Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1918. október-december

Thuróczy Ödönnek nem sok teendője akadt a békekötés után a Mackensen seregnél Bukarestben. Már szóbeszéd tárgya volt a német sereg közeli kivonulása Romániából, s hazulról meg aggasztó hírek érkeztek - napról napra érezvén a maga fölösleges voltát, teljesen múlt időbe téve át saját szereplését, otthagyta a német hadseregparancsnokságot. Sem igazolványra, sem holmi felmentő iratra nem lévén szüksége, egyetlen erős elhatározással össze­csomagolta két bőröndbe holmiját, vonatra szállt, s rendjelekkel ékesített piros atillájá­ban igazoltatás nélkül áthatolt a Kárpátokon, s Vízakna megkerülésével egyenest Kassára igyekezett, hogy viszontlássa családját. A két gyerek, Piroska és Dezső mindegyik családostul már Budapesten, egyedül feleségét találta a megkopott fészekben - betegen. Erzsébet a viszontlátás heveny öröme után rimánkodni kezdett, nyomban utazzanak Vízaknára, az édesanyja sírja közelébe. Halálfélelmek gyötörték, anyja mellé vágyott temetkezni, s hogy ezekben a kétséges hónapokban, Kassáról Vízaknára - holtan - aligha tudna elkövetkezni.

Ödön a hosszas, Erzsébet szemében igazolatlanul töltött távollét után, maga is némi kicsa­pon­gó bűntudattal megrakodva, nem nagyon tudott ellenkezni felesége gyermekes és gyermeki óhajával szemben. A hadtestparancsnokságon illendőségből még jelentkezett (nyugdíjasként nem lett volna köteles vele), ott nem sok figyelmet pazaroltak rá, látható fejetlenség uralkodott a máskor méltóságteljes épületben. (Mellesleg: éppen nélkülözték a beosztott urak a hadtestparancsnok jelenlétét.)

A legszükségesebb házi holmival (főként ruházattal) felmálházva, fáradságos átszállásokkal érkeztek Vízaknára. A szolgálóasszonyon s a román udvaroson kívül senkit sem találtak otthon, csak a békés két házat. (Az a senki, aki már s még most is Erdély dolgában tárgyalt valahol - csak harmadnap toppant be mindhármuk s a viszontlátás örömére.)

Ödön civil ruhát öltött, nehogy kérkedőnek látszódjék a vízaknai köznapi élet jövés-menésé­ben, noha a fürdőzők között olykor még tábornok is került. Már csak ezért is egyenruha nélkül kísérte beteg feleségét a gyógyerejű kádfürdők valamelyikébe, mert Erzsébet halálvárásával párhuzamosan gyógyulni vágyása is működött, s ennek merituma az volt, hogy ha élve lehet maradni, a testi fájdalmak enyhítésére (s talán a gyógyulásra is) csak a szülőhely csodavizei adhatnak ígéretet.

De a polgári ruha arra is jó volt, hogy a magyarok magyarul, a románok románul köszönt­hessék utcai sétái alkalmával, s ő magyarul és románul egyaránt fogadhassa a köszönéseket, itt-ott szóba elegyedve némelyekkel, mindenkivel saját nyelvén válthasson igét.

Nem számított katonai pályája meghosszabbítására s nem “hadi” érdemei öregbítésére, mégis katonaösztöne mélyén s izmaiban érzett valami késztetést tevékenységre, bár teljesen határozatlan szándékkal, nagyon is ködös lehetőségként.

Amikor György visszaérkezett Aradról, ahol Jászi Oszkárral és Maniuval sikertelen kétoldalú küzdelmet vívott - azt kérdezte Ödöntől: - Szerveződik-e már Vízaknán a nemzetőrség?

- Minthogy néhány napja, mielőtt Aradra indultál volna, még nem tudtunk efféléről, még most sem igen hallottunk róla.

- Pedig a magyar honvédelmi miniszter maga rendelte el a rendőrség és a csendőrség támogatására, a közrend várható meglazulásával szemben.

