Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Csucsuja István

Mocsáry Lajos ajánlásai

1888 tavaszán az Osztrák–Magyar Monarchia politikai életében olyan esemény történt, ami a szenzáció erejével hatott. S valóban mi lehetett meglepőbb és váratlanabb, mint az, hogy mintegy ötezer román választópolgár egyhangúlag magyar politikust választott meg arra, hogy a magyar országgyűlésen követként képviselje a román nemzetiség érdekeit, s tették ezt ráadásul a Román Nemzeti Párt nevében és támogatásával, a Bánság egyik legfontosabb választókerületében, Karánsebesen, amely a legtörzsökösebb román területnek számított.

A követ az ország ismert és elismert politikusa, Mocsáry Lajos volt, aki előbb közíróként a nemzetiségi kérdésben írott cikkeivel és tanulmányaival, majd országgyűlési szerepléseivel tűnt fel, hogy aztán az ország legnagyobb ellenzéki pártjának, a Függetlenségi Pártnak legyen a vezetője. Nem volt titok, hogy Mocsáry azon politikusok sorába tartozik, akik mindvégig hűek maradtak 1848 forradalmi hagyományaihoz, annak demokratikus ideológiájához s akik tragikus tanulságainak a közéletben is igyekeztek érvényt szerezni.

Tudták róla, hogy ilyen eszmei alapállásból kiindulva olyan elveket és javaslatokat fogal­mazott meg az ország égető politikai és társadalmi problémáira, amelyek nemegyszer teljesen ellentétesek voltak a közvélemény elvárásaival szemben.

Ez leghangsúlyozottabban a nemzetiségi kérdésre s a vele kapcsolatos politikára volt érvényes. Mocsáry ugyanis már pályájának elején megfogalmazta, hogy számára „Magyar­ország nem kompakt, hanem polyglott ország”, s meggyőződéssel vallotta, hogy ennek elismerését és a nemzeti kérdés kezelését az országos politika létkérdésének tekinti. Nemcsak azért, mert Magyarországot forradalmi hagyományai kötelezik, hogy „becsületesen szabad fejlődést engedjen minden nyelvnek és nemzetiségnek”, hanem azért is, mert a nemzeti kérdés megoldatlansága, illetőleg nem megfelelő kezelése a legnagyobb veszedelmet hozza rá. A nemzetiségekkel való megegyezés a jogegyenlőségük megvalósítása révén elengedhetetlen feltétele a harmonikus együttélésnek, ami pedig Magyarország jövőjének és biztonságának is egyik legfontosabb záloga.³⁶⁹ A Duna-medencében élő különböző népek együttműködésének is csak ez lehet a kiindulási pontja, aminek előmozdítása a magyarság történelmi hivatása. E célkitűzések hangoztatása és az értük való elszánt küzdelme oda vezetett, hogy a nemzetiségek hosszú időn át Mocsáry személyében látták a helyes politikai magatartást, felismerték, hogy számíthatnak rá, ha küzdelmük törvényes és jogos. Nem véletlenül, hanem politikai népszerűsége folytán választották meg tehát Mocsáryt 1888-ban Karánsebes köve­tévé. Adott volt a tétel: ha a magyarság komoly függetlenségi politikát akar folytatni, akkor békességben kell élnie a nemzetiségekkel, ami a nemzetiségek anyaállamaival, tehát a szomszédokkal való békés együttműködést is feltételezi.

Innen fakad Mocsáry közéleti szereplésének meghatározó vonása, éspedig az, hogy ez egyszerre irányul a teljes függetlenség elnyerésére és a nemzetiségi kérdés megoldására, amihez kapcsolódik természetesen a nemzetiségek anyanemzeteihez vezető út egyengetése is. Ezek nem egymástól különálló és elválasztható, hanem egymással dialektikus viszonyban álló jegyek. Mocsáry azért lett a korszak egyik vezető függetlenségi politikusa, mert felismerte, hogy a nemzetiségi kérdés kielégítő megoldása nélkül nincs korszerű magyar függetlenségi politika. És viszont: tudta, hogy nemzetiségi politikája, népeket közelítő erőfeszítése nélkülözhetetlen alkotóeleme függetlenségi politikájának.

