Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Nagy György

Egyetemi gondolat az 1848-as forradalom idején

Erdélyben^*

Az 1848-as forradalom győzedelmesnek látszó első heteiben-hónapjaiban, amikor a társadalmi élettevékenység szinte minden területén nagyra törő teremtő szándékok hullámzottak végig, csaknem magától értetődő módon a magyar oktatásügy korszerűsítése, intézményrendszerének gyökeres átalakítása is napirendre került.¹⁰⁵⁴ A Batthyány-kormány áprilisi megalakulásakor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium irányítása olyan ember kezébe került, a báró Eötvös Józsefébe, aki egész életében a kulturális előrehaladást, a tudásban és műveltségben való közösségi gazdagodást tekintette a nemzeti fölemelkedés alapjának és legfőbb biztosítékának. „[Én] a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúra-kérdésnek tartom, ennélfogva a nevelési ügyet, a közoktatási ügyet a nemzet legfontosabb ügyének tekintem” – húzta alá az író-politikus a kiegyezés kormányának kultuszminisztereként, az országgyűlés költségvetési vitája során 1870. február 24-én mondott beszédében.¹⁰⁵⁵ 1848-ban, az első felelős magyar minisztérium tagjaként is hasonlóan vélekedett. Természetes volt hát, hogy mihelyt átvette tárcája irányítását, azonnal nagyszabású, az egész honi oktatásügyet átfogó reformmunkába kezdett, s mindaddig, amíg bízni tudott egy megrázkódtatásoktól mentes politikai kibontakozás lehetőségében, kemény határozottsággal dolgozott tervei valóra váltásán.¹⁰⁵⁶

De nyilván nem egyedül csak Eötvös tudta 1848-ban, hogy az önkényuralom szorításából kiszabadult országnak milyen oktatásügyi gondokkal kell szembenéznie, s nem csupán az általa vezetett minisztérium fáradozott a gondok megoldásán. Mint általában lenni szokott hasonló történelmi helyzetekben, a forradalom roppant mód fölkeltette az egész társadalom cselekvéskészségét, s az egykori tanügyi értelmiséget ugyancsak átjárta a polgári modernizáció szelleme. Az ország minden részéből tucatjával érkeztek Eötvös minisz­tériumába a különböző reformjavaslatok, az oktatási rendszer valamennyi formáját és fokozatát felölelve, „az óvodától és az ábécé tanulásától kezdve el egészen az egyetemi és akadémiai képzésig”.¹⁰⁵⁷ Egymást követték a minisztériumban a tanár- meg a diák­küldöttségek, több országos tanügyi tanácskozásra is sor kerül: mindenki, aki számára fontos volt a magyar közművelődés állapota, igyekezett kivenni részét az oktatásügy rendbetételéből.

Erdélyben, ahol a társadalmi-politikai viszonyok radikális átalakulásának és a szellemi megújhodás ígéretének általános eufóriája mellett az unióba vetett remények, majd az unió kimondásától keltett várakozások is betöltötték a lelkeket, az oktatásügyi reformtörekvések ugyancsak kiterjedtek az egész egykori iskolarendszerre. Itt kezdettől fogva rendkívül súlyos társadalmi-nemzeti problémák terhelték meg a forradalmat, de a tanügyi értelmiség mindazáltal jó ideig töretlenül tette a maga dolgát: töprengett és küszködött, hogy a lehetőségekhez mérten minél inkább biztosítani tudja a polgári átalakulás szellemi-intellektuális előfeltételeit. Nemcsak a kollégiumok és az akadémiák jeles tanárai, hanem részben a szolgáló papság és az egyébként eléggé fogyatékos fölkészültségű falusi iskolamesterek is tisztában voltak ekkor már Kemény Zsigmond igazságával, azzal a történelmi-közösségi deziderátummal, melyet a reformkor második nemzedékének kiváló erdélyi képviselője 1842-ben – az úrbériség ekkoriban nagyon sokat vitatott kérdése kapcsán – így fogalmazott meg: „Nekünk szüntelen szükség fejlődni, mint a tavasz zsendülése; különben alkotmányos szerkezetünk elsorvad, s nemzetiségünkre a koporsó szemfedele hull. A polgáriasodás szüntelen terjeszti hódítmányait, s amely nép nem hajlik szent igája alá, veszve van. A rengetegek többnyire kipusztultak Európából, és a bölöny, melynek egy hona van csak, a nyomdéktól nem tapodott havas, elenyészett a természet országából. Ez sorsok a szellemi világban a zordon institucióknak is, és az egyedül azokban lélegezni tudó népeknek.”¹⁰⁵⁸

