél felé menekültek.

- Bevallom, ezeken még nem gondolkoztam - lepődött meg a skót.

E meglepődést kihasználva fogott bele fejtegetésébe, nem tudva róla, hogy apja egykori szerepét veszi át e kérdés korszerű ismereteinek tolmácsolásával.

- A dákoromán elmélet kimondásával súlyos kötelezettség szakadt azok nyakába, akik programul tűzték ki az állítás bizonyítását. Mert ha a már Gallienus alatt meginduló és Aurelianus alatt csak befejezett kiürítése Dáciának, a Sinkaitól - 1791-től - napjainkig terjedő irodalom megtámadhatatlan “igazságainak” dacára, egyszerűen hazugság, akkor a trajánusi Dáciában állítólag ottmaradt római gyarmatosok további sorsát is - történelmi adatok nem állván rendelkezésre - valamiképpen fiktív elemekből kellett rekonstruálniok.

Scotus Viatornak e fejtegetés után egyetlen kérdésre futotta:

- Mikor uralkodott Gallienus császár?

- A harminc zsarnok egyikeként 259-től 268-ig.

- A kivonulást nyilván uralma utolsó esztendeiben kezdte meg.

- Nyilván - dünnyögte csodálkozva az öreg Moldován.

- Így született meg, a ma már inkább csak újságírók és fizetett politikai írók még mindig továbbszárnyaló meséje azokról a cívisekről, akik - a népvándorlás elsöprő viharai ellenére - idillikus egyetértésben a még egymást sem kímélő barbárokkal s a hivatalos római impériumnak fittyet hányva, csak azért is, körömszakadtáig képviselték a római uralmat továbbra is, megmutatva Aurelianus császárnak, hogy ami neki és légióinak nem sikerült, azt ők könnyedén meg tudják valósítani.

- Remélem, engemet nem sorolnak, uraim, ama fizetett politikai írók közé.

- Amíg ön az én házam vendége, ilyen inzultus nem érheti - válaszolt lassan, megfontoltan Moldován György.

- Azok a román tudósok, akik ezt mégiscsak soknak találták, Erdély bérceinek magasságaiba azokat a renitens rómaiakat állították, akik az erős várakkal megerősített dunai limes mögé nem voltak hajlandók visszatérni, visszavonulni.

- Kik beszélnek így?

- Xenopol és növendékei.

- Ismerem Xenopol urat, majd keresni fogom.

- Hogy Xenopol állításaihoz a maguk idejében az ott lakó szarmaták s az őket legyőző, kiszorító vízigótok s fejedelmük, Athanarik mit szólnának, nem lenne nehéz kitalálni. Hogy a népvándorlás többi népeit, jelesül a gepidákat, kiknek sírhagyatékát szintén ismerjük. Xeno­polnak egyetlen bizonyítékot sem sikerül találnia s felhoznia amellett, hogy a népvándorlás korában Dáciában oláhok, vagyis románok lettek volna.

- Nekem mondják azt is, hogy Erdélynek birtoklása a románok részéről nem a kontinuitás elméletének igazságán, vagy hamisságán fordul meg, nem szükséges tehát ragaszkodni hozzá - vetette közbe Seton-Watson.

- És mégis a román propaganda nyugat felé erre a történelminek mondott jogra, az elsőbbség jogára, az ősfoglaló, az őslakos jogára hivatkozik.

Mikes nem tántorodott el megkezdett gondolatsorától:

- Philippide megfelelő kritikával dolgozta fel Dácia római kori történetét, s nem hallgatja el, hogy már Julius Caesar, de maga Traján is ellene volt annak: hogy az imperium exhaustum-ból, azaz Itáliából vigyenek gyarmatosokat. Tudja azt is, hogy a légiók legénysége ex tote orbe Romanas rekrutálódott, s éppen az italikus elem hiányzott belőle, s így még abban az esetben sem maradt római lakosság Dáciában, ha elfogadjuk, hogy csak a légiók vonultak el, míg a polgári és falusi lakosság helyben maradt.

