Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

A Déduction des droits de la Principauté de Transsylvanie

A kézirat fő forrása az Animadversiones apologicae című kiadvány, amely 1706 végén Veracius Constantius álnéven jelent meg, és amelyet Ráday Pál fogalmazott. Utal a Brenner Domokos által kiadott Lettre d’un ministre de Pologne à un Seigneur de l’Empire sur les affaires de la Hongrie című iratra, amely 1710-ben jelent meg.

A Déduction összefoglalja Erdély történetét, hivatkozik a vesztfáliai és nymwegeni békeszerződésekre, amelyek Erdélyt önálló államnak ismerték el. Utal az I. Lipót és Apafi Mihály között 1687-ben létrejött megállapodásra, amely biztosította Erdély különállását, a rendek szabad választását és jogaikat azzal együtt, hogy a fejedelemség csatlakozott a Szent Ligához, s elismerte mint a magyar Szent Korona tagja a magyar király fennhatóságát. A Diploma Leopoldinumért Bethlen Miklóst teszi felelőssé, aki kedvezményeket kapott Bécstől, de nem szól arról, hogy a grófot a Noé galambja című irata miatt börtönbe zárták. Jelzi, hogy II. Apafi Mihály nem mondhatott le a fejedelemségről, mert a diétával azt nem szavaztatta meg. A karlócai béke nem rendezte Erdély státusát, csak a külső kapcsolatokat szabályozta. Rákóczit a rendek 1704-ben szabad elhatározásukból választották meg fejedelemnek, csak né­hány személy maradt távol, akik Rabutin fogságában voltak. 1707-ben a törvényes feltételek mellett iktatták be az erdélyi fejedelemségbe. A szatmári békét aláíró erdélyiek azt csak magánemberként tehették, nem cselekedhettek a rendek nevében. Mindebből azt a követ­keztetést vonja le, hogy az Ausztriai-ház a fejedelemség „bitorlójának” tekinthető, vissza kell tehát állítani önállóságát, ami nem csak Erdély, hanem az európai hatalmak érdeke is.

E hatalmak ugyanis nem tűrhetik meg a jogbitorlást a kereszténység és a humanizmus nevében, de a nemzetközi viszonyok miatt sem. Erdély függetlensége biztosíthatja a magyar rendek szabadságjogait és a protestáns vallások biztonságát, elnyomása felkelésekhez vezethet, hiszen a magyarok a törököktől kérhetnek segítséget, ami újabb európai háborúk kirobbantásával fenyegethet. Erdély önállósága nem gyöngítheti meg Ausztriát, sőt Magyar­ország nyugalmas birtoklását biztosíthatja. A túlzóan megerősödött Habsburg Birodalom viszont tovább növekedhet és az itáliai tartományokat is fenyegetheti. Ilyen körülmények között az egyes országok érdekei és az európai egyensúly megkövetelik, hogy gátat szabjanak a terjeszkedésnek.

A névtelenül megjelent röpirat Klement János Mihály legfontosabb diplomáciai megnyil­vánulása volt, amely nem kis mértékben Rákóczi útmutatásaira támaszkodott. Érdekes azon­ban megvizsgálni, hogy az iratot elsősorban a protestáns hatalmaknak szánta és nem emlékezik meg Rákóczi francia kapcsolatairól, igaz, hogy az általánosítás minden más országra is vonatkozik.

A Journal historique de Verdun 1712. júliusi számában a kiadvány nagy részét újból megjelenteti, s ilyen módon Franciaországban is elterjed. Vitára is sor kerül. Jean Dumont a Remarques sur la Reponse de Mons a le marquis de ... à l’Orfevre sur la Pierre de touche című, 1713-ben megjelent röpiratában azt állítja: „Utrechtben vagy másutt előadott követelések Erdély visszaállítására nem rombolják le a császár jogait arra a tartományra, amely egykor Magyarország része volt s ebből következőleg 180 év óta egyik örökös állama az Ausztriai-háznak.” A szerző még azt is tagadja, hogy létezett az erdélyi fejedelemség és hogy másfél évszázadig nem tartozott a Magyar Koronához.