Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Vofkori Mária

A közigazgatási és jogi intézményrendszer

és annak fejlődése a székelyeknél

A hűbéri társadalom kutatói gyakran idézik A. J. Gurevics azon állítását, mely szerint a középkorban csak az létezhetett, csak az volt valóságosnak tekinthető, ami rendelkezett jogi státussal.¹⁷⁴¹ Hasonlóképpen a Georg Sim­mel i látásmód egyik alapigazságát is, nevezetesen azt, hogy „a társadalmi élet mindig valamilyen csoporthelyzetben játszódik le”.¹⁷⁴² Más összefüggésben mi is idéztük már őket,¹⁷⁴³ szólván a székely szabadságról, a szabadságról, ami Otto Gierke szerint jog is, de mint minden jog: szabadság is.¹⁷⁴⁴ Ez a szabadság előjog, kiváltság volt a középkor évszázadaiban, de még a XIX. század elején is, valami olyan, amivel Erdélyben nemcsak a székelység rendelkezett, hanem például a szász natio is. Ez a kiváltság nem volt más, mint a szabadságnak egy parcellája, olyan, amelyet a kor követelményei, a történelmi idők tettek lehetővé és szabtak meg, ugyanis épp a kötöttségek, korlátok, tilalmak, függőségek világában virágzott. A székely gyermek már születésekor egy olyan közösségnek vált tagjává, amely kész szerepkörrel várta. Egész élete egyfajta kettősség jegyében telt: részt kellett vállalnia a katonai, teherviselési kötelezettségekből, ugyanakkor részesedett a kollektív jogként birtokolt szabadságból is, igaz, hogy „hovatovább mind kevesebbnek bizonyult a feudalizmusbeli szabadságvagyon, de hosszú évszázadokon át volt, lehetett és kellett is költeni belőle”.¹⁷⁴⁵ A székely közösségek, más közösségekhez hasonlóan, rendtartást tettek, constitutiókat alkottak maguknak. Önigazgatás, autonómia létezett körükben. Ezek a partikuláris jogalkotások az önigazgató kisközösségek számára előnyösnek bizonyultak, hisz a helyi ismeretek birtokában jobban idomultak a valósághoz, alkalmasabbak voltak az élet rendezésére. Az állammal, a központi hatalommal való viszonyuk az évszázadok folyamán nem volt zavartalan. Ezen institúciók – legyenek azok a falut vagy az egész nációt irányítók – életében elkövetkezik egy olyan pillanat, amikor már nem képesek megújulni, a kor követelményeihez alkalmazkodni, de ilyenkor legtöbbször az a társadalmi formáció, amelynek keretében léteztek, amelyet szolgáltak – gondoljunk csak a székely faluközösségre – szintén alkonyát éli már.

„A politikai vagy közigazgatási élet három cselekvési központba sűrűsödik...” – írja Alexis de Tocqueville.¹⁷⁴⁶ Ezek Erdélyben a község, a megye/szék/kerület és az állam. Ez utóbbinak a szerepe az évszázadok folyamán egyre növekszik. Épp ezért megpróbáljuk történetiségében áttekinteni fejlődésüket. A központi intézményekből kiindulva a széki institúciók bemutatásán át szeretnénk afelé az alakulat felé haladni, amely tulajdonképpen a székely institú­ciótörténetnek is alapkövét képezi, és amely nem más, mint a székely faluközösség.

Connert szerint „A régi hét székre való beosztást az okmányok már mint tényt tüntetik föl. Keletkezésükre a területi viszonyok voltak befolyással, de igen valószínű, hogy az egyszersmind a letelepedés végbemenetelével is összeköttetésben állt, hogy tudniillik minden új telep, amelyet az első székek gyarmatosai alapítottak, új székké alakult, amint ez tudvalevőleg a »királyföldön« történt.”¹⁷⁴⁷ A Székelyföldön 7 fő- és 5–6 fiúszék létezett.¹⁷⁴⁸ (A fiúszékeket a főszékek alegységeinek tekintették, bizonyos közigazgatási és törvénykezési autonómiával rendelkeztek, de kifelé nem szerepeltek. Ha a székelyek összességéről volt szó, mindig a 7 székről van írott emlékezés.) A szék hatásköre lényegében ugyanaz volt, mint a vármegyéké, a comitatusoké. Az a közhatóság volt lényegében, amely a székelyeket közéleti megnyilvánulásaikban irányította. Hatásköre katonai, bíráskodási (törvénykezési) és közigazgatási (önkormányzati, adózási, egészség­ügyi, közgazdasági stb.) ügyekre terjedt ki elsősorban, és ezek keretében lényegében mindarra, ami a szék lakosait érintette, érdekelte. Már itt szeretnénk megjegyezni a széknek mint közéleti fórumnak a kettős funkcióját, ami évszáza­dokon át működött: két irányban volt továbbviteli fórum. Egyrészt a szék lakóinak ügyeit továbbította a központi hatalom különböző szervei felé, így próbálván képviselni, védeni, követelni, megtartani alattvalóinak jussát, másrészt ugyancsak általa továbbíttattak azok a terhek, amelyeket a székieknek az állam részéről el kellett szenvedniük, teljesíteniük kellett. Ebbe az irányba nem védőként, hanem végrehajtóként működött az a köztes, közvetítő fórum, ami a székely szék volt. A középkorban a székek mindegyike külön törvényhatóság volt, de magyar közjogi értelemben együttesen alkottak egy megyét, comitatust, melynek élén a székelyek ispánja (comes Siculorum) állott.¹⁷⁴⁹ A XV. századtól fogva többnyire az erdélyi vajdák viselték a székely ispáni méltóságot, a XVI–XVII. században pedig maguk a fejedelmek. A fejedelemséggel megszűnt a székely ispánság is, de Mária Terézia újra felvette címei közé. Szádeczky a következőket mondja az ispáni méltóságról: „A székely ispánok jog- és hatásköre katonai és polgári (közigazgatási) és bírói ügyekre terjedt ki. Az ispán volt a székelyek fővezére. Ő intézte a hadfelkelést és tartotta a hadi szemléket. Ő volt a székelyek főbírája, második fellebbezési fóruma. Minden székben tarthatott főtörvényszéket (generale iudicium) a szék főtiszteivel és a 12 székülő bíróval. Ilyenkor a szék látta el őket élelemmel s a kétszeres bírságok fele az ispánt illette.”¹⁷⁵⁰ A székely ispánok székhelye Görgény vára volt, ennek uradalmát bírták, s itt voltak várnagyaik is.¹⁷⁵¹

A továbbiakban megkíséreljük bemutatni a széki tisztségviselőket és az általuk gyakorolt széki igazgatást és törvénytevést elsősorban a XVIII. századi fejlődésre figyelmezve. A szék kettős – képviseleti/védelmező és végrehajtó – szerepköréről már szólottunk, valamint arról is, hogy a rendi államnak olyan alkotóeleme, alapegysége ez, akár a vármegye, hisz itt erre épül rá a központi hatalom szervezési, kormányzási organizmusa. A székek feladata hasonlít a vármegyék feladatához, tulajdonképpen, akárcsak amazok, a székek is helyi törvényhozói, közigazgatási és törvénykezési testületek/területek. A legfontosabb feladatait: a hadsereg felett való ellenőrzést béke- és háborúidőben egyaránt, az adók kivetését és behajtását és a törvénykezést a szék választott képviselői és szervei által gyakorolta. Ezekkel (melyeknek szerepköre és struktúrája lényegileg alig, megnevezése viszont már gyakrabban változott) állt szoros, mindennapi kapcsolatban a falu elöljárója, írástudója, de gyakran maga az egyszerű falusi is, a misera plebs contribuens egyszerű képviselője, aki elkárosodott marhája, elszántott földje miatt apellált, perseverált, protestált a széki fórumoknál.

A XVIII. századi széki igazgatás és törvénytevés csúcsán a kapitány és a királybírák állnak.

A széki kapitány, capitaneus sedis hivatali funkciójának súlya, ponderabilitása a szék többi tisztségviselőjéhez viszonyítva érdekes változásokat mutat. A XVIII. században, a Habsburgok regnálásának kezdetén már törvényben, mégpedig az Approbatae Constitutiones és a Compilatae Constitutionesben leszögezett jog, hogy kapitánynak „magok nemze­tségekből állókat és köztük lakókat adjon elejekbe” a fejedelem.¹⁷⁵² Ez az „úzus” 1562 előtt másként volt. A kapitány vagy hadnagy – akinek nevére 11 különböző, oklevelesen igazolható variánst ad Connert¹⁷⁵³, legrégebbinek a maior exercitus hivatali címet tekintve – a szék legfőbb tisztségviselője volt, elsősorban katonai tekintetben, de részt vett a törvény­kezésben és a székgyűléseken is. A székgyűlésnek eredetileg ő volt az elnöke, csak utóbb lépett helyébe a királybíró. Hadi teendői közé tartozott háborúidőben a fölkelő sereg vezetése, békeidőben a mustrák megtartásának, a lustrációk pontos vezetésének számbavétele, elle­nőrzése. Jövedelme a törvénykezők bírságpénzeiből állott, és amikor még volt, ökörsütéskor közreműködéséért ő is kapott egy részt. Az 1562. év nagy következménnyel jár a szék kapitányára nézve is, ekkor lesz belőle fejedelmi hivatalnok. 1562 után az oklevelekben a sedis capitaneus címet a hat szék kapitánya (capit. sex sedium) címe váltja fel, aki egyben Várhegy vagy Székelytámadt vagy egyszerre mindkét várnak a parancsnoka is volt.¹⁷⁵⁴ A hat szék kapitányi hivatala a régi székely ispánéra, a comes siculoruméra hasonlított inkább. Báthory Zsigmond jogot ad a székelyeknek, hogy a széki főkapitányokat újra maguk közül válasszák, de ez a jog nemigen érvényesülhetett a későbbiekben. A fejedelem kinevezési jogát később az Approbaták és Compilaták is igazolták. És ezzel visszaérkeztünk a Habsburgok „regnálásának” kezdetére. Az elmondottakból is kitűnik, hogy a kapitányi hatáskör a XVIII. század elején erősen gyengülőben van. A Habsburg-korszakban már nagyon gyakori az, hogy a széki tiszt helyi hatalma mögött is országos befolyás, erő, tekintély összpontosul. Példa rá mindjárt a századelőn Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben Apor István, aki kincstartó ugyan, de a szék királybírája és főkapitánya is egy személyben.¹⁷⁵⁵ A kuruc szabadságharc idején Rákóczi tilalmazta a vármegyei, széki tisztséghalmozást. De miután „letörött a zászló”, ismét beköszönthetett egy ember többféle intézményre kiterjedő uralma. És itt hadd éljünk ismét egy csík-, gyergyó-, kászonszéki példával. 1708-ban a gubernium, a katonai vezetés, a katolikus státus Bornemissza Jánost tette meg főkirálybírónak, és a „csíkiak nem merének ellene szólani...” Ő 1713-ig egy személyben viselte mind a bírói, mind a kapitányi tisztséget. 1713-ban az erdélyi kancellária élére került. Ez idő tájt gróf Kálnoki Ádám vezette a széket, csíki főkapitányi minőségben. Ő volt az utolsó csíki főkapitány.¹⁷⁵⁶ Pál-Antal Sándor vélekedése szerint a szatmári béke után az addigi székely hadkötelezettségi formák megszűnnek és velük együtt a kapitányi és vicekapitányi tisztségek is. Így történt ez Marosszéken és az egész Székelyföldön.¹⁷⁵⁷

A kapitányi tisztséget túléli időben a királybíróké, akiket az Approbatae Constitutiones III. rész. 76. címének I. cikke szerint a székeknek áll jogában választani, hivatalukból elbocsátani vagy újraválasztani: „a´ Fő király Bírák pedig praecise a´ Székeknek szabados választásokban áll, ´s mind pedig azoknak meg változtatások”.¹⁷⁵⁸ A királybírák tisztsége 1562 előtt nem létezett a székekben. A felkelés előtti időkben minden széknek egy választott székbírája volt, aki a kapitánnyal, esküdtekkel, széktartókkal együtt „igazságot szolgáltatott”. A székbírót Connert még dullónak vagy szolgabírónak is nevezi, mondván, hogy időnként egy vicebíró is volt mellette.¹⁷⁵⁹ 1562 után fokozatosan el is tűnik az okmányokból a judex sedis neve, helyette már a királybíró vagy alkirálybíró szerepel. Például egy 1564. évi rendeletében megparancsolja a fejedelem, hogy a pereket a községtől a széki törvényszékhez fellebbezzék, azaz „a királybíróhoz és a széktartókhoz”.¹⁷⁶⁰ A felkelés után csak Kászon- és Aranyosszékek maradtak meg jogaikban, s ők így „dullóikat” is szabadon választhatták még egy ideig,¹⁷⁶¹ de az okmányokban fokozatosan felváltják neveiket az alkirálybírók nevei.