- Nem ismerem Philippide urat.

- Pedig ő bizonyítja, hogy Dáciában maradtak a feliratos kövek, amelyeken keleti istenségek, Baal, Malaghel, Debellaharcon, Benefat nevei ékeskednek egy csomó barbár személynévvel egyetemben, ami kétségtelenül mutatja, hogy az ellatinosító folyamat a legváltozatosabb etnikai összetételű, főleg kisázsiai, köztük zsidó eredetű népesség ellenálló erejébe ütközött, s nagyobb felületen az idő rövidsége miatt eredményt érni nem tudott. A foszlásra ítélt dákoromán mítoszt ma már a szószékről csak a soknyelvű, sokkönyvű, tudós népszerűségét már csak a tudatlanok előtt élvező Jorga hirdeti a nagyromán irredenta közszellem jegyében.

- Eszerint én tudatlan volnék?

- Nem! Nem! - kiáltották egyszerre a Moldovánok.

- No jó, jó! De ennek a Philippide-nek - ha román ember ő egyáltalán - egyéb mondanivalója nincsen a románok Dáciába érkezéséről?

- Meg kell mondanom - folytatta Mikes -, hogy bár Philippide kimutatja a kontinuitás lehetetlenségét, képtelenségét, emléktelenségét, de viszont a vlach pásztorok bevándorlását ő is a magyar honfoglalást megelőző századokba teszi.

- Ami alkalmasint úgy is értelmezhető, hogy a nyári havasi legelőkre nyájuk mögött akár Máramarosig felhatoltak a pásztorok, hogy télre visszahúzódjanak a Duna mentére - egészítette ki a vlach mozgás lehetőségét Moldován György.

- Amennyiben egyáltalán maradt Dáciában latinul beszélő néptöredék, annak nyelve más irányba fejlődött, mint a vlach. Ha Dáciában kifejlődhetett volna egy neolatin nyelv, amely azonban nem lehetett azonos a balkáni vlach nyelvvel, nyomtalanul kellett eltűnnie, mert létezésének nyoma sincs. Nyelvtanában jelen sem lehettek volna az albán-vlach-bolgár balkáni sajátosságok, amelyek a későbbi román nyelvre oly jellemzőek.

Újabb sült húsok, báránypecsenyék kerültek az asztalra, zamataikkal s a falatonkint kortyolt borokkal elütötték a vad történelem hármójukra háruló következményeit, következtetéseit.

Hosszú hallgatás után a vendégnek engedték át a folytatást.

- Utána fogok nézni Philippide úr munkáinak. De mért haragusznak önök Jorga professzorra. Nem fogadják el, hogy ő lángelme?

- Ha lángelme, magyargyűlölő s pszichopata lángelme.

- Ezt nem hihetem, hogy komolyan gondolja, egy ilyen tapasztalt idős úr, mint ön. Elmebeteg! Abszurdum!

- Családjában több gyöngeelméjű, sőt hülye található. Azok negatív extrém-variánsok. Jorga pozitív extrém variáns. Tüneteiben talán zseni, de valójában őrült.

- No jó, de mégiscsak zseni. De hogy sarlatán lenne!

- Tíznaponként megír egy-egy könyvet. S azt folyamatosan teszi. Közben cikkek tömegét írja, vagyis diktálja. Huszonnégy óra alatt húsz-harminc kötetet olvas el oldalankint egyetlen szempillantással fogva át, appercipiálva a teljes szöveget. Ilyen munkálkodás tudományos értékelésben csakis sarlatánizmus lehet, esetleg felszínes másodlagosság.

- Ismerem, többször találkoztam, eszmét cseréltem vele. Mindenesetre romantikus egyéniség. Nagy egyéniség.

