Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1917. október-december

Az Oroszországból jövő hírek egyre aggasztóbbak voltak. A honvédelmi minisztérium képviseletében Jacovescu generálist Pétervárra küldtük, hogy tisztázza a helyzetet. Péterváron is és mindenhol káoszt talált. A Saturday Evening Post munkatársa szerint már minden megérett arra, hogy uralomra jusson a bolsevizmus.

Így is volt, okt. 2-án kitört Péterváron a bolsevista forradalom. Lenin az orosz kormány élére került. Bennünk nem uralkodott el a konsternáció, pedig természetes lett volna. Meg voltunk győződve, hogy Lenin meg fog előbb-utóbb bukni. Az előzetes felmérések szerint a bolsevista eszme csak elég gyéren terjedt el.

Brătianunak más volt a véleménye. Azt tartotta, hogy Lenin és barátai erős akaratúak és erős kezűek lesznek. Marinkovici, a szerb követ, aki hosszú időn át élt Oroszországban, azt mondta, ismeri az orosz népet, és Lenin uralma csak hetekig fog tartani.

Lenin nem sokáig hagyta tájékozatlanul akadémiai vitánkat, mert egy napon felajánlotta a központi hatalmaknak az általános fegyverletételt. Tehát a halogatások és a kétségek ideje lejárt.

Brătianu nyugodt volt. Elhatározása végleges. Az események sem érték váratlanul. Ő úgy ítélte, hogy a mi katonai szereplésünk befejeződött, és ezt szövetségeseinknek meg kell érteniök. Így gondolkodott: ha Oroszország békét köt a szövetségesekkel, a keleti front elveszett. Ha mi ellenállunk, csak rövid időre tudjuk tartani ezt a frontot, csak néhány német-osztrák divíziót tudunk feltartóztatni ideig-óráig, és bármilyen hősies legyen is a mi magatartásunk, sorsunk meg lett volna pecsételve. Feláldozva magunkat a keleti fronton, szövetségeseink számára nem adtunk volna csak jelentéktelen segítséget, a mi áldozatunk pedig nagyon nagy és borzasztó lenne. És végül is, ha a mi számunkra ez az áldozat öngyilkosság lett volna, az segített légyen a szövetségeseken? Nem volt érdekük Romániát megsemmisíteni. Tartalékolni kellett hát az erőt, amikor mi újra hasznosak lehettünk. Mert nem kell elfelejteni, hogy az oroszok kilépésével a keleti front megszűnt. A szaloniki fennmaradt. S ki tudja, hogyan alakul megint a frontok helyzete, és akkor mi döntő segítséget adhatunk. Ránk nem panaszkodhatnak szövetségeseink, mert mi jelentős segítséget nyújtottunk, és nekünk köszönhetik, hogy Verdun megmenekült. Tehermentesítettük a nyugati frontot azokkal a német csapatokkal, amelyeket ellenünk küldtek.

Ami pedig jogainkat illeti, azt a kiontott vérrel jól megfizettük. Azt hiszem, nyolcszázezer élet elég nagy ár volt nemzeti aspirációnk valóra váltására.

Ilyen gondolatmenet révén Brătianu odajutott, hogy azt tételezze fel, a szövetségeseknek kötelességük megérteni, már nem tudunk, már nem kell, nem igazságos folytatnunk a harcot, és hogy hozzá kell járulniok, hogy letegyük a fegyvert.

Take Ionescu állandóan azzal törődött Párizsban, hogy mit mondanak a szövetségesek. Mások kishitűen, mint Misu Cantacuzino, e súlyos helyzetet nem érezve, pártharcokra akarták terelni a politikai életet.

Sokan megértették, hogy súlyos a helyzet, és oda kell figyelni.