Visszatérve a királybírói tisztségre, mely a XVIII. század elején a szék legfontosabb tisztsége volt, el kell mondanunk, hogy amint neve is mutatja, kezdetben királyi hivatalnok, nem választott „nemzeti” képviselő. Az 1559-i országgyűlés végzése szerint: „A királybíróknak az ők hivatalok azért adódik, hogy az egyes székekben ők tiszteletes és az ő felségeik méltóságának megfelelő szokásokkal éljenek [...] a királybírókat a székelyek többi statusa között nem becsülik eléggé, s a bírságpénzekből nekik megfelelő porciót nem adnak, a mint az igazságos és illendő volna s a mint azt fejedelmi hivatalnokok megérdemelnék, azért megrendeljük, hogy mostantól fogva a királybírókat minden székben tiszteletben tartsák...”¹⁷⁶²

Ez a funkció, amelynek pontos keletkezési idejét nem lehet megállapítani, de amelyet a központi hatalom hoz létre kétségtelenül azért, hogy a széki tisztviselők fölé növesztve, a maga hasznára fordíthassa őket, egy évszázad alatt igazi széki, választott, törvény által garantált tisztséggé válik. A székeknek többnyire egy, de időnként két királybírájuk is volt. (1575-ben például Marosszéknek két királybírája van.¹⁷⁶³)

A Habsburg-hatalom megszilárdulása idején a vezetői státusba kerülés módja megváltozik. A rendek akarata, a többség kívánalma mind kevésbé meghatározó. A „szabad választás” a törvény betűjében létezik ugyan, de a hatalmat gyakorló főemberek hozzájárulása nélkül nincs főkirálybíróságba jutás. Magában a választási procedúrában is jelen van már a jóváhagyás mozzanata. A XVIII. század folyamán a székek vallásfelekezetek szerint hármasával jelöltek királybírót, s ezek közül a Főkormányszék ajánlatára nevezte ki az uralkodó azt, akit legjobbnak ítélt. A beiktatás ünnepélyesen, a szék közgyűlésén beesketéssel történt.¹⁷⁶⁴ Annak ellenére, hogy a helyhatósági tisztek helyzete megváltozott, alárendelt és ura között már nem patriarkálisan közeli, hanem hidegebb lett a viszony, érezhetőbb a távolság, a népnek, a székelységnek nem volt közömbös a tisztségviselő személye, hisz sorsát közvetlenül befolyásolta, formálta az is, hogy milyen a vezető, ki az, aki parancsot ad adóra, lustrára, táborba menetelre, ki dönt a perekben. Ezért jelölés, választás esetén szívesebben adták voksukat egy közülük valóra, valaki olyanra, akiben a helybeliség, ősiség, tekintély alapján megbízhattak.

A XVIII. század folyamán az udvar kegyeiért, a vezető réteghez való tartozást kifejező címekért és rangokért való csatározás lassan az alsóbb tisztségviselőkre is átsugárzott. Ők is megtanulják, mert kénytelenek időnként élni is vele, a kijárás módozatait, a hatalmi összeköttetésekkel való sáfárkodást és a „barokkos alázatot”. Daniel István életírásában például ezt olvashatjuk: „Történt azután[...] hogy Erdélynek legkegyelmesebb királyi kormányzója, néhai Haller János engedélyt nyervén rá, legfelségesebb Mária Terézia királynőnk királyi szent kezének megcsókolására Bécsbe menne, és az én fiamat is magával vinné.”¹⁷⁶⁵

A Habsburgok idejében a főkirálybíró egyedüli főtisztje volt a széknek. Ekkor már rendes fizetést is élvezett, évi 1000 r. forintot¹⁷⁶⁶ s a szokásos törvényes illetékeket. Ezek sokfélék, és híven tükrözik a judex regius igen szerteágazó közigazgatási, de mindenekelőtt bíráskodási feladatait. Connert megfogalmazásában már „Az 1599-iki gyulafehérvári articulusok szerint a királybírónak lopás-, emberölés-, paráznaság, házasságtörés, vérontás, csonkítás és hamis eskü bírságaiból mind a két székben az egész fél neki jut, épúgy appellatiók, házratörés (invasio domorum) és minden más aktus potentiarius és fejben járó ügyből és minden más ügyből is, amelyek egy egész forintra és azon felül mennek, a bírságok felét kapta. Jövedelme tehát elég nagy volt.”¹⁷⁶⁷ Ezeken kívül azokban a székekben, ahol sóval kereskedtek, ő adta ki a sókereskedéshez szükséges engedélyt, melyet ha nem váltott ki valaki, törvényszegésnek minősült, és az áruját szekerestül lefoglalhatták. Természetesen ezeken kívül másféle jövedelmei is lehettek a királybírónak, hisz a tisztség feladatköre sem volt pontosan meghatározott, behatárolt, így időnként még a vele való visszaélésre is sor kerülhetett. Hogy valójában megtörtént-e ilyesmi vagy sem, arról a források keveset árulnak el. Az, hogy a nép szerette-e tisztségviselőjét, vagy gyűlölettel viseltetett iránta, sokkal inkább attól függött, hogy maga a tiszt a saját nemcsak vezetői, hanem közvetítői szerepkörében milyen érdekeket védelmezett inkább, melyik oldalra „húzott”: a hataloméra vagy a „székelységére”. És itt hadd adjunk ismét csík-, gyergyó-, kászonszéki példákat. 1763 végén, 1764 első napjaiban, a határőrség felállításának nehéz időszakában Bornemissza Pálnak talán a megérdemeltnél is több jut a gyűlöletből. Népe azt üzeni neki, „ha közéjük megyen, fához kötözik”, s úgy számoltatják el tetteiért.¹⁷⁶⁸ Ugyanakkor pár évtizeddel korábban, 1725. március 17-én Lázár Ferenc tiszti hitvallása így hangzik: „Én a tisztséget nem uraságnak s haszonnak, hanem nagy számadó szolgaságnak tartom.”¹⁷⁶⁹

A szék egészét igen sokszor, a viceszéket pedig általában nem a főtisztek, hanem a vicekirálybírók kormányozták. Marosszék constitutiói a vicekirálybírók választásáról a következőket mondják: „mindenkoron a főtisztek vicekirálybírókat a nemes székkel megegyezett akaratból candidáljanak, válasszanak és eskessenek, nem maguk authoritásokból.”¹⁷⁷⁰ Az alkirálybírókat a szék maga jelölte, választotta és esküdtette meg. Az esketési formula a szokásos volt. A vicekirálybíró hittel fogadta, hogy a fejedelem (később a király) iránt hűséges lesz, főtisztjéhez engedelmes, a haza törvényeit s a székely nemzet jogszokásait megtartja, hivatalát a Tripartitum, Approbatae és Compilatae törvények s a szék constitutioi szerint folytatja; minden rendeknek személyválogatás nélkül igazságot szolgáltat, szabadságát megtartja, új szokást be nem hoz; a főtiszteknek a bírságokból járni szokott jövedelmét kiadja, a vétkeseket törvényesen bünteti stb.¹⁷⁷¹ A vicejudex regius munkaköre igen kiterjedt, már csak azért is, mert gyakran a főtiszt helyett kell szerveznie, intézkednie. A törvénytétel, bíráskodás mellett az adóügy, katonaügy, közigazgatás ezernyi problémája terheli. Hogy mennyire szerteágazó és a szó valódi értelmében milyen mélyreható volt ez a hatáskör, azt már a Corpus Statutorum számos articulusából láthatjuk. Ők voltak a falusi bírók közvetlen feljebbvalói, részt vettek a cirkálásban, a gonosztevők keresésében, meg­büntetésében, náluk jelentendők fel a bitangolók, orgazdák, prevarikátorok, részegeskedők, paráznák. De ők vigyáznak a hidak, utak, gyepűk, sövények karbantartására, ők ellenőrzik az ugarlást, azt, hogy a községi tisztségviselők nehogy hamisan szabják ki az adókat, ők látják el ellenőrző bélyeggel a fontot, súlyt, hordót, mértéket, ők ellenőrzik és büntetik a kötelességmulasztó községi elöljárót és még folytathatnánk a felsorolást.¹⁷⁷² Számos teendőik maradéktalan ellátásának érdekében születhetett az az intézkedés, melyet az Approbatae Constitutiones kodifikál, tudniillik hogy hadjárat idején nem kell „táborozásra” menniük, „hon maradhatnak”.¹⁷⁷³ Legfőbb jövedelemforrásuk a bírságpénz volt, a tisztség eleve megszabott pénzfizetésben nem részesült, csupán a XVIII. század derekától kezdve esik szó itt-ott a hivatali munka díjazásáról. Hasznát látták a vicetisztek az executióknak, ugyanis akkor jussuk volt napidíjra, a háromszéki constitutio szerint „Ha mikor Executiora ki mentek, Assessor Uramék egy-egy Forintot vettek, V. Tiszt Ur kettőt attol, a’kitől Exequaltak.”¹⁷⁷⁴ A legtöbb pénzt nyilván a hamis, becstelen ítéletekből lehetett volna szerezni. Rendszeres hivatali visszaélésekről nem tanúskodnak a kor forrásai. Súlyosan elmarasztaló kifejezés az oklevelekben a „húzó-vonó”, különösen, ha a szék vezető emberét nevezik meg így. Számos esetben az ilyen vagy hasonló – „bestia lélek”, „fattyú lélek” – megnevezések, jelzők miatt nyilvánosan megkövetik a tisztségviselőt. Természetesen a vicetisztek sem voltak makulátlanul becsületesek. Maga a feudális struktúra volt az, ami szokásszerűvé tette a megháláló ajándékozást, a jóindulatszerző munkálkodást. Gyakran találkozunk olyan notariusnak, assessornak, különféle széki tisztségviselőnek írt okmánnyal, melyben előfordul az ilyen vagy ehhez hasonló megfogalmazás, hogy „azért kérem Kegyilmedet forgódjék kegyilmed dolgunkban. Mü is a Kegyilmed szolgálatyát hélyába nem hadgyuk.”¹⁷⁷⁵ A megvesztegethetőség, a pénzsajtolás persze ellentétben állt a vicekirálybíró esküjében vállaltakkal. A „közjóra való igyekvés” mégsem jellemző mindenkire, sok is a panasz a tisztekre a kor írástudói részéről. Cserei Mihály is bőséggel ostorozza őket, hogy „csak a magok privátumát forgatták s keresték”,¹⁷⁷⁶ Apor Péter pedig meg is verseli székely népének nyomorú sorsát: „Óh nyavalyás székely, bizony téged szánlak, | Mert fő s vice tisztek az hátadon szántnak...”¹⁷⁷⁷

