Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Az anya mindenható akarata

Különös módon a vallomásokban nem esett szó Bálint Anna apjáról. Mintha nem is lett volna az élők sorában. Nem foglalt állást lánya sorsának alakulásában. Szavait nem idézték a tanúk. Csak a lánykérésről szóló történetben olvashatjuk a gazda kifejezést. Annál többet szerepelt a válaszút előtt álló leány anyja, akit a vallomástevők minden baj okozójának kiáltottak ki. Futólag szó esett még Bálint Anna húgáról. Vallomást tett a Bálint családnál szolgáló béreslegény, Szász György is.

Az anya különös kitartással erőltette, erővel hajtotta, hogy lánya a szentkirályi László József felesége legyen. Módszere a különleges ruhadarabok ígérgetésétől a verésig terjedt. Többször kijelentette, hogy ha a lánya nem engedelmeskedik, és nem lesz László József felesége, „...eltsapja a háztól, véle nem lakik”. Egyik alkalommal „...Annát meg verte, azt mondván, hogy ha hozzá nem mégy, takarodgyál a házamtól”. Tulajdonképpen a kitagadást helyezte kilátásba. Miként az egyik leány tanú fogalmazta: „...az annya...azt mondotta, hogy soha gyermekének nem mondja, ha hozzá nem mégyen”.

A leány sírásai és szitkozódásai

A kétségek között vergődő leány rengeteget sírt. Teátrális jelenetekkel fejezte ki fájdalmát. Zokogás közben kezeit a fejére kapcsolta. Amikor a hitlésre készült, „...akkor is ollyan szomorúsággal volt, hogy verte egybe a kezeit és nagy jajgatással azt mondotta, hogy mintha az égő tűzbe menne, s készebb volna a földbe bé rejtezni”.

Előfordult, hogy a nem kívánt esküvőt közeledni érző leány, illetve az erővel férjhez adott fiatalasszony nem csak sírt bánatában, hanem fenyegetőzött is: hol öngyilkossággal, hol világgá menéssel. Elkeseredett kijelentéseit híven visszaadták a tanúk: „Én bizony Boritzanén inkább fel akasztom magamat, mintsem hozzá mennyek László Józsefhez”; „Készebb vízbe szökni, vagy magát felakasztani, mintsem hogy véle lakjék”; „...azt mondotta, hogy készebb lesz magát el veszteni vagy el bujdosni, ha még is az annya hozzá adja”; „...Igy el menvén a templomba, mikor vissza jött, azt mondotta, hogy ha volna, kivel, el menne, míg a szemivel látna”; „...Midőn bé keszkenyőzék Józsinét, ott voltam, és azt mondám: Az Isten adja, hogy viselhesd jó egésséggel, édes leányom! Kire azt mondá: Ha viselhetem, viselem, s ha nem, elég széllyes a világ”; „...ő pedig azt mondá: Néki soha nem kell...mert ő...tudgya, hol vagyon Szeben és Brassó, s oda megyen inkább.”

Ha arra gondolunk, hogy a XVIII. században egy ördögadta jellegű káromkodásért micsoda büntetéseket szabtak ki a székely falvak megyeszékein, és ha tekintetbe vesszük, hogy az emberek mekkora szorongással hittek az átkok erejében, megdöbbenéssel olvassuk Bálint Anna elkeseredett szitkozódásait, amelyeket anyjára szórt: „Esküvések előtt való nap Anna hozzám jővén, azt kérdém tőle: immár holnap meg eskesztek-é, fiam? Azt mondá: meg, hogy az ördögök vigyék el, aki mián meg eskeszem. Kire mondék: Azt ne mondd, fiam, mert anyád mián mégy a hitlésre. Arra is azt mondá: Úgy van, anyám és Gergely Márton mián, hogy az Isten a földbe se nyugossa meg a csontyát”– vallotta az 50 éves Barabás Péterné. Más tanúk is gyakran idézték Bálint Anna megdöbbentően éles kijelentéseit: „Az ördögök vigyék el elevenen, aki engem erővel férjhez adott, az Isten sem ezen, sem más világon jót ne adgyon...neki”; „...a tüzes ménkő azt az anyát üsse meg, a ki az ő leányát ollyannak adgya, akit nem szeret.”

Mátkásodás, mátkaság, gyűrű és keszkenyő

A vallomások középpontjában a mátkásodásnak nevezett eljegyzési ünnepség állt. A jegyváltási ceremóniát, illetve az ott tapasztalt anomáliákat hosszan ismertették a tanúk. Különösen foglalkoztatta az embereket, hogy a mátkaság egyszer fölbomlott, de újra összeforrasztották. A mátkásodás estéjén a lányos háznál ünnepi vacsorát rendeztek, amelyen megjelentek a szentkirályi vőlegény kiterjedt rokonságának képviselői. Néhányan pórul jártak közülük, mivel hazainduláskor a sötétben megszenvedték Sándor Pista kődobáló akcióját. Az esküvés, mint hitet próbáló ritka cselekedet, nagy teret kapott ugyan a vallomásokban, magáról az esküvőről, a házasságkötés ceremóniájáról azonban kevés szó esett. Mintha az esküvő csak úgy mellékesen zajlott volna le. A lakodalom szó egy vallomásban fordul elő. A kutatónak olyan érzése támadhat, mintha az eljegyzésnek nagyobb szerepe lett volna, mint az esküvőnek. A tanúk sorozatban vallották, hogy nem vettek részt az esküvőn. Olyan tanú is akadt, aki a mátkásodáson jelen volt, az esküvőn azonban nem vett részt.