Volt még egy nehézség: a francia misszió, amelyet Berthelot generális vezetett. Berthelot meggyőződése az volt, hogy folytatnunk kell a harcot a végső győzelemig, és ezt kürtölte mindenfelé a tisztek körében és a főhadiszálláson. Így Brătianunak rendkívül kényes volt a helyzet, és úgy tett, hogy a végsőkig el fog menni.

Amikor Trockij aláírta a békeszerződést, már nem lehetett halogatni a dolgokat, meg kellett mutatni a kártyákat. Brătianu még ebben a helyzetben is csak részleteket tárt fel terveiből, és csak mindig az utolsó pillanatban.

A királlyal könnyű volt a dolga. Egyformán vélekedtek.

A konzervatívokkal, mivel nem bízott bennük, Brătianu, nagyon tartózkodó volt.

A szövetségesekkel azt hiszem Brătianu jól manőverezett. Lassan-lassan, fokozatosan elfogadtatta velük gondolatait.

A nagyhatalmak követeit nyerte meg, és rajtuk keresztül Párizst, Rómát és Londont, s nem a román ottani követségeket bízta meg a feladatokkal. Így Saint-Aulaire, Barclay, és még Fasciotti is belső meghitt barátja lett, és tanácsadója.

A katonák közül Brătianu Prezant, aki kiegyensúlyozott kedély és elme volt, gyorsan megnyerte. Végül a többi generális is melléje állt, csak Averescu és Jancovescu nem kerültek vele összhangba.

A legnagyobb problémát, mint ahogyan már említettem, Berthelot jelentette, benne Brătianu valóságos kőfalba ütközött. A bolsevik kormány, amelynek külügyminisztere Trockij volt, november 19-én kért választ a fegyverletételt illetően, és december 2-án meg akarta kezdeni a béketárgyalásokat.

Brătianu november 18-ra két minisztertanácsot hívott össze: egyet tizenkét órára a palotába, a király elnökletével, és Prezan vezetésével a tábornokokkal, akik a hadsereg parancsnokai voltak, vagyis Eremia Grigorescuval, Berthelot-val és a hadügyminiszter Jancovescuval. A második tanácsot délután ötre, ahová a minisztereken kívül meghívta Prezant is.

Mielőtt megindult volna a palotában a tanácskozás, a király a következő két kérdést olvasta fel a román hadsereg helyzetére vonatkozóan:

1. hogy a béketárgyalásokat megkezdik-e az orosz legfőbb hadvezetés nélkül?

2. A feltételeknek megfelelően, ami elé állítottak bennünket, milyen katonai intéz­kedé­se­ket lehet foganatosítani?

A király a véleményünket kérte.

A megbeszélés lényege az volt, hogy nincs ellenvetésük a békekötés visszautasítása ellen, kivéve, ha a politikusoknak más a véleményük.

A dokumentumnak, amelyet Brătianu és Barbu Stirbey állított össze, az volt a célja, hogy a katonák és elsősorban Averescu pontos választ adjanak.

A mi tanácskozásunkon, tudomásul véve, mit mondtak a katonák, azt határoztuk, hogy elutasítjuk Trockij ajánlatát.

Aztán Prezan számolt be a katonai helyzetről, azt mondva, hogy a nálunk, illetve a mi frontunkon lévő orosz katonaság Lenin kormányzata ellen van. Csak egyetlen divízió kötött fegyverszünetet a németekkel. Cserbacsev generális a legjobb indulatokkal van irányunkban. Magatartásunkat az is meghatározta, hogy az Oroszországból jövő hírek nagyon ellent­mon­dásosak voltak.

A valóságban Észak-Oroszország valóban a bolsevikok kezében volt, de Ukrajna, Kubán és a kozákok harcoltak ellenük.

Brătianu nem volt derűlátó, és az volt a véleménye, hogy időt kell nyernünk. Azt is tudta, hogy előbb-utóbb rá leszünk kényszerülve a fegyverszünetre.

Így is volt. November 20-án Cserbacsev közölte Brătianuval, hogy már nem ura a helyzetnek.

