Egy guru haláLA
Yüklə 2,31 Mb.
|
| * ♦ ♦
- Rabi jön! Rabi jön! - Daadi hangja jelentette be érkezésemet már messziről, mint mindig. Kezemben egy kis útitáskával, a hőségtől és a párától izzadva vánszorog- tam fel a buszpályaudvartól Ramchand Maharajnak, apám bátyjának a sziget déli részén levő házához. Élveztem a náluk rendszeresen tett látogatásokat. 57 Felesége, Daadi, erősen érzelmi beállítottságú, izgatott személyiség volt, aki mindig boldog sikoltásokkal üdvözölt, mihelyt meglátott a távolban. De ez alkalommal figyelmeztető mellékzöngét is éreztem a hangjában, és hamaro- san azt is felfedeztem, hogy miért. Ahogy beléptem a házba, megütötte az orromat a currys kecskehús elszomorító szaga. Sohasem gyanítottam, hogy húst esznek. Milyen megrázó kiábrándulás!
Bácsikám megpróbált bevonni az általános társalgásba Ma egészségéről, és más, a családtagokkal kapcsolatos hírekről, de én hidegen válaszoltam, nem is próbáltam meg elrejteni elégedetlenségemet. Végül a társalgás elhalt. Tudva, hogy mit gondolok, Ramchand bácsi megpróbálta igazolni magát. - Tudod, hogy a keresztyének miért esznek húst, Rabi? - kérdezte. Különös kérdésnek tűnt ez számomra. Mit számított az, hogy a keresztyé- nek milyen kifogást találnak maguk számára istenemmel, a tehénnel szem- ben elkövetett bűnükre? Megráztam a fejemet, mert olyan hányingert érez- tem, hogy válaszolni is alig tudtam. Kívántam, hogy bárcsak ne akartam vol- na meglepni őket a váratlan látogatással.
58 - De a brahminok nem eszik meg őket! - emlékeztettem szigorúan. Aznap semmit nem érintettem, ami asztalukról származott. A hús szaga önmagában beszennyezte az egész házat. Az emberek tiszteltek az elveimért és azért a tényért, hogy ragaszkodtam is hozzájuk. Otthon megvolt a saját tá- nyérom, evőeszközeim, saját párnám és takaróim - senki sem merte használ- ni őket. Nem ettem olyan kenyeret vagy süteményt, amiben tojás van. Ram- chand tudta ezt. A múltban annyi minden volt, amiről boldogan beszélget- tünk egymással. Most kényelmetlen csöndben ültünk egymás mellett, amit csak néha szakított meg egy-egy félszeg mondat. Nénikém látótávolságon kívül maradt, akárcsak unokatestvéreim. Végül bácsikám azt javasolta, hogy sétáljunk le a közeli kikötőbe, hogy megnézzük azt a nagy holland tankha- jót, amelyik épp az előző napon érkezett. Beleegyeztem, és örültem, hogy jó ürügyem van kimenni a házból és magam mögött hagyni ezt a mocskos sza- got. A holland hajó gyönyörű volt, sima és hosszú, nagyobb, mint bármelyik tankhajó, amit eddig csak láttam. Szinte látni lehetett, amint egyre mélyebb- re süllyed a vízben, ahogy az ide-oda ingázó uszályokból nagy csöveken ke- resztül a fekete arany folyamatos árama beomlik a parttól távolabb álló hajó- ba. Mellettünk a rakparton egy teherautót pakoltak, darukarok lógtak ki a dokk fölé, csörlők csikorogtak, ahogy hatalmas súlyok emelkedtek a levegő- be. A szorgoskodó, derékig levetkőzött rakodómunkások erősen izzadtak a szünet nélkül tűző napon. Mindig szerettem ellátogatni a kikötőbe. A nyüzs- gő tevékenység kellemes izgalmat keltett bennem, és a különböző furcsa ha- jónevek erős vágyat keltettek bennem a távoli, egzotikus helyek meglátoga- tására. Ramchand éppúgy szerette a kikötőt, mint én. Anélkül, hogy észre- vettük volna, a köztünk levő feszültség fokozatosan megenyhült, és elkezd- tünk kellemesen beszélgetni terveimről, hogy ősszel a közeli iskolába me- gyek, ami lehetővé fogja tenni, hogy gyakrabban meglátogassam. Úgy tűnt, örül neki, és biztosított afelől, hogy helyes döntést hoztam, amibe apám is beleegyezett volna.