Az oktatási rendszer korszerűsítésének a forradalom társadalmi és nemzeti célkitűzéseivel, illetve a polgári átalakulás programjával szorosan összefüggő követelményei nagyjából ugyanazokat a kérdéseket állították a tanügyi értelmiség elé a Királyhágón innen és a Királyhágón túl. A velük kapcsolatos politikai viták is hasonló problémák körül forrósodtak fel a két országrészben. A népiskolai oktatás új alapokra helyezése és intézményi feltételeinek maradéktalan biztosítása, a középszintű tanintézetek rendeltetésének a való élet követelményei szerint történő újragondolása, a „deákos műveltség” és a hasznos tudás között feszülő pedagógiai ellentét felszámolása, az egységes magyar oktatási rendszer létrehozása és a felekezeti iskolahálózat ennek megfelelő átalakítása, a központi tanügyi kormányzat illetékességi körének megállapítása és az ún. „kebli” irányítás hagyományainak tiszteletben tartása – mindezek, s a fölsorolást nyilván még folytatni lehetne, olyan gondok és feladatok voltak 1848-ban, amelyek Erdély és az anyaország tanügyi értelmiségét, valamint politikai közvéleményét egyformán foglalkoztatták. Ám a közös gondok és az osztatlan tennivalók mellett Erdélynek volt egy mielőbbi megoldást követelő sajátos gondja is: egy helyi tudományegyetem fölállítása.

*

Erdély, ahol az universitas scientiarium gondolatának, de az egyetemalapító szándékok folytonos kudarcának is a XVI. századig, Báthory István koráig, sőt az önálló fejedelemség létrejöttéig visszanyúló hagyományai voltak, a XVIII. század nyolcvanas éveitől kezdve ismét felsőfokú tanintézet nélkül maradt. Az 1698-ban föltámasztott Báthory-akadémia¹⁰⁵⁹, a falai között folyó oktatás színvonalát tekintve, már a század korábbi évtizedeiben se igen felelt meg az egyetemi képzés európai mércével mért követelményeinek.

1773 szeptembere–októbere után, amikor a jezsuita rend pápai föloszlatása nyomán a Jézus Társaság tagjainak Erdélyben is be kellett szüntetniök a tevékenységüket s el kellett hagyniok Kolozsvárott is az egyetemet, az oktatás színvonala kiváltképpen visszaesett. Mária Terézia – nyilván a Ratio Educationis kimért fölvilágosultságától és a birodalmi érdekek logikájától, valamint a Habsburgok hagyományos valláspolitikai törekvéseitől vezettetve – megpróbált segíteni a bajba jutott kolozsvári felsőoktatási intézeten, s ezért 1774-ben jogi karral, 1775-ben pedig orvosi karral is kiegészítette a fakultásait,¹⁰⁶⁰ majd 1776-ban a kegyestanítórendre (a piaristákra) bízta annak irányítását.¹⁰⁶¹ Mindez azonban, úgy tetszik, ahelyett, hogy enyhítette volna, inkább még súlyosbította a kolozsvári egyetem gondjait. Végül II. József mondotta ki rá a megfellebbezhetetlen ítéletet: 1784. aug. 28-án végérvényesen megvonta tőle az universitas címet, s az annál jóval szerényebb Liceum Regius Academicum titulust adta neki, hogy aztán mintegy másfél évtized múlva, I. Ferenc idején a Báthory-egyetem utóda már egyszerűen csak királyi líceumnak neveztessék. A Mária Terézia által létesített karok, a jogi kar és az orvosi kar, mindegyre vátozó elnevezéssel ugyan, de 1784 után is fenn­maradtak: a jogi kar jogakadémiává alakult át, az orvosi kar pedig egy darabig facultatis medicae pars, majd classis chirurgica, aztán facultas medicae gyanánt működött tovább, 1817–18-tól pedig mint Institutum medico-chirurgicum (Orvos-sebészi Intézet) folytatta tevékenységét.¹⁰⁶² De bármiként változott is az elnevezésük, ezeknek már egyetemi rangjuk nem volt.

A megfelelő szintű egyetemi képzés hiányát a XVIII. század végén és a XIX. század elején nyilván nem pótolhatták az olyan társadalmi-közművelődési kezdeményezések és szerve­ződések, mint Aranka György 1793-ban életre hívott Nyelvművelő és Kéziratkiadó Társasága vagy Döbrentei Gábor 1814-ben indított tudományos folyóirata, az Erdélyi Múzeum. Az adott körülmények között ezeknek fölbecsülhetetlenül nagy volt a jelentőségük, bizonyos mértékig még az egyetemi eszme is menedékre talált bennük, de azokat az intézményi kereteket, amelyek egy kellő társadalmi súllyal rendelkező és kellően fölkészült értelmiségi réteg kialakulásához már ez időben is nélkülözhetetlenek voltak, semmiképpen sem biztosíthatták.

A XIX. század harmincas éveitől kezdve, amikor némi késéssel ugyan a meglehetősen gyenge társadalmi bázisra, kiforratlan rendi struktúrákra s ennélfogva kiforratlan politikai képviseletre támaszkodva, de Erdélyben is beköszöntött a reformmozgalom kora,¹⁰⁶³ ismételten többször is fölmerült egy helyi egyetem létrehozásának a gondolata. Alkalmasint a protestáns egyházak demokratikusabb belső kormányzati rendszerével és a társadalom nem­zeti törekvéseire érzékenyebb szellemiségével, valamint a protestáns iskolakultúra fenn­tartóinak az autonóm közösségépítésben szerzett nagyobb tapasztalataival¹⁰⁶⁴ magyarázható elsősorban, hogy a reformkor idején az egyetemi gondolat képviselői csaknem kizárólag ezeknek az egyházaknak az elöljárói és az alárendeltségükben működő kollégiumok tudós tanárai közül kerültek ki.