A széki tisztségviselők körében fontos szerep jutott az igazságszolgáltatásban nélkü­lözhetetlen assessoroknak, akiket neveztek még székülőknek, széktartóknak, esküdteknek, jurati assessoresnek. Az 1562. évi segesvári országgyűlés végzése szerint „mind székekben, mind főszékekben a királybírák, székbírák és székülők minden 15-öd napon széket üljenek, törvényt szolgáltassanak[...] Minden széken 12 főszemélyek legyenek, törvénytudók, istenfélő jámborok, a főnépek és lófők közül, kik megesküdjenek, hogy minden bátorságot, gyűlölséget, adományt és jutalmat hátravetvén, az peresek között igaz törvényt szolgáltatnak, kirekesztvén mindeneket az törvénytevő helyről, az dolgokat csendesen Isten s igazság szerént és lelkiismeretek szerént megítélik.”¹⁷⁷⁸ Nyilván az esküdtek már korábban – Tagányi Károly szerint Mátyás király óta¹⁷⁷⁹ – szereplői a székgyűléseknek. Régebben a harmadik rendből is választottak assessort. Később ezt a rendet egyre kevésbé vették figyelembe e tisztség betöltésekor. Számuk sem volt mindig 12, például 1635-ben Rákóczi egyik oklevele szerint Udvarhelyszéknek 8, Keresz­túr és Bardóc fiúszéknek 6 esküdtje volt. Ugyanúgy felesküdtek a fejedelem hűségére, az ország törvényeire, mint a királybírók, és vezetésükkel törvénynapokon az eléjük terjesztett pörökben törvényt tettek. Pörös ügyben a bíró nem dönthetett nélkülük. Néha a vicetisztek a bírságpénzek behajtására is felhasználták őket.¹⁷⁸⁰ Jövedelmük a bírságpénz egy része volt. Bizonyára jogtudó, tanult emberek. Erre több helyütt nevük utal, ami gyakran Deák, Literatus.¹⁷⁸¹ Feladatukat ők sem mindig teljesítették az esküjükben foglaltak szerint. Néha a köz színe előtt való viselkedésük is kívánnivalót hagyott maga után. Impérfalvi Péter Deák 1712-ben azért állt a vicekirálybíró és ülnökök testülete előtt, mert „sok ízekben megrészegedvén, rossz példát adott másoknak, illetlen viselvén magát, és cselédit részegségiben zaklatta, gazlotta”.¹⁷⁸² A communitást megbotránkoztató székülőnek meg kellett fogadnia, hogy ezután úgy fogja viselni magát, ahogy az „nemes szék assessorának illik”.

A szék „legfiatalabb” hivatalnoka a széki notarius vagy jegyző volt. Tisztségét a rend­szeresített széki írásbeli ügyintézés tette szükségessé és nélkülözhetetlenné. A gyászos emlékű 1562. esztendei segesvári országgyűlésen foglaltatja articulusba János Zsigmond, hogy „Légyenek a székekben esküdt notariusok, kiket a peresek – azon fizetéssel, melyet a köve­teknek munkájokért adtanak vagy egyebünnét –, amint nékik tetszik, elégítsenek meg”.¹⁷⁸³ Marosszéken 1586-ban említik a források először a széki notariust¹⁷⁸⁴, a kászonszéki notariusok névsorát Potyó István nyitja meg 1625-ben.¹⁷⁸⁵ Természetesen ők is tanult emberek, írástudók, akik a joghoz is értenek. Némelyikük a falusi iskola mestere, rektora is. Ragadványneveik között gyakran szerepel az assessoroknál már említett Deák vagy Literatus név. Ők vezették a törvényszéki jegyzőkönyvet, ők írták jegyzőkönyvbe a székgyűlés vég­zéseit is. A fellebbező feleknek ugyancsak ők tartoztak az ítéleteket írásban, a szék pecsét­jével hitelesítve kiadni. De nem csupán protokollumvezető a széki notarius, hanem véle­ménykifejtési, szavazói jogosultsága is van, hisz a törvényhatósági státus tekintélyt is biztosít neki, ebben a minőségben tagjává válik a bíráskodói testületnek, a „szék”-nek. Az Approbatae Constitutiones kimondja róluk, hogy „Hadakozásnak idején a’ ... Notariusok hadi expediciókba menni ne tartozzanak”.¹⁷⁸⁶ Fizetségüket, amint már láttuk, már 1562-ben eléggé tágan határozta meg a fejedelem. Valójában a szék szabad kezet kapott ebben, úgy javadalmazta őket, ahogy tudta, a perlekedőkre hárítva elsősorban díjazásukat. A csík-, gyergyó- és kászonszéki statútum azt bizonyítja, hogy a tényleges munka fajtája szerint járt nekik meghatározott pénzbeli ellenszolgáltatás.¹⁷⁸⁷

Kapitányok és székbírók, királybírók és vicekirálybírók, assessorok és jegyzők – ők voltak azok, akik évszázadokon át biztosították a széki institúciók működését, a közigazgatás és törvénytevés egyre szélesedő s így egyre bonyolultabb labirintusában való eligazodását a székelységnek, egy kicsit sarkítottan fogalmazva még azt a mondást is megkockáztathatnánk, hogy ők maguk voltak ezek az institúciók.

Az az institúció, amely reprezentálta a szék közönségének, a rendeknek a célkitűzéseit, a közgyűlés (Congregatio generalis, Congregatio marchalis, Gyrás gyűlés) volt. Évente négyszer hivatott egybe. Feladatköre kettős: igazságszolgáltatási és igazgatási, az utóbbi jelentvén az államhatalommal való kapcsolatot, az alkotmányos életet, amit a gyrás gyűlés résztvevői elsődleges fontosságú feladatuknak tekintettek. Az igazságszolgáltatás tulajdonképpeni menete az alsóbb fórumokon zajlott, a derékszéken és az alszéken vagy viceszéken. (Az alsó fórum természetesen a faluközösség fóruma, a faluszéke, ahol a 3 forint bírságig terjedő ügyeket tárgyalták.)

Marosszéken 1763-ig a viceszék vagy alszék a nemesek kisebb, 100 forintos értékhatárt meg nem haladó vitás ügyeinek elsőfokú fóruma.¹⁷⁸⁸ A többi székely székben is valamennyi nemesi pernek itt kellett elkezdődnie. Csík-, Gyergyó- és Kászonszék 1714. évbeli statútuma figyelmeztet arra, hogy nemesembernek főtiszt a kompetens bírája.¹⁷⁸⁹ A viceszéken a szék képviseletében az alkirálybíró szerepelt, a falu képében pedig a bíró harmadmagával reprezentálta a communitást. Ez volt a hagyományos, előírt forma, olykor azonban egyszerűsítették az eljárást, és csak egy hivatalos, választott személy testesítette meg falusfelei közösségét. Az alszékekben, így Kászonban is például, elsősorban a falvak népe pereskedik, minden társadalmi rendből, csoportból, rétegből való. Az ügyek természete igen változó, van itt szó szántóról, legelőről, marhaelkárosításról, szomszéd communitás elleni különféle panaszokról, de még a „postálkodások jutalmainak” kifizetéséről is. A falu határügyeit helyi szokás szerint legtöbbször a határbíró védi. Hatásköri problémákkal is gyakran szembesítődik a viceszék, a faluszéke gyakran lépi át saját jogkörét és „kaszál bele” az alszék parcellájába, hisz a communitás csak 3 forintig engedélyezhet perfelvételt, de előfordul olyan eset is, hogy ennél jóval kevesebbet érőért már egyenesen a viceszékhez fordul a kérelmező.

Az alszékből fellebbezni a derékszékhez lehetett, ez állott közvetlenül a viceszék felett. A kászoniak a csíki „derékhez”, a keresztúriak Udvarhelyre fellebbezhettek. Ez volt az apelláció első foka. A régi rendet és gyakorlatot követve hetente (bizonyos időszakokban) kétszer ülésezett.¹⁷⁹⁰ A derékszéket általában a főkirálybíró vezeti, előadója a főjegyző. Az esküdtek száma 12. Az itt előforduló perek sokfélesége, színezete nagyjából megegyezik a viceszék pereivel. Megjegyzendő, hogy az alszékek lakói, községei nem apellálnak mindig szívesen a derékszékhez, előfordulván olyan is a gyakorlatban, hogy az országgyűlésnek kell meginteni őket, mert „derék gyűlésekre” nem mennek.¹⁷⁹¹

Az évente négyszer összehívott Generalis Congregatio is foglalkozott peres ügyekkel, innen tovább pedig a központi hatalom képviselőjéhez vezetett az igazát kereső útja. A bíróság különböző fórumain, a széki bíróságon a törvényhozó hatalom által kibocsátott kútfők szerint szolgáltatták ki neki az „igazságot”, a „törvényt”. A legdöntőbb súlyú argumentumszolgáltató a XVIII. században is Werbőczi Hármaskönyve, a „Decretum”. (A Tripartitum használatát segítő, azt magyarázó Kitonich János latin nyelvű művét 1647-ben Kászoni János fordította magyarra.) A Hármaskönyv mögé szorosan felsorakozó, 1653-ban összeállított és kiadott Approbatae Constitutiones, valamint az 1669-ben keletkezett Compilatae Constitutiones a törvényerőre emelkedett szokások. Helyhatósági jogszabályok a széki statutumok, constitutiók, melyek rendezik a gazdasági életet, cselekvést írnak elő, tiltanak, szabályozzák az együttélést, intézkednek a törvénytevés dolgaiban. A széki constitutiók a Corpus Statutorum első kötetében jelentek meg.

Valamennyi felsorolt korabeli jogforrást az eddigiekben már többször idéztük. Kevés szó esett eddig a faluközösség törvénykezéseiről, a faluközösség intézményének működé­séről. Ezeknek törvényeit elismerték ugyan a székbíróságon, de igazodniuk kellett a széki statútumokhoz.

A berendezkedő Habsburg-hatalom már a XVIII. század elején arra törekedett, hogy átformálja az erdélyi jogviszonyokat, megváltoztassa az igazságszolgáltatást. A helyi rendelkezések sokszínűségét kívánták megszüntetni, egységesíteni és nem utolsósorban gyorsítani szerették volna a perfolyás régies ügymenetét. Ez az ügymenet nemcsak régies, hanem bizonyos vonatkozásokban elavult is volt. Az admonitioval, citatioval kezdődő, majd proclamatioval folytatódó törvénybe hívást, perkezdést nem mindig követte az ügy érdemi megtárgyalása. Az idézést alaki hiányosságok is semmissé tehették, emiatt bárki követelhetett perletételt, condescensiót. A pert tárgyaló fórum illetékességének kérdése is állandóan felmerülhetett. Gyakori volt a „citatio alatt tartás”, a „fárasztás”, az ügyvéd megjelenésének akadályoztatása, iratok hiánya miatti dilatio (időhaladék) kérése. Magának a persorrendnek a megállapítása is gyakran önkényes, így nemritkák már a viceszéken sem a több évtizedig húzódó perek. Ebben a rendszerben a nem írástudó, a jogszabályokban nem jártas ember nem ismerhette ki magát. A felvilágosult abszolutizmus beköszöntésének éveiben már a rendek legtudatosabb képviselői is elismerték a reformok szükségességét, bár – joggal – féltették az abszolutisztikus hatalomtól tradícióikat, hagyományos intézményeiket, melyek szabadabb életük biztosítékai voltak. Többen vélekedtek úgy, hogy nem a meglévő kereteket kell szétzúzni, hanem a „káros” gyakorlatot, a „visszahúzót” kellene jobbítani. Tudták azt is, hogy az említett három nagy normagyűjteményt túlhaladja, túlhaladta az idő. 1764-ig több évtizeden át keresték a megoldásokat, egymást követték a kodifikációs törekvések.

Végül is a fejedelemség intézményeinek a birodalmi érdekeknek megfelelő átszervezésére irányuló több intézkedése mellett Mária Terézia úgy rendelkezett, hogy a tervbe vett változtatásokat a rendek közreműködése nélkül, egy külön bizottság, az ún. Nemes-féle bizottság segítségével hajtja végre.¹⁷⁹² Az állandó táblákra vonatkozó tervezetet a Gubernium már 1763 januárjában felterjesztette Bécsbe. Eszerint a területi törvényhatóságokba (a szász székek és területek kivételével) a székely székekben is egy állandó táblát kell létrehozni, melyek meghatározott helységekben, a törvényhatóság székhelyén tevékenykednek, és folyamatosan végzik a bíráskodási, igazgatási, gazdasági feladatok ellátását. A székely székek esetében a continua tábla székhelyeinek Udvarhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Csíksomlyót, Marosvásárhelyt és Bágyont jelölték ki. Elnöke a főkirálybíró, munkájában pedig részt venni tartozik valamennyi széki tisztségviselő a vicenotariussal bezárólag. Az állandó táblák tagjainak száma 12, az elnököt nem számítva, de ki kell nevezni még 12 számfeletti ülnököt is, a többiek betegsége vagy akadályoztatása esetére.¹⁷⁹³ Javasolták, hogy a táblák létrehozásával egyidejűleg a törvényhatóságokban addig évszázadok óta működő derék-, illetve fiúszékeket szüntessék meg, helyettük mindenben járjon el a continua tábla.