59 mellett, aki nevetett és élvezte örömömet. Akkor megtörtént a baj. Amint az ív felső végpontján tartottam, mintha csak valaki késsel vágta volna el, a kö- tél hirtelen lejött a daruról messze a fejem felett. - Vigyázz Rabi! Már akkor hallottam bácsikám hangját, mielőtt még megérthettem volna, hogy mi történik. Ahogy lefelé estem, borzadva láttam, hogy nyílegyenesen a hajó és a dokk között levő szűk nyílás felé tartok. Hadonászó kezeimmel elkaptam a rakpart szélét, ahol bizonytalanul, félig elkábultan csüngtem. Egyik kezemnél megragadva Ramchand kimentett, biztos helyre, éppen ami- kor a hajó a víz lassú mozgatásától a rakparthoz csapódott. - Na fiam, te aztán nem tagadhatod, hogy szerencsés vagy! - kiáltotta. - Palacsintává lapulhattál volna. - Ajkai remegtek, és minden vér kiszaladt az arcából. Még majdnem ahhoz is gyenge voltam, hogy talpon maradjak. Mindketten elképedve meredtünk a rakparton kígyózó meglazult kötélre, majd fel, a ma- gasan a fejünk fölött levő darukarra. Úgy tűnt, hogy nincs magyarázat. Az egyik pillanatban a kötél biztonságos volt, a másikban már nem, mintha csak valami láthatatlan kéz kioldozta volna. Önkéntelen borzongás futott végig a gerincemen, ahogy egy seregnyi emlék árasztotta el tudatomat: egyszer lát- hatatlan kezek löktek le egy mozgó teherautóról, és komolyan megsebesül- tem; egy feledhetetlen délután, amikor valami láthatatlan erő nem engedte el a lábamat és nem tudtam félrehúzni egy nehéz henger elől, ami összepréselte ... és más hasonló „balesetek". Most ennek a különös, elhagyott hajónak az árnyékában újból éreztem Siva fenyegető jelenlétét, amelyet olyan jól is- mertem. Ő oldozta volna ki a kötelet? Próbáltam elhessegetni magamtól a szentségtörő gondolatot, félve Siva haragjától, de jelenlétének érzése tovább- ra is kísértett. Miért? Nem én voltam a húsevő! Elkomorodva és ünnepélyesen sétáltunk vissza lassan a házhoz, csendben, mindketten gondolatainkba merülve. Ha ez előző életem karmájának a hatá- sa, akkor borzasztóan igazságtalannak éreztem. Miért büntetnek egy múltbeli bűnömért, amire még csak nem is emlékezem? 60 8. SZENT TEHÉN
Rendkívül szerettem Deonarine bácsit. Olyan jó lenne mindennap vele au- tózni! Ez lehetőséget nyújtana arra, hogy sok mindenről beszélgessünk ... így beleegyeztem. Csoda izgalmas volt első nap végighajtani Port of Spain széles utcáin, amelyek mentén végig tömött boltok és nagy, piros tetős házak álltak, el a hatalmas parkok, zöld pázsittal borított futballpályák és krikett- klubok mellett, majd megérkezni a Queen's Royal College impozáns épüle- tei elé! Deonarine bácsi éppúgy örült, mint én, és azonnal többeknek bemu- tatott tanártársai közül, mint az ő „kis brahmin unokaöccsét". Először mindenki összegyűlt egy nagy előadóteremben, ahol az igazgató hosszú és (számomra legalábbis) teljességgel érthetetlen beszédet tartott. Azelőtt kevés angolt hallottam beszélni, egyiküket sem értettem tisztán, de ez a legnehezebbek közé tartozott. Alig értettem belőle egy szót is. - Hé, mit mond? - súgtam a mellettem levő diáknak, mikor az egész vé- get ért. Tolmácsra lenne szükségem, hogy ebbe az iskolába járhassak! Meglepődve nézett rám. - Süket vagy? - kérdezte hangosan.