- Romantikus? Legyünk jóindulatúak hozzá, azt is elismerve, hogy nagy egyéniség. De talán nem ismeri őt, csak nagyon koncentrált perceiben. Koraérett volt, szellemi képességei testi gyöngeséggel párosultak. Túlérzékeny, sértődékeny, hiú! Parancsoló, akaratos, impulzív, amellett pesszimista, ám ezt rejtegeti. A gyors gondolkodás mellett nervózis gyors beszédű. Hirtelen, dühöngésig fajuló érzelemváltások, vértolulások, elsápadások. Hideg izzadás.

- Mért sorolja fel mindezt nekem?

- Azért, hogy tudja, kinek kegyeit élvezi Bukarestben, s kit kell hiteles alapossággal megismernie.

- Önnek - fordult Mikeshez Scotus Viator - nincs egy jó szava, amit hozzátehetne bukaresti barátom jellemzéséhez?

- Dehogynincs. Én nem törődöm vele, hogy őrült-e, vagy sarlatán. Vagy akár mindkettő. Egy bizonyos; nagy álmokat, ábrándokat kergető történelmi mesélő, mesemondó.

- Tehát még szeretetre méltó is?

- Nem, mert minden ábrándjai és meséi a magyarok ellen vannak.

Seton-Watson csak egy éjszakát töltött a Moldován házban. Azt is csak azért, mert a vitatkozás hevében Szeben felé az esti vonatot már lekéste. Lefekvés előtt a küküllei borokról beszéltek, amelyekből az est folyamán háromféle is asztalra került. Leves előtt a fehéret, a régi fajtákból járdoványt és leánykát, a húsételek után vöröset ittak, a néhány évtizede betelepített kabernet szűrletet. A különleges aromák, bukék magyarázatához hozzátartozott annak elsoro­lása, hogy ezeket a borokat nem kénezik, legfeljebb a hordókat üresen. Záróitalként, már csak a megvetett ágy közelében aszúbort kapott a skót vendég. - Hol lehet kapni ezeket a borokat? - kérdezte. - Sehol - büszkélkedett György -, csak a termelőnél a pincékben. Kereskedelmi forga­lomba alig kerül belőlük.

Az aszúborból egy literes palackot a vendég csekély málhájához bújtattak.

Reggel, amikor apa s fia kikísérték az indóházba, s közömbös beszélgetéssel minden tegnapi témát kerültek, már a vonat közeledése percében megkérdezte Mikes:

- Ugyebár, mister, ön a Viator névben az utazó, vagy vándor jelzővel vélte megtisztelni önmagát.

- Természetesen. Talán nem hangzik elég jól?

- De, pompásan hangzik. De figyelmeztetnem engedje, hogy bukaresti tárgyalásai és meggyő­zetése során ne váljék a scotus után a viator jelző a szó második jelentésének áldozatává.

- Nem tudom, mire akar célozni, fiatal barátom.

- A mi szótárainkban a viator szónak második helye: szolga a jelentése.

- Szolga?

- Igen, hivatalszolga, vagyis a hivatalnok szolgája.

Seton-Watson-Scotus Viator elképedő némasággal lépett fel az első osztályú fülke lépcsőjére.

Ha a vendég német nyelvismerete csődöt mondott, egész idő alatt s egyre Mikes angol tudását vették elő a társalgásban.

Az elégedetlenség hazamenet egyszerre robbant ki mindkettőjükből. Érezték, tudták, hogy nem használtak ki egy jó, talán remek alkalmat.

- Magyar érdemekkel kellett volna előrukkolnunk, nem a dákoromán kontinuitás erőltetésével.

- Én eredménynek tartom, apám, ha sikerült megingatnunk őt a románok kétezer éves ittlakásának meséjében.

- Azt kellett volna finoman megkérdezni tőle, a Foreign Office-től mennyit kap hírszerző munkálataiért.

