Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1916. szeptember

Moldován György életében ez a hónap nagyon mozgalmas volt - úgylehet talán a legtevé­kenyebb az események viharzása közben.

A hadseregparancsnokkal, Arz Arthurral, a jövendő magyar királlyal, IV. Károllyal, Tisza István gróffal, a miniszterelnökkel kereste a találkozást Erdély érdekében. Ugyancsak Erdély érdekében tárgyalt - nemegyszer Vízaknán, saját házában -, a vonatról leszólítva némely erdélyi román politikusokat. Ez utóbbiakkal a maga őszinte, nyílt módján, de személyiségét elméjében és szívében megváltozottnak tudva, immár mégis ravaszul is, mert teljes magyarrá válását eltitkolva, elhallgatva előbbeni “fajtársai” előtt.

Első vendége, akit a magyar állam integritása mellett szóra, írásra bírt, dr. Alexandru Vaida-Voevod volt.

Előbb ott, Vízaknán, úgyszólván együtt fogalmazták meg az újságcikket, amelybe Vaida utóbb csak jelentéktelen sorokat, szavakat szúrt, éppen a legfontosabb kijelentések érdemén mit sem változtatva. Íme, a Vaida-Voevod neve alatt megjelent közlemény figyelemre legméltóbb részletei:

“Íme, hát mégis másképp történt, mint ahogy Magyarország és Bukovina legjobb és legmegfontoltabb románjai hittük és óhajtottuk. Minden kitartó igyekezet Romániát rábírni, hogy az összrománság érdekében a központi hatalmakhoz csatlakozzon, hiábavalónak, sziszifuszi munkának bizonyult. Nekünk azonban alapos okaink voltak arra, hogy ne csak reméljünk, de higgyünk is abban, hogy a döntő pillanatban Bukarest mérlegelni fogja a mi hagyományos álláspontunkat. Ezt az álláspontot két okozati mozzanat jellemzi:

- az egyik érzelmi, az erdélyi és bánáti román katonák régi dicsőségével függ össze,

- a másik reálpolitikai: augusztus 28-ig azt hittük, Románia csatlakozva a központi hatalmak­hoz, hozzá fog járulni a háború gyorsabb és számunkra győzelmes befejezéséhez.

Magyarország demokratizálása, ami a háború után kikerülhetetlen, népünk részére is azt a perspektívát nyitná, hogy fiaink ne csalatkozzanak bizalmunkban, mellyel a háborúba mentek és a győzelem a román nép számára is intézményesen biztosítsa szabad etnikai fejlődését.

Ha a Habsburgok alatt élő románság szenvedéseit a fenti lehetőséggel vetjük egybe, Románia hadüzenete számunkra teljesen érthetetlen és állandóan azt a kérdést kell magunknak feltegyük, hogyan volt ez lehetséges? E katasztrófának kitervezőjét minden bizonnyal elérik majd a románság jövő generációjának átkai.”

Eddig Vaida-Voevod közzétett írása. Moldován György a Habsburgokra való utalásról hiábavalóan igyekezett lebeszélni ifjú barátját, Alexandrut.

A budapesti parlament szeptember 5-i gyűlése előtti napon Moldován György felkérte dr. Pop-Cicio Stefan országgyűlési képviselőt, hogy tegyen nyilatkozatot a maga és hívei nevében. Pop-Cicio ezeket mondta a parlament jegyzőkönyvei szerint: “Tisztelt képviselőház! A magyarországi Román Nemzeti Párt mély felháborodással vette tudomásul, hogy a szomszédos Románia politikai ellenségeink sorába lépett, és hadat üzent Monarchiánknak, ahol több millió román él örvendetes fejlődésben... Ezer év óta a magyarországi románság testvéri egyetértésben a magyarsággal védte a hazát minden külellenséggel szemben... Ezt a nyilatkozatot nem azért kívánom tenni, mintha valaki is kétségbe vonná a román lakosság hűségét a Monarchiánk iránt, de ezúton is az igazságot kívánom megvilágítani olyan külföldi tényezők számára, kik a világháború mostani új fázisában, úgylehet, azt feltételezték a magyarországi románságról, hogy az a Trón és a Haza iránti hűségben meginoghat!”