Ödön még tiltakozott is egy cseppet, a rendőrség s a csendőrség védelmében, de György már másnap hírét vette bizalmi román híveitől, hogy a sóvágók között máris megindult a szervez­kedés, csupán abban bizonytalanok, hogy Szebenből, vagy Gyulafehérvárról szerezzék be a felszerelést.

A magyarok csak napokkal később kaptak észbe s megkérték Moldován Györgyöt, hogy vállalja el az alakítandó nemzetőrcsapat vezetését és gondját. György gondolkozás nélkül sógorát ajánlotta maga helyett, saját katonai képzetlenségére hivatkozva. A magyar nemzetőrök élén sokkal jobban fog parancsnokolni egy tapasztalt s minden kétségen felüli magyar törzstiszt, mégha nyugállományú is. Rövid toborzás után mintegy nyolcvan magyar férfi jelentkezett szolgálatra - egy részük fiú (tizenéves), más részük póttartalékos rendű, s vagy fele rejtőzködő, katonaszökevénynek minősülő, fegyverhasználatban gyakorlott személy. Ez utóbbiakat meg kellett győzni afelől, hogy frontra vetésükről szó sem leend, valamint arról sem, hogy dezertált, sereghagyott voltukat e számbavévő lajstromozás során ellenőrizhetnék valaha.

Három fogattal szekerezett be Thuróczy Ödön a szebeni hadtestparancsnokság elé, ahol erélyes fellépése, vagy egyéb körülmények hatására percek alatt megszerezte a száz fegy­veresre szóló kiutalást, bőséges (három csatanapra szóló) lőszerre s szükséges felszerelésre, elsősorban természetesen a dúsan zsírozott puskákra. Ott eszébe jutott, némely géppuskák láttán, hogy azok közül is négyet követeljen csapatának. A megszeppent raktáros csak annyit kért: “Alázatosan, a géppuskákról is tessék valami írást szerezni a parságtól!”

Thuróczy biccentéssel tett erre ígéretet, de csak Vízaknán ötlött eszébe, hogy a géppuska- (a masingever) kiutalás cédulácskájáról megfeledkezett. Ám olyan idők szelét érezte, melyben sem őt a manipulános raktáros őrmesterrel nem fogja többé összehozni a sors, sem őt, az őrmestert (a raktárvezetőt) olyan hadbiztosi személyekkel, akiknek számot kellene adnia holmi elbitangolt géppuskákról.

A fölösen felvételezett puskáknak hamarost akadt gazdájuk a vízaknai magyarság körében, s a gépfegyverekkel megerősített osztag tűzerőben felülmúlta a szerveződő helyi román nemzetőrség ütőképességét. Ezért talán, vagy Moldován György tekintélyének köszönhetően, vagy netán Thuróczy Ödön személyes, kétnyelvű katonai bája miatt, egy tiszt vezette román küldöttség felkérte őt, hogy a kölcsönös békesség megőrzése végett, vállalja mindkét fegyveres nemzetőr század fölött a parancsnokságot. A küldöttséget vezető tartalékos császári és királyi hadnaggyal hosszan kezet rázott, majd rövid összeölelkezés után vállalta a román felkérést, s attól az órától fogva ismét felöltötte tábori egyenruháját, a rendfokozati csillagokkal s a szalagokkal jelzett kitüntetéseivel együtt.

Az idő azonban száguldott, s ha a mesében három nap három esztendőt tesz ki, ekkortájt a vízaknai naptárakban a huszonnégy órás napokat egy-egy héttel felérő idővel számolhatták. Amikor szászvárosi székhellyel egy román származású császári és királyi alezredes zászlóaljnál nagyobb katonai egységet szervezett (nemzetőri formákat meghaladó keretben) a helyi gyalogezred hadianyagából, Ödön érezni kezdte emberei hangulatán, hogy a falvankint 20-50 fegyveressel dél felé terjeszkedő alezredes erélye behatol az ő állandósult, de puszta védelemre, védekezésre berendezkedett stratégiája réseibe.

