Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Bereczki András

Az újabb kori gazdasági élet fejlődése

az időszaki gazdasági válságok közepette

A gazdasági élet fejlődésének üteme a történelem folyamán, amint a következőkben látni fogjuk, a különböző vidékek, országok, helységek között sohasem volt egyenletes. Ugyan­abban az országban az egymásután következő évek során is állandóan változott.

A mindenkori fejlődés mikéntjét és ütemét, elsősorban a termelés felfelé ívelő, virágzó szakaszát, melyet az üzleti életben általában prosperitásnak neveznek, rendszerint különböző színezetű és méretű időnkénti gazdasági válságok szakítják meg, amelyek különböző formá­ban szinte szabályos időközökben jelentkeznek, végső fokon a termelés, valamint a fogyasztás közötti egyensúly felbomlásának eredményeként. Minden termelés egyedüli végcélja – függetlenül attól, hogy hol, mikor és milyen körülmények között történik –, normális adott­ságokat feltételezve, csupán a fogyasztás valamilyen, előre meghatározott formája lehet, amely rendszerint kétféle: közvetlen és termelő. Ugyanakkor viszont azokban az esetekben, amikor a fogyasztás végső fokon lemarad a termelés mögött, a különböző áruféleségek kínálata meghaladja keresletüket, minden további nélkül, szinte elkerülhetetlenül bekö­vetkezik a mindenkor viszonylagos túltermelés és ennek nyomában a periodikus gazdasági válság, amelyet kimondottan csak a kapitalista rendszer jelenségei közé sorolhatunk, mivel korábban egyetlen más termelési módban vagy rendszerben sem fordult elő. „Azonos nézeteket vallunk arról is – mondja Schumpeter –, hogy a kifejlett kapitalizmus történelmileg csak attól az időtől számítható, amikor az ilyen váltó helyzetek először jelentek meg kétséget kizáróan, vagyis Angliában – Spiethoff szerint – csak 1821 óta, Németországban a XIX. század negyvenes évei óta.”¹¹⁷

Marx a kapitalista termelési mód különböző jelenségeit elemezve különállóan és kimondottan az időszaki gazdasági válságokkal részletesen nem foglalkozott, ezek okait azonban min­denekelőtt abban látta, hogy amíg valamennyi gazdasági vállalkozás keretében a különböző üzemegységek között a termelés összefüggései tökéletesen szervezettek, a készáruk piaci értékesítése ugyanakkor anarchikus. A kapitalista termelő a legtöbb esetben csak hozzá­vetőlegesen ismeri a mindenkori társadalmi kereslet nagyságát és ezen belül a fizetőképes keresletet; elsősorban emiatt majdnem szabályos időközökben viszonylagos túltermelés keletkezik. „Minden valóságos válság végső oka mindig a tömegek szegénysége és fogyasztásuk korlátozottsága, szemben a tőkés termelésnek azzal a törekvésével, hogy a termelőerőket úgy fejlessze, mintha ezeknek csak a társadalom fogyasztóképessége szabna határt” – állapítja meg végkövetkeztetésként.¹¹⁸

A mindenkori gazdasági válságok nagyobb arányban a termelési eszközök és kisebb arányban a fogyasztási javak termelése terén jelentkeznek. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: milyen körülmények közepette következnek be az időszaki gazdasági válságok, amelyek a termelés virágzó szakaszát, lendületes fejlődését, az üzleti élet számára mindenkor szükséges pros­peritást megszakítják?

Minden válság első jeleként kisebb vagy nagyobb mértékben rendszerint csökken a termelés, és ennek egyenes következményeként jelentkeznek a munkanélküliség különböző formái és fokozatai. Tekintve, hogy a piac felvevőképessége leszűkül, a fogyasztásra kész termékek értékesítése mind nehezebbé válik, és ennek egyenes következményeként felborul a kínálat–kereslet között mindenkor szükséges egyensúly, emiatt pedig a vállalkozók kénytelenek kisebb-nagyobb mértékben csökkenteni a termelést. Gyakran megtörténik, hogy a fogyasztásra kész sokféle áruféleséget csupán termelési költségeik alatti áron tudják érté­kesíteni, és ennek közvetlen eredményeként eltűnik a terméktöbbletet megtestesítő profit, amely bármilyen termelés és ugyanakkor minden további fejlődés elsődleges feltétele, illetőleg alapja. Mindezek után a termelésben is, az üzleti életben is, vagyis a forgalom területén bekövetkeznek bizonyos időnkénti hanyatlások. A hosszabb vagy rövidebb idejű általános pangás különböző méreteket ölthet, ugyanakkor azonban miután elért bizonyos fokú mélypontot, kezdetét veszi kisebb vagy nagyobb megélénkülés, amely minden válságra jellemzően lassabb vagy gyorsabb ütemben bekövetkezik, és rövidebb vagy hosszabb időszakra korlátozódik. Az igen alacsony, úgynevezett piacmegtisztító árak révén, amelyek a legtöbb esetben a különböző termékeknek még az önköltségét sem fedezik, a fizetőképes kereslethez viszonyított árutöbblet fokozatosan felszívódik, és bekövetkezik egy újabb fellendülés, amelynek elsődleges eredményeként a különböző áruféleségek iránt egyre inkább növekszik a kereslet. Az időközben jelentkező megélénkülés és nyomában a fellendülés eredményeként normalizálódik a termelés és fogyasztás között mindenkor szükséges egyensúly, valamint a foglalkoztatás, amelynek egyenes eredményeként jelentős mértékben csökken a kényszerű munkanélküliség; eltekintve természetesen a súrlódásos munka­nélküliségtől, amely rendszerint a különböző termelőegységek átszervezése, ilyen vagy olyan arányú átcsoportosítása, valamint a munka termelékenységét növelő gépesítés következtében szokott előfordulni. A munkanélküliség különböző formái napjainkban már a fellendülés időszakában sem tűnnek el teljesen, sőt a kapitalizmus jelenlegi fejlődési szakaszában bizonyos arányokban mindenkor jelen vannak.