A fegyverszünet aláírásának a visszautasítása azt jelentette volna most már, hogy néhány napon belül az ország területén eluralkodott volna az anarchia, és a németek további területeket szállnak meg.

A fegyverszünet aláírása időnyerés volt. Ugyanakkor ez megadta a lehetőséget Cserbacsev generálisnak, hogy újra úrrá lehessen a helyzeten és ne váltsák le, ne jöjjön helyette esetleg egy ellenséges parancsnok.

Brătianu közölte a kormánya tagjaival, hogy nincs más kiút, mint a szövetségesekkel tárgyalásokat kezdeni, hogy beleegyezzenek a mi fegyverletételünkbe. Sőt még azt is elérte, hogy írásban szerezte meg a beleegyezésüket, elismerve azt is, hogy feladatunkat teljesítettük, és már nincs joguk újabb áldozatokat kívánni tőlünk.

Ez Brătianu részéről mesterfogás volt. Volt azonban ennek az egyezménynek egy jogilag gyenge pontja: a követek nem voltak felhatalmazva arra, hogy kormányuk nevében ilyen feloldozást adjanak. Saint-Aulaire, Barclay, Fasciotti aláírásai nem voltak érvényesek jogilag, utólag kellett érvényesíteni őket. Averescu ebben az időben éberen figyelte Brătianu politikai mozdulatait, és kénytelen volt tudomásul venni, hogy miniszterelnökünk és Take Ionescu egyetértenek.

A minisztertanácsot befejezvén, a király ezeket mondta: “Amikor beléptünk a háborúba, tudtam, hogy nehéz lesz, de eszembe se jutott volna, hogy egy árulási aktusnak leszünk az áldozatai, amely a történelemben példa nélküli, és hogy majd jön egy nap - a mai -, amelyen azon kell gondolkodnunk, hogyan lépjünk ki becsületünk csorbulása nélkül és anélkül, hogy öngyilkosok lennénk.”

A súlyos helyzetben is körülményeink jól alakultak, mert szövetségeseink beleegyeztek fegyverletételünkbe. Megerősítették követeik aláírását.

Brătianu e kedvező légkörben elhatározta, hogy válaszol Clemenceau legutolsó táviratára, amelyben bővebb magyarázatot ad, mivel Clemenceau dühös volt.

Közben megérkezett Clemenceau beleegyezése is, és minden rendbe jött.

Néhány nap múltán megfejtettük a talányt: Berthelot Saint-Aulaire háta mögött tájékoztatta Clemenceau-t, hogy igazán a szövetségesekkel nem beszéltük meg a dolgot, hogy lehető­ségünk volt az ellenállásra, hogy Brătianu különbékére törekszik és meg akarja változtatni az ország külpolitikai irányvonalát.

Ez után a hír után dühöngött Clemenceau, mert bizonyára Saint-Aulaire táviratát is felületesen olvasta el. Brătianu azért is haragudott Berthelot-ra, mert tárgyi valótlanságokat is közölt Párizsban. Pl. azt, hogy Brătianu nem beszélte meg vele a fegyverletétel dolgát, nem kérte ki a tanácsát, pedig ő volt az első Cserbacsev után, akivel erről a kérdésről beszélt.

Végül is Berthelot elfogadta Brătianu érveit.

Azt hiszem, két dolog határozta meg Berthelot e szörnyű magatartását: Franciaország iránti imádata és az, hogy Románia elbukhat, de Franciaország meneküljön meg!

Hozzájárult ehhez a dologhoz az is, hogy Take Ionescu és barátai adták a lovat Berthelot alá.

Egészen más volt Saint-Aulaire. Ő pontosan értette Brătianu észjárását, bár naponta pezsgőmámorban úszott. Napi találkozásaik alapján különös készséggel érzett iránta. Emiatt Saint-Aulaire pontosan felmérte, hogy a román hadsereg teljes tönkremenetele a tét. Megértése irányunkban olyan lojális, szeretetteljes, együttérző volt, hogy a román nép örökre hálás lehet neki - az idült részegnek.