A bizottság Gubernium által felterjesztett javaslatát az uralkodó elfogadta, így az 1763 őszén kiadott ideiglenes instrukció elrendelte a táblák felállítását. A gyrás székekről nem szól az instrukció, hiszen csak elsődleges közgyűlési feladatokat láttak el, így nem rendelkezik további működésükről sem. Ennek megfelelően a bizottság indítványa szerint a gyrás székek feladata továbbra is a statútumalkotás, az országgyűlési követek megválasztása, utasításokkal való ellátása, jelölés megtétele a széki tisztek kinevezésére és minden olyan rendkívüli feladat ellátása, mellyel a Gubernium ezt az önkormányzati szervet bízza meg. Azért tartjuk fontosnak ezt kiemelni, mert a bizottságnak ebben a megjegyzésében summázva van az, amire általában a törvényhatóságok, így a székely rendek, a székelység institúciói által (és ebben a korszakban az erre legmegfelelőbb intézménye, a gyrás gyűlés által) törekedett. Ezen keresztül juttatta ugyanis a székelység kifejezésre politikai aspirációit, önrendelkezését, szabadságát.

Az instrukció hat törvénykezési időszakot határozott meg, hosszabb rövidebb időtartammal, ezeknek megfelelően a törvénytevő napok száma elérhette a 266-ot is.¹⁷⁹⁴ A hatalom, Bardóc-, Miklósvár- és Gyergyószékeket erdős-hegyes, az anyaszék központ­jától távol eső vidéknek tekintve, itt is létrehozott csökkentett létszámú continua táblákat, azzal a megkötéssel, hogy a szükségnek megfelelően tevékenykedjenek.

Mindezek után az állandó táblák a Székelyföldön felállíttattak és 1764 elején már megkezdték működésüket, Csík kivételével, ahol épp „Madéfalva napjaiban” Bornemissza Pál királybíró a szék egész tisztikarával együtt a határőrség felállításán fáradozott. Csík- és Kászonszékben egy hónapot késett az állandó tábla felállítása, de február végétől már itt is megindulhatott a „Nemes Szüntelenül Folyó Táblá”-nak címzett instanciák, parancs­levelek, folyamodványok özöne Csíksomlyó felé.

A continua tábla hivatalnokainak megszabott fizetése volt, de ezek nagyon alacsonyak voltak.¹⁷⁹⁵ A kormányzat igényt tartott ugyan e testületek hivatásszerű és folyamatos működésére, de ehhez nem tudta biztosítani a feltételeket. A „királyi pénzalapot”, ami legtöbbször nagyon szűkös volt, a Monarchia kormányzata elé tolakodó új szükségletek mindig „elvitték” valamerre. Ilyen körülmények között a continua táblák, melyek ráadásul a régi, elavult perjogi intézmények alapján tevékenykedtek, nem tudták megvalósítani azt a célt, amelyért létrehozták őket, az igazságszolgáltatás meggyorsítását. Ez a rendszer állandó létszámemelésekkel 20 évig működött, aztán elsodorta a jozefinizmus reform­áradata. II. József halála után pedig az erdélyi rendek az állandó táblák létrehozása előtti helyzet visszaállításához ragaszkodtak.

Térjünk vissza, mintegy a széki institúciók bemutatásának záróakkordjaként a széki közgyűléshez, a marchális congregatióhoz. Már többször jeleztük fontosságát, hisz a helyhatóságok intézményei, így a székely intézmények közül is ez az, amelyik leginkább képes formát adni a székelység, a rendek politikai akaratának, a hatalomhoz való viszonyának. Ha Adolf Meschendörfer szerint a szász nemzetet intézményei tartották meg,¹⁷⁹⁶ megmaradási harcában azok támogatták, akkor igaz ez a székelyekre is. És mivel a középkorban – és kelet-európai viszonylatban még a XVIII. században, sőt a XIX. század elején is – a társadalmi létjogosult­sághoz jogi státus, intézményes keret kellett, mert csak „azt ismerte el létezőnek”, ezért volt annyira fontos a székely szabadok számára, akik többségben „ülték meg” a Székelyföld tájait, hogy kívül rekednek-e ezeken az intézményes kereteken vagy sem. (A székely szabadságért folytatott harc tulajdonképpen így is megfogalmazható, ilyen megközelítésből is értelmezhető.) Ezért fontos annyira az, hogy ki vesz, ki vehet részt az évente négyszer egybehívatott marchális congregatiókon, melyekre a régi időkben főtiszti szóra a székelyek egyeteme, a „teljes község” egybesereglett.

A Lipóti Diploma 8. pontja szerint a főtisztválasztást a „közönségek” maguk között szabadon kell hogy véghezvigyék.¹⁷⁹⁷ A „közönséghez” hozzátartoznak a primipilusok és pixidáriusok is, de az artikulus nem nevezi meg őket. A század végén az 1791. évi országgyűlés XII. cikkelye szerint az összes birtokos nemes jelölhető, ha széki gyűléseken való részvételről, tisztségviselő-választókról van szó.¹⁷⁹⁸ Ennek értelmezésére és gyakorlati alkalmazására egy 1832-es marosszéki marchális gyűlésen elhangzottakra fogunk támaszkodni, egy marosszéki példát használunk.¹⁷⁹⁹ Az 1832-ben tartott marosszéki marchális gyűlésen szavazattöbbséggel azt határozták, hogy követik az 1815. szeptember 12-én keltezett udvari rendeletet, miszerint a primipilusoknak és pixidáriusoknak, úgy, mint más nemeseknek, maradjon meg az a szabadsága, hogy akár a szabad faluközösségek „személyeseik” által, „akár pedig a magok személyökben szabad tetszésök szerént megjelenhessenek” a közgyűléseken. Dósa Elek, a „vélekedés” szerzője még azt is hozzáfűzi: „Így volt ez mindég Marosszékben, így van ez ma is Udvarhely­székben; akik a választott követeken kívül megjelentek, el nem tiltódtak, amint ezt sok évben volt votorum collectorok, név szerint Gróf Tholdalagi Sigmond, derék szék bíráji Szentiványi Sámuel és Csanádi Dániel s mások is” igazolják. A rendek azonban nem elégedtek meg ezzel a tanúságtétellel, hanem kiküldtek egy bizottságot, hogy minden fellelhető széki jegyzőkönyvet vizsgáljon meg. Az eredményt a marchális gyűlés protocollumában is megörökítették: „... az 1631, 1649, 1676, 1682 és 1687-ben tartódott választó gyűléseken a székely nemesi, primipilusi s pixidáriusi rendek jelen voltak.” A XVII. században tehát a szabadok gyakorolták képviseleti jussukat. A XVIII. században a marosszékiek tanúságtétele szerint a közgyűléseken részt vesznek: „1714-ben: mágnások, vicekirálybírák, hites assessorok és az egész nemesi és libertinusi székely rend.

1716: csak tisztek és assessorok.

1718-ban tartódott három gyűléseken: tisztek, mágnások, assessorok, nemesek és primipilusok. A negyedikben: tisztek, assessorok, mágnások és nemesek.

1719 és 1729-ben: csak a tisztek és assessorok íródnak.

1731: a tisztek, mágnások, nemesek.

1744: assessorok és birtokosok említődnek.

1764: mágnások és immunis nemesek.

1770: nemesek, agiles, assessorok és birtokosok.

1775: az egész közönség íródik, különböztetés nélkül.

1776–1781: mágnások, nemesek, adcoque tota universitas.

1782: a tisztek, mágnások, az egész universitas.

1790: fő-, közép- és alsó nemesi rendek.

1793: fő-, úri és nemesi rendek.

Ezután a rendek jelenléte megkülönböztetve nem íratik, hanem csak közönségesen: a főkirálybíró elölülése alatt.

A meghívó circularis levelekben 790-ben (akkor egyesülve lévén Küküllő vármegyével): meghívattatik a mágnási és nemesi rend; a székely és szász közönségekből két-két követ parancsoltatik.

803-ban minden faluból három követek hívódnak.”

A „vélekedés” szerzője, Dósa Elek a személyesen gyakorolt közösségi jog híve. Annál is inkább, mert szerinte a primor kevés, az armalisták egy része „jövevény”. Ez utóbbiakat kis, erőtlen, bizonytalan eredetű kategóriának tekinti, és igaztalannak tartaná, ha egy communitásban három egyházhelyi nemes szavazata azonos súlyú volna több szék szabad székelyéével. Az „una eademque nobilitas” elve alapján a két réteget idensnek tekinti.

Az, hogy a szabad székely jelen lehetett a gyrás gyűlésen, voksolhatott, szólhatott, választhatott és választható volt, hogy nem rekedt kívül az intézményeken, mint ahogy a jobbágyságba jutottak kívül rekedtek, hogy statútumokat alkothatott, beleszólhatott a közigazgatás menetébe, számára a székely szabadságot, annak megtartását jelentette. A mindennapi életben ez volt a székely szabadság, ennek köszönhetően nem vált fikcióvá, nosztalgikus emlékké. De fenn kellett tartani az intézményeket, melyeket védelmezése érdekében alkottak, így hát naponta kellett küzdeni érte.

Imreh István szerint: „Az állam, szék, faluközösség igazgatási háromságában a szabad székelynek még reményt keltő panaszfelvevő fórumaként kínálkozik a központi hatalom, hogyha a faluban, a székben eluralkodik és elnyomóként hatalmaskodik a birtokos nemesség. Válságba akkor kerül ez a virtuális szövetség, amikor az állam a szorgalmas és jó adófizetőt, a közteherhordozót katonáskodásra is rá akarja szorítani, feledve az ezért járó adómentességi privilégiumot. (Így történt ez 1809-ben, a nemesi felkelés idején.”¹⁸⁰⁰)