De a körülményük kényszere ugyancsak komolyan közrejátszhatott abban, hogy Erdélyben a protestánsok váltak ekkor az egyetemállítás legfőbb szorgalmazóivá. Lényegében arról van itt szó, hogy Mária Terézia Nagy Frigyessel folytatott hosszú háborúskodása óta a bécsi kormányzatok gyakran gördítettek akadályokat a külhoni egyetemjárás, a protestáns fiatalok körében oly gazdag hagyományokra visszatekintő peregrinatio academica elé. I. Ferenc csúf neoabszolutizmusának éveiben, a francia forradalom eszméinek és Napóleon katonáinak európai parádéja idején, valamint a Szent Szövetség „rendcsináló” munkája alatt az osztrák közigazgatás különösen szigorúan vette a külhoni utazások tilalmát. A bécsi kormányzat csaknem teljesen lezárta ekkor a nyugat-európai egyetemek felé vezető utakat: először 1804-ben, aztán 1818. november 24-én, majd 1819. szeptember 6-án adott ki ilyen célzattal királyi ordrét. Schneller István, a XIX–XX. század fordulójának kiváló elméleti pedagógusa, a régi Ferenc József Tudományegyetem utolsó rektora, egyik, 1899-ben közzétett tanulmányában, a „magyar nemzeti egyetem” megszületésének történeti előzményeit vizsgálva, a bécsi Burgnak ezeket a korlátozó rendelkezéseit is mind számba vette.¹⁰⁶⁵ Szellemiségüket és hatalmi-politikai indíttatásukat megvilágítandó, idézte a pozsonyi római katolikus prépostnak az 1825–27-es országgyűlés ötvenedik ülésén elhangzott beszédét. Az egyre határozottabban föllépő magyar reformellenzék képviselőinek a birodalmi kormányzat törvénytelen lépéseivel kapcsolatos kifakadásaira, egyebek mellett a külföldi egyetemek látogatásának oktalan tilal­mát is érintő bírálataira válaszolván, a prépost ezeket mondotta: „...Külföldön veszedelmes princípiumok terjedtek egyik főiskoláról a másikra, elszaporodott s mintegy közönségessé vált a Jakobinismus, Carbonarismus, kiknek céljuk az volt, hogy a vallást, uralkodó székeket és constitutiókat felforgassák. Ezen veszedelmektől akarta Ő Felsége [...] a hazát megkímélni.” Az aulikus egyházi főember magyarázkodásának kiegészítéseképpen Schneller István lapalji jegyzetben még az 1819. május 4-én hozott tilalmi rendelet preambulumát is idézte: „ob politicum quendam et simul religionis fanatismum qui se inter professores quoque evolit.” Végül a neveléstudomány kolozsvári professzora megjegyezte, hogy a külhoni egyetemjárás tilalma elsősorban a protestánsokat sújtotta, akiknek még teológiai fakultásuk sem volt saját hazájukban.¹⁰⁶⁶

A XIX. század harmincas éveitől kezdve a bécsi udvar jórészt föloldotta a külföldi utazások tilalmát, s így a peregrinatio academica elől is elhárultak az akadályok. De a hatalmi önkény fenyegetése immár mélyen beépült a protestánsok közösségi magatartásába, ami aztán egy­felől egyházkormányzati rendszereik fentebb említett belső sajátosságaival, másfelől mellő­zöttségük ellensúlyozásaképpen kifejlődött önépítő aktivizmusukkal társulva, az erdélyi egye­temteremtő törekvések élvonalába állította őket.

A protestáns egyházak kanonikus kormányzati testületei, amelyek a XVI. század óta mindig nagy gondot fordítottak a felekezeti iskolakultúra fenntartására és fejlesztésére, az 1791. évi 26. törvénycikk országgyűlési elfogadását, vagyis a protestánsok közjogi helyzetének rende­zését követően különösen széles körű tevékenységbe kezdtek e téren.¹⁰⁶⁷ A XIX. század első évtizedeiben az Erdélyi Református Főkonzisztórium félévi gyűléseinek is minduntalan visszatérő témája volt „az oskolák jobb lábra állítása”, a megfelelő szintű népoktatás biz­tosítása, valamint a kollégiumokban folyó pedagógiai munka hatékonyabbá tétele.¹⁰⁶⁸ A minket e helyütt foglalkoztató történeti kérdéseket, az ez időben körvonalazódó egye­temalapító szándékokat-törekvéseket illetően kiemelkedő fontossága volt az Egyházi Főtanács 1842. február 20–21-én Kolozsvárott tartott félévi gyűlésének. Egy sor más egyházkerületi ügy megtárgyalása és elintézése mellett a Főtanács ez alkalommal az igazgatósága alá tartozó tanintézetek helyzetét és a református oktatásügy általános állapotát is áttekintette. Végül a viták eredményeképpen egy 16 főből álló „biztosságot” küldött ki, „tervet adandó a felsőbb tudományok tanításának rendszerezéséről s az alsóbb vagy gymnasiális osztályok mostani céliránytalan, elavult rendszerének újabbali fölcseréléséről, melly a közélet szükségeinek szintúgy, mint az eléhaladott tudományosság kivánatinak megfeleljen ...”¹⁰⁶⁹