A súrlódásos munkanélküliség mellett különböző esetekben előfordulhat még a rejtett munkanélküliség is, amely az egyes termelési egységekben a kelleténél több dolgozó foglal­koztatása révén jelentkezik, és természetesen fölöslegesen terheli az előállítási költségeket.

A munkanélküliség eltérő formái között meg kell említenünk a szezonális munkanélküliséget is, amelynek leggyakoribb formája nálunk a mezőgazdaságban ismeretes téli munka­nélküliség. Ugyanakkor viszont előfordulhat a foglalkoztatás más ágaiban is, így például az építkezések területein. Mindezek azonban csupán részlegesek.

A mezőgazdasági lakosság bizonyos részének téli foglalkoztatása, a termelőerők helyes és arányos elosztása egyelőre még megoldásra váró feladat.

A megélénkülés és a nyomában bekövetkező fellendülés elsődleges eredményeként rend­szerint normalizálódnak az árak, és ezzel együtt jelentős mértékben növekszik a lakosság fogyasztása, illetve életszínvonala is, mivel a munkanélküliség csökkenésének mindenkori eredményeként növekszik a kereseti lehetőség.

A fellendülés általában a termelési eszközök nagyobb arányú keresletében nyilvánul meg, ez pedig a legtöbb esetben az acélfogyasztás növekedését idézi elő, amelyet mindenkor a fel­len­dülés és nyomában a foglalkoztatás mértékegységének tekintenek. Ezzel ellentétben viszont a hanyatlás mindenekelőtt a tőkejavak, vagyis a termelési eszközök keresletének csökkenése terén jelentkezik, amely rendszerint a fokozatosan hanyatló termelés elsődleges eredménye.

A különböző időszaki gazdasági válság megjelenési formái sohasem azonosak, csupán főbb vonásaikban egyeznek meg. Ezeket leginkább az időjárás szeszélyes változásaihoz lehetne hasonlítani. Az üzleti élet alakulásának, a konjunktúra-ciklusoknak általában négy szakaszát szokták megkülönböztetni. Ezek: 1. fellendülés, amely a felfelé ívelő szakaszt jellemzi; 2. csúcspont; 3. hanyatló szakasz, melyben rendszerint együtt jelentkeznek a válság különböző megnyilvánulásai és fő jelenségei; 4. az üzleti élet hanyatlása, a tulajdonképpeni válság mélypontja, amelyre legjellemzőbb a termelés általános pangása, a tömeges munkanélküliség és vele együtt a termelési kapacitás részleges, elégtelen kihasználtsága. Mindezek hosszabb vagy rövidebb ideig tartanak, és nyomukban rendszerint – minden gazdasági válságra jellemzően – fokozatosan bekövetkezik a megélénkülés bizonyos formája és ennek nyomában a fellendülés.

Más elemzők a gazdasági tevékenységnek és ezzel összefüggésben a termelésnek csupán két szakaszát különböztetik meg: a megélénkülést és az azt követő fellendülést, amelyet rendszerint hanyatlás és nyomában a pangás követ; gyakran eltekintenek a felső és alsó fordulópontoktól, amelyek minden országban és minden válságra jellemzően jelentősen különböznek egymástól.

Mind ez ideig nem létezik megbízható szabály, amelyet alkalmazni lehetett volna a múltban, vagy alkalmazni lehetne a jövőben az üzleti ciklusok jellemzésére, mint ahogy pontosan meg lehet határozni, számszerűen ki lehet fejezni a hold vagy az inga mozgását – állapítja meg Samuelson.¹¹⁹

Az első gazdasági válság megjelenése óta, egyes kutatók szerint 1795 és 1937 között 17 válságciklus fordult elő, amelyek nagyjából 8–10 évenként ismétlődtek, ugyanakkor 1807 és 1937 – azaz a nagyobb és mélyebb gazdasági válságok – között átlagosan három és félévenként 37 kisebb ciklus jelent meg, amelyek befolyása súlyosan érintette a mindenkori gazdasági életet.¹²⁰

Kondratyev orosz kutató nyomán megkülönböztetnek még hosszabb, 20–25 évenként ismétlődő válságperiódusokat is, amelyeket Kondratyev-ciklusoknak neveznek.