Az állam, szék, faluközösség igazgatási hármasságából szólnunk kell még ez utóbbiról, a faluközösségről, hisz ez a székely társadalom alapján elhelyezkedő alakulat az, amelyre hierarchikusan az összes többi ráépül, sokszor „ránehezedik”. A XVII. és XVIII. században a szék erősen kezd belemarkolni a községek életébe. Helytálló megállapítás, ha arra gondolunk, hogy a széki statútumok nemcsak a szék, hanem többnyire a széket alkotó faluközösség életére vonatkoznak, abba engednek betekintést. A faluközösség – bár a „nagy átalakulás” már kezdetét veszi – a XVIII. században még betölti életigazító szerepét. Ha elősorjázunk a széki statútumok paragrafusai közül néhányat, megnyilatkozik számunkra a székely faluközösség egykori élete a maga sokszínűségében, saját maga állította normáitól, sorompóitól körülvéve. „Valóságos jobbágyos nemes embernek azok tartatnak, és értetnek, kikhez vagy öröktől maradott s szállott magokra, vagy Isten áldásából házasságok után bírnak, vagy pedig igaz hasznos szolgálatyokkal szerzettek magoknak három örökös jobbágyokat” – mondja a marosszéki statútum,¹⁸⁰¹ pontosan meghatározván, hogy ki hova, melyik társadalmi rétegbe mi által soroltathatik. De rendelkeznek a constitutiók a nyílföldekről, az erdőkről, azok égetéséről, pusztításáról, a tilalmas erdőkről, a lókötő helyekről, melyeket „örökösen sem nekiek eladni, sem másoknak megvenni nem szabad”,¹⁸⁰² az irtványokról, de még olyan jelentéktelenebbnek tűnő dologról is, mint a „patak árkairól”, melyek „sub poena fl. 36, ahol még ki nem tisztították, kitisztíttassanak haladék nélkül”, mégpedig „egy ölnyi magasan és egy ölnyi szélesen”.¹⁸⁰³ Szó van itt a közrend és közerkölcs megtartásáról, amely ellen vétőkre kemény büntetés van kiszabva, mint ahogy „az olyan káromkodó gyermekeket, akár szabad, akár jobbágy személy légyen, valamennyiszer meghallják, mindannyiszor vesszőzzék meg keményen^”.¹⁸⁰⁴ A közbiztonságról is gondoskodnak a faluban, hisz paragrafusba foglalva őrzik a statútumok, hogy „tűz és tolvajság miatt éjszaka a faluban őrzők legyenek”, „hogy a lopó gonosz ember (mely lopásnak idejének tartja az éjszakát) szándékában elé ne mehessen”.¹⁸⁰⁵ És annyi egyéb mellett szólnak ezek a constitutiók a bíróság változásáról, hogy „Bíróság és Esküttség Sz. Mihály napban változzanak”,¹⁸⁰⁶ a falusbírák adózásáról, „mivelhogy a Falus Bíráknak sok futkosások és dolgok haladékja vagyon, erre nézve mind főről, mind Marháról s mind köbölről, mind a Portioban, mind Falu közönséges expensusaiban felényit contribuáljanak”,¹⁸⁰⁷ mert a falu a népi önigazgatás alapsejtje, amely törvényt tesz, bírót állít, fedd, büntet, véd. Az 1615-ös udvarhelyszéki szentábrahámi falutörvényből, a ránk maradtak közül az egyik legrégebbiből¹⁸⁰⁸ megtudhatjuk, hogy a falu rendeléseket alkot, bírót, hütöst választ, „három forintig való perben törvint” tehet. A háromszéki hilibi, 25 paragrafusból álló falutörvényt 1829-ben fogadja el a communitás: „egész falunk törvényes gyűlésiben és jelenlévő megegyezett akaratból; mely úzusok a régi protokulumból írattattak áltol ezen új protokulumba”.¹⁸⁰⁹

A faluközösségek s így a falutörvények világa is sokszínű. Van ugyan székely jellegű falutörvény, de ezen belül is számos osztályozható kategóriát találunk. Van szabad, elegyes (szabad és jobbágy), földesúri, kisnemesi, több falu közösségét egybefogó, közös erdők használatát szabályozó rendtartás, és még folytathatnánk a sort. Kereshetnénk analógiákat a „nem társtalan” székely faluközösségnek, és találnánk is, legközelebb a Királyföldön, a Gemeinde, a Markgenossenschaft, a Zehnschaft, a Nachbarschaft szervezett világában.

A faluközösséggel morfológiailag azonos kategória még a Székelyföldön a város. Ez természetesen tágabb, szélesebb keret, statútumait a míves rend és az áros rend, a kézművesek és kereskedők státusát, munkáját biztosító szabályozás differenciáltabbá teszi. A városi tízesek, azok önálló hatásköre, az, hogy Kézdivásárhely például 14 tízesre, 14 „falura” van felosztva, kétségtelenné teszi az önigazgatásban, autonómiában, szerkezetben jelentkező hasonlóságot, rokonságot. A városi jogot a possessorok, nemesek ellen éppúgy kellett védeni, mint ahogy a faluközösség védte a magáét. Ennek a városi jognak a védelmezése fontos problémája volt például Székelyudvar­helynek és Kézdivásárhelynek.¹⁸¹⁰

A communitáshoz és városhoz egyaránt szorosan kötődő, velük együtt élő, de ugyanakkor különálló entitás is az egyházközség. Funkciója az egyház, a gyülekezet igazgatása, „a jó erkölcs őrizése”. Egy egyházközség vagy egyházmegye igen sokszor több helységet foglal magába. Saját rendtartása van. A gyergyószentmiklósi „megye” rendtartása például 1586-ban készült, a marosszéki Berekeresztúr hat falut magába foglaló egyházmegyéjének 1602-ben foglalták paragrafusokba rendtartását.

A székely falvak és városok lakói a századok folyamán az önszerveződés számos lépcsőfokát végigjárva, sok kis, különböző indíttatású és funkciójú közösséget létrehoztak, melyek saját rendtartással rendelkeztek. Ezek közül szeretnénk megemlíteni a hegyközségeket, esztenatársaságokat, tógazdaságokat, a városi szervezetek közül pedig a céheket. Valamennyi kis alakulat, saját regulái által működtetett közösség igazolja azt, amit már említettünk, a Georg Simmel-i látásmódot, nevezetesen, hogy a „társadalmi élet mindig valamilyen csoporthelyzetben játszódik le”, és azt is, hogy a rendtartások szerint működő struktúrát azért sem kicsinyellhetjük le, mert annak velejárója a „libertas”.¹⁸¹¹

Wolf Rudolf

Bethlen Miklós tordai ősei

Bethlen Miklós államférfiúi, egyházvezetői és művelődési pályafutását elég részletesen ismerjük önéletrajzából¹⁸¹² és levelezéséből.¹⁸¹³ Azonban ezekben csak érintőlegesen találunk utalást a kancellár Torda városához fűződő viszonyára, valamint arra, hogy mit jelentett számára pályafutása kezdetén az anyai ágon öröklött tordai vagyon. A következőkben azt szeretnénk bemutatni, hogyan és kitől háramlott az anyai örökség Bethlen Miklósra, és mi állt annak az ellentétnek a hátterében, amely az ifjú Bethlen és Torda városa között alakult ki az 1670-es években.¹⁸¹⁴

A Bethlen Miklós és a tordaiak közötti ellentét részleteiről leveleiből szerzünk tudomást, és ennek okát Lukinich Imre abban látja, hogy Bethlen Torda megyei birtokaiból külön uradalmat szeretett volna létesíteni, „melynek középpontjául a Torda városában levő s anyai részről reá maradt ősi nemesi házat szemelte ki. E házhoz borkimérési jog, továbbá a tordai határban kaszáló- és szántóföldek tartoztak, melyek birtokában a város e ház korábbi tulajdonosait nem háborgatta. Mikor azonban Torda 1668. január 28-án nemesi kiváltságokat nyert, a városi hatóság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyes házak régi kiváltságai érvényüket vesztették.”¹⁸¹⁵ Lukinich megállapítását kiegészítenénk azzal, hogy az 1668-as megnemesítésig Torda város közössége a szántóföldeket, kaszálókat osztatlanul birtokolta, és évente a tanács által kirendelt földosztók segítségével mérték ki „arányosan” kinek-kinek tehetsége szerint.¹⁸¹⁶ Azonban, amint Bethlen Miklós egyik leveléből kiderül, „az Varosi bírák idejébe a Nemes ember Tordánn, ha nem akarta, soha ujiabb uijabb divisio alá földeit nem botsátotta”¹⁸¹⁷ és ez vált a feszültség forrásává Bethlen és a megnemesített város között. Ugyanis 1668 után mindenki élhetett nemesi kiváltságaival, főleg a Partiumból betelepítettek, és Bethlenhez hasonlóan ők is szerették volna megszerezni a város legjobb földjeit. Ezért „az Szindi határ fele valo forduloba mind az magham ős földemet fel harátsolták, mind az gyepből eppen ki osztottak, s – noha sok szeghény özvegynek Arvának lágy földeit maghok között fel osztották, nékem mind az által sohult arra az félre, melly bizony a Tordai határnak a szive, tsak eggy talpalatnit sem adtak s – birnom sem akarnak enghedni az mi raytok all benne”.¹⁸¹⁸ A feszültség megoldását a város határának örökös felosztása jelentette. 1679-ben az Ótordához és Egyházfalvához tartozó szénafüveknek való földeket elkülönítették a szántóföldektől, ez utóbbiakból két fordulót hoztak létre és a táblákat örökösen felosztották. Újtorda határát csak 1720-ban osztották fel, addig közösen birtokolták a polgárok.¹⁸¹⁹

A Bethlen Miklós és a tordaiak közötti feszültség másik forrása a városban lévő nemesi háza és az ahhoz tartozó kiváltságok gyakorlása a városi privilégiumok ellenében. A város haszonvételi jogaihoz tartozott a kocsmatartási jog, és a tanács szabályozta a polgárok ez irányú tevékenységét. Ez ütközött Bethlen nemesi kiváltságaival, az ő kocsmatartási jogával. A megnemesített város 1672-ben felszólította Bethlent, hogy egy hónapig ne áruljon bort a saját házánál, és mivel ő ezt megtagadta, a városiak fegyveresen rontottak házára, pincéjét feltörték, boros és méhseres hordóinak fenekét kivágták, embereit megverték.¹⁸²⁰ Ez a cselekedet kiváltotta Bethlen felháborodását, aki Teleki Mihályhoz, Torda vármegye főispánjához írott levelében kifejti, hogy akkor, amikor az országgyűlés a városi rendet „nobilitáltatta”, „az itt valo réghi Tős gyükeres nemes embereknek szabadsághat iovait nem attingalta, és azoknak praeiuditiumára semmit sem tselekedett, nem lévénn azoknak sem az Városi rend nobilitatiojára, sem az uiyonnan szerzett Privilegiumra semmi szükséghe...” Bethlen kéri, hogy vizsgálják meg, milyen terheket viseltek a nemesek a város megnemesítése előtt, és „Valamitsoda terheket az én eleim abba az üdőbe viseltek, mind azokat enis el viselem, de annál többre magamot nem ighirem, mert ez Tordai Uy Nemességh alkalmatosságával hogy én nemtelenebb és szabadsághta­lanabb legyek, mint eleim, azt nékem senki nem imponálhattya, ha magam ultro aláiya nem adom magamot.”¹⁸²¹

A fenti levélrészletből kiderül, hogy Bethlen „Tős gyükeres” tordai nemes embernek tartotta magát, és mint ilyen, a város régi szokásait, melyek bizonyos előnyöket biztosítottak számára, szeretné megtartani. Az érdekes az, hogy Bethlen nem a nemesi mivoltából eredő általános jogait szerette volna érvényesíteni a várossal szemben, hanem azokat a nemesi kiváltságokat, amelyeket tordai ősei szereztek, és a város évszázadok óta elismert. Ez kitűnik egy másik, Telekinek írott leveléből: „mert Uram én az mit Tordán birok, igazan eleimről reám szállott iussal Hunyadi János, Matyás és több Kiralyok Armalissa, Exemptioia, és Privilegiumaival birom, melly, akar mint mondgiák eö kegyelmek, hogy itt senkinek ös földe nintsen, de nem jol mondgyák, mert széghény Matyás Király oda találta iratni az Exemptioba una cum Terris arabilibus Cultis et incultis de jure et ab antiquo ad eandem Domum pertinentibus.”¹⁸²² Bethlen érvelése első látásra túlzásnak tűnik, Hunyadi és Mátyás királyra való hivatkozása szónoki szavaknak, amelyeknek az a szerepük, hogy nyomatékot adjanak állításainak. Ez esetben azonban nincs szó túlzásról, Bethlen állításának alapja volt és a továbbiakban szeretnénk ezt bebizonyítani azáltal, hogy bemutatjuk tordai őseit.