Érdeme annál is nagyobb, mert miután Clemenceau dezavuálta és visszahívás fenyegette, ő mégis fenntartotta véleményét.

Megtudtam, hogy Take Ionescu és barátai egy memorandumot írtak, amit Saint-Aulaire-nak és Berthelot-nak küldtek meg, és amelyben megírták, hogy Romániának módjában lett volna tovább harcolni. Bizonyosan tudom, hogy a megfogalmazásnál jelentős részt vett Titulescu. Ez volt az oka az ellenséges érzületnek Brătianu és Titulescu között.

Meg kellett oldani a Clemenceau-incidenst, amelynek valóban nagyon komoly következ­ményei lehettek volna. Victor Antonescu vállalta a küldetést, és azt ragyogóan elvégezte.

Ebben az időben történt a megegyezés a fegyverletételre Focşaniban. A német delegáció vezetője nagyon udvarias volt, bizonyos von Morgen generális, és láthatóan meg akarta nyerni jóindulatunkat, hogy végül is különbékét kössünk.

Ezt a tárgyalást négy mozzanat jellemezte:

A németek egyik feltételnek azt kívánták, hogy csapataik egy részét elszállíthassák nyugatra, ahol még folytak a harcok, és ott szükség lett volna rájuk. Természetesen ellentmondtunk. Furcsa, hogy maguk a bolsevikiek is ellentmondtak ennek a kívánságnak.

Végül a franciák bevonásával a két fél megállapodott, hogy “kötelezi magát, hogy már nem ad parancsot újabb transzportokra, mozgásra és átcsoportosításra, és hogy a december 5-e után kiadott ilyen értelmű parancsokat nem hajtják végre”.

A második mozzanat, hogy delegációnk tagjai lefényképeztették magukat a német delegáció tagjaival. Ez a gerinctelenség mindennél jobban felbosszantott.

A harmadik: A németek kérték a túszok azonnali kicserélését. Nekünk jól jött volna, mert sokba került ezeknek a személyeknek az eltartása, másrészt a német sajtó túl nagy ügyet csinált ebből. Egyrészt szükség volt arra, hogy a nálunk lévő túszok bizonyítsák, hogy jól bántunk velük, másrészt az jutott tudomásunkra, hogy a saját fogva tartott embereink nagyon rossz körülmények között vannak. Tehát beleegyeztünk a túszcserébe.

A németbarátok között nagyok voltak az ellentétek. Carp azonnali békét akart. Mint politikus nem az ő kezében volt a hatalom, csak barátai unszolására tevékenykedett önhatalmúlag.

Carpék mozgolódni kezdtek, és propagandájuk lényege: különbéke, a dinasztia megdöntése, teljes együttműködés gazdaságilag Németországgal.

Marghiloman (sógor bácsink), aki az osztrák szempontokat osztotta, a következő interjút adta a német Trans Ocean-nak: “Ha a király, aki aláírta a hadüzenetet, akadálya lenne a békekötésnek, bizonyos vagyok benne, hogy megteszi a szükséges gesztust.”

De most már, Czernin sugallatára, nem kívánta a dinasztia megdöntését.

Bécs akkori törekvése az, hogy minél előbb megkösse a békét Romániával.

A Bukarestben maradt politikusok, látva az oroszok helyzetét, megbolydultak, és elkezdtek spekulálni, ki-ki a maga beállítottsága szerint. Intrikáltak, veszekedtek, gyűlölködtek.

Von Morgen kijelentette, hogy a legjobb érzelmekkel viseltetik Románia iránt, nem akarja területét megkisebbíteni és a bolgárok igényeit nem tartja jogosaknak. Ferdinánd királyt szeretik és tisztelik a németek, és a konfliktus okozójának Mária királynét tartják.