A nemzetiségi kérdésben az egész korszakon végighúzódott a szabadság és a hatalom küzdelme. Az szinte természetes volt, hogy a francia forradalom szabadság és egyenlőség eszméin nevelkedett szemléletével Mocsáry elveti a hatalmi pozícióból történő megkö­zelítéseket mint a társadalomban felmerülő kérdések kezelési módját. Mocsáry a nemzetiségi kérdésnek nem volt elméleti fejtegetője, még akkor sem, ha írásaiban e problematika elvi megközelítésének számos elemével találkozunk. Mocsáry a nemzeti kérdést inkább a gyakorlati oldala felől szemlélte. Ez leginkább akkor világlik ki, ha következtetéseit a kor legnagyobb hatású teoretikusának, Eötvös Józsefnek a koncepciójával állítjuk párhuzamba; azzal a felfogással, amelynek elvi lecsapódása volt az 1868. évi nemzetiségi törvény, kiegészítve természetesen Deáknak a magyar politikai nemzetről szóló indítványával. Eötvös, akinek emelkedett szellemét Mocsáry nem szűnt meg dicsérni, a „nemzetiség érzetét”, a valamely nemzethez való tartozás érzését alárendeli a szabadságérzésnek, vagyis a nemzeti jogokat csupán az állam polgárai egyéni szabadságjogaként hajlandó elismerni, s úgy tartja, hogy a „nemzetiségi érzület”, az egész „nemzetiségi kérdés” fokozatosan megszűnik, ugyanis a liberális államról alkotott elképzelés szerint „...a civilizáció fejlődésével fokról fokra fogy a nemzetiségek száma”.³⁷⁰

Mocsáry határozottabban közelíti meg a nemzeti kérdés lényegét. A magyar társaséletben, mely közéleti és közírói pályáját elindítja, „a nemzeti érzület”-nek jellemző vonásait a következőképpen fogalmazza meg: „A nemzetiség érzete – írja – mély és természeti, ösztönszerű érzemény. Egy népnek valódi élete. Míg a nép él, a nemzetiség érzete megvan benne, mintegy öntudatlanul. Mihelyt a nép életébe nagyobb elevenség költözik, mihelyt a haladás vágya felébred [...], azonnal növekedik a nemzetiséghez való ragaszkodás. Ennek fenntartása, kifejtése legelső feladata. Már érzi, hogy ez ád erőt, képességet a haladás nagy munkájára.”³⁷¹ Az idézet azt is jól példázza, hogy Mocsáry nem tagadja az államhatalom „civilizatorikus” szerepét sem, elismeri ennek a polgári szabadelvű doktrínának az érvényét. Úgy tartja, hogy a civilizáció, az emberi haladás elsőrendű jelentőségű az állam életében, csakhogy az ő államelképzelésében a nemzetiségi jogaikban kielégített és egymással egyezségre lépett nemzetiségek vívják harcukat a haladá­sért.

Mocsáry Eötvöstől eltérően azt vallotta, hogy a nemzeti kérdés a magyar nép és a más ajkú hazai népek problémája, éspedig elsődlegesen fontos problémája. S míg Eötvös a nemzetiségi kérdést mint az egyes állampolgá­rok egyéni szabadságjogát szemléli, addig Mocsáry az országban élő különböző nemzetiségű társadalmak kérdésének tekinti azt. Itt jegyezzük meg, hogy Mocsáry felfogása lényegesen különbözik azoktól a nemzetiségi politikusokétól is, akik a nemzetiségi kérdést a történelmileg kialakult nemzeti egyéniségek problémájaként vetették fel.

Keményen ellenzi azt az eötvösi tételt, hogy „minden nemzeti törekvésnek alapja: a felsőbbségének érzete; a célja: uralkodás”.³⁷² Mocsáry szerint „valamennyi nemzeti törekvés alapja természeti ösztön, célja pedig önfenntartás”.³⁷³ Világos az okfejtése, amikor visszautasítja a mások feletti uralkodásról szóló felfogást. „Nem hiszem – vallja –, hogy korunkban az uralkodás, azaz mások megsemmisítése, mások sanyargatása volna a jó, melyért a népek küzdenek, s mely egyedül képes őket erejük megfeszítésére bírni. Mai világban nem a vég nélküli uralgás a népek ideálja, hanem a szabadság és a civilizáció, minden előnyeivel. S a szabadság elérhető mások leigázása és folyton féken tartása nélkül is. Sőt az egyes népek szabadságának legfőbb garanciája más népek szabadsága – az általános szabadság. A civi­lizáció pedig egyenesen ellentétben áll a hódítással és népirtással.”³⁷⁴

A nemzetiségi mozgalmak egyikének sem természetes vagy szükségszerű velejárója a más népek feletti uralomvágy – szögezi le e tekintetbeli nézeteit Mocsáry. S ezzel teljesen új felfogást hirdet meg a magyar nép és az országban élő szláv nemzetek, nemzetiségek közötti kapcsolatok ügyében is. Magyarországon azért fordulnak mindig nagy izgatottsággal a nemzeti kérdés felé, mert félnek az orosz és germán törekvésektől. A pánszlávizmustól való félelmek jórészt onnan erednek, hogy a szláv mozgalmak és az orosz hatalom között szoros összefüggést sejtenek. Nem ismerik fel azt a lényeges különbséget, amely a kis szláv népek demokratikus nemzeti törekvései és a pánszláv gondolatok mögