1930-35
A román belpolitikai élet 1930 és 1935 között
(Egy nyolcvanöt éves magyar szív reszketeg kézzel és ki-kihagyó emlékezettel írt levele Vízaknáról Bethlen grófnak)
A harmincas évek elején szinte máról holnapra váltották egymást a kormányzásban a vezető politikusok. Ezekre az évekre különösen jellemző Alexandru Vaida-Voevod (Vajda Sándor) szelleme. Vaida meg-megragadta a hatalmat, de igazán sohasem tartotta kézben. Személyisége mégis rányomta bélyegét e korszakra, még bukásában is, mert politikai géniusza átütő erejű volt, és a román nép nemzeti fanatizmusát tovább növelte.
Miután a Iorga-kormány 1932-ben megbukott, a hatalom újra a parasztpárté lett. A kormány nem Maniu, hanem Vaida kezébe került. Rövidesen azonban Vaidának nézeteltérése támadt Titulescuval, a külügyminiszterrel, és a király Titulescunak adott igazat. Vaida lemondott, helyébe Maniu lépett. Maniu miniszterelnöki beszédében egyetlen új fordulat volt: bejelentette a kisebbségi minisztérium megszűnését és azt, hogy elbocsátja a magyarfaló Brandschot. Szigorú takarékosságra hivatkozott. Kormányzásában nem alakult ki határozott irány sem a belpolitikában, a a gazdasági szférákban, sem a külpolitikában.
Az ország gazdasági válsághelyzete tovább tartott.
Ezekben az időkben lép előtérbe Goga Octavian. Ő Maniu egyik legnagyobb ellenfele.
Goga azzal vádolta Maniut, hogy a kormányválságot a királlyal való konfliktus idézte elő, ami nem intézhető el egyszerű személyi változással.
A napisajtó hangjából ítélve, a krízis oka az alkotmányosság hiányosságai és az abból következő közéleti visszaélések hihetetlen mértékű eluralkodása.
Gogának külpolitikai mozgásai is feltűnést keltettek, különösen Hitlernél és Mussolininél tett látogatásai.
A magyaság helyzetét egy 1933-as székelyföldi Néplap tükrözi jól: “Nincs nap, hogy ne olvassunk magyar dolgozók elbocsátásáról. A magyar vasutasokkal lejátszott színház után a magyar postások kálváriája következett. Utánuk a tanítók, tanárok, mindenféle állami, megyei és községi hivatalok alkalmazottai következtek. Az ostromállapotra és cenzúrára épített liberális uralom megszüntetett minden szervezkedési, sajtó- és gyülekezési szabadságjogot.”
Titulescu közben mint külügyminiszter igen eredményesen dolgozott. Létrehozta a már-már kilátástalannak látszó balkáni paktumot. Erre az eredményére Titulescu különösen büszke volt. Az egyezség Görögország, Törökország, Jugoszlávia, Románia között jött létre, nyitva hagyva a csatlakozási lehetőséget Albániának és Bulgáriának.
E szövetségnek az volt a nemzetközi alibije, hogy a béke megőrzését szolgálja. Valójában a balkáni paktummal Románia határait két szövetségi gyűrű volt hivatva biztosítani: maga a balkáni paktum és a kisantant-szövetség.
Vaida 1933. november 8-án kihallgatáson jelent meg a királynál Sinaiában. Bukott emberként hagyta el a királyi üdülőt.
A román politikai életben Maniu és Vaida bukása egyben az erdélyi román politika, az erdélyi román politikusok és az alkotmányos kormányzás bukása is volt.
November 15-én megalakult a Duca-kormány. Duca első dolga volt feloszlatni a törvényhozást és a Vasgárdát. A december 22-én megtartott választásokon a liberális párt - a román választási módszereknek megfelelően - hatalmas többséggel győzött.
Egy héttel később, december 30-án este a sinaiai pályaudvaron Constantinescu Nicolae vasgárdista agyonlőtte Ducát.
Duca Sinaiában volt a királynál. Costinescu volt bukaresti főpolgármesterrel éppen a menetrendet nézte, amikor Constantinescu melléje lépett és ötször rájuk lőtt. Ducát két fejlövés érte, kettő a mellén találta, az ötödik lövés Costinescu lábába fúródott. A merénylőt rövid üldözés után elfogták. Két társa volt: Doru Belimace és Ioan Caranica. A merénylő azt állította, hogy tettüket a Vasgárda feloszlatása miatt követték el, és Duca eladta a lelkét és az országot a zsidóknak.