Önéletírásában Bethlen elmondja, hogyan háramlott reá a tordai ház: „Anyámról való nagyanyám volt Túri Borbára, tordai, jó értékes, jószágos, gazdag ember, Túri János leánya, ki is abban az üdőben, Báthori Zsigmond üdejében, minden erdélyi sóaknáknak és aranybányáknak főinspectora volt, hihető, Gyulai Pál, abban az üdőben nagyhírű cancellarius által, akinek testvérhúga volt a Túri Jánosné Szalai Kata asszony anyja. Ez a Túri János jó főember volt, az én tordai házam, jószágom erről áll, járai, oklosi kevés jószág Gyulai Pálról jött...”¹⁸²³ Bethlen tehát anyai ágon örökölte a tordai házát, és visszavezeti családja származását egészen a XVI. század végéig, de ez még nem elegendő annak bizonyítására, hogy ő kiváltságait Mátyás királytól kapta. Önéletírásában viszont Bethlen megadja annak az ősének a nevét, aki anyai ágon a család tekintélyét és hírnevét megalapozta, és ez Thúri János. Ugyanakkor Thúri személyében megnevezi azt a kulcsembert, aki révén eljuthatunk annak bizonyításához, hogy tordai házának kiváltságait ténylegesen a XV. században kapták ősei. Ugyanis Thúri János szerezte meg, rokoni alapon, azokat a kiváltságokat és azoknak a javaknak egy részét, amelyeket a XV. század közepén Hunyadi János, majd Mátyás király adományozott kiváló érdemeiért Pogány Miklós tordai polgárnak és sókamarásnak. A XV. században élt Pogány Miklós leszármazottjait az itt közölt családfa illusztrálja (l. az 1. táblázatot). A család tagjainak a bemutatásával, úgy gondoljuk, világosabb képet nyerhetünk egy nemességet szerzett tordai polgári család fejlődéséről és a város életében játszott szerepéről.

A XV. század közepén Torda kiemelkedő polgára volt az a Pogány Miklós, aki mindig igyekezett a város rokonszenvét megnyerni, ezért hű szolgálataiért 1444-ben a város neki adományozta a Péterlaka nevű völgyben a Középcsere nevezetű területet, azzal, hogy ő ott halastavat létesítsen és ezáltal enyhítsen a város vízhiányán.¹⁸²⁴ Ez az adománylevél nemcsak Pogány Miklósnak a város vezetősége előtti tekintélyét tükrözi, hanem azt, hogy anyagi lehetősége is volt egy halastó létesítésére. Vagyonát, több mint valószínű, azáltal szerezte, hogy több éven keresztül tordai sókamarai tisztségviselő volt (1447–1451 között sókamaraispán),¹⁸²⁵ és járandóságain kívül könnyen pénzhez juthatott különböző sóügyletek lebonyolításával. Pénzbeli vagyonát bizonyítja az a tény is, hogy 1447 április 11-én Szindi Imre sókamaraispán társával együtt 1500 arany forintot kölcsönzött Hunyadi Jánosnak a törökök elleni hadjárat céljaira, aki leköti nekik a Küküllő vármegyei Tatárlaka birtokot.¹⁸²⁶ A törökök elleni harcban való részvételért, valamint azokért az érdemekért, amelyeket társával, Szindi Imrével szerzett a tordai sóbányák művelésében, Hunyadi János 1447. október 12-én címeres nemeslevelet¹⁸²⁷ adományoz mindkettőjüknek, tordai lakóházukat és curiájukat pedig az ezekhez tartozó malmokkal, szőlőkkel, szántóföldekkel stb. együtt a királynak járó minden rendes és rendkívüli adózás (census, datia, taxa, collecta) és ajándékok (munera) fizetése és szolgáltatása alól felmenti. E mentességet 1453-ban V. László király és 1459-ben Mátyás király is megerősítette. V. László király a szóban lévő két házat azzal a kiváltsággal is felruházta, hogy azokban a lopást, tolvajlást és más bűnügyeket kivéve, semmiféle kihágásért és bűnért se lehessen senkit letartóztatni.¹⁸²⁸ Pénzügyekben való jártasságának köszönhette Pogány Miklós azt, hogy 1458-ban Italicus Kristóffal (Christoforus Italicus de Florencia) együtt számottevő kamarási teendőket láthatott el és részt vehetett a szászok adójának a begyűjtésében.¹⁸²⁹ Különböző tisztségei tehát lehetőséget teremtettek számára, hogy vagyonát gyarapítsa. Az 1444-ben szerzett halastón kívül, amelyet a XVI. században többször említenek Pogánytó név alatt, Tordán, a Rákos patakon, a Szűz Mária-kolostor és Polgár László malma között malmot vásárolt.¹⁸³⁰ Kolozsváron is volt háza, amit 1481-ben, amikor fia eladta, 220 forintra értékeltek.¹⁸³¹ Pogány Miklós 1467-ben még élt¹⁸³², 1472-ben azonban már özvegyét, Orsolya asszonyt említik.¹⁸³³ Utódai jelentős vagyont örököltek, ami a városon belül növelte tekintélyüket. Ugyanakkor Pogány Miklós és Szindi Imre házainak megnemesítése elindította a tordai „nemesi rend” kialakulásának a folyamatát. Ezek után a város hiába próbált ellenállni, nem tudta megakadályozni a nemesek számának a növekedést. A következő században, a fejedelemség kialakulásának időszakában, amikor a város gazdasági jelentősége megnövekedett, egyre több polgár törekedett arra, hogy nemességet szerezzen és házát az adó alól mentesítse. Ez a törekvés találkozott a fejedelmi hatalom politikájával, amelynek érdeke volt, hogy a tordai sókamara élén hűséges és megbízható tisztségviselők álljanak, és ezért sokszor nemesi címmel és kiváltságokkal jutalmazta őket. Hunyadi János kiváltságlevelének köszönhetően Torda városa nem tudta elérni azt, amit a szomszéd Kolozsvár elért, éspedig, hogy városi telek és ház ne kerüljön vármegyei nemes kezére, vagy ha meg is szerzi, akkor a nemes köteles volt ugyanazokat a terheket viselni, mint akármelyik polgár.¹⁸³⁴

Pogány Miklós tordai javait fia, Tamás örökölte, aki 1467–1468 között a krakkói egyetem diákja volt és megszerezte a borostyánkoszorús (baccalaureus artium) címet.¹⁸³⁵ Pogány Tamás pályafutásáról és Torda város életében játszott szerepéről nem rendelkezünk adatokkal. Családi helyzetéről az oklevelek csak annyit árulnak el, hogy feleségül vette Cegei Vas Domokos leányát, Erzsébetet, aki jóval túlélte őt, és 1542-ben tett végrendeletet.¹⁸³⁶ Pogány Tamás után Tordán tekintélyes vagyon maradt, éspedig egy kétkerekű malom a Rákos patakán, egy egész és egy fél tó a város határában, valamint egy mészárszék a város piacán.¹⁸³⁷ Pogány Tamásnak Vas Erzsébettel kötött házasságából hat gyermeke született: Ilona Bágyoni Hadnagy Balázsné, Dorottya Csegezi Imréné, Katalin Várfalvi Balázsné, Erzsébet Fejér, másként Pogány Lukácsné, Anna Nagy Máténé és egy fiú, Pogány János. A tordai javak nagyobb részét jogilag Pogány János mint férfiági örökös kellett volna hogy örökölje, azonban Pogány János 1531-ben meghalt és csak egy kiskorú fiúgyermeket, Miklóst hagyott maga után. Fia halála után özvegy Pogány Tamásné a tordai javak egy részét elidegenítette, vagy leányai leszármazottjainak engedte át. Pogány János felesége Boér Margit volt, Piskolti Antal, Neagoe Basarab havasalföldi vajda titkárának (innen kapta a Boér nevet) a leánya, aki férje halála után még kétszer házasodott. Második férjétől, Gyöngyösi Nagy Benedektől István nevű fia született, aki a Boér István nevet vette fel. Boér Margit harmadjára Szenterzsébeti Pál deákhoz ment férjhez, aki, mint a kiskorú gyermek Pogány Miklós gyámja és mostohaapja, 1543-ban per útján visszaszerezte a Pogány Tamásné által elidegenített javakat.¹⁸³⁸

A XVI. században élt Pogány Miklósról és rokonságáról több adat maradt fenn, és ezek alapján meg tudjuk határozni, milyen szerepet játszott a család a város közösségén belül. A Pogány család vagyona és társadalmi rangja tekintélyt biztosított a családtagoknak és azoknak, akik rokonságba kerültek velük. Ezért nem ritkák azok az esetek, amikor különböző városi tisztségeket töltenek be, és ehhez, több mint valószínű, hozzájárult műveltségük is. Annak ellenére, hogy Pogány Tamás személyén kívül, aki, mint láttuk, külföldi egyetemeken is megfordult, nem rendelkezünk adatokkal, képzettségükre vonatkozóan feltételezzük, hogy egy olyan személy, aki városi bírói vagy jegyzői tisztséget viselt, írástudó kellett hogy legyen, és járatos a törvények ismeretében. A XVI. század első felében Pogány Miklós mostohaapját, Szenterzsébeti Pál deákot a város jegyzőjeként említik,¹⁸³⁹ Anna nevű nagynénjének férje, Nagy Máté 1538-ban és 1546-ban a város bírójaként bocsát ki okleveleket,¹⁸⁴⁰ 1543-ban pedig mint a város tizenkét esküdt polgárának egyike szerepel.¹⁸⁴¹

Pogány Miklós fokozatosan visszaszerzi a nagyanyja, Pogány Tamásné által elidegenített birtokokat, 1559-ben pedig Nagy Máté gyermekeinek (István, Fábián, Ilona és Anna) követeléseit hárítja el, akik azt kérték, hogy mivel anyjukat, Annát Pogány Tamásné nem házasította ki és nem adta ki részét az őstől szállott vagyonból, ő azt adja ki. A per folyamán Pogány Miklós bebizonyította, hogy az ősi vagyon nem Pogány Tamástól származott, hanem a XV. században élt Pogány Miklóstól, és ezért a javak nagyobb része mint férfiági örököst, őt illeti meg, és ebből nem jár vele egyenlő rész a leányági leszármazottaknak.¹⁸⁴² Birtokrendezési ügyein kívül Pogány Miklós kivette részét a közügyek intézéséből is. Annak ellenére, hogy az oklevelekből nem derül ki, mivel foglalkozott, úgy látszik, hogy nagy tekintélynek örvendett, mivel több ízben választották meg a város bírójának: 1579-ben¹⁸⁴³, 1585-ben¹⁸⁴⁴ és 1589-ben, 1584-ben pedig esküdt polgárként említik.¹⁸⁴⁵ A város bírójaként hűségesen szolgálta a fejedelmet, aki 1579-ben jutalomként neki adományozta annak a tordai malomnak a harmadrészét, melyet valamikor Szent László malmának neveztek és amely malom a Rákos patakon épült, a tordai ispotály és az újtordai egyház malma között.¹⁸⁴⁶ A város vezetésében való részvétele, úgy látszik, azzal járt, hogy lemondott nemesi kiváltságai gyakorlásáról, mivel az oklevelekben a városi polgárokat megillető „circumspectus” címzéssel illették. Azonban, mivel idővel a nemesek száma Tordán megnövekedett, a város közössége kénytelen volt elismerni a személyre szóló nemességet azzal a feltétellel, hogy a város törvényeinek alávetik magukat, és a polgárok által viselt terheket ők is viselik.¹⁸⁴⁷ Valószínűleg ez bátoríthatta fel Pogány Miklóst is arra, hogy 1591-ben kérje nemesi levelének a megerősítését. Ennek eredményeként Báthory Zsigmond február 9-én kelt oklevelében Pogány Miklós és mindkét nemű utódjai, és ha ezek nem léteznek, akkor Erzsébet nevű leánya és utódjai nemesi címét elismeri és megerősíti őket tordai birtokaikban. Az oklevél felsorolja ezeket a javakat: elsősorban a Torda mezőváros piacán Csipkés György, a város tisztségben lévő bírója háza és Pesti János özvegye, Krisztina háza szomszédságában álló nemesi udvarházat, amelyet még Hunyadi János kormányzó nemesített és adómentesített, László és Mátyás király pedig megerősített. Emellett az adománylevél tulajdonjogot biztosít Pogány Miklós számára azon malom harmadrésze felett, amely a Rákos patakon épült a Varga utcában és azon harmadrész halastó felett, amelyet Pogántavának hívnak, és amely a Péterlaka nevű völgyben, a város Középcsere nevű területe alatt volt.¹⁸⁴⁸ Pogány Miklós neve 1592-ben fordul elő még egyszer egy oklevélben, amelyben a Vas családdal történő kiegyezését rögzítették a Pogány Tamásné Vas Erzsébet révén örökölt birtokrészeket illetően.¹⁸⁴⁹ Halála 1595-ben következhetett be. Egy ugyanazon év december 25-i keltezésű fejedelmi oklevél ugyanis tordai javait rokonainak adományozta, mivel fiú örökös nélkül halt meg.¹⁸⁵⁰ Valószínűleg többször nősülhetett, 1559-ben azt állították róla, hogy már kétszer nősült¹⁸⁵¹, feleségei nevét nem ismerjük. 1600-ban, amikor Boér Jánost akarták beiktatni a tőle származó javakba, akkor ez ellen fehérvári Vajda Boldizsár özvegye, Sára asszony tiltakozott, aki azt állította, hogy az ő édesanyja, Anna asszony Pogány Miklós felesége volt, és ennek halála után ő örökölte javait, anyja halála után pedig ő, Sára örökli azokat.¹⁸⁵²