Az összes eddig előfordult periodikus gazdasági válságok között a legsúlyosabb az 1929–33. évek közötti volt, amely az egész kapitalista világot megrendítette, és a gazdaságilag legfejlettebb országokban, az Amerikai Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Német­országban vagy Franciaországban nagyon sok közös vonást mutatott fel, és a legtöbb esetben szinte azonos hatást gyakorolt a gazdasági és társadalmi élet további fejlődésére. A termelés és nyomában a reáljövedelem a fent jelzett időszakban (vagyis 1929 és 1933 között) közel 30%-kal zuhant a normális színvonal alá. Ezzel szemben a korábbi válságok csupán a ter­melés kb. 10%-os csökkenését idézték elő. Ráadásul 1933 után – amikor a világgazdasági nagy válság elérte mélypontját – sem következett be a várva várt fellendülés, sőt mi több, még 1939-ben is a termelés és nyomában a bruttó nemzeti jövedelem alig volt 1,5%-nál magasabb a már 1929-ben elért színvonalnál.

A válság romboló hatása a gazdasági élet, vagyis a termelés minden területén megnyilvánult, ugyanakkor a társadalom normális életrendjét is jelentős mértékben megzavarta. Így például a házasságkötések, a születések arányszámának jelentős mérséklődésére szintén kihatott.

A válság éveiben a munkanélküliség elképesztő mértéket öltött; majdnem minden ötödik munkaképes dolgozó munkanélküli volt, és 1933-ban az Amerikai Egyesült Államokban hivatalosan a munkaerő 25%-át munkanélküliként tartották nyilván, ami súlyos teherként nehezedett az ország gazdasági és társadalmi életére.¹²¹

A válság méretei annak idején megrendítették a bizalmat a szabadpiaci tőkés gazdasági rendszerben, és romboló hatásának leküzdése érdekében messzemenő állami beavatkozást tartottak szükségesnek; ugyanakkor népszerűsítették a nyugati kapitalista országokban is az etatista rendszerű államokban propagált központi tervezés különböző formáit és módszereit, amely lehetővé tette az egykori Szovjetunióban a termelés válságmentes, töretlen fejlődését. Mindez nagymértékben növelte annak idején a „szocialistának” nevezett ország tekintélyét a világ legfejlettebb országaiban, így például Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban.

A két világháború közötti Németországban, ahol a világgazdasági válság szinte a legsúlyosabb formában nyilvánult meg, 1933 elején hatalomra jutott a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, Hitlerrel az élén. Az állami beavatkozás nyomában a gazdasági élet talpra állítása viszonylag gyorsan és szinte megszakítás nélkül ment végbe. Megkezdték a birodalmi műutak szétágazó hálózatának a kiépítését, így aztán két vagy három év leforgása alatt lényegében szinte teljes foglalkoztatást sikerült biztosítani az összlakosság számára. Nem szabad azonban azt sem elfelejtenünk, hogy valójában mindehhez jelentős mértékben, sőt talán még azt is mondhatnánk, döntő mértékben hozzájárult az időközbeni fegyverkezés is. „Hitler képes volt a válság gyötrelmeinek gyors felszámolására és egyidejűleg ágyúkat és vajat is elő tudott teremteni” – állapítják meg végkövetkeztetésként egyesek.¹²² Mindez valójában, mondhatnánk, a német gazdasági élet fokozott teljesítőképessé­gé­nek is a bizonyítéka.

Több közgazdász megítélése szerint az 1929 és 1933 közötti világgazdasági válságot, amely azokban az években katasztrofális méreteket öltött az Amerikai Egyesült Államokban is, elsősorban az ország deflációs politikája váltotta ki, amelynek keretében – habár mér­séklődtek az árak – a különböző termékek iránti kereslet nagymértékben elmaradt a kínálat mögött, s ennek következtében a megtermelt áruk, vagyis a különböző termékek mennyiségét összességükben nem tudták értékesíteni, mivel a fogyasztás jelentős mértékben csökkent, és természetesen nyomában a termelés hasonlóképpen lehanyatlott. A kényszerű munkanélküliség ugyanakkor túlzott arányokat öltött, és kiterjedt az ország egész gazdasági rendszerére.

A válság leküzdésére vagy legalábbis káros következményeinek tompítására az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Franklin Delano Roosevelt új szociális és gazdaságpolitikát kezdeményezett, amely New Deal néven vált általánosan ismertté. Ennek keretében, főleg a nagyarányú munkanélküliség – amely már akkor 16–17 millió között ingadozott – leküzdésére vagy legalábbis enyhítésére az állami hatóságok széles körű közmunkát kezdeményeztek és indítottak be; ezek közül a Tennessee-völgy munkálatai váltak a legismertebbé. A Tennessee-völgyi Hatóság (Tennessee Vally Authority), amelyet 1933-ban létesítettek a New Deal keretében, a Tennessee-völgy termővé tétele érdekében, az árvizek és talajerózió romboló hatásának megakadályozására gátakat, valamint víztárolókat építtetett. Ezeket az intézkedéseket az Egyesült Államokban a politikai ellenzék kezdetben élesen bírálta, később azonban látva az elért eredményeket, azaz a New Deal keretében foganatosított intézkedések hasznos voltát és kétségtelen eredményeit, amelyek elsődleges megnyilvánulásaként jelentős arányban mérséklődött a nyomasztó munkanélküliség, elhalkultak a bírálatok, sőt mi több, a sokrétű és széles körben foganatosított intézkedések egyre népszerűbbé váltak a lakosság körében. Jellemző, hogy 5 év alatt a munkanélküliek összlétszáma 17 millióról 7 millióra csökkent. Ugyancsak a New Deal intézkedései révén sikerült először a tömegek életszínvonalának jelentős növelése és ennek kapcsán a különböző termékek fogyasztásának jelentős fellendítése, és ezzel egy időben a szakszervezeti mozgalom törvényesítése. Mindezeknek az intézkedéseknek elsődleges eredményeként jelentős mér­tékben felzárkózott a mindenkori kínálat mögött a megfelelő kereslet, amely nagymértékben hozzájárult a termelés és fogyasztás, azaz a gazdasági életben szükséges egyensúly újbóli kialakításához. A lakosság relatív és abszolút elnyomorodása, amely Marx gazdasági néze­teinek végkövetkeztetése, távolról sem következett be, sőt ezzel épp ellenkezően, a legtöbb fejlett kapitalista országban a széles néprétegek jóléte jelentősen növekedett.