A merényletről az első híradást egy A. Kohler nevű újságíró adta a sinaiai vasútállomás főnökének irodájából. Az újságíró az Associated Press munkatársa volt, és szófiai kirendeltségének jelentette a helyszínről az eseményt.
- Bizonyos az esetben? - kérdezték tőle Szófiából.
- Igen - felelte ő -, innen jól látom az ablakból, vérbe fagyva, holtan fekszik a peronon.
A beszélgetés után elrendelték egész Romániában a telefon, a távíró és a sajtó hírzárlatát.
Ducát kulturált politikusnak tartotta a közvélemény, és azt mondták róla: szegény ember volt, szegényen halt meg.
A magyarság is számított jóindulatára és emberségére.
A király előbb Anghelescut nevezte ki a kormány élére, aki nem szerette a magyarokat, majd Tătărescu lett a miniszterelnök.
Ekkor már nyilvánvalóvá lett, hogy Maniu és Vaida között teljes a szakadás. A párt elnöke Mihalache lett.
Maniu visszavonult Badacsonyba pihenni, és erőt gyűjteni, Vaida készülődött a “numerus valachicus” magyar- és zsidóellenes kampányára.
Az antiszemitizmus a levegőben volt. De ennél nagyobb volt az állami propaganda magyargyűlölete.
A kor szellemére igen jellemző a Revista Institutului Social Banat-Crişana című lap cikke, amelynek címe: A gazdasági helyzet és a nemzetiségi kérdés Timişoara városában, amelyet Stoicănescu C. nevű szerző írt. Megállapításai:
1. A románok száma Temesváron és a többi bánáti városban természetesen szaporodik, de nem tudtak maguknak állandó pozíciót szerezni.
2. A németek meglepően fogyatkoznak, pl. Temesváron 1910-ben 29 600 német volt, 1935-ben már csak 25 700 fő.
3. A magyarok előrehaladnak, állandóan támogatva a zsidóságtól.
4. A zsidók a háború és a demokratikus konjunktúra következtében számban és a gazdasági élet magukhoz ragadásában is impozáns módon gyarapodtak. Az ő magyarbarátságuk nagy veszély lehet a románságra.
Minő félelmetes szerepet töltenek be olyan zsidók, mint Szana Zsigmond, Ungár Adolf, Hajdu Frigyes, Heller László, Róna Árpád, Róna Zsigmond, Jakobi Kálmán, Dornholm Jenő, Szenes Dezső, Nobel Sándor, Barta Adolf, Szüsz Ottó, Balázs Adolf, László Zsigmond, Löwi Zsigmond, Mayer Zsigmond, Lakatos Ármin, Baruch Zsigmond, Latter, Öszterreicher, Deutsch, Kecskeméti, Lendvai, Lindner, Löffler, Frankl, Neumann, Jávor, Dénes, Pollák, Kohn, Klein, Weisz, Sárkány stb.
Stoicănescu szerint azon abúzus, amely a magyar szó terén a helyi sajtóban vagy az utcán tapasztalható, s amely “Timişoarán”, vagyis Temesváront azt a benyomást kelti, hogy a város hatalmas magyar centrum, nem a magyaroknak, hanem a zsidóknak köszönhető, akik nagy többségükben csakis magyarul beszélnek.
A magyarság és a zsidó nemzeti alapon álló zsidóság között barátságos, jó viszony áll fenn, a közös kisebbségi érdekek védelme egy táborba vonta őket. Ez a tény nem szívesen látott jelenség a románok szemében.
Paál György dr. válasza a cikkre:
“...Temesváron a román lakosság szüntelenül gyarapodott a Regátból betelepítettek számával. A román lakosság kezében tartja az összes közhivatalokat, és élvezi annak minden előnyét. Gyermekeit mind elhelyezi közalkalmazottak gyanánt. A magyarság mindenhonnan kiszorul, alig van munkalehetősége. Jelentősek az egzisztencia nélküli magyar tömegek.”