- Atyám! Ennél nagyobb durvaságot nem követhettünk volna el vele szemben.

- No jó, de azt igazán megtudakolhattuk volna, hogy a román olajmezők kiaknázásában mekkora angol tőke vesz részt. Ez már csak azért is érdekes lett volna, hogy Steaua Romana részvényei iránt mely angol vállalatok érdeklődnek.

- Gondolja, apám, hogy a magyar részvényesek csak úgy kótyára vetnék részvényeiket?

- Tudom én azt jól, hogy nekik egyszerűbb, ha új meg új vállalatokat alapítanak, de aránylag közömbös, sőt esetleg abszurd megközelítésben, könnyen kiszedhettünk volna belőle olyan értesüléseket, amelyek világosabb képet adnának számunkra, miért árusítják Erdélyt oly olcsón az angolok.

- Nyilván azért, mert az olajkutakból busásan megkapják érdeklődő beleegyezésük árát.

- Ezzel azt akarod mondani, Erdély elveszett?

- Csupán azt, hogy amennyiben az olajvállalatok kedvezményezettjeiként az angolokon fog múlni a döntés, alighanem, igen.

Aztán napok múlva előjött emlékezetükbe a hármas beszélgetés sok más részlete. Ezek meg­békítették s megvigasztalták mindkettőjüket, igazából mindenre sor került beszélgetéseikben, amit eleve s utólag szóba hozni szerettek volna.

A faji kérdést (nemzetiségi kérdést) még mindig a legfontosabbnak tartja Seton-Watson, a megoldást az általános, titkos választásjog bevezetésében látja, a nemzetiségi jogok megtartásában és kiterjesztésében, valamint a kulturális autonómiában.

- Semmi több? - kérdezte Mikes.

- Mi lenne a semmi több?

- Valamiféle szeparatizmus.

- Nem gondolok egyes területek elszakítására.

- Meg van-e gondolkodásmódjának odaáti, regátbeli equivalense?

- Take Jonescu elmondta nekem, hogy az orosz veszély ellen annyira fontosnak látja a Monarchia létét, hogy kész lemondani még Erdély megszerzéséről is. Take azt mondta nekem: az egység vonzó álom, de nem áll a román nép érdekében.

- Tehát a Monarchiát minden körülmények között?

- Nem, dehogy - kiáltott szinte fel a vándorló skót -, én a trialista vagy föderalista monarchia híve vagyok. Reményemet, akár a románok vagy csehek, Ferenc Ferdinándba vetem, ő a nemzetiségek őszinte barátja.

- Egyedül a magyaroknak nem barátja - szólt közbe György.

- A digókat meg a szerbeket sem kedveli.

- Seton-Watson mintha meg sem hallotta volna az ellenvetéseket - jegyezte meg Moldován.

- Európa békéjét a magyarországi nemzetiségek sorsa veszélyezteti; az erőszakos asszimiláció.

- Asszimiláció csakugyan van, de a szórványterületeken éppen annyit veszít a románok javára például, mint amennyit nyer másutt a románoktól.

Aztán a magyarság szabadságküzdelmeiről esett szó.

- Be akarom bizonyítani - mondta Seton-Watson -, hogy a magyar szabadság csak legenda, s legföljebb csak a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásmozgalom ügyét.

Moldován György fülének ezek idegen szavak voltak.

- Ha ön trónörökösünk föderalista elképzeléseit osztja, szinte annyi, mintha országunk feldarabolása mellett szavazna.

- Hogyan? Hát ön változtatások nélkül képzeli el a következő évtizedet?

- Nem! Én Erdély autonómiája mellett török lándzsát.

- A Monarchiára szükség van, de a Monarchia beteg. Valamilyen radikális szerkezeti reformmal szükséges meggyógyítani.

Az ilyenféle vélekedések belevegyültek a dákromán kontinuitás víziójának újra és újra felszínre bukkanó folyamatának tükröződésébe.