Bólintottam, és kezdtem azt kívánni, hogy bár a másik iskolába mentem volna Krishnával. Mire a nap véget ért, még hevesebben vágytam rá, hogy bárcsak sose hallottam volna a Queen's Royal College-ról. A szigetnek azon a részén, ahol éltem, majdnem az egész népesség kelet-indiai volt, de Port of Spainben a túlnyomó többség néger, ami azonnal konfliktust okozott ben- nem. Egész addigi életemben mély gyűlöletet tápláltam a feketék iránt, mert megették istenemet, a tehenet. Alacsonyabbra értékeltem őket, mint a legala- csonyabb kasztokat. Hogy ülhetnék melléjük az osztályteremben, hogy érint- kezhetnék velük a középiskola zsúfolt folyosóin, és hogyan is focizhatnék 61 velük? Büszkeségem és előítéleteim már az első napon számos fájó sebet kaptak. Vidéken az eddig általam ismert feketék többsége viszonylag sze- gény volt. Függetlenül azonban attól, hogy fehérek, feketék vagy barnák voltak, ennek az iskolának sok tanulója gazdagabb családokból jött és job- ban beszélt angolul, mint én. Jót mulatva dünnyögő vidéki beszédemen, rossz kiejtésemen és nyelvtani hibáimon, a többi diák könyve mögé bújt, mi- kor rám került a felelés sora. Nagy erőfeszítéssel próbáltam helyesebben be- szélni, hogy ne legyek nevetséges. A következő hetekben naponkénti érintkezésem a sok néger, keleti, angol és más népcsoportokhoz tarozó fiatallal komoly kihívást jelentett vallásos hi- tem számára. A kasztrendszer a hinduizmus alapja. Brahma maga hozta létre a négy kasztot tulajdon testéből - és semmilyen kormányhatározat nem vál- toztathatta meg a Védák ezen kijelentését -, ezért rajtuk kívül senki más lé- tezésének a világon nem volt alapja. Mégis a világ tele volt olyan emberi lé- nyekkel, akik kívül álltak a kasztrendszeren. Hogyan jöttek ők létre? Szá- mukra miért nem említettek a hindu írások megváltáshoz vezető utat a jógán és az újjászületéseken keresztül? Helyzetük kétségkívül reménytelen volt vallásom szerint. Mégis, semmilyen szempontból nem voltak alacsonyabb értékűek nálam. Sőt, nehéznek bizonyult számomra, hogy némelyikükkel versenyezzem az osztályban. A szigetnek azon a részén, ahol éltem, felnéz- tek rám és istenítettek. Valóban, bizonyos is voltam abban, hogy isten va- gyok. De ezek a szellemileg meg nem világosodott fiúk a Queen's Royal College-ban csupán mint magukkal egyenlőt kezeltek, néha még úgy sem. A kérdések pedig, amelyeket feltettek - néha csak tréfából, néha komolyan -, kikezdték hitem rendszerének alapjait. - Igaz az, hogy a hinduk hite szerint minden isten? Bólintottam, kényelmetlenül pislantgatva a kérdezőről a minket körülvevő különböző fajtájú és vallású fiúkra, akik azért gyűltek össze, hogy belém kössenek. Ez rendszeres szokásukká vált - és a többi hindu fiú még a látsza- tát is elkerülte annak, hogy segítsen nekem, mintha szégyelltek volna, vagy féltek volna.
Nem mertem habozni vagy kitérni a válaszadás elől, akkor csak még job- ban kinevettek volna. - Igen - válaszoltam szilárdan -, mint minden hindu. Csak/e/ kell ismerni ezt. 62 - Hogy akarod felismerni azt, ami nem igaz? - vágott vissza gúnyos hor- kantással. - Nem te teremtetted a világot! Egy angol fiú látszólag elég sokat tudott a hinduizmusról. - Úgy hallom, hogy vegetáriánus vagy - úgy gondolod, hogy nem szabad életet elvenni...