Az eddigi fejtegetések nyomán önkéntelenül is felmerül a kérdés: mi okozza végeredményben a gazdasági válságokat? Egy szorgalmas diák összeállíthatja az üzleti ciklusok, vagyis a periodikus gazdasági válságok különböző elméleteit, ezekből akár egy tucat is akad, jegyzi meg némi gúnnyal Samuelson.¹²³ Az elemzők többsége rendszerint csupán egyetlen vonat­kozásban ért egyet. A közvetlen és legfőbb kiváltó okot a termelés és fogyasztás közötti egyensúly megingásában vélik felfedezni. A sokféle termék iránti kereslet rendszerint elmarad a kínálat mögött, vagyis többet termelnek, mint amennyit általában a normális fogyasztás igényelne. Felsorolva több ismert elméletet, Samuelson végül is arra a következtetésre jut, hogy ezek lényegében két nagyobb csoportba sorolhatók. Az egyik csoport képviselői a közvetlen kiváltó okot elsősorban külső tényezőkben vélik felfedezni: ezzel szemben a másik csoport híveinek álláspontja szerint az időszaki gazdasági válságok a gazdasági életen belüli tényezők hatására jönnek létre.

A gazdasági élet mozgástörvényein kívüli okokat hangsúlyozó elméletek az üzleti ciklusokat, vagyis az időszaki gazdasági válságok kiváltó okait háborúkban, forradalmakban, egyszóval külső politikai eseményekben vagy újabb arányhiányok felfedezésében, egyes nagyobb területek, kiterjedt vidékek, országok lakosságának különböző növekedési ütemében, az elvándorlásokban és végül az anyagi erőforrásokat módosító tudományos és technikai felfedezésekben, vagyis a termelés terén bevezetett újításokban vélik felfedezni.

A sokféle elmélet egyike, meglepetésünkre, épp a napfoltokat tekinti a gazdasági élet hatékonysága, a különböző válságok elsődleges és egyben legfontosabb kiváltó okának. Ennek az elméletnek legismertebb képviselője Jevans angol közgazdász, aki a határhaszon-elméletnek is egyik kidolgozója volt. A napfoltoknak és az ilyenszerű fizikai hatásokra támaszkodó elméletnek mint az egyedüli külső tényekre visszavezethető indokolásnak napja­inkban egyre kevesebb hivatásos közgazdász tulajdonít jelentőséget. A napfolt-elmélet híveinek érvelése szerint e 11–13 évenként előforduló jelenség nagymértékben befolyásolja az időjárás mindenkori alakulását, amelynek egyik függvénye az évenkénti mezőgazdasági terméshozam alakulása. Az átlagon felüli jó termések egyenes következményeként, miután növekszik a különböző piacokon az árukínálat, csökken a termelők bevétele, vagyis negatívan hat a mindenkori üzletmenetre; ugyanakkor azonban, más megfontolások szerint, az előb­biekkel ellentétben, a jó termés fellendülést idéz elő és ezáltal pozitívan befolyásolja a piac üzletmenetét. A napfolt-elmélet legelfogultabb hívei sem tudják mindenkor pontosan eldön­teni, hogy a két előidézett jelenség közül melyik a döntő, lényegében melyik és milyen körül­mények között érvényesülhet. Az elmélet egy másik változata szerint hivatkoznak arra is, hogy az időnként megjelenő napfoltok elsődleges hatásaként növekszik a nap kisugárzásának intenzitása, és ennek következtében fokozódik az emberi test D-vitamin termelése, amely jelentősen befolyásolja, azaz növeli az ember szellemi tevékenységét. Így tehát a napfény és ettől függően a napfoltok csupán közvetve határozzák meg az üzleti élet menetét. Egy szellemes író, jegyzi meg Samuelson, elvetette a napfolt-elméletet, mivel az nem eredményez 8 éves ciklusokat; ugyanakkor azonban feltételezi, hogy amikor a Vénusz bolygó a Nap és Föld között van, csökken a Földön kiváltott mágneses hatás, és ennek egyenes következményeként jelentkeznek a mindenkori 8 vagy 9 évenkénti üzleti ciklusok, amelyek rendszerint különböző fokozatú válságokba torkollnak. Mindezekkel a külön­legesnek tűnő elméletekkel kapcsolatban mellékesen azt is meg kell jegyeznünk, hogy a gazdasági élet mozgástörvényeit egyelőre nem sikerült olyan pontos, számszerű adatokkal meghatározni, mint ahogyan ez napjainkban a különböző jelenségek esetében lehetséges pl. a fizika vagy kémia területén.

A gazdasági élet mozgástörvényein kívüli hatásokkal érvelő kutatók nézeteivel ellentétben a közgazdászok egy másik csoportja kizárólag belső okokra hivatkozva igyekszik meghatározni az időszaki, azaz periodikus gazdasági válságok jelenségét és kiváltó okait. E csoport nézeteit vallja több gazdaságkutató, akik intenzívebben foglalkoztak a gazdasági élet különböző jelen­ségeivel.

Érvelésük szerint feltételezhető, hogy a gépeket és a különböző tartós tőkejavakat, más szóval a fontosabb termelési eszközöket, 8–10 évenként szükséges tömegméretekben felújítani. Ebben az esetben az üzleti célkitűzéseket, vagyis a periodikus gazdasági válságokat, amelyek általában szintén azonos időszakokban ismétlődnek, megpróbálják ezzel összekapcsolva értelmezni. A gazdasági tevékenység és nyomában a termelés fellendülése mindenkor újabb és újabb növekvő tőkeigényes felhalmozódást idéz elő. Ezeknek a tömegméretű beruhá­zásoknak megfelelő berendezéseknek, gépeknek általában hasonló vagy legalábbis megkö­zelítőleg azonos a működési idejük, és mielőtt végképp elhasználódnának, feltétlenül szük­séges már néhány évvel korábban is a helyettesítésük, így aztán ez nyilvánítható vég­eredményben a gazdasági válságok idején jelentkező hanyatlást és a későbbi fellendülést kiváltó elsődleges oknak, ugyanis a különböző termelési eszközök felújításának időszaka hasonlóképpen 8–10 év.

Ezen önmagát gerjesztő, kizárólag belső okokra hivatkozó elméletre vonatkozóan meg kell jegyeznünk azt is, hogy nagyon sok esetben az összes tőkejavak feltételezett élettartama nem azonos, sőt az ugyanolyan típusú gépeket, gépsorokat sem gyártják azonos időben, és emiatt az sem feltétlenül szükséges, hogy megközelítőleg ugyanazokban az években cseréljék ki az előbbiekkel megegyező vagy legalábbis hasonló, a legtöbb esetben műszakilag javított, azaz tökéletesebb példányokkal.

Az eddig ismertetett két felfogástól eltérően egy harmadik elmélet a gazdasági válságokat a kettő együttes hatásának tulajdonítja. Bizonyos külső okokra válaszként a gazdasági életben belső jelenségek keletkeznek. Az újabb és újabb, egyre tökéletesebb találmányok alkal­mazása, valamint a népesség számszerű növekedése mint külső tényezők párosulnak a foko­zatosan növekvő beruházásokkal, melyek belső tényezőként hatnak. A kettő egymásba kap­csolódva, együttesen határozza meg az időszaki ingadozásokat. A fogyasztásra szánt javak iránti kereslet fokozatos növekedése optimális hangulatot teremt, és ennek hatására a vállal­kozók növelik beruházásaikat, amelyeknek elsődleges eredményeként mind nagyobb és nagyobb méretű lesz a termelés. A jelentősebb találmányok, továbbá a gazdasági élet, elsősorban a termelés menetét befolyásoló újabb és újabb, egyre hatékonyabb újítások a gazdasági ciklusoktól függetlenül fordulnak elő, alkalmazásuk azonban mindenkor az üzleti élet, helyesebben a termelés és fogyasztás, vagy­is a kínálat–kereslet alakulásának jövőbeli kilátásaitól függ, amelyet egyesek optimistán, mások pesszimistán ítélnek meg. Ugyanakkor viszont, ha a fogyasztás nem tart lépést a termelés egyidejű növekedésével, a mindenkori kínálat túlhaladja a keresletet, felborul a termelés és fogyasztás között mindenkor szükséges, mondhatni elengedhetetlen egyensúly, és ennek egyenes következményeként fokozatosan jelentkeznek a túltermelés bizonyos formái, amelyek elsősorban a fogyasztási cikkek esetében nyilvánulnak meg, és innen gyorsan átterjednek a termelési eszközök iránti keresletre is, így szükségszerűen előbb-utóbb bekövetkezik a túltermelés bizonyos formája, amely fokozatosan a gazdasági tevékenység egész területére kiterjed, és megjelennek az időszaki gazdasági válságok, amelyek az eddigiek során – amint már említettük – 8–10 évenként szinte szabályosan ismétlődtek.

A gazdasági válságok és a velük egyidejűleg jelentkező kényszerű munkanélküliség jelenségeit többek között John Maynard Keynes közgazdász is behatóan tanulmányozta, és megalapozta a modern közgazdasági iskolát. A gazdasági élet mozgástörvényeit elsősorban a napjainkban már általánosan ismert könyvében foglalta össze, amelyet a foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elméletéről írt.¹²⁴

Keynest hívei és bírálói közül is sokan mint az utóbbi idők legjelentősebb közgazdasági gondolkodóját méltatják, többen viszont azt állítják, hogy távolról sem sorolható a világ­történelem valóban zseniális gondolkodóinak soraiba.¹²⁵ Ugyanakkor azonban attól függet­lenül, hogy napjainkban miként ítélik meg, a tények bizonyítéka szerint nézetei jelentős mér­tékben befolyásolták több ország gazdaságpolitikáját, így például az Amerikai Egyesült Államok többirányú intézkedéseit, elsősorban Franklin Delano Roosevelt elnöksége idején.