Dr. Theodor Mihali, a Román Nemzeti Párt vezetőségi tagja, ki mellesleg országgyűlési képviselő is, a szolnok-dobokai Désen összehívott rendkívüli megyei közgyűlésen - Moldován György sugallatára - a napirend előtt így nyilatkozott:

“Most, amikor Románia fájdalmas meglepetésünkre a Monarchia újabb ellenségeként lép színre - bár mi mindig azt hittük, hogy mellettünk fog harcolni a nagy csatában, ami közös létünkért folyik - ünnepélyesen kijelentjük, hogy a világháború eme új fázisa egyáltalán nem áshatja alá hazafias magatartásunkat, hagyományos lojalitásunkat, töretlen hitünket a Trónban és a Hazában, sőt hozzájárul ahhoz, hogy még nagyobb mértékben tegyünk eleget hazafiúi és állampolgári kötelességeinknek. Kérem, vegyék tudomásul eme nyilatkozatomat, melyet honfitársaim megnyugtatására és tájékoztatására teszek. Mély meggyőződésem, hogy igaz ügyünk, melyet vállvetve testvéri szeretetben és megértésben minden áldozatot vállalva támogatunk, egész bizonyosan győzni fog.”

Élt, de vissza nem élt Moldován György azzal, hogy őt a mindenkori szebeni metropolita jogtanácsosának tekintették.

Maga nevében kereste fel az aradi püspököt, J. Papp Joant és a harcos életű és kedvű egyházmegyei titkárt, Goldiş Vasilét. A püspök szeptember 16-ára összehívta az egyház­megyei tanács plenáris ülését, s Goldiş javaslatára egyhangúlag a következő szövegű lojalitási manifesztumot fogadták el:

“Az aradi görögkeleti román egyházi tanács most, amikor a szomszédos Románia hadat üzent Monarchiánknak, szent kötelességének tartja kijelenteni, hogy az egyházmegye görögkeleti román hívői - akárcsak Magyarország egész román lakossága, amely ezer év óta... mint ahogy a múltban, úgy a jelenben és jövőben is megőrzi töretlen hitét a Trónban és Hazájában, Magyarországban és ezt a Trónt és ezt a Hazát védeni fogja, vagyonával, vérével és áldozatkészségével, minden fajta ellenséggel szemben, bárhonnan jönne is az.”

Goldiş Vasile ekkor már fél éve nem volt a magyar állammal semmilyen viszonyban, mióta az általa szerkesztett újságot, a Román Nemzeti Párt hivatalos sajtóorgánumát a kormány betiltotta lázító cikkei miatt.

1916. szeptember-november

Tünde, Moldován Tünde, nem írt naplót Székelyudvarhelyről való menekülése közben. Ha akarja sem tehette volna, minden alkalom és alkalmatosság hiányzott: idő, papír, írószer, asztalsarok a hozzá könyöklésre. Mégis, amikor Vízaknára került, hogy édesapját meg­nyugtassa lényével, úgy kezdte, mintha összefoglaló jelentést szándékoznék adni a románok Erdélybe töréséről és kiveretésükről. Ám az első mondatok után s apja helyesbítő közbe­szólásaiból megértette, hogy az elmagányosodott öregúr (66 éves) többet tud az eseményekről, a harcok zajlásáról, mint ő, s attól kezdve nem a hadieseményekről számolt be, hanem saját élményeiről, a látottakról, a megszenvedettekről, a visszatérés napjairól a korai tél havai közt Vízaknán, a szülői házban, november végén, élőszóval.