Szenvedélyesen bólintottam: - Minden élet szent. A Védák ezt mondják. - Segélykérőén néztem a csoportban levő kínai fiúkra, akikről tudtam, hogy buddhisták. Ők is hittek ugyanebben a dologban, miért nem vallották meg? Tudtam, hogy bajban vagyok, és szerettem volna, ha segítenek ezen a pon- ton, bár számos más vallási kérdésben ellenségük voltam. Már biológiaórán megtanultam, hogy az élet hét jellemzője a légzés, az emésztés, a kiválasz- tás, az érzékelés, a növekedés, a szaporodás és a mozgás. És azt is jól tud- tam, hogy még a növények is rendelkeznek ezen jellemzők mindegyikével. Akkor is életet vettem el, ha leszakítottam egy banánt vagy egy mangót és megettem. Nem tagadhattam, hogy a vegetáriánusok is elvesznek életet, de elhatároztam, hogy védem a különbözőséget a növényi és az állati élet kö- zött. Ellenfelem ráhunyorított barátaira. - Nem tudod, hogy a növények is ren- delkeznek az élet hét jellemző tulajdonságával? - kérdezte. - A vegetáriánu- sok is vesznek el életet. Kinyitottam a számat, hogy megpróbáljak különbséget tenni a növényi és az állati élet között, de már valaki más beszélt. - Mi van akkor, ha vizet for- ral a teájához? - szólt egy hang a hátam mögött. - Gondolj a milliónyi bak- tériumra, amiket akkor megöl! Szegény, menthetetlen kis állatok - mert azok. Tudod, hogy ezek fejlődnek és újjászületnek, mind feljebb és feljebb - végül tehén vagy ember lesz belőlük! Ezen mindenki jót nevetett. - Hű, ez egy szabályos gyilkos! - kiáltotta egy hang balról. - Nem csoda, hogy olyan sovány! - tette hozzá valaki. - Csak növényt enni! Ember, neked húst kellene enned!
63 - Sok minden abból, amit mondanak, tiszta mitológia - mondta Deonari- ne atyai hangon. - Krisna sohasem létezett; Ráma sem. A Bhagavad-gíta és a Rámájana csak mítoszok, csodálatos történetek. Láttam, hogy nincs értelme vitatkozni Deonarine bácsival. Sohasem érde- kelte annyira a vallás, hogy gyakorolja a jógát, ezért nem érthette azt, amit én tudtam. Ő nem találkozott az istenekkel, mint én. Talán az volt a karmá- ja, hogy ebben az életben ne értse meg. Sok további élete van még, hogy megtanulja az igazságot, ha kész lesz rá. Aznap este, amint legeltettem a tehenet a kókuszpálmák alatt Gosine kunyhója mögött, gondosan figyeltem rá, mint mindig azóta, hogy megtáma- dott. Értelmetlen lett volna nem megbízni egy ilyen hatalmas istenben, de az embernek gyakorlatiasnak kell lennie. Ez volt azon dolgok egyike, amit megtanultam a középiskolában: gyakorlatiasnak lenni. Nyilvánvalóan nem szabad az embernek a vallását túlságosan szó szerint követnie a valós élet- ben. Gyakorlati okokból abbahagytam a tehén imádását. Nem volt lehetséges egyszerre védekezni egy esetleges támadás ellen és imádni az állatot. De nem szűntem meg hinni a tehénben, mint nagy és szent istenben. Tulajdon- képpen biztos voltam benne, hogy nagy lépést jelentene a Brahmannal való egyesülésem szempontjából, ha tehénné válnék következő életemben, amennyiben nem sikerül elérnem a mokshái. - Te isten vagy, ugye? - kérdeztem igen komolyan a tehéntől. Tovább tépte tele szájjal a nedvdús füvet, majd lassan, mélységes elége- dettséggel megrágta. Valóban nehéz volt elképzelni, hogy ez a tehén oly he- vesen megtámadott, de az emlék még igen friss és eleven volt. - Természetesen isten vagy! Tudom, hogy az vagy. Ugye? Fejét felemelve rám meredt álmos szemeivel, és továbbra is lassan, béké- sen kérődzőit. - Mú! - nyilatkoztatta ki ünnepélyesen. - Mú, mú! 64 Yüklə 2,31 Mb. Dostları ilə paylaş:
|