Mikor jártában-keltében egy távoli tüzelőhelyről (talán padlásablakból) reá lőttek, s a lövedék zubbonyának bal válla tömésében akadt meg, nagyon elgondolkozott az ezredes, a vízaknai nemzetőrök közös parancsnoka. Nem volt kedve az életére törő lövész kiderítésére. Arra sem maradt kíváncsisága, vajon csapatjabeli vagy Szászvárosból küldött merénylő próbálta kioltani nyugdíjas életét. Nem féltében, csupán megbántottságában a Moldován házba vette be magát, s a magukat önként alája rendelő nemzetőr tisztek jelentéseit, utasításra váró parancsait onnan adta ki.

Sikereinek híre (a békeparancsnok híre) azonban messzire eljutott, s amikor a régi barát (Kratochwill Károly) ezredes üzenete Nagyváradról utolérte (“szükségünk lesz Rád Kolozs­várt, csatlakozz hozzánk!”), hallgatott az ismeretlen (de sejtett célú) hívó szóra s csomagolni kezdte legényes motyóját, feleségét a hazai föld és temető közelében hagyva, bátyja viszonylagos védelme alatt.

Indulása óráiban érkezett meg az olasz frontról, Piave mellől Csongor, századosként, míg tüzérütegét irányította - pazarolta -, az őrnagyi előléptetésről megfeledkeztek a minisztérium­ban s a hadseregparancsnokságon is, noha éppen arany vitézségi érmét érdemelte ki célzott össztüzeivel.

Keserű volt, levert, reményét veszített. Ödönnek már nem maradt annyi ideje, hogy rábeszélje, tartson vele Kolozsvárra, vagy pótolja őt a kétféle nemzetőrök élén.

Csongornak semmiféle cselekvéshez nem volt kedve. Sógor bácsi (Ödön) kihűlt szobájában elhanyatlott, s napokon át mély-, majd félálomban aludt-aludt-aludt. Egy reggel aztán átballa­gott a Szaplonczay házba, reggeliző apjához csatlakozott, ő is falván az asztalra tett étkekből, s hosszan hallgatta apját, egy-egy kétkedő s harctéri tapasztalattal rakott megjegyzéssel serkentve s megakasztva örege fejtegetéseit.

- Hasonlít ez a mai helyzet a negyvenkilenceshez: nemzetőrök itt is, ott is, csak Bem apók, Bethlen Gergelyek és Hozsváth Károlyok nincsenek.

A nemzetőrökről is tudott Csongor, Bemről is természetesen, Bethlen Gergelyről is, sőt Hozsváth Károlyról is tudta - Mikestől - a nagyapai elődről szóló történetet, elbeszélést, amely tavaly váratlanul érvén őt, legendának tetszett. Legendának, amely azonban beleillett anyjától származó lelkivilágába.

- Se Bem, se Bethlen, sem Petőfi - ismételte -, minden másképpen van.

- És Ady? - kérdezte apja.

- Ágyban, párnák közt - sóhajtott Csongor.

- Igen - tette hozzá a legöregebb Moldován. - Goga barátja, a mi nagy ellenségünké.

A semmittevés és a desperált töprengés hete után, amikor Kolozsvárról Thuróczy ezredes úrtól egy vízaknai katonaegyén által nyomatékos üzenet érkezett, hogy a százados urat igen várják oda fel - Csongor elhatározta magát az indulásra, de amikor emberét kereste, hogy együtt menjenek Kolozsvárra, bizony annak nyoma veszett, mintha őreá nem vonatkoznék a hívás, a visszahívás.

Már kolozsvári, majd székelyföldi tevékenysége (toborzása) idején jutott eszébe Csongornak, hogy sem ő, sem sógora nem számítottak a Vízakna környéki és a vízaknai magyarságra, amikor a nagy védelmi sereg összegyűjtéséhez fogtak. Az ok megbeszéletlenül s közös meg­állapodás nélkül is ugyanaz volt: a szórvány magyarság falvaiban a helyszínen lesz szükség a családok védelmére. Ugyanakkor várhatólag éppen a fegyvert fogható férfiak lesznek szálka a mindenütt szervezkedő románság szemében, az ő biztonságuk veszélyeztetettebb lesz, hacsak megvédeni nem tudják magukat a valószínű túlerővel szemben.