A „biztosság” tagjai csaknem mindannyian az egykori erdélyi közélet személyiségei voltak, vagy a tanügyi értelmiség legkiválóbb képviselői közül kerültek ki. Nem lesz hát fölösleges, ha név szerint is fölsoroljuk őket: gr. Mikó Imre, gr. Degenfeld Ottó, gr. Teleki Domokos, b. Kemény Domokos, b. Kemény Dénes, gr. Teleki László, Zeyk Károly, b. Bánffy János, Bodola Sámuel, Méhes Sámuel, Salamon József, Szász Károly, Dósa Elek, ifj. Zeyk Miklós, Mihályi Károly, Vajna Antal.¹⁰⁷⁰

Bármennyire figyelmesen olvassuk is el a Főkonzisztóriumnak a kiküldött „biztosság” föladatait megszabó határozatát, az egyetemalapítás eszméjét még nyomokban sem tudjuk fölfedezni benne. Mindazonáltal mégsem tévedünk, ha úgy véljük, hogy e „biztosság” létrehozásával, végső soron pedig a Református Egyházi Főtanács fentebb tárgyalt gyűlésével kezdődtek el azok a messzire tekintő oktatásügyi töprengések, amelyek eredményeként megszületett az 1848 előtti évtizedek leginkább kiérlelt erdélyi egyetemalapítási terve. Tervről volt szó, arról beszélünk itt mi is, nemes és szép elképzelésről, amely sok más nagyszerű szándékhoz hasonlóan – tömegével hevernek ilyenek szanaszét dobálva a történelem országútja mellett – az adott körülmények között nem valósulhatott meg. Már pusztán azért is fontosnak tartjuk e helyütt kissé behatóbban foglalkozni vele, mert a dolgozatunk második felében tárgyalandó 1848-as egyetemalapító kezdeményezés, nézetünk szerint, az 1842–43-ban született álomnak volt a folytatása.

Már Török István, a kolozsvári református kollégium szorgalmas tollú historikusa észre­vette¹⁰⁷¹, hogy összefüggésnek kellett lennie – és kétségkívül összefüggés volt – az 1842. március 20–21-én tartott konzisztóriumi gyűlés említett határozata, illetve az általa kiküldött oktatásügyi „biztosság” tevékenysége, valamint ama pályázati fölhívás között, amely mintegy tíz nappal a gyűlés után látott nyomdafestéket az Erdélyi Híradóban. A Méhes Sámuel szerkesztette kolozsvári napilap – Erdély „irányadó” lapja ekkoriban¹⁰⁷² – 1842. április 1-i száma közölte először, hogy aztán 1842. május 12-én a Pesten kiadott Protestáns Egyházi és Iskolai Lap is megjelentesse azt a „verseny-iratot”, illetve pályázati fölhívást, amelyről itt szó van. A fölhívás közreadói – „a református státusnak némely tagjai” – bevezetésképpen kifejtették, hogy „[a] tudományos míveltség sikeresb megszervezésére, szélesebb körre terjesztésére, annyi szép reménnyel biztató, de most pálya-hiányból többnyire elfojtódó talentum kifejlésére s átalán a tanulási módszerek korszerű rendezésére nézve célirányosnak látnák az erdélyi ref. collegiumok egyikének egyetemi rangra s belszerkezetre emelését, a más háromnak pedig gymnasiumokká alakítását”. Rendkívül merész elképzelés volt ez, s bizonyos fokig talán még kockázatos is: az egész felekezeti oktatási rendszernek az egyetemi finalitás eszméjére alapozott átépítését követelte meg. A „verseny-irat” megfogalmazói és közreadói, úgy tetszik, maguk is tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen elképzelés gyakorlatba ültetése, amennyiben egyáltalán sor kerülne rá, nagyon sok akadályba ütközne. Ahhoz, hogy megvalósíthassuk a tervünket – írták –, „számos aggodalmat el kell oszlatni”, egy sereg „balvéleményt levívni és álfogalmat megcáfolni szükség”. Lényegében ezt a célt, vagyis az oktatási rendszer javasolt átszervezésével föltehetőleg szembeszegülő társadalmi és felekezeti csoportok megnyerését volt hivatva szolgálni a meghirdetett versenypályázat is. A pályatétel így hangzott: „Fejtessenek fel a collegiumi mint tudományos pályára készítő intézet rendszerének hiányai s a míveltségnek ebből folyó akadályai; mutattassék ki, mennyire háríttatnának el ezek és azok egy központi egyetem s erre készítő gymnasiumok kapcsolatban levő rendszere által; minő elsőségekkel és reményekkel biztatna ez utóbbi rendszer a most fennálló felett; mik lennének a terv létesítésé[nek] és végrehajtásának gátló okai és körülményei; javaltassanak eszközöket ezek elenyésztésére.”¹⁰⁷³