Az elmúlt évtizedekben, a nyolcvanas évek végéig igen gyakran a kapitalizmus aggkoráról beszéltek, amely előbb-utóbb átadja helyét a gazdasági élet, a termelés és elosztás valamilyen felsőbbrendű formájának, amelyet általában „szocializmusnak” neveztek. Napjaink gazdasági fejlődése viszont épp ellenkező irányba haladt. Az egykori kétpólusú világban tulajdonképpen két szuperhatalom, az egykori Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között a hidegháborúban csaknem ötven éven át folyó küzdelem, az egymással szembenálló kapitalista és úgynevezett „szocialista” politikai és gazdasági rendszer közötti verseny végül is a kapitalista világ gazdasági fölényére visszavezethető győzelmével végződött, mivel mind a termelés, mind az elosztás terén jóval hatékonyabbnak bizonyult. A küzdelem végeredményeként, legalábbis napjainkban, az egykori hatalmas és félelmetes Szovjetunió alkotóelemeire bomlott. Az erőszakkal hozzácsatolt országok, a balti államok, Fehér-Orosz­ország, Ukrajna, Besszarábia, a kaukázusi államok (összesen három), valamint a belső-ázsiai mohamedán népek (összesen öt) visszanyerték függetlenségüket. A hosszan tartó küzdelem eredményeként, a csaknem fél évszázadon át vívott hidegháború végső ered­ményeként jelenleg minden bizonnyal az Amerikai Egyesült Államok a világ legjelentősebb gazdasági, politikai és katonai hatalma lett.

A közgazdaságtan kiemelkedő képviselőinek osztályozásakor Keynes a klasszikusok közé sorolja Ricardo követőit is, akiket Marx „vulgárisoknak” nevezett. A közgazdasági irodalom napjainkban neoklasszikusokként említi őket.

A kényszerű munkanélküliség, amelynek lehetőségét a klasszikus elmélet tagadja, lényegében azt jelenti, hogy a meglévő munkabérek mellett a munkára jelentkezők létszáma nagyobb, mint a mindenkori foglalkoztatás lehetősége, vagyis a kínálat nagyobb a keresletnél. Abban az esetben viszont, amennyiben csökkentik a dolgozók munkabérét, lehetővé válik több munkás foglalkoztatása és ennek közvetlen eredményeként növekszik a kereslet is. Ezzel és ehhez hasonló nézetekkel szemben Keynes nyomatékosan leszögezi: „A munkások esetleges hajlan­dósága pedig, hogy alacsonyabb pénzbéreket fogadjanak el, nem szükségképpen gyógyszere a munkanélküliségnek.”¹²⁶ Az alacsonyabb munkabérek egyenes követ­kezményeként még inkább leszűkül az amúgy is elégtelen fogyasztás, ennek eredményeként pedig egyre kisebb lesz az állandóan növekvő kínálattal szembeni kereslet, ezért a kezdődő gazdasági válság kibontakozását ahelyett, hogy fékezné, inkább elősegíti és a későbbiek során elmélyíti. Keynes megítélése szerint nem érvényes a neoklasszikus közgazdászoknak az a feltételezése sem, hogy a megtakarítások összegét, vagyis a mindenkori fogyasztás fölött keletkezett terméktöbbletet és az ennek megfelelő értéktöbbletet teljes egészében be is ruházzák. Amennyiben mindez megtörténne, igaznak bizonyulna Sey, egykori francia közgazdász állítása, amely szerint a termelés mennyisége, azaz a kereslet révén kialakult árak végösszege mindenkor egyenlő lenne a kínálattal, és ebben az esetben rendszerint megvalósulna a teljes foglalkoztatás, eltűnne a kényszerű munkanélküliség, kialakulna a termelés zavartalan menetét biztosító, termelés és fogyasztás között szükséges egyensúly, azaz a mindenkori kereslet egyenlő lenne a fogyasztás és beruházás együttes összegével, mivel a társadalom összfogyasztása és az újólag eszközölt beruházások összege határozzák meg általában a foglalkoztatás színvonalát. Abban az esetben ugyanis, ha valamelyik társadalmi-gazdasági rendszerben a beruházás kisebb a szükségesnél, az elégtelen kereslet a termelés helyben topogását vagy akár csökkenését idézheti elő.

Keynes feltételezései szerint, mivel a kínálat mindenkor nagyobb a fizetőképes keresletnél, ez elsősorban azt jelenti, hogy a fejlett gazdasági élet körülményei között a szükségesnél rendszerint többet termelnek. Ez a jelenség azonban csak abban az esetben fordulhat elő, ha a termelés végső és egyben fő célkitűzése, a fogyasztási javak termelése, amely hosszabb távon keresletet teremt a beruházási javak, elsősorban a termelési eszközök iránt, nem kielégítő. A termelés megfelelő és arányos növekedésének hiánya miatt a meglévő munkaerő foglal­koztatása sem kielégítő, és ennek egyenes következményeként jelentkezik és foko­zatosan mind jobban és jobban növekszik a kényszerű munkanélküliség. Ezzel kapcsolatban szük­séges azt is megemlítenünk, hogy mindezek ellensúlyozására napjainkban egyre inkább elkerülhetetlenné válik a munkaidő megfelelő lerövidítése. A hetenkénti munkanapot 6-ról 5-re, a naponkénti munkaidőt pedig 7 vagy különleges esetekben (bányaipar, vegyipar, az egészségre káros munkahelyek stb.) akár 6 órára is csökkenthetik.