Pogány Miklós fiú örökös nélküli halála lehetőséget teremtett a rokonok számára, hogy megkaparintsák tordai javait. Anyai testvére, Boér István, akit 1569 és 1590-ben az udvari gyalogok kapitányaként és a fejedelmi udvar familiárisaként említenek¹⁸⁵³, Thúri Jánossal együtt, akit szintén udvari familiárisnak titulálnak, valószínűleg kihasználva udvari kapcsolataikat, 1595-ben Báthory Zsigmond fejedelemtől megkapják Pogány Miklós tordai nemesi udvarházát a város piacán Kónya Ferenc és Pesti Péter háza szomszédságában. Ezen kívül a fejedelem nekik adományozta a Rákos patakán épült kétkerekű malmot a Varga utcában, Nagy Mihály házával szemben, és a Pogántava nevezetű halastavat a város Virágostó nevű tava alatt, a Péterlaka völgyben.¹⁸⁵⁴ Ezzel az adománnyal a Pogány birtok nagyobbrészt a leányági örökösök tulajdonába került. Ugyanis Boér István, aki Pogány Jánosné Boér Margit második urától, Gyöngyösi Nagy Benedektől származott és anyja nevét viselte, nem sokáig élt és a fenti javak egy részét fia, Boér János örökölte. Ő mint Csáky István familiárisa, 1599. november 25-én kap adománylevelet Mihály vajdától a nemesi udvarházra (amely a város piacán állott, Pesti Péter és Thordai János kamaraispán háza között), a Rákos patakán lévő malom hetedrészére (amely a Varga utcában Nagy Mihály házával szemben épült), valamint a Pogántava nevű halastóra.¹⁸⁵⁵ Az 1600. március 16-án történt beiktatásnak mint rokonok ellentmondtak a következők: fehérvári Vajda Boldizsár felesége, Sára, tordai Thúri János saját, valamint a kiskorú Vermes János és özvegy Vermes Jánosné Nagy Ilona nevében. Másnap, március 17-én szintén ellentmondtak a beiktatásnak tordai Gyulay Gáspár, felesége, Pogány Borbála nevében és János, tordai Pogány János fia nevében, valamint mészkői Székely György saját és sinfalvi Nagy Boldizsár, idősebb Csegezi János, középső Csegezi János, ifjabb Csegezi János, Csegezi Gergely és György (mind csegeziek) nevében.¹⁸⁵⁶

Boér János nem sokáig élvezhette Mihály vajda adományát, mivel az uralkodásba visszatérő Báthory Zsigmond a fent említett javakat 1601. április 8-án Zlatári Mátyás kincstári számvevőnek adományozta. A beiktatásnak ellentmondanak Boér István fia, János és Thúri János.¹⁸⁵⁷ A XVII. század eleji zavaros időkben nem lehet tudni, hogy ténylegesen ki birtokolta a Pogány Miklós után maradt javakat. Boér János 1603-ban Székely Mózes oldalán harcolt és életét a fejedelemmel együtt a barcamezei csatában veszítette el. 1604. január 16-án Boér János javait, mint magtalanul elhunyt rebellis javait, Basta György Thúri Jánosnak adományozta. Ezek a következőek voltak: a város piacán egy puszta kőház (domus et curiae nobilitaris lapidea desolatae) Thordai János deák és Pesti Péter puszta házai között, egy kétkerekű malom harmadrésze a Rákos patakán, a Varga utcában és a Pogántava nevű halastó a Péterlaka völgyben. A puszta házba való beiktatást Torda város nevében ellenezte Nagylaki Péter deák bíró, Székely Gergely, Salánki János, Nikola János esküdt polgárok és Mihály deák jegyző. Szintén ellentmondottak a beiktatásnak Vermes János, a város esküdt polgára, özvegy Gyulay Gáspárné Pogány Borbála és a kiskorú Zlatári István, a néhai gyulafehérvári Zlatári Mátyás fia.¹⁸⁵⁸ A város nemcsak hogy tiltakozott a beiktatás ellen, hanem lefoglalta a Thúri Jánosnak adományozott házat és malmot, hivatkozva egy 1602. május 1-én kelt, Báthory Zigmond által kibocsátott kiváltságlevélre. Ebben a fejedelem az elpusztult város régi kiváltságait és szabadalmait megerősítette, és hogy a polgári rend meg ne fogyatkozzék, megtiltotta a nemesítést és megengedte a városnak, hogy az ottani nemesek kihalása esetén a városban és határán lévő javaik ne a fiskusra, hanem a város polgáraira és azok utódjaira szálljanak.¹⁸⁵⁹ Mivel Boér János magtalanul hunyt el, 1604. március 15-én a város lefoglalta a házat és malmot, Thúri János molnárát elfogta, de a következő napokban, amikor saját molnárát szerette volna a malomba elhelyezni, az épületet zárva találták. A malom előtt a város bírója tanácsával együtt összetűzésbe került Thúri Jánossal, aki tiltotta őket a malom kinyitásától. Azonban „az biro uram tanachyval egyetemben kapá Thury János uramat az ajtóban, taszítá egy vízárokba torbázván”, majd a malmot a város számára lefoglalták.¹⁸⁶⁰ Thúri nem nyugodott bele a város döntésébe és Bastához fordult, aki az 1604. április 17-én kelt levelében megparancsolta a városnak, hogy a lefoglalt javakat adják Thúri kezéhez, mivel az „afféle privilegium Sigismundi alias principis Transilvaniae tempore illegitimo datum”¹⁸⁶¹ és nem érvényes. A fenti eset tükrözi a város polgárai és nemesei közötti mély ellentétet, amely annak ellenére fennállt, hogy közöttük több egyezmény jött létre, de amelyet egyik fél sem tartott be. Ebben az esetben is a város kénytelen volt engedni a hatalomnak, és Thúri megmaradt a ház és a malom birtokában.

Amint a fentiekből kiderül, Thúri János volt Pogány Miklós rokonai közül az, aki az ő tordai javai egy részét megszerezte és általa jutnak majd ezek a javak a Bethlen Miklós birtokába. Thúri János annak a Thúri Mihálynak a fia volt, aki Nagy Máté első feleségétől, Pogány Annától származó Anna nevű leányát vette feleségül (lásd a 2. sz. leszármazási táblázatot) és ezáltal bizonyos részeket már örökölhetett Pogány Tamás javaiból. Thúri János pályafutásának kezdeteiről keveset tudunk. Valószínűleg fejedelmi szolgálatban állhatott és ennek köszönhette armálisát, amelyet Báthory Kristóftól kapott 1578-ban.¹⁸⁶² A nemesség elnyeréséhez hozzájárulhatott az a tény is, hogy sógora, Tordai Tamás deák a nagyobb kancellária írnokaként és a fejedelmi ítélőszék jegyzőjeként az udvarban szolgált.¹⁸⁶³ Tamás deák és felesége, Anna halála után (1588) Thúri János mint a kiskorú gyermekek: Dénes és Anna¹⁸⁶⁴ gyámja és vagyonkezelője több adásvételi ügyletben szerepel a következő években.¹⁸⁶⁵ Valószínűnek tartjuk, hogy kereskedelemmel is foglalkozott, ugyanis húga őt teszi meg végrendelete végrehajtójának és ebben említi, hogy azon kilencvennégy forint, „mellien buzát vetettem véle, nyereségre kit veremben töltettünk, melly most is ott vagyon”, a fele nyereség és a megtérülő pénz bátyjához kerüljön vissza. Ugyanott Thúri Anna megemlíti, hogy neki is van azon veremben negyven köböl búzája, amelyet szintén kereskedésre szánt.¹⁸⁶⁶ Ezek a javak Thúri János kezelésébe kerültek, és ez azt bizonyítja, hogy ilyen jellegű foglalatosság nem volt idegen tőle. Gazdasági ügyekben való jártasságának köszönhette tisztviselői pályafutását is. Nem tudjuk, mikor lépett kincstári szolgálatba, csak feltételezzük, hogy korábban, mint ahogy a forrásokban megjelenik. 1598–1599-ben zsombori harmincados,¹⁸⁶⁷ de valószínűleg az előző években is betöltötte ezt a tisztet, vagy más kincstári tisztséget, ugyanis érdemeiért 1597. július 11-én Gyulafehérváron kelt oklevelében Báthory Zsigmond Torda piacán lévő házát felmenti az adó fizetése alól. Az adómentességet ugyanaz évben ki is hirdették.¹⁸⁶⁸ A XVII. század eleji zavaros években nincs tudomásunk arról, hogy valamilyen tisztséget töltött volna be, annak ellenére, hogy különböző birtokügyi oklevelekben elég gyakran szerepel. 1607. április 27-én azonban már mint dési sókamaraispán és bizonyos erdélyi harmincadok főfelügyelője jelenik meg.¹⁸⁶⁹ Ezt a tisztséget az 1609-ben bekövetkezett haláláig töltötte be.¹⁸⁷⁰ Az oklevelek nem igazolják Bethlen Miklós azon állítását, hogy Thúri János „Báthori Zsigmond üdejében minden erdélyi sóaknáknak és aranybányáknak főinspectora volt”. Amint fennebb is említettük, Báthory Zsigmond idejében alig emelkedett a zsombori harmincadosi hivatal élére és csak Rákóczi Zsigmond idejében töltött be kamaraispáni tisztséget, azt is csak a dési sókamaránál. Egyébként is ebben a korszakban nem ismeretes az összes sóbányák felett rendelkező inspectori tisztség (ez csak 1664-ben létesült¹⁸⁷¹) és valószínűleg ezt a helyzetet vetítette vissza az előző század végére Bethlen.