Azokban az időkben lelkiállapotunk borzalmas volt: az oroszok békét kötöttek Breszt-Litovszkban, a bolsevizmus fenyegetett minket is, a fegyverszünet, a németbarát politikusaink aknamunkája, a román csapatok szétszórtan egész Moldvában, a kormányban széthúzás, Averescu, aki kardot csörtetett, Berthelot intrikái, Clemenceau kirohanásai...

Erőt abból merítettünk, ami Besszarábiában történt. Majdnem egy időben a fegyverletétel aláírásával Focşaniban, megalakult Chisineuban a Sfatul Ţării (Nemzeti Tanács). A Sfatul Ţăriinek a prológusa az anyaországhoz való visszatérés volt. Természetes volt, hogy ez mindenkit az egekig emelt örömében.

Én folyamatosan figyeltettem ágenseinkkel a Pruton túli eseményeket. De több emberünk is volt. Így Onisifor Ghibu erdélyi menekült, Goga jó barátja, tanár. Ő is Besszarábiában tartózkodott, Chisineuban telepedett meg.

Nem akarom eltúlozni O. Ghibu szerepét, de az ő erdélyi intranzigens nacionalizmusával sokat segített az eszme elterjedésének, hogy Besszarábiának egyesülnie kell az anyaországgal. Ő volt az, aki ajánlotta és ösztönözte, hogy bevezessék a román nyelvtanítást az iskolákba és a román nyelvű liturgiát a besszarábiai templomokba. Ő volt az, aki újságot akart minden románnak a Nyesztertől a Tiszáig.

Hogy az események hogyan folytak le Oroszországnak ezen a részén, köztudott. Először Besszarábia komponens tényezője volt egy föderatív és demokratikus Oroszországnak. Párhuzamosan az orosz birodalom felbomlásával, megkezdődtek a szeparatista mozgalmak. A mi besszarábiai románjaink is átmentek a különböző fázisokon, míg elérkeztünk 1917 novemberéhez, amikor a lenini vezetés és Trockij elárultak és arra kényszerítettek, hogy kössünk mi is a németekkel tűzszünetet. Aztán elkezdődtek a különféle szeparatista mozdulatok, mígnem elérkezett a pillanat, hogy a regáttal való egyesülést kérjék.

A fegyverletétel alá volt írva, a szövetségesekkel a dolog el volt intézve, Berthelot és Cserbacsev azon munkálkodtak, hogy előkészítsék az ukrajnai frontot.

A fegyverszünet aláírása után másnap azonban borzalmas mozgolódás kezdődött az orosz katonaság köreiben, pedig azt hittük, marad még néhány nap, hogy megszilárduljon a fegyelem.

December 3-án a bolsevikok lemondatták és letartóztatták Kerenszkij politikai biztosát, aki a romániai orosz hadsereg mellett működött. Toiciban, betör az orosz sereg, Buceceában az orosz katonák felgyújtják a piacot (Botoşani megye). Besszarábiában a katonaságtól dezertált orosz bandák gyújtogatnak. Odesszában utcai harc folyik a bolsevikok és az ukránok között. Este 9-re a iaşi-i Pastia teremben hirdetnek nagygyűlést.

December 4-én bolsevik nagygyűlés a Sokola állomás körül.

Az oroszok mindenfelé felforgatnak, pusztítanak.

Varanovski generális, Cserbacsev generális főnöke a fővezérkarnál átállt a bolsevikokhoz.

December 7-én Prezan értesít, hogy a 4-ik hadsereg parancsot kapott, hogy hagyja ott a frontot, és irány Iaşi. Dorohoiban, Covorluiban, Bacăuban és Tutován az orosz katonaság teljesen bolsevizálódott és mindent kiraboltak, ami útjukba került. Botoşaniban az oroszok felgyújtották a líceumot. Cserbacsev generális újból segítséget kér tőlünk, mert nem tud már ura lenni katonái fölött.