(A heti munkanapok számát több országban már az eddigiek során is 6-ról 5-re csökkentették. Napjainkban már akörül folyik a vita, hogy a 8 órás munkanapot 7 órára csökkentsék.)

Keynes fejtegetéseiből logikusan következik a beruházások állandó és fokozatos növe­kedésének szükséges volta, mivel ez teszi lehetővé a megtakarítások, vagyis a terméktöbblet és az ennek megfelelő értéktöbblet ésszerű felhasználását, amely általában a mindenkori társadalmi haladás elsődleges feltétele volt, maradt és lesz a jövőben is.

Amennyiben azonban a magánkezdeményezés nem kielégítő, véleménye szerint a közületnek, vagyis az államnak kell beavatkoznia a munkanélküliség felszámolása, a mindenkori elengedhetetlen egyensúly kialakítása, a szükséges közvetlen és termelő fogyasztás biztosítása érdekében. Alapvető lélektani törvény, állapítja meg, amelyet a tapasztalat is igazol, „hogy az emberek rendszerint és átlagban véve hajlamosak fogyasztásukat növelni, ha jövedelmük nő, de nem annyival, mint amennyivel jövedelmük növekszik”.¹²⁷ Ennek egyenes követ­kezményeként a reáljövedelem növekedésekor annak egyre fokozódó hányadát takarítják meg. Abban az esetben, ha a fogyasztás és az újabb beruházások az adott időszakban a megtermelt mennyiséghez viszonyítva nem kielégítőek, azaz ha a kínálat és kereslet között felborul az egyensúly, bekövetkezik a viszonylagos túltermelés, és nyomában a gazdasági válság bizonyos formája. A gazdag társadalmakban a lakosság normális fogyasztása mellett – amely az élelem, ruházkodás, lakás, szórakozás stb. formáiban nyilvánul meg – egyre inkább szükségessé válik a pótfogyasztás, amely előbb-utóbb lecsapolja az egyre növekvő felesleget, vagyis az eltérő kínálat és kereslet közötti különbséget. Ilyen pótfogyasztás, kiegyenlítő, egyensúlyt teremtő lehet többek között a fegyverkezés, űrkutatás stb. A felesleget, azaz a jövedelem és a fogyasztás közötti különbséget, amely tulajdonképpen a megtakarításban nyilvánul meg, különböző célokra mindenkor fel kell használni. Mindez elsősorban a beruházások révén valósul meg, amennyiben erre jövedelmező lehetőségek adódnak. Ez természetesen lehet belföldi vagy külföldi, azaz elmaradt vagy gyengén fejlett országok, országrészek, különböző területegységek fejlődésének elősegítése, felgyorsítása. „Minél nagyobbak azonban a jövedelmeink, sajnálatos módon annál nagyobb a rés jövedelmeink és fogyasztásunk között. Ha tehát nem találunk valami új kiutat, úgy – mint látni fogjuk – a problémák csupán egyetlen megoldása lehetséges: a munkanélküliségnek akkorának kell lennie, hogy a társadalom a kellő szegénységben maradjon, ily módon a jövedelem és a fogyasztás közötti rés egyenlő legyen a jövő fogyasztásáról való olyan összegű fizikai gondoskodással, amelyet a jelenben kifizetődik megtermelni.”¹²⁸ A kapitalista társa­dalomban, sőt normális körülmények között bármilyen társadalomban, minden beru­házásnak jövedelmezőnek kell lennie. A veszteséggel dolgozó vállalatok ésszerűtlenek és az egész gazdasági életnek, valamint a ráépülő társadalomnak előbb-utóbb a hanyatlását és végső soron bukását eredményezhetik. A szegényebb társadalmakban Keynes szerint minden körülmények között több jövedelmező beruházási lehetőség kínálkozik, mint a gazdag társadalmakban, ahol a tőkejavak bővebben állnak a társadalom rendelkezésére. A gazdag társadalmakban nagyobb a rés a kínálat és kereslet között, mint a szegény társadalmakban, és ebből következik, hogy könnyebben megvalósíthatják a teljes foglalkoztatást.

Keynes a fogyasztási hajlandóság esetében rávilágított a multiplikátor hatására is. A multiplikátor fogalmát először R. F. Kahn vezette be a közgazdasági elméletbe. Hatása abban nyilvánul meg, hogy a beruházások egységnyi növekedése vagy csökkenése a jövedelmek többszörös növekedését vagy csökkenését idézi elő. Mindez azonban sohase lehet végtelen.

„Piramisépítés, földrengés, sőt még a háborúk is növelhetik a gazdagságot, ha már államférfiaknak a klasszikus közgazdasági tanításokon alapuló neveltetése útjában áll az ezeknél jobb megoldásoknak.”¹²⁹ Mindezek által Keynes a társadalom rendelkezésére álló termelési kapacitás teljes kihasználását, beleértve a munkaerő állandó foglalkoztatását is érti.