Onişifor Ghibu tanár a katolikus egyházat Erdélyben a magyarság egyik védőbástyájának tartotta. De katolikusellenes volt mint görögkeleti egyházfi is. Kérésére a nagyváradi telekkönyvi hatóság a premontrei rend templomát, rendházát, gimnáziumát és szőlőjét névhelyesbítés címén a román állam javára írta át azzal az indokkal, hogy a premontrei rend ezen ingatlanokat a magyar államtól csak haszonélvezetre kapta, amíg iskolát tart fent, márpedig Ghibu és a telekkönyv szerint a rend nemcsak hogy nem tartja fent a gimnáziumot, de nem is létezik Romániában, s így az ingatlan a román államra száll vissza, mint a magyar állam jogutódjára.
Ghibu tanár, a kormány katolikus ügyintézője olyan beadványt is írt, miszerint a híres Félix-fürdőt írják át az államra, annál is inkább, mert az egyházi tulajdonban van, és Kovács Kandidot, a premontrei rendfőnököt kiutasították az országból. De kéri Ghibu tanár, hogy a katolikus tanulmányi alap tulajdonát, a jogakadémiát is írják át a román államra. Ezt az akciót a pápa közbelépése akadályozta meg.
Az 1930-as évek elejétől felerősített magyarellenes propagandahadjáratban a szászok nevében Brandsch Rudolf járt az élen. Még 1930 decemberében a Bukarester Tagblatt-ban cikket írt Veszedelmes barátság címen. Kijelentette, hogy “az egyik oldalon a többségi nép áll, hogy egy kegyetlen történelmi múltban elnyomott fejlődést minden téren előbbre hajtson”. A másik oldalon a kisebbségek állnak. Itt több csoport van. Ide tartoznak a németek is, akiknek más céljuk nincsen, minthogy egy konszolidált jogállamban nemzeti életüket szabadon és lehetőleg zavartalanul fejleszthessék. Egy másik csoportba tartoznak a magyarok - akik elsősorban külpolitikára orientáltak, és határrevízióra gondolnak, a kisebbségi kérdés másodrendű számukra, és főleg agitációs eszközként szolgál. Ezért veszedelmes barátok.
Hans Otto Roth nem osztotta Brandsch Rudolf álláspontját a magyarokkal szemben, de belátta, hogy a politikában nem kívánatos együtt haladni a bukott néppel. Ezért a Magyar Pártnak hiábavaló volt minden törekvése a németekkel való együttműködésre, és csak egy-két esetben sikerült egymásnak kezet nyújtaniok.
A németek minden esetleges magyarszolidaritásuk ellenére csalatkoztak a románokban. A törvényhozási választások után a liberális kormány súlyos lelki válságba sodorta őket. A legjellegzetesebb szász városok, mint Brassó, Szeben, Segesvár, Medgyes, Beszterce, ahol hétszáz év óta a városvezetést a szászok tartották kézben, román irányítás alá kerültek. Egyetlen polgármesteri székbe se ülhetett bele szász.
A szászok elfordulását a magyarságtól az is elősegítette, hogy a fiatalabb generáció már nem tanulta meg a magyar nyelvet, és amit a magyarságról németül és románul megtudhatott, az magyarellenes propaganda volt.
Ebben az időben a németség még mindig jelentős toleranciát élvezett. A németekkel szembeni barátságos román magatartás politikai szempont volt elsősorban, de tudták a román politikusok azt is, hogy a német lakosság gazdasági jelentősége életfontosságú a román állam számára.
A Franchet d’Esperey és Károlyi Mihály kormánya között megkötött fegyverszünet az első világháború végén fellobbantotta a németség problémáit. Egyre hangosabban jelentkeztek azok, akik a svábság körében az Alldeutsch-gondolat hívei voltak, és minél bizonyosabbá kezdett válni az, hogy Bánátot Magyarországtól elszakítják, egyre szaporodtak azok, akiket a felújult német nemzeti öntudat töltött el.
Az 1930-as évek első felének légkörére jellemző a Curentul, az egyik nagy fővárosi napilap (a másik a Dimineaţa volt) 1934-ben végzett közvélemény-kutatása. Azt akarta megtudni, hogy a románság, Románia többségében lévő népe hatalmon belül van-e a megnagyobbodott országban, és hogyan viszonylik a trianoni békekötés következményeként a fennhatósága alá került más nemzetiségű népekhez. Ez a felmérés megdöbbentő volt. Úgy kavarta fel az indulatokat, mint egy hatalmas erejű szélvihar a sivatag homokját. Még azokban is ellenséges érzületeket keltett, akik nem is foglalkoztak a kisebbségek helyzetével. A Curentul elképesztő nemzeti gyűlöletet fakasztott fel. Kérdései a következők voltak:
l. Nem gondolja-e, hogy a mai körülmények között az autochton román elem nyomasztó alacsonyrendűségben van a nemzeti kisebbségekkel szemben?