Nem áll itt módunkban részletesen ismertetni a pályázat sorsával és kimenetelével kapcsolatos egykori fejleményeket – a rendelkezésünkre álló források különben is eléggé szűkszavúak e tekintetben –, de egy-két dologra föltétlenül fel kell hívnunk a figyelmet. Mindenekelőtt az a körülmény ötlik a pályázat kapcsán leginkább a szemünkbe és érdemel különös megfontolást, hogy a pályaműveket elbíráló bizottság tagjai – gr. Teleki Domokos, b. Kemény Domokos, gr. Teleki László, Méhes Sámuel, Zeyk Miklós és Dósa Elek – valamennyien a Református Főkonzisztórium 1842. február 20–21-i ülése által kiküldött oktatásügyi „reformbiztosság” tagjai közül kerültek ki. De ugyancsak fölkelti a figyelmünket és töprengésre késztet az is, hogy a pályázatnak, minden jel szerint, az egykori rendi ellenzék centrista-liberális vezéralakja, idősebb gróf Bethlen János volt a legfőbb mentora. „A 200 forintból álló jutalmat a jutalmazandó Kolozsvárt, idősb Bethlen Jánostól fogja átvenni, akihez a pályázatok is beküldendők lesznek” – olvassuk a „verseny-irat” befejező részében. Ha e lényege szerint pusztán organizációs értelmű-célzatú mondat mellé odaállítjuk mindazt, amit a roppant agilis módon, de ugyanakkor bölcs óvatossággal politizáló liberális-centrista főúrról tudunk, például Kemény Zsigmond azt a róla szóló kortársi tanúskodását, mely szerint ez időben „kevés kivétellel” az egész ellenzék „az ő házából irányíttatott” és a „párttanácskozmányok örökké nála folytak”, sőt még a megyék küldöttei is hozzá jártak utasításokért¹⁰⁷⁴ – szóval ha mindezt ugyancsak tekintetbe vesszük, akkor óhatatlanul arra a megállapításra jutunk, hogy az 1842. április 1-én közreadott pályázati felhívás mögött sokkal komolyabb szándékok és jelentősebb közéleti erők álltak, mint esetleg hinni lehetne.

Ma már nem tudjuk pontosan megmondani – hacsak föl nem bukkan erre nézve valamilyen eleddig rejtekező forrás –, hogy a pályázatra végül is hány pályamű érkezett. Meglehet, sőt valószínű, hogy csak egyetlenegy¹⁰⁷⁵, az, amelyet a régi iskolatörténetek olvasói immár majdnem száz esztendeje ismernek: a kolozsvári református kollégium jeles hittantanárának, a lelkészképzést szolgáló teológia tanszék professzorának, Salamon Józsefnek a munkája. Salamont, aki nagyenyedi és göttingai tanulmánya után szülővárosában, Zilahon kezdte tanári pályáját, majd 1817-től több mint egy évtizeden át Szászvárosban tanított, a Református Főkonzisztórium 1830-ban nevezte ki a kolozsvári kollégium teológia tanszékére. Jól felkészült, lelkiismeretes és hivatástudattal dolgozó tanárember volt, aki az oktalan-értel­metlen politikai vitákat kerülte ugyan s a közélet zajosabb régióitól is távol tartotta magát, de az erdélyi iskolakultúra érdekében mindig készen állott a cselekvésre. Nem véletlen, hogy az Egyházi Főtanács 1842 februárjában kiküldött oktatásügyi „reform­biztosságába” is bevá­lasztották Salamon Józsefet, s a kolozsvári egyetemalapítás 1848-as kezdeményezői között ugyancsak találkozni fogunk majd vele. Az idősb gróf Bethlen Jánostól patronált, de végső soron a Református Főkonzisztórium s a zömében ugyancsak protestáns rendi ellenzék tanügyi törekvéseiből született pályázatra összeállított dolgozata teljes terjedelmében megtalálható Török István fentebb már többször is említett kollégiumtörténeti mono­gráfiájában.¹⁰⁷⁶ A mintegy 18 oldalra rúgó elaborátumból itt mi csak azokat a részeket emeljük ki, amelyek közvetlenül kapcsolódnak jelen tanulmányunk tárgyához, az egyetem­teremtés egykori gondjaihoz.