December 8-án az anarchia mindenütt teljes. Demetre Ghika Poulet, aki néhány hónapig Péterváron tartózkodott, figyelmeztet, hogy a bolsevista akciót Sokolánál bizonyos Rochal vezette, akit az orosz fővárosban a legvadabb vörösnek tartanak. Ő a szerzője a kronstadti eseményeknek, az elkövetett kegyetlenkedéseknek a flottánál. Jelenléte Romániában nagyon gyanús, feltételezhető, hogy valamiféle nagy akciónak az előjele. Az elképzelhető akcióik: a királyi család letartóztatása, a kormány legyilkolása vagy a főhadiszállás megszüntetése.

Mindezek arra késztettek bennünket, hogy készenlétben éberen figyeljünk.

Alexandru Contantinescu szobájában ült törökülésben, pongyolában, az orrán szemüveggel és a keze ügyében a telefonnal, és szüntelenül intézkedett. Joviálisan, hidegvérrel és tiszta elmével.

December 7-én egész napon át tartott a minisztertanács. Fél tizenkettőkor megjelentek Prezan, Averescu és Grigorescu generálisok, és hatkor minisztertanács a palotában a király elnök­letével. Az első tanácson csak az a kérdés merült fel, hogy mit csinálunk a bolsevistákkal. Akkor azt határoztuk, hogy a dolgot meg kell beszélni, tanácskozni a generálisokkal. Az volt az általános vélemény, hogy segíteni kell a szövetségeseknek, hogy helyreálljon a román-ukrán front. Brătianu szerint itt az alkalom, hogy Románia egy utolsó szolgálatot tegyen a szövetségeseknek.

Ami a katonai akciót illette, Eremia Grigorescun kívül a generálisok azt vallották, hogy minden remény hiábavaló. Általános a vélemény, hogy vissza kell vonulni. A szélső szárnyak teljesen fedetlenek.

Miután minden katona azon a véleményen volt már, hogy vissza kell vonulni, az maradt még csak nyitott kérdés, hogy hogyan. Jancovescu generális véleménye az volt, hogy a sereg legfeljebb a Siretig vonulhat vissza. Antonescu szerint Barladig tarthat a visszavonulás, Grigorescu véleménye pedig az volt, hogy harcolni kell mindenhol az utolsó emberig. Averescu kijelentette, hogy ő csak írott parancs alapján kapitulál, Jancovescu pedig, aki néhány nappal ezelőtt még nagyon harcos volt, most a különbéke ügye mellé állott.

Este hat és nyolc között a palotában megindító jelenet játszódott le. A király szemében könnyek jelentek meg, Brătianu nagyon felindult volt és megkínzott, Take Ionescu teljesen zilált, mi mindnyájan megindultak a tragédiától, amit átéltünk. A generálisok mind gondolataikba mélyedten, csak Averescu magatartásában volt valami ironikus.

December 8-án az események a szövetségesek nyomása alapján felgyorsultak. Cserbacsev újra kérte, hogy segítsük a front újraszervezésében, Brătianu összehív bennünket. A vélemények megoszlanak. Take Ionescu ellene van. Az a véleménye, hogy meg kell sérteni a fegyverszünetet és harcolni kell, így megmentjük a királyt, a kormányt, a parlamentet. A bolsevikokat ne bántsuk. Misu Cantacuzino és Titulescu más véleményen vannak, azt mondják, harcolni kell a bolsevikok ellen.

Brătianu végül is úgy dönt, hogy cselekedjünk a szövetségesek kívánsága szerint. Össze kell hozni egy ukrán sereget, és:

1. Ha az akció nem sikerül és a románok kénytelenek letenni a fegyvert, akkor a szövet­ségesek adják meg neki a szabadságot, hogy különbékét köthessen, anélkül hogy bármit is veszítenénk jogainkból.