A román betörés hírére, már szeptember 27-ről 28-ára virradó éjszaka futótűzként elterjedvén, lázas menekülés indult meg a keleti és déli megyékből.

(- Tőlünk alig - vetette közbe az apa.)

Mikor a támadás megkezdődött, az Erdélyben lévő mintegy ezerfőnyi csendőrrel együtt az összes fegyveresek létszáma nem volt több tízezernél.

(- Ezt már a nyáron jelentettük figyelmeztetőleg a miniszterelnöknek s a belügyminiszternek - vetette közbe Moldován -, Csongor testvéred rá a tanúm, aki Ojtoznál eltűnt, nem tudjuk, él-e, hal-e.)

Brassóból augusztus 29-én, kedden délelőtt még sokan menekülhettek vonaton, délután kettőkor indult az utolsó vonat. Félóra múlva már a román csapatok megkezdték bevonu­lásukat a városba.

Így ment ez Székelyföldön végig - Gyergyótól Háromszékig. Gyergyószentmiklós, Csík­szereda, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és vidéke lakossága az első napon, 28-án, még valahogy vonaton is menekülhetett, de már 29-én csak gyalog és szekéren eredhetett útnak. Keserves volt a sorsuk azoknak is, akik vonathoz juthattak, napokon át kellett vesztegelniök szerelvényükkel a zsúfolt kocsikban és teherszállító (sokszor nyitott) vagonokban, étlen-szomjan, testi és lelki gyötrelmek között. Volt részem benne.

A szekeres és gyalog karavánok meg-megtorlódtak, s szerencsések voltak, akik falut vagy várost érve, megpihenhettek, hogy előbb a magukkal mentett készletekből táplálkozzanak, majd könyöradományra szoruljanak.

(- Magad sorsát mondjad - kérte Moldován.)

Hadd mondjam még el, hogy együtt menekültem Szentkereszty Béla báróval, háromszéki főispánnal, aki megosztotta székely népe sorsát. Vele tartott felesége, Florescu Bibescu Mária hercegnő, aki unokája az utolsó román fejedelemnek, és annak idején kijelölt menyasszonya volt Milán egykori szerb királynak.

Engedd meg apám, hogy csapongva számoljak be neked az átéltekről s a hallottakról.

Némely faluban leakasztották a kútról a vedret, mert a szerencsétlen menekülők az egész falu vizét kiitták. Sümegi Vilmos és Szakács Andor felszólítottak, hajlandó volnék-e visszatérni Erdélybe, hogy a gyógyítandó sebeket szerbe-számba vegyem a legsürgősebb teendők érdekében. Igent mondtam, hogy halottak napján visszaforduljak.

Segesvárt a nép lelkesedve mutatta azt a házat, ahol egy nappal elébb Károly trónörökös és Zita főhercegnő megszálltak. A trónörökös tüntetően mindenkivel magyarul beszélt.

A híres szép Petőfi-szobrot idejében elrejtették, csak a város bolondja, Behr Vili szólítja hangosan utcahosszat.

A megyének szomorú szenzációja Csiki Miklós nagysinki plébános megöletése. Holttestét egy útszéli árokba gyömöszölték. Több helyt az egyházi kegyszereket koporsóba téve halottként harangszóval temették el, s ott nyugodtak, míg az ellenség ki nem takarodott.

Különvonaton utaztam a határ felé. Nem szalonkocsiban, négyszáz szarvasmarha békés társaságában. Nagy szomorúság van abban, hogy ez a gulyányi állat nem sír, nem kér enni, pedig éhezik. Pedig nemsokára megeszik valamennyit az éhes katonák.

Kőhalomba pénteki napon vonultak be a románok, ennek emlékére Szent-Péntekfalvának nevezték el a falut. Ezen a községen kellett átvonulnia Háromszék, Brassó, Fogaras, Udvarhely menekültjeinek. A százezrekre menő, mindent nélkülöző tömeg teljesen kifosztotta a falut. Sokat raboltak a cseh katonák, kiket a főszolgabíró fogatott le.