A kolozsvári nemzetőrzászlóaljat Verbőczy Kálmán százados szervezte s az ezren fölüli létszámnak csaknem fele székelyekből állt. Ez a körülmény késztette Kratochwill ezredest, hogy toborzókat küldjön székely megyékbe, mert sem a Nagyvárad környéki, sem a Kolozsvárhoz tartozó falvak behívott katonakötelesei nem vonultak be, csak nagyon ímmel-ámmal s jó ha minden ötödik. A volt 21. honvédezredre épült a szervezkedés, amely az olasz fronton megtagadva az engedelmességet azzal indult haza, hogy a szülőföld védelmét tartja fontosabbnak, az idegenben vére ontásánál.

Az ezrednek az a része, mely az utazás során el nem széledt, a 38. hadosztály nevet vette fel.

A Moldva felé eső határszakaszt Goldbach tábornok, a Mária Terézia-rend birtokosa, védte osztrák-magyar csapataival, de november 10-e után, amikor a román kormány elrendelte az általános mozgósítást, ezek a határvédő csapatok, a túlságos széttagoltság miatt tán, vagy egyéb foglalkoztatottságbéli destruáló tétlenség miatt - elszéledtek, szétfoszlottak, felszere­lésük hátrahagyásával, egyenkint s kisebb csoportokban, de nem kötelékekben, hazaindultak, nyomukban román bandák csoportjai szivárogtak be a régi magyar területekre nyilvánvalóan azért, hogy felderítsék a határszélek védettségét és védtelenségét.

A mozgósítás napján a román hadsereg nyolc silány hadosztályra tagozódott. A kiürült területekre Bîrladnál a 6. hadosztály tört előre, az eddig Piatra Román táján állomásozó 7. hadosztály november 13-án indult meg. A 2. román vadászhadosztály Mackensen vissza­vonuló német seregét követte tisztes távolból a tömösi és vöröstoronyi szoros irányában, hogy azután részt vegyen Dél-Erdély megszállásában.

Moldován Csongor küldetése Székelyföldön elég kockázatos volt. Vonattal indult egyma­gában, vagyis néhányadmagával s két hét múlva 1700 székelyt vont maga után Kolozsváron a haza védelmére. Házról házra meg kellett győznie a harcterekről visszaérkezett férfiakat, hogy házukat, hazájukat nem helyben, hanem szervezett seregben Kolozsvárt kell megvédeniök.

November 13-án Linder Béla ezredes, a béketárgyalások előkészítésével megbízott tárca­nélküli miniszter Belgrádban aláírta azt a katonai egyezményt, amelyben a magyar kormány kötelezte magát, hogy a Maros vonalától délre, illetve keletre eső területet kiüríti. November 29-én a román hadsereg vezérkari főnöke, Prezan tábornok panaszt tett Belgrádban a dunai francia hadsereg parancsnokságánál, hogy a magyarok üldözik az erdélyi román lakosságot, emiatt az erdélyi román intézőbizottság (Consiliul Dirigent) már többször kérte a hadsereg­parancsnokságot, hogy avatkozzék be a magyarok ellenében, Prezan álszent módon azt kérte, hogy a kijelölt demarkációs vonaltól északra a francia hadsereg szállja meg Erdélyt, jól tudván, hogy a dunai francia hadseregnek nincsenek nélkülözhető csapatai, ezért nyomban kérte Belgrádot, hogy jobb híján saját csapataival léphesse át a Maros vonalát. December 2-án megkapta az áhított engedélyt s a magyar kormány tiltakozása ellenére megindult észak felé.

Történt pedig ezenközben, hogy a Bánffyhunyadról szétküldött több ezer behívóra mindössze nyolcvanan jelentek meg, hogy a fenyegető veszedelem ellen felvegyék a fegyvert.