Miután részletesen kifejtette, hogy az erdélyi társadalom művelődési érdekeit és a nemzeti előrehaladás általános követelményeit szem előtt tartva, a létrehozandó új iskolarendszert s azon belül a gimnaziális fokozatot milyen pedagógiai elvek és tanrendi elgondolások alapján kellene megszervezni, Salamon József ugyancsak részletekbe menően megrajzolta egy – az egész rendszer betetőzéseként elképzelt – „középponti főiskola” felállításának a tervét. Sehol a pályamunkájában nem használta az „egyetem” kifejezést, s universitasról sem beszélt, mert – mint Török István megjegyezte – „Salamon a főiskolát nem kívánta egyetemnek nevezni addig, míg egyetemi rangra méltó voltát tettlegesen be nem bizonyította”.¹⁰⁷⁷ Mindazáltal nem kétséges, hogy az általa megálmodott „középponti főiskola” a pályázat meghirdetőitől szorgalmazott egyetem feladatkörét lett volna hivatva betölteni. Fontos megjegyeznünk, hogy a „középponti főiskola” mellett, illetve annak szervezeti-akadémiai rendjébe illesztve, tanító­képző intézet (Paedagogicum seminarium) létrehívását is javasolta. Idézzük szó szerint, amit erre vonatkozólag írt: „Ily középponti főiskola, tanítóképző intézettel együtt fölállítva, egyházunk újjászületésének hajnala lenne s nagy következményű az egész hazára nézve. A céloknak megfelelőleg nevelt iskolamesterek és a neveléssel mind elméletileg, mind gyakorlatilag megismerkedett papok közreműködésével a magyar földnépet értelmesebbé tennék, mely a kor kívánatai következtében reá kiterjeszkedő nemzeti létnek jótéteményit meg is érdemelné, használni is tudná.”¹⁰⁷⁸

Salamon pályamunkájával kapcsolatban nem lesz fölösleges még megemlítenünk, hogy szerinte a tervezett „középponti főiskolát” feltétlenül Kolozsvárott kellene megvalósítani. Nagyenyed vagy Marosvásárhely is szóba jöhetne ugyan – sejlik elő fejtegetéseiből a megengedő rábólintás –, de a szem előtt tartandó oktatásügyi és művelődésstratégiai céloknak mindazáltal Kolozsvár felelne meg a legjobban. Nagyenyed túlságosan kicsi város ahhoz, hogy egy felsőfokú tanintézet eredményes és hatékony működéséhez a szükséges társadalmi hátteret biztosítani tudja. Ami pedig Marosvásárhelyt illeti, azt a Királyi Tábla már elfoglalta s megtöltötte a mellette gyakornokoskodó kancellistákkal. Minden szempontból a Szamos-parti város lenne a legalkalmasabb helyszín a megteremtendő főiskola számára. Mint Erdély kormányzati központja és közéleti-kulturális centruma kiváló szocializációs közeget jelentene az itt tanuló diákoknak, tág betekintést nyújtana nekik a közösségi-közügyi dolgokba s bőségesen ellátná őket hasznosítható társadalmi tapasztalatokkal. Idézzük ismét szó szerint Salamont, s ha úgy tetszik, mosolyogjunk is szavain, de közben ne feledjük el egy pillanatra sem, hogy vérbeli pedagógus vetette papírra őket: Kolozsvár „a nemzeti élet gyülekezési pontja, hol az ifjú előre megismerkedhetik azokkal, kikhez idővel élet és kötelesség viszonyai köthetik, hol a többoldalú képzés, a művelt társalgás között kisimulnak az ifjú darabosságai, elgőzölögnek a kisvárosiság [...] idétlenségei, s látván a társaság életét nagyobb keretben, megtanulja az eddig nagyon hiányosan felfogott élet mesterségét, megtanulja, hogy [...] illedelmes magaviselet és művelt oldalról való megismertetés szereznek a társaságban kinek-kinek állást és működési kört, a betyárság pedig és hetyke önhittség, valamint a magába zárkózottság, nevetséges voltuk mellett, legbiztosabban elzárják az ifjak elől boldogulásuk lehetséges útjait.”¹⁰⁷⁹

A múltbeli dolgok kutatója forrásainak szűkszavúsága vagy hiányos volta miatt sokszor kénytelen plauzibilis föltevésekre, többé-kevésbé valószínű hipotézisekre hagyatkozni. Az egyik legmegbízhatóbb módszertani eljárást, mellyel a dokumentálható tudás hiátusait áthidalhatja, a kronológiai rend, az egyszer volt események időbeli viszonyainak a tisztázása és állandó szem előtt tartása kínálja számára. Ehhez folyamodunk itt most mi is. Valamikor 1843 március vége felé, egy esztendővel azután, hogy „a ref. státusnak némelly tagjai” meghirdették oktatásügyi pályázatukat, s egy hónapra rá, hogy lejárt a pályamunkák beküldésének meghosszabbított határideje, két jeles erdélyi férfiú, a nemcsak liberális közéleti emberként, de művelt tollforgatóként is komoly tekintélynek örvendő gróf Teleki Domokos – aki maga is tagja volt a pályázat bírálóbizottságának –, valamint a kiváló nagyenyedi jogtudós és tanár, a reformmozgalomban ugyancsak vezető szerepet játszó Szász Károly elindult Berlinbe, hogy megfelelő mintát keresvén a fölállítandó hazai felsőfokú tanintézet számára, megismerkedjék az ottani egyetemmel. Az Egyházi Főtanács 1842. március 20–21-én tartott ülésétől és az ott hozott határozatoktól, valamint a közvetlenül utána meghirdetett oktatásügyi pályázattól és Salamon József pályamunkájától el egészen Teleki Domokosék berlini utazásáig egyetlen egységes láncolatot alkotnak az események: kétségkívül valahány esemény ugyanabban a társadalmi törekvésstruktúrába illeszkedik, noha itt-ott inkább csak sejtjük az összefüggéseket közöttük.