2. Hiszi-e, hogy egy országban a nemzet sorsát szolgáló politika lehetséges, ha a társadalmi elit nem a többségi nemzet tagjai közül sorozódik?
3. Ha hiszi, minő orvoslásokat ajánl a bajok megoldására? a) Azonnal? b) A jövőt illetően?
4. Nem gondolja-e, hogy a román állam kötelessége volna, hogy a többségi nemzet szertefutó intellektuális elemeit törvényhozási intézkedésekkel vegye védelmébe?
5. Mik volnának a ma követelte legsürgősebb intézkedések?
6. Hiszi-e, hogy közoktatásunk különböző fokozatai mai szervezetükben megfelelnek a román nemzet szükségleteinek?
7. Milyen más közoktatási szervezetre gondolna azoknak az elemeknek a szelekciója szempontjából, melyek szellemi és erkölcsi fegyelem tekintetében elég garanciát nyújtanak a román állam állandó érdekeinek szolgálatában?
A Curentul olvasótábora soha nem tapasztalt méreteket öltött, akinek nem jutott lap, az kölcsönkérte. Az akkori nemzetközi légkör nemcsak érdeklődővé tette a román olvasókat, de fanatizálta is. A trianoni békediktátum revíziója nemzetközi napi téma volt. Ez a román közvéleményt kínosan érintette, és ezért különösen érzékennyé vált a kisebbségi kérdésekkel szemben.
A Curentul kérdéseire nagy tömegű válasz érkezett. A válaszok zöme megegyezett a liberális párt kisebbségi politikájának programjával. A vélemények:
- Mind az állami, mind a magánvállalatoknál a román elem kisebbségben van, s némelynél teljesen hiányzik.
- Sürgősen szükség van valamiféle “numerus valachicus”-ra.
- Sürgősen szükség van a külföldön élő románok, de különösen a macedorománok hazatelepítésére; főként a kisebbséglakta területekre és elsősorban a határmenti városokba kell őket telepíteni. A bevándorlásban és az állampolgárság megadásában szigorú korlátozást kell bevezetni a nem kívánatos elemekkel szemben.
- Mielőbb szükséges a felsőoktatás szigorúbbá tétele, és művelt románokat kell nevelni a praktikus pályákra.
Voltak megértő és lojális válaszok is a kisebbségekkel szemben, de ezeknek a hangja elgyöngült az elégedetleneké mellett. Az engedékeny hangok a nemzeti érdek árulói hangjának hatottak.
A Curentul közvélemény-kutatása mintha Vajda Sándor numerus claususának kapunyitása lett volna.
Vajda Sándor 1935 februárjában nagygyűlést hirdetett a kolozsvári operaházban. Nem pártgyűlés volt ez, hanem korra, nemre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélküli román nemzeti gyűlés.
A közel háromórás tömeggyűlésen Vajda Sándor szónokolt. Elmondott minden román sérelmet s azt, hogy az új Nagy-Romániában is elnyomják a románokat. Az elnyomók az örökös ellenség: a magyarok és a zsidók.
Vajda statisztikai adatokra hivatkozva kijelentette, hogy az ipari vállalatok, gyárak nem alkalmaznak román nemzetiségű alkalmazottat, tisztviselőket, még olyan mértékben sem, amely megközelítené a románság számarányát. Az ipari vállalatok (150), amelyeket megkérdezett, azt hozták fel indoklásul, hogy a románok nem jó munkások, nem dolgoznak. Vajda szerint ez kifejezetten hazugság, mert a valóság az, hogy két kategória alakult ki: a kisebbségek (minden joggal felruházva) és a jogtalanok (a fajrománok).
Hasonló a helyzet a közélet minden terén, elsősorban a visszacsatolt területeken és Bukarestben, a fővárosban.