„A magam részéről arra törekednék ugyan, hogy – tekintettel a tőke határhatékonyságának gyorsuló ütemű csökkenésére – a beruházási volumen társadalmi irányítás alá kerüljön, ugyanakkor támogatnék minden fogyasztási hajlandóság növelését szolgáló gazdasági politikát is.”¹³⁰ Továbbá: „a modern ipari társadalmakban rendes körülmények között a fo­gyasztás korlátozza a termelést, nem pedig fordítva, a termelés a fogyasztást”¹³¹, hogy ezáltal a termelés és fogyasztás közötti egyensúlyt helyrebillentse. Abban az esetben, ha egyes kormányok megfelelő döntéseket hoznak, a gazdasági élet átfogóbb elemzése révén az iparosodott országokban elkerülhetők lehetnének az egész rendszert megrendítő válságok, mint amilyen például az 1929–33. évi nagy világgazdasági válság volt, amely az egész kapitalista világra kiterjedt.

Keynes nézeteivel ellentétben a monetarista irányzat felfogása szerint, amikor a kínálattal szemben a kelleténél kisebb kereslet drasztikusan, ingadozóan változik, nem a vásárlókat, azaz a fogyasztást, hanem a pénzkínálat alakítóit terheli elsősorban a felelősség. Ezzel szemben Keynes hívei lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonítanak a pénzkészletnek, ugyanakkor azonban a gazdasági élet alakulásának kulcsát mindkét irányban az összkereslet szabályozásában vélik felfedezni, és épp ezért mindkettőt a kereslet jelentőségét hangsúlyozó közgazdászok csoportjába sorolják. Felvetődik a kérdés, hogy végeredményben mi a kereslet lényege. A válasz egyszerű: semmi más, mint a mindenkori fogyasztás különböző formáinak megnyilvánulása (táplálkozás, ruházkodás, lakás stb.).

A különböző és gyakran ellentétes nézetektől függetlenül a második világháború utáni évek gazdasági fejlődése, eltekintve például az Amerikai Egyesült Államokban kimutatott recessziótól (1954, 1958, 1970, 1974–76, 1980 és 1982), átlagosan állandóan felfelé ívelő volt. A reál Bruttó Nemzeti Termék, 1982-es árakon számítva, 1950-ben 1204 és 1982-ben 4144 milliárd dollár volt, amely kereken számítva 244%-os növekedést jelent.¹³² Az 1974–75 évekbeli kisebb arányú recesszió, amelyet többen jelentős méretű gazdasági válságként emlegetnek, az előző év Bruttó Nemzeti Termékhez viszonyítva 1974-ben csupán 0,5%, 1975-ben 1,3%-os csökkenést jelentett, a termelés növekedése ugyanakkor 1976-ban az előző évi színvonalhoz viszonyítva már 4,9%-kal volt nagyobb. Összehasonlítva mindezeket az adatokat az 1929–33. évi súlyos gazdasági válság jelenségével, megállapítható, hogy akkor a gazdaság várva várt fellendülése korántsem következett be, ugyanis az 1933. évi mélypont után hat évvel, vagyis 1939-ben is a termelés növekedése alig 1,5%-kal volt nagyobb, mint 1929-ben. Az 1929–33 és 1975–76 évekbeli válságtüneteket egybevetve, akarva nem akarva arra a következtetésre jutottunk, hogy a második világháború után a kapitalista világ fejlődése, eltekintve kisebb arányú recessziós visszaesésektől, anélkül, hogy súlyosabb gazdasági válságok rendítették volna meg, állandó volt.

A bipoláris világban, a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és az egykori Szovjetunió között szinte 50 éven át vívott hidegháború szüntelen fegyverkezésre kényszerítette mindkettőt. A Marshall-terv keretében nyújtott segély lehetővé tette, hogy elsősorban Nyugat-Németország, a háború utáni romokat eltakarítva, gazdaságilag meg­erősödjék, és az egykori Szovjetunió agresszív fenyegetéseivel szemben a nyugati világ számára szilárd bázist teremtsen.

A hidegháború idején az Amerikai Egyesült Államok mindenkori kormányának állandó jellegű és nagyarányú megrendelései sokféle termékre, elsősorban a fegyverkezésre vonatkozóan, lehetővé tették más országok termelésének szakadatlan fejlődését is, mivel a többletet, vagyis a kínálat–kereslet közötti különbséget, egyrészt a fegyverkezés, amely lényegét tekintve nem volt egyéb, mint „piramisépítés”, mivel az ide eszközölt befektetések nem térülnek meg, másrészt az űrkutatás költségeinek fedezésére fordították, és ezáltal a felesleget elvonva, tulajdonképpen biztosították a termelés és fogyasztás, azaz a kínálat és kereslet között mindenkor szükséges egyensúlyt. Mindezek elsődleges eredményeként lehetővé vált a gazdasági élet szinte töretlen fejlődése és az 1929–33. évek közötti gazdasági válsághoz hasonló súlyosabb megrendülések elkerülése.

Felmerül azonban a kérdés: mit hoz majd a jövő? A fegyverkezési verseny megszűnése milyen újabb jelenséget fog előidézni a gazdasági élet további fejlődése terén? Vajon sikerülni fog-e az egykori romboló gazdasági válságok végleges kiküszöbölése, a gazdasági-társadalmi élet fejlődésének zökkenőmentes biztosítása?