Teleki Domokos és Szász Károly berlini útjáról, valamint annak alapvető célkitűzéséről a porosz fővárosban diákoskodó fiatal Berde Áron egyik egykori episztolájából tudunk. Berde, aki az unitárius konzisztórium, illetve egyházának zsinati döntése alapján, addigi tanulmányait kiegészítendő, 1842 őszén érkezett Berlinbe, 1843. április 2-án levelet intézett Iszlai László főkormányszéki titkárhoz, a kolozsvári unitárius kollégium felügyelő gondnokához. Ebben egyebek mellett ezeket írta: „Amint hallom, gróf Teleki Domokos és Szász Károly útban vannak Berlinbe jövendők az itteni egyetemet meglátogatni, hogy az Enyedre állítandó egyetemet ennek mintája szerint organizálják. Ezt ugyan meg lehet nézni, de hozzá hasonlót Erdélyben nem egykönnyen állíthatni. Ehhez sem pénz, sem ember tanítónak, de azt mondják, csemetéből lesz a nagy fa! Amit a jelen nem ad meg, megadhatja a jövendő. Mindenesetre a tudományosság az egyetemi rendszer alatt kedvezőbb klíma alá jut, hol magasabbra emelkedhet, mint a kollégiumi, de szükség, hogy a gymnasialis osztály előbb alkalmassá tétessék oly készültségű ifjakat bocsátani ki kebeléből, kik az egyetembe [!] szabadon folytathassák pályájukat. Addig pedig még sok tennivaló van.”¹⁰⁸⁰

Nem lenne célszerű, ha hosszabban elidőznénk Berde Áron berlini levelénél, de egy-két dolgot mindazáltal fontosnak tartunk kiemelni belőle. Tekintettel dolgozatunk témájára, talán mindenekelőtt azok a sorai érdemelnek figyelmet, amelyek arról tanúskodnak, hogy ő is – akárcsak az 1842-es oktatásügyi pályázat kezdeményezői – úgy vélekedett, hogy az egyetemalapítással párhuzamosan, illetve annak előfeltételeként az egész erdélyi iskolarendszert át kellene szervezni, a gimnasialis tagozat fejlesztésére helyezve a hangsúlyt. Nincs kizárva, hogy e probléma kapcsán Kolozsvárott megismert – az ottani unitárius tanügyi értelmiség által is vallott – nézetek visszhangzottak a levelében. Ugyancsak érdemesnek tartjuk odafigyelni arra is, hogy az erdélyi egyetemalapítás lehetőségét illetően a jövő felé forduló bizakodás és a jelennel kapcsolatos kétkedés miként ötvöződött egybe Berde levelében. Itt persze számításba kell vennünk azt is, hogy a mérce, amelyhez Berde viszonyított, midőn azt írta, hogy „hozzá hasonlót Erdélyben nem egykönnyen állíthatni”, a berlini egyetem volt, egy aránylag „fiatal”, alig három évtizedes múltra visszatekintő, de mégis hihetetlenül magas színvonalú képzést nyújtó felsőfokú tanintézet, az a Friedrich-Wilhelm Universität, amelynek filozófia tanszékén közel tizenhárom esztendeig Hegel tanított, Berde odaérkeztekor pedig Schelling előadásait hallgathatták a diákok.

Berde levelének idézett soraiban még van egy olyan kitétel, amelynek olvastán akaratlanul is fölkapjuk fejünket, mégpedig az a megfogalmazás, amelyből kiderül, hogy a tervezett egyetemet Teleki Domokosék, illetve az általuk képviselt kanonikus egyházi testületek és közéleti-politikai csoportok nem Kolozsvárott, hanem Nagyenyeden szerették volna létre­hozni. A levél szövegében úgyszólván magától értetődő és mindenkitől jól ismert eviden­cia­ként, immár végérvényesen eldöntött dologként szerepel Nagyenyednek mint a fölállítandó erdélyi egyetem majdani helyszínének a neve. Bizonyosak lehetünk benne, hogy az ezzel kapcsolatos értesüléseit is otthonról hozta magával Berde, és hogy azok helytállóak voltak.