Más falvakban a menekülők, ami zsákba szedett kukoricát nem tudtak magukkal vinni, az udvaron s a baromfiudvaron kiöntötték, hogy a szabadjára engedett állatok, amíg abból tart, abrakolhassanak.

A szárnyas jószág, a baromfi úgy elvadult, hogy a csűrök, házak tetejéről lövöldözve lehet csak kézre keríteni. A járásban 12 ezer disznó döglött meg.

Végigtekintve a falu eredeti állapotán, egy román ezredes megjegyezte: - Miért hívtak be ide minket? Ha mi leszünk itt az urak, nem lesz így dolga senkinek.

Kőhalomban a sokszázados levéltár anyagát pozdorjává zúzták. A vár különlegessége a Szalonna-torony. Az egész falu népe ott tartja a szalonnáját. Minden szombaton vihet belőle a gazda, és a friss vágás helyét lebélyegzi az őr.

A magyar falvakban a gazdák házatáján minden összetörve. Ajtók, kapuk, kertek, hidak nélkül milyen szokatlan a falvak képe.

Olthévíz pópájának öt fia elment a visszavonuló román csapatokkal.

Garat községben egy román katona Kellner fiát egy fához állítva agyonlőtte, mert nem akart övé lenni.

Pálosnál mondta Goldbach tábornok, ha két ezred lenne csupa 82-esekből, keresztülmenne velük a világon.

A szomszédos Sövénység községben a csendőrök éppen az ott rekedt román járőrök összefogdosásával törődtek. Az őszi erdő lehullatta lombjait. Alatta bombák, gránátok, aknák és temetetlen holtak. A séta orrfacsaró és életveszélyes. Ha felbolygatjuk az avart, noteszek, fényképek, elázott levelek, holt katonák arca tárul elénk. A halottak zsebeiből kivesszük az iratokat. Zsebkéssel gallyakat hasítva felírjuk személyi adataikat, s rátűzzük a sírhalmokra, melyeket egy-két lapát földből rögtönzünk.

Egy notesz, fedőlap nélkül, négy helyt átdöfve szuronnyal.

Egy feleség tudatja az ázott tábori lap felén, hogy Sánta Albertet is béhozták a 82-esekhez, s Udvarhelyt van már Demeter Ferenc koma is. Istentől áldást, békét kíván édes felesége Bálint Anna.

Barót községben székelt a román vezérkar. Szó szerint is. Kapuk, kertek, zárak, ajtók sehol. Csak a sok mocsok mindenütt. A baróti híres túrógyár kifosztva, csak a sajtok mindenen átütő szaga maradt a falak között, s egyik cseberben egy női fűző!

Baróton meg akarták számolni, hány leányon, asszonyon tettek erőszakot. Húsznál szégyen­kezve abbahagyták. Egy szomorú szemű, beteg gyermeklánykával magam is beszéltem. Nyolcéves. A leányka testvérei is hasonló sorsra jutottak. Előlem elrejtőztek. Apjok ijesztő dermedt közönnyel ül az udvaron egy fatönkön. Kérdezhetetlen.

Ürmösön négyszáz szekeret rendeltek ki, éjjel-nappal hordatták a követ, fel akarta töltetni valamely őrült parancsnok az Olt medrét. Majdnem sikerült. Csak egy keskeny sávon folyik már a víz, s hömpölygeti a menekültek gönceit.

Köpec templomában vasvillával feszítették szét az orgona sípjait. S a népet a templom előtt trágár táncra kényszerítették, hogy a kiszórt trágyával szennyes hivatalos iratokon tiporjanak. A községház előtt, a lerombolt 48-as emlékmű mellett kiterítették a magyar zászlót, egy katona a jegyző magyar atillájában táncolt, melyet a tapsoló, őrjöngő mulatság közben téptek le róla.