De a miniszteri parancsra bevonult s így-úgy megalakult csapatrészek között nagyon gyatra lábon állt a fegyelem. A legénység csak a zsoldfizetés és étkezés idején tartózkodik a lakta­nyá­ban, különben gyűlésezik, sétál és kocsmázik. Nem gyakorlatozik, mert harcolni nem akar. Még az őrségeket sem lehet mindig kiállítani. Akik mégis vállalják, éjjel s unalmukban lövöldöznek s ha megunták, üldögélve dohányoznak. Egyébként zsebre tett kézzel, cigarettá­val szájukban beszélnek a tisztekkel. Előfordul, hogy a számukra kényelmetlen parancsokat úgy hárítják el, hogy a parancsot adó tiszteket anyjukba küldik.

Mindezekhez képest a Verbőczy Kálmán és Moldován Csongor századosok által Csíkban, Gyergyóban, valamint Udvarhelyt toborzott székely legények fegyelme töretlen volt és maradt, még a visszavonulás napjaiban is.

A Maros vonalát decemberig századokra és szakaszokra elosztva az immár székely hadosztálynak nevezett csapatok őrizték.

A magyar kormánnyal csak december 16-án közölte Vyx alezredes, hogy a Maros vonalát fel kell adnia.

A franciák hitszegéséről a románok javára Bőhm Vilmos hadügyi államtitkár Apáthy István professzor, erdélyi főkormánybiztost csak 18-án tájékoztatta, aki azt nyomban tudatta Kratochwill ezredessel, a “székely” csapatok parancsnokával. A Bőhmtől származó közlés szerint a román csapatok stratégiailag fontos helységeket, mint például Székelykocsárdot, valamint több más erdélyi várost ideiglenesen meg fognak szállni, amíg helyükbe francia csapatok érkeznek. Ezért a magyar fegyveres erők egy részét feltétlenül a megszállási pontokon kell tartani. Ha a románok le akarnák fegyverezni őket, ez ellen tiltakozni kell, de a vérontást kerülni kell, s a lefegyverzésről jegyzőkönyvet kell felvenni.

Ezt az utasítást megalázóan képtelennek tartották a katonák, s nevetségesen gyermetegnek azt az elképzelést, hogy az “ideiglenes” román megszállás idején a polgári közigazgatás egész Erdély területén magyar maradna. E képtelen feltevéseket átlátva, a Kolozsvárra küldött nemzetőri kormánybiztos, Fényes László megállapodott Kratochwill ezredessel, hogy amennyiben a román támadó haderőnek csak egyötödét is be tudják vetni, a Maros vonalát nem adják fel. A kombattáns erők számbavétele után kiderült, még ennyi erő sem áll rendelkezésre. Kratochwill kiadta a parancsot a Maros-vonal elhagyására. A megerősített helyek parancsnokai, Csongor és Verbőczy Kálmán századosok zúgolódtak tisztjeik élén, s igyekeztek megmásítani a számukra gyalázatos visszavonulást. A különben fegyelmezett székely legények sokan sírtak, amikor szűkebb hazájuk védelmétől megfosztották őket.

December végén Kolozsvárra érkezett Berthelot francia tábornok, a románok elkötelezett barátja, aki Apáthy főkormánybiztossal egy újabb demarkációs vonalat közölt, mely Nagy­bányán, Kolozsváron és Déván át húzódik. E demarkációs vonalat egy 15 kilométeres sáv alkotja, amelytől keletre a románok, nyugatra a magyarok tartják fenn a rendet. A magyar katonai hatóságoknak azonban el kell hagyniok Kolozsvárt. Kratochwill ezredes Bánffy­hunyadra tette át a hadosztályparancsnokságot, a székelyek onnan keletre 150 kilométeres sávban készültek a megütközésre, mert a románok Berthelot szavai, ígérete ellenére folytatták előnyomulásukat, bebizonyítva, hogy az adott szónak sem francia, sem román oldalon nem ismerik szent jelentését.

A két százados elhatározta, hogy ezután minden talpalatnyi földért harcolni fognak.

Moldován Csongort a szilveszter Szatmárnémetiben érte, Verbőczyt Nagybányán.