2. A szövetségesek garantálják a Moszkvába menekített kincstárat, amit a bolsevisták egy ellenük megkísérelt támadás után elkoboznak. Ez a feltétel döntő, és politikai jellege van. El kell határoznunk, hogy másnap koronatanács lesz a király elnöklete alatt.

Ezzel Brătianu játszmája egyre világosabbá vált és így a konzervatívok szembehelyezkedése egyre nagyobb. Take Ionescu a kormányból való kilépéssel is fenyegetődzött.

Ezekben a napokban Cserbacsevet megtámadta egy húszfőnyi banda és revolvert fogtak rá. Ha a zajra a generális közvetlen munkatársai nem figyelnek fel, megölték volna.

Ő azonnal telefonált hatóságainknak, amelyek katonaságot küldtek székhelyéhez, és körül­vették az épületet. Ő sem élő, sem halott nem volt, és még jobban kérte akcióba lépésünket.

1917. december 8-ról 9-re hajló éjszaka Brătianu elmondta nekünk a legfrissebb híreket és azt, amik a legutóbbi órákban történtek. A kérdés az: kezdjünk el harcolni, vagy tűrjük, hogy a bolsevikok birtokukba vegyék a várost.

Ilyen körülmények között a szövetségesek álláspontja másodlagossá vált.

A politikusok között hosszú vita és veszekedés kezdődött. Take Ionescu nem akart harcolni a bolsevikok ellen, mert attól félt, hogy megsemmisítenek bennünket, Titulescu pedig győzködte, hogy harcolni kell. Rettenetesen kimerítő vita alakult ki, a konzervatívok egy része a német szempontokat védte.

Végül Take Ionescu Titulescu könyörgésére azt mondta: nem bánom, csináljatok amit akartok! Ez a kérdés túlmegy a párt kereteinek ügyén, feloldozlak benneteket!

Míg folyt a vita, Prezan generális elővette óráját, és ünnepélyesen megszólalt: miniszter urak, meg kell jegyeznem, hogy elmúlt három óra. Kérem határozzanak, és én végrehajtom. Tehát négyig, fél ötig határozniok kell, ha sikeresen le akarják fegyverezni a bolsevistákat.

Újabb parázs vita.

Fél ötkor, hajnalban Brătianu lezárta a vitát. És arra kérte minisztereit, hogy nyilatkozzanak. Lefegyverzés vagy sem.

Brătianu asszony, aki a közeli szobában nem tudott aludni, teát kínált, hogy felfrissüljünk, s mi kinyitottuk az ablakokat.

Brătianu elment.

Prezan az óráját nézte, és számolta az időt, amit Brăátianu távol tölt. Egyszer csak megszólalt: Lekésem a lehetőséget.

Közben mindenféle sértés elhangzott: hazaárulás, tájékozatlanság, politikai hozzá nem értés stb.

Akik elaludtak, egy bombázás hangjára ébredtek riadva.

Prezannak el kellett halasztani akcióját, ami elkeserített.

Reggel kilenckor Brătianuhoz siettem, aki mosolyogva fogadott s ezt mondta: gratulálhatunk magunknak, elfoglaltuk Socolát, minden bolsevik megadta magát, egyetlen halottunk és egyetlen sebesültünk sincs.

Mesének hatott, és mégis valóságnak.

Megvallom, siralmas látvány volt látni az agyongyötört, lefegyverzett orosz katonákat nyo­mo­rúságos konvojokba verődve és hazaküldve. Egy impérium bukása játszódott le szemünk előtt.

1917. december 8-ról 9-re virradó éjjel a román minisztertanács újra teljesítette kötelességét.

Take Ionescu megszégyenülten okot keresett a lemondásra. Ez meg is történt, de Brătianu és a király mindent megtettek, hogy visszatérjen a kormányba, és ő újra elfoglalta a megszokott helyét.