A katonák lehúzták a csizmát a járókelők lábáról. A kertekből kitépett káposztát, burgonyát nyersen ették meg, annyira ki voltak éhezve.

Nagyajtán Bodánénál lakott a VI. divízió alezredese, Alexin, aki bántatlanságot biztosított számára. Ott lakott egy herceg is, aki Szentkereszty báróék után érdeklődött.

Apáca községben a feltört páncélszekrényt megtömték levágott libafejjel. A román lakosok házát megjelölték, onnan nem volt szabad rabolni.

Egy kereskedő házába be akartak törni a 64. román gyalogezred katonái. Szabó Mihály odaszólt: Hiszen nyitva a nagykapu! Főbe lőtték. A katonai szeszélynek falvanként estek áldozatul nők és férfiak egyaránt. A nemi erőszak és a rablás alkalmával.

Az erősdi református lelkészt többedmagával foglyul ejtvén, társaival összeláncolva, lóhátról ostorral hajtották. Híd nem lévén, az Olton át nyakig érő vízben kellett átgázolniok.

Botfaluból (ahol az ellenség szeptember 1-jétől október 7-ig garázdálkodott) kétezer marhát hajtottak el.

Keresztényfalván kétszáz házat perzseltek fel.

Havas, jeges utakon haladtunk már. Gyönyörű havasi patak fut le Volkányban, a falu közepén.

Rozsnyón állomásoztak valamikor a kettes huszárok, a fönséges Bucsecs havas tövében. Az első magyar honvéd, aki itt meghalt szeptember elején, a gyergyóditrói Gombos György volt. Itt az ellenség a kriptákat is feltörte. Itt sok fölösleges gyilkosság történt.

A községi iktatókönyvbe románul azt írták be: ha Ferenc József nem adja át az országot önként, elevenen megnyúzzák, s rózsabokorba (tövises bokorba) temetik el.

A fronton, a magyar-német katonáknak naponta 60 ökröt szállítanak.

Barcaszentpéteren egy szál gyertya mellett német tisztek a Wacht am Rhein-t éneklik.

Barcaságon mindenütt hallani a távoli ágyúzást.

Az első hatalmas hó november 17-én hullott le.

Brassó-Bertalan állomáson nagy csata volt. Petrán Sándor százados heves harcban kétszázötven román katonát semmisített meg. A román vonatok zöme az összes élő állatokkal, négyszáz! megrakott vasúti kocsi ott maradt.

Sepsiszentgyörgyön, ahová szeptember 2-án vonultak be, orgiát ült minden szenvedély, szemérmem tiltja, hogy a tudomásomra jutott förtelmeket részletezzem.

A katonák a kórházat használták tivornyájuk helyéül.

Egy csapásra megszűntek a szörnyűségek, amikor Ghica herceg és Angelescu tábornok odalátogattak. Kelemenné, a kórház gondnoka fogadta őket - franciául. A fiatalabb tisztek kezet is csókoltak neki.

Amint azonban a tábornok s kísérete távoztak, még hatványozottabban dúlt a pokol.

Gidófalván a lányok, asszonyok a zsilipek alá bújtak, oda a nőkre éhes katonák nem mertek utánuk menni.

Magyarhermányban megégettek egy pásztorfiút, mert nem tudta elárulni a magyar csapatok helyzetét.

Az árkosi kastélyban, ahol Carmen Sylva is vendégeskedett egykor Bibescu Mária herceg­nőnél, férjével, Szentkereszty főispánnal kocsiztam ki, megnézni, milyen vandál pusztítást végeztek a visszavonuló román csapatok. Érdekes és mindenütt egyöntetű volt a vélemény, hogy a románok azért dühöngtek legjobban, hogy az értelmiség (a papság kivételével) elmenekült előlük. Az ő lakásaikat foszlányokká, miszlikbe zúzták, rontották.