A mátkaság kifejezést kétféle értelemben használták a vallomástevők. Jelentette a szó magát az eljegyzés ceremóniáját, de jelentette a jegyesség időszakát is. Az első jelentésben előfordult a kifejezés mátkásodás változata is. A tanúk megfogalmazásai jól tükrözik a „kiválasztott, eljegyzett, leendő házastárs” értelmű mátka szó továbbképzett alakjainak nyelvi és tartalmi gazdagságát: „...mátkaság idején tartott vacsorán...”; „...az után csakhamar le mondott a mátkaságról”; „...másodszor is megmátkásodott”; „...mátkaságok előtt”; „...férjhez menete előtt, mátkasága idején”; „...az ajtó előtt állván, néztem mátká­sodásokat...”; „...mátkaságban lévén is csak a fejét tekerte, hogy keljen néki László Jósefhez menni, azért le is mondott vala a mátkaságról, s nem tudom, hogy forrasztották újra”; „...a mátkaság után Bálint Anna hozzám jővén”; „...az után csakhamar el bomlék a mátkaság”; „...a vissza mondott mátkaságot az annyának s más jó embereknek közben járások által meg ujjította, vagy is inkább ezek reá vették, hogy újra megmátkásodgyék”; „...a mátkaságra sírva állott elő...”

A mátkásodás, a mátkaság ceremóniája a lány kikérésével kezdődött. A beleegyezés elhangzása után a legény gyűrűt adott a lánynak. A lány a gyűrűt kendővel viszonozta. A jegykendőt a legtöbb tanú keszkenyőnek nevezte, de előfordult a ruha megnevezés is. Amikor fölbomlott a mátkaság, a lány a gyűrűt, a legény a keszkenyőt küldte vissza. Nehezen értel­mezhető az egyik vallomásban előforduló „midőn bé keszkenyőzék Józsinét” megfo­galmazás pontos tartalmi háttere.

A perben vallomást tett az a 45 éves férfi, Bálint Antal, aki László József megbízásából megkérte Bálint Anna kezét: „...Engemet kért László József, hogy elmennék és kérném meg néki Bálint Annát, kinek én engedni kévánván, elmenék vele edgyütt s a bátyjaival, László Jánossal és Andrással, és mikor meg kértem a leányt, a gazda nékem kedvezéssel felelt, de a leány elvonta magát félre és egy ágyba lebút, és mikor elé kellett volna állani, külömben elé nem állott, hanem erővel húzták elő, akkor ugyan a ruhát előnyujtotta, de a fejét vissza fordította, melyből nagy idegenségét esmértük. Annyival inkább, hogy midőn az asztalhoz ültünk volna, csakhamar az asztaltól ki kele és el mene az háztól, és sokáig oda volt, s mikor ő visszajött, mi mingyárt elgyüttünk onnan, de akkor is semmi nyájasságot vagy beszélgetést vele nem végzett, amint szokások az ollyan személyeknek. Mikor pedig mi elgyüttünk, a legényt ottmarasztotta a leány annya. Így véghez menvén a dolog, mi eljövénk onnan, s mingyárt a kapun kívül minket hajgálni kezdének a setétbe és némellyeket közüllünk meg is ütettek. Azért még haza mentünk, azt ítéltük s beszélettük egymás között, hogy ebből jó nem lészen. Még a nagyobbik báttya mondá a másodiknak: eregy, mennyél vissza és híd haza Józsit, ne maradjon ottan, mert az éjjel egybe rontyák.”

A jegygyűrű és a jegykendő átadását, majd visszakérését az alábbi jellemző megfogal­mazásokkal adták elő a tanúk: „...A mátkaságra sírva állott elő, de a mikor a kiadó kérdezte ...szereti-é László Józsefet, és a keszkenyőt által vette a leánytól és a legénynek kezébe adta, s a gyűrűváltás megtörtént, mind sírt”; „...a jegygyűrűt visszaküldötte volt...”; „...csakhamar le mondott a mátkaságról, a gyűrűt egy öregasszonytól visszaküldötte, a legény is a keszkenyőt visszaadta, melly után nékem Anna azt mondotta: Hála az Istennek, hogy megmente az örök kárhozattól, mert a gyűrűt vissza küldöttem, a keszkenyőmöt is vissza vettem.”