“...Mi az, amit követelünk? - tette fel a kérdést Vajda. - Azt, hogy a román nép valahára elérje, hogy Nagy-Románia nem idegenek, hanem az etnikai románok tulajdona legyen. Etnikai arányt követelünk ipar, kereskedelem, iskolai oktatás területén: numerus valachicust. Valachicust; nem romanus clausust vagy nullust, hanem valachicust! Ez a szó tör elő az erdélyi román lelkének mélyéből, amelyhez életének legfontosabb eseményei fűződnek! Ezért a szóért szenvedtem! Hatéves koromtól ezzel a szóval akartak bántani a magyar iskolában, hívott vad oláhnak, büdös oláhnak tanár és iskolatárs. Ezért dolgoztam egész életemen keresztül, hogy e szó lealacsonyító értelmét dicsőséggé tegyem. Valach vagyok, oláhnak születtem. Oláh állam kell nekünk a Dnyesztertől a Tiszáig, Máramarostól a Dunáig! Nincs román állampolgár, csak etnikai valach. Hozzunk nemzeti frontot létre az országban, a valachok nemzeti frontját. Deştaptă-te române! (Ébredj, román!)”
Vajda nemcsak a magyarokra haragudott, hasonlóan beszélt a zsidókról is.
“A zsidók - mondta - magyar uralom alatt mindig a kormányt támogatták, s a kormánypártba tartoztak, s most Romániában szintén azokhoz a pártokhoz csatlakoznak, amelyek kormányképesek, amelyek legjobban megfelelnek igényeiknek, s amelyeknek kereteiben legjobban kielégíthetik azokat. Budapesten ma a magyarul hazafiaskodó zsidó mellét veri, és revíziót követel, s a határok ellen szónokol. Romániában a liberális és nemzeti parasztpárti zsidók dicsekszenek románságukkal, és antirevizionisták, míg érdekük úgy kívánja. Mindenesetre akár orvos, akár ügyvéd, iparos vagy kereskedő különbséget tesz zsidó és nemzsidó román és saját fajtája között, amit leplezetlenül elárul abban a pillanatban, mikor munkaadásról van szó. Hiába keresztelkedik ki, vérét és vonzalmát nem változtatja meg a keresztvíz. Erdélyben a zsidóság egy része, a régi generáció még a magyarokhoz húz, Regátban románnak vallja magát...”
Még 1934 nyarán létrejött egy törvény a “nemzeti munka védelméről”, amelynek az volt a lényege, hogy az ipari, kereskedelmi, bánya- és bankvállalatok kötelesek munkásaiknak 80%-át és vezető személyzetének legalább 50%-át románokból állítani össze.
Az Adevărul című újság 1935 márciusában erre a problémára így reagált:
“...Hány ember van Romániában, kezdve a társadalmi élet piramisának csúcsán, aki ki tudja mutatni tiszta román származását!? A moldvai nagy családok legtöbbje például örmény, vagy Nagy István vajda tatár telepítésétől való, s nincs egy halom politikusunk, írónk, tanárunk, akik a ploeşti-i és craiovai bolgár telepesektől származnak! S azok a románok, akik a legvadabb nacionalisták, nem mind görög eredetűek-e, akik századokkal, sőt egynémelyik csak egy pár évtizeddel előbb telepedtek le Romániában? Mit fogunk mindezekkel csinálni? Mert ha szigorúan vesszük logikánk következményeit, akkor ezeket mind ki kell zárni a román nemzetiségből, éppen úgy, mint a kisebbségeket, akik ellen a numerus clausus vagy numerus valachicus villámait szórjuk. És csodálatos, éppen azok, akiknek a román eredetük a leggyanúsabb, éppen azok a legsovinisztábbak, éppen azok akarják leginkább felfalni a nem román eredetűeket...”
A parasztpárton belül Vaida nem talált támogatást. Maniu, a párt igazi vezére, a következőket mondta:
“Én kész vagyok, hogy a román ifjúság iskoláztatását támogassam, de nem olyanformán, hogy abból bárkit is kizárjunk. Én ma is a gyulafehérvári rezolúciók alapján állok, melyek egyenlő jogot biztosítanak mindenkinek kulturális tekintetben, s nem fogom megengedni soha e jog megszorítását...”
A parasztpárt többi vezető politikusai sem álltak Vaida mellé. Vaida párton kívülről kapott támogatást, illetve azoktól, akiket ő mindig is támogatott: a Vasgárdától.
Dostları ilə paylaş: | 