A megyeháznál vettük a gyászhírt: meghalt Ferenc József. Mi lesz most, kérdeztük. De a katonák már felesküdtek IV. Károly királyra.

Kézdivásárhelyt október 7-én minden valamirevaló polgárt letartóztattak. Két napig étlen-szomjan tartották őket a csendőrlaktanya pincéiben. Az ételhozókat is lefogva, harmadnap Sósmező felé indították őket. Úgy tudják, ezeket Iaşi felé vitték a hírhedett Sipotei haláltáborba.

Sósmezőt is megnéztem, ott a hegyen az Erzsébet-szobor feliratát levakarva ezt rótták a kőbe: “A román nagy sas átrepülte a Kárpátokat, 1916. aug. 11.”

Odafent rengeteg román sír van.

Az orbai járásból hetven család ment el a román csapatokkal.

A Hargita-tetőn is átvonult, oda és vissza, az ellenséges sereg. Halott fenyőfák pihennek a völgyben. Egyik derékba tört, a másik szilánkokra hullott szét. A lövészárkok, mint valami csatornák hálózták be az erdőt. Az út mentén leégett házak.

A székelyek: fehér hajú öregek, fáradt nők és szomorú gyermekek, mennek hazafelé. Most jönnek az idegenből, ahol keserű volt a kenyér, s most mennek a szülőföld felé, ahol még keserű sem várja őket. Havas tisztáson ebédfőzéshez készülődnek az asszonyok, a háború fenyőszilánkjait gyűjtik össze.

Egy hamuvá égett ház mellett ott áll sértetlenül egy galambbúgos kapu.

Udvarhelyről sok diák került ki évente. Ilyen diákokból sok jutott a román hadseregbe. Ezek közül nem egy elzarándokolt régi szállására, s az ajtófélfára régen felírt neve mellé odarótta mai nevét s román katonarangját.

Udvarhely lakosságának fele el sem menekült. Zabolai Székely Dénes, a diákok nagy barátja, magyarruhásan, kíváncsi öregember módjára addig-addig járt-kelt, fürkészve az ellenséges katonákat, mígnem kimondták rá az ítéletet, le kell lőni. Egy sétája közben odaszólt neki súgva egy román tiszt: - Székely bácsi menjen haza, bújjék el jól, mert ki van mondva magára a halálos ítélet.

Korondon tizennyolc embert öltek meg, Etéden huszonhármat.

Egyéb élelmiszerek fogytán a sok éhező gyermek számára a “Jézus telelő” alma a legbecsesebb táplálék. Egy asszony azt mondja nekem: Műk es elmenekültünk, el es vittünk mindent a szekervel, de aztán három zsák búzát meges lepakoltunk, visszavittünk a kapuból, hogyha bémegyen az oláh, ne gondolja, hogy kódus a magyar.

Egy öregember mondta a vasúti roncsok mellett: Nekem jól van dolgom. Van falábom s mandulám, csakhogy itt hordom a testemben.

Barótról Miklósfalvára menekült egy Dávid Ilona nevű huszonegy éves szép leány és harminckilenc éves bátyja. A férfit lefogták a román katonák, s a leányt megtámadták. A leány szégyenében kútba ugrott. Bátyjával együtt temették el.

Hodgya községben Vajda Zsuzsa és Rebi otthon maradtak apjokkal, a nyugalmazott főjegyzővel. A leányokat ellenkezésük küzdelmében lelőtték. Az apát is agyonverték. A három halottra rágyújtották a házat.

Patakfalván azt súgta egy ismeretlen román katona a gazdáknak: Hajtsátok ki az erdőbe az ökröket, mert be kell mennem a faluba, hogy az istállókból minden marhát elhajtsak.

(- Ne folytasd, leányom - sóhajtott Moldován György -, mindent megértettem, mindent eltemet­tem magamba.)