Fejtegetéseink diszkurzív logikája nyilván azt kívánná, hogy miután idéztük s kissé közelebbről is megvizsgáltuk Berde levelének a Teleki Domokosék berlini útjáról szóló sorait, mondjunk valamit arról is, mit végzett a két jeles erdélyi férfiú a porosz fővárosban, s milyen következtetésekkel tért onnan haza. Ám sajnos, az általunk ismert források minderről semmit sem árulnak el. Így kénytelenek vagyunk ismét csak Berdéhez fordulni, akinek a leveleiben sok mindent megtalálhatunk abból, ami egykoron Teleki Domokost és Szász Károlyt is érdekelhette. S alkalmasint a peregrinus fiatalember Erdély felé tekintő következtetései is egybevágtak Telekiék megállapításaival, vagy legalábbis közel álltak azok­hoz. Azok a tapasztalatok például, amelyekről egyik 1842. december 12-én küldött levelében számolt be Berde Iszlai Lászlónak, bizonyára elgondolkoztató élményt jelentett Teleki Domokosék számára is. E levelében Berde – miután elismeréssel méltatta általában „a porosz iskolai rendet” – hosszasan ecsetelte, hogy IV. Frigyes Vilmos kormánya, és maga a király is, milyen nagy figyelmet szentel a tanintézetek munkájának, s mind anyagi, mind erkölcsi szempontból mennyire megbecsüli a tanárokat és a tanítókat. „Ezért látogatja meg a király minden évben valamelyik egyetemet vagy más oskolát is [...] Ezért jelenik meg minden miniszter és generális a nevezetesebb iskolai ünnepélyeken, mint az idén az itteni egyetemben október 15-én tartott születési ünnepen; ezért fizetik a jobb tanítókat oly gazdagon, s részeltetik minden magasabb címekben, hivatalokban” – írta Berde.¹⁰⁸¹

A kései olvasó is kiérezheti Berde Áron szavaiból, hogy miközben a poroszföldi oktatásügyi viszonyokról beszámolt, folyton az erdélyi állapotok lebegtek a szeme előtt. A hazafelé néző gondolkodás még erőteljesebben és közvetlenebbül volt jelen Berde fentebb említett 1843. április 2-án írott levelében. Itt már kifejezetten a magas szintű egyetemi képzés frissen megismert berlini példája s az ahhoz mért erdélyi desideratumok állottak Berde mondani­valójának középpontjában. Kissé túl szigorúan ítélkezett, de kétségkívül nemes indulat vezérelte a tollát, amikor a következőket papíra vetette: oktatási rendszerünk fogyatékosságai folytán „magyar literaturánk mindinkább hanyatlani látszik, ifjú íróink készületlen esmeret nélkül piszkolják inkább, mint emelik irodalmunkat, a felszínesség mindinkább terjed, anélkül, hogy maguk tudnának, másokat akarnának tanítani, igen szeretném az ilyeneket – s pedig ilyenek sokan vannak – egy pillanatra bár egy itteni úgynevezett »Verlesung«-re bevezetni, hogy tudatlanságoktól megijedve, bitorolt literatorságoktól búcsúzzanak el.”¹⁰⁸² Végül álljon itt még egy Erdély felé tekintő mondat Berde 1843. április 2-i leveléből, abból az episztolájából, amelyben Teleki Domokos és Szász Károly berlini látogatásával kapcsolatos értesüléseit is szóba hozta: „bizony ha mü is oly férfiakot akarunk előállítani, akikre méltón büszkék lehessünk, akik a világtudományosság mezején megállhassanak, és ha jövendőre procatornál, ismeret nélküli publicistánál egyebet is nevelni akarunk, akkor ott kell kezdenünk, hogy az oly szép, oly hasznos, annyira gyönyörű természettudományt ifjainkkal megszerettessük.”¹⁰⁸³

A történelem a hús-vér emberek tettei és törekvései révén lényegében alanyi alapokon konstituálódik, ám ennek ellenére csak ritkán alakul úgy, ahogyan az emberek egyik vagy másik csoportja szeretné. Mert a szubjektív szándékok, mihelyt színre lépnek, óhatatlanul szembetalálják magukat egy sor más szubjektív szándékkal s ugyanezek beleütköznek abba a sziklakemény históriai közegbe is, melyet az adott kor viszonyai – egy immáron lezárult és visszafordíthatatlan diakronikus kibontakozási folyamat eredményei – a maguk egészében képviselnek. A XIX. század negyvenes éveinek derekán Erdélyben a társadalmi-politikai körülmények és felekezetileg is tagolt művelődési feltételek, dacára a bennük munkáló termékeny feszültségeknek, nem kedveztek az egyetemteremtő tervek gyakorlatba ülte­tésének. A liberális rendi ellenzék és az egykori protestáns tanügyi értelmiség ilyen irányú elgondolásai papíron maradtak, s a Bethlen Jánosok meg a Teleki Domokosok, a Salamon Józsefek meg a Szász Károlyok ezzel kapcsolatos fáradozásai ugyancsak eredményteleneknek bizonyultak. Nem tudjuk pontosan, hogy az universitas-teremtés eszméje mikor és miként maradt ki az egykori erdélyi reformküzdelmek oktatásügyi programjából, ám abban bizo­nyosak vagyunk, hogy végérvényesen soha senki nem mondott le róla. Csak annyi történt, hogy 1843 után az egyetemi gondolat időlegesen visszavonult abba az önmaga ellen is lázadó és épp ezért derűs rezignációba, amelyet Berde Áron fentebb bemutatott berlini levele úgy fogalmazott meg, hogy „Amit a jelen nem ad meg, megadja a jövendő”.