Thúri János Szalay Katalint, Szalay Balázs leányát vette feleségül, akitől három gyermeke származott: Mihály, Ferenc és Borbála, a későbbi Váradi Miklósné. Szalay Balázs deák, aki tordai esküdt polgárként is szerepel¹⁸⁷², Gyulai Pál alkancellár¹⁸⁷³ húgát vette feleségül, akitől két leánya született: Sára, Zlatári Mátyásné és Katalin, Thúri Jánosné. Gyulai Pál 1592-ben készült végrendeletében bizonyos birtokokat testvérére, Gyulai Jánosra és Szalay Balázs leányaira testált.¹⁸⁷⁴ Gyulai János és gyermekei halála után a birtokok Szalay Katalin és Sára révén Thúri János és Zlatári Mátyás¹⁸⁷⁵ kezébe kerülnek. 1603-ban Basta nekik adományozza (az itteni nemesi udvarházzal együtt), az alsójárai, valamint Felsőjára, Nagyoklos, Kisoklos, Kisbánya és Ivánfalva Torda vármegyei részbirtokokat, amelyek Gyulai János magtalan halálával a fiskusra háramlottak.¹⁸⁷⁶ Ezek a birtokok a Thúri és Zlatári család kezén maradtak és így került egy részük később Bethlen Miklós tulajdonába, aki önéletírásában megjegyzi, hogy „járai, oklosi kevés jószág Gyulai Pálról jött”.¹⁸⁷⁷

Thúri János gyermekei közül Ferencről keveset tudunk, 1631-ben egy supplicatióban, amelyet Mihály nevű bátyjával együtt a fejedelemhez intézett, udvari familiarisnak (aulae familiaris) titulálják magukat.¹⁸⁷⁸ Thúri Mihály pályafutását azonban már jobban ismerjük. Udvari szolgálat után a kincstári igazgatásban, éspedig a sóügyek intézőjeként lesz a Rákócziak megbízható embere. 1633–1634 között széki¹⁸⁷⁹, 1635-ben és 1642–1647 között kolozsi¹⁸⁸⁰, 1636–1638 között pedig tordai kamaraispán.¹⁸⁸¹ 1647 végén mint az ifjú Rákóczi György komornyikja bukkan elő¹⁸⁸², akkor, amikor az ifjú fejedelem Besztercén tartózkodik udvarával. Mint komornyik deák Thúri Mihály 1649-ben is a fejedelem szolgálatában állt¹⁸⁸³, valószínűleg haláláig, amely az 1650-es évek elején következett be, mivel 1654-ben mint elhunytat emlegetik.¹⁸⁸⁴ Pályafutását vallási hovatartozása is befolyásolhatta. 1627-ben Bethlen Gábor fejedelem felszólítja többek között tordai nemes Thúri Mihályt, hogy „az Egyhazffalwy Orthodoxa Ecclesia” temploma, „cymenteriuma”, parochiális háza és egyéb egyházi szükségletek számára a nemesi, városi és sóvágói renden lévőket „nolens volens kénszerítsétek” az egyházhoz tartozó dolgok megfizetésére.¹⁸⁸⁵ Ezek szerint Thúri Mihály egyházfiként járult hozzá a református egyházközség megerősödéséhez, és valószínűleg komoly szerepe volt abban, hogy 1634-ben a reformátusok száma Tordán elérte az unitáriusokét.¹⁸⁸⁶ Vallási hovatartozása összefügg családi kapcsolataival. Sógora, Váradi Miklós, aki Borbála nevű húgát vette feleségül, a kolozsvári református egyházközség patrónusaként komoly eredményeket ért el a kálvini eszmék megszilárdításában a kincses városban¹⁸⁸⁷ és valószínűleg túlbuzgósága Thúri Mihályra is hatott. Gazdasági ismeretei, műveltsége és nem utolsósorban református vallása fontos szerepet játszhatott abban, hogy Rákóczi György fejedelem másfél évtizeden keresztül reá bízta valamelyik sókamara igazgatását akkor, amikor komoly erőfeszítéseket tett a kincstári jövedelmek növelésére. A sókamarák ellátására Beszterce városával folytatott levelezéséből kitűnik jó szervezőkészsége, szakismerete és felelősségteljes hozzáállása az ügyek megoldásában. Tisztességes vagyonra is szert tett, ami főleg pénzből, értékes arany- és ezüsttárgyakból állt.¹⁸⁸⁸ Szüleitől örökölte a tordai házakat, malmot, a Pogánytó nevű halastavat, valamint a Torda vármegyei részbirtokokat (Nagyoklos, Alsó- és Felsőjára stb.). 1641- és 1642-ben, amikor fejedelmi parancsra ellenőrizték a tordai nemesek okleveleit és kiváltságait, Thúri Mihály több oklevelet mutatott be. Ezek között szerepelt Hunyadi János 1447. február 22-én Óbudán kelt oklevele, valamint az 1453-ban Szindi Imrének adományozott kiváltságlevél, amelyet 1459-ben Mátyás király is megerősített, és amely adómentességet biztosított bizonyos tordai házakra. A bizottság azt kifogásolta, hogy az oklevelek a házak esetében nem tartalmazzák az utcát és a szomszédok nevét, és hogy ezek az oklevelek érvényüket veszítették, mivel a kétszáz éves elévülési időt már majdnem túlélték a törvények szerint. Ezért Thúri Mihály személyre szóló nemességét elismerték ugyan, de mivel adómentességét nem tudta igazolni, a tized megfizetésére kötelezték.¹⁸⁸⁹ Ezekből az adatokból kiderül, hogy Thúri Mihály azokat a kiváltságleveleket mutatta fel, amelyeket a XV. század közepén Pogány Miklós és Szindi Imre kamaraispánok kaptak Hunyadi Jánostól és Mátyás királytól. Thúri Mihály magtalanul halt meg, és mivel Ferenc nevű testvére valószínűleg korábban elhunyt, egyedüli utódai Thúri Borbála Váradi Miklósné leszármazottai maradtak. Így jutottak a Pogány Miklós és Szindi Imre számára kiállított kiváltságlevelek Bethlen Miklós birtokába mint a Thúriak egyenes ágú örökösére.

Váradi Miklósné Thúri Borbáláról keveset árulnak el a források. 1626-ban testvéreivel együtt tiltakozik az ellen, hogy a fejedelem lefoglalja Alsó- és Felsőjára, Kisbánya, Nagyoklos részbirtokokat, amelyek Gyulai János magtalan halálával jutottak a Thúriak kezébe.¹⁸⁹⁰ Apjától örökölt tordai javait gyarapítani szerette volna, mivel 1640. január 3-án férjével, kolozsvári Váradi Miklóssal együtt egy „pusztatavat, melyet Keözep Tonak” hívnak, hetven forintért vásárolt meg Torda városától.¹⁸⁹¹ A tordai javakra vonatkozóan valószínűleg voltak olyanok, akik megkérdőjelezték Thúri János azon jogát, hogy Pogány Miklós javait birtokolja. Ezért 1641-ben Thúri Borbálának Tordán felvett tanúvallomásokkal kellett igazolnia, hogy „Pogan Miklós Turi Jánosnak vérszerént való atyafia volt”.¹⁸⁹² A Váradi Miklós és Thúri Borbála házasságából született Borbálát Bethlen János, a későbbi kancellár és történetíró vette feleségül, akiktől Bethlen Miklós származik.

Bethlen Miklós 1667-ben kapta meg apjától „a tordai kevés ősanyai jószágocskát”, melyen öccsével, Bethlen Pállal és húgával, Bethlen Zsófiával osztozkodott. Ugyanez évben kezdett a „világi élethez avagy gazdasághoz”. „Legelőször a tordai alsó házat vettem fedél alá ab anno 1658-tól fogva való pusztulásából, ott való ős puszta szőlőket felfogni, és előszőr keveset szántatni; minthogy Peterden két és Okloson kilenc hitvány jobbágy volt csak hozzá.”¹⁸⁹³ A Bethlen Miklós által „kevés ősanyai jószágocskának” tartott tordai birtokokról mást árulnak el az oklevelek. 1667. február 5-én Bethlen János kancellár, Bethlen Miklós apja fejedelmi vallatóparanccsal tanúvallomásokat vétetett fel a tordai javakra vonatkozóan. Ebből kiderül, hogy Thúri Mihály javairól van szó, akinek, a vallomások szerint, volt egy malma a Varga utcában, egy pusztaháza Torda piacán, ahol sokadalomkor bort árult, a város határában két halastava, egyik a Virágostó alatt, egy darab a polyáni berekben, valamint szántóföldje és erdeje a komjátszegi határban. Ugyanebből a tanúvallatásból derül ki, hogy Bethlen Jánosnak érdekeltsége volt a Barátok és Középtó nevű két tóhelyben, amelyek az újtordai határban, az Ajton felé való völgyben voltak és amelyeket Váradi Miklós az előző években vásárolt 120 forintért az ótordaiaktól.¹⁸⁹⁴ Amint már említettük, ugyanez évben kapta meg apjától Bethlen Miklós az „ősanyai jószágocskát” és annak ellenére, hogy ezt meg kellett osztani testvéreivel, úgy tűnik, hogy az alkudozások után neki jutottak egészében a fenn felsorolt javak. A következő évekből származó oklevelek arról szólnak, hogy a „gazdasághoz” kezdő Bethlen mindenáron arra törekszik, hogy kizárja a tulajdonlásból azokat a tordai atyafiakat, akiknek részük volt a fent említett javakban és saját kezelésébe vegye ezeknek a birtokoknak az igazgatását.

Az 1667 februárjában felvett tanúvallomásokból az is kiviláglik, hogy Thúri Mihály a Varga utcai malom vámjának negyedrészét Vermes Jánosnak, majd ennek halála után gyermekeinek adta rendszeresen, addig, ameddig a tatárok el nem égették a malmot. A Thúriakkal atyafiságban lévő Vermes család tagjai kiemelkedő szerepet játszottak Torda XVI–XVII. századi történetében. Az első, akit az oklevelek említenek, az a Vermes János, aki Nagy Máté Ilona nevű leányát vette feleségül és 1567-ben bírói tisztséget viselt.¹⁸⁹⁵ (Lásd a 2 sz. leszármazási táblázatot.) Valószínűleg a tordai szűcsök egyik kiemelkedő képviselője volt, ugyanis fiai közül János 1629-ben a szűcscéh egyik céhmestereként szerepel. 1606 és 1637 között az ifjabb Vermes János több ízben viselte a bírói tisztséget¹⁸⁹⁶ és Székely Erzsébettel kötött házasságából három gyermeke származott: János¹⁸⁹⁷, Ilona Bihari Pálné¹⁸⁹⁸ és Borbála Beke Györgyné.¹⁸⁹⁹ 1668 februárjában Bethlen Miklós Torda város tanácsa előtt egyezségre akar lépni a Vermes famíliával a Varga utcai malom ügyében. Mivel özvegy Bihari Pálné Vermes Ilona, özvegy Beke Györgyné Vermes Borbála, valamint Vermes János árvái: Vermes Erzsébet és Borbála a „részek szerint való építésére a megnevezett malomnak elégtelennek ismerik magokat”, ezért 250 magyar forintért „minden közöket örökösen kiveszik” és Bethlen Miklósnak engedik át a malmot. Az egyezség a Vermes családdal elhúzódott, mivel Vermes János árvái azt állították, hogy Bihari Pálnénak és Beke Györgynének semmi közük sincs a malom negyedrészéhez, ez csak őket illeti meg, és ezért törvényre vitték a dolgot. Bethlen Miklós csak 1669 március – áprilisában fizette ki a Vermes família tagjainak az ígért összeget és jutott a malom teljes birtokába.¹⁹⁰⁰

A fenn ismertetett eset is Bethlen Miklósnak arra a törekvésére utal, hogy a birtokába került jövedelemforrások teljes jogú tulajdonosa legyen, ezáltal pedig egy korszerű, hatékony „gazdaságpolitikát” valósítson meg, amelynek célja a jövedelem növelése. Külföldi peregrinációja alkalmával szerzett tapasztalatait szerette volna ötvözni azokkal a gazdasági ismeretekkel, amelyeket itthon tanult, abban a környezetben, amelyben felnőtt. Ez a környezet nem csak az erdélyi főnemesi közeg, amelyhez apja révén tartozott, hanem a városi polgárság társadalma is. Eddig kihangsúlyozták kolozsvári anyai nagyapja, Váradi Miklós hatását mind neveltetésére, mind gazdasági koncepciójára. Úgy gondoljuk, hogy tordai atyafisága és az a polgári közeg, amely ebben a városban létezett, szintén mély hatást gyakorolt a fiatal Bethlen Miklósra, aki ebben a városban kezdte el vagyona megalapozását, mivel neki mint nagyobb fiúnak, „mindenütt a puszták jutottak”. És mivel hajlandó volt a „tisztességes kereskedésre”, bort, búzát vásárolt fel és adott el haszonnal. „Sóval is kereskedtem és ebben sem vesztettem...”, vallja be önéletírásában.¹⁹⁰¹ Ezt pedig csak Tordán valósíthatta meg hatékonyan, abban a közegben, amelyben éltek még azok az atyafiak, akiknek ősei az előző évtizedekben és századokban gyakorolták a sóügyek intézését és tapasztalattal rendelkeztek. Ezeknek az ősöknek a példája sarkallhatta Bethlen Miklóst arra, hogy egy ideig polgári közegben telepedjen le, és a korabeli nemességre nem jellemző módon olyan foglalkozásokat űzzön, amelyek egy más gazdaság és társadalom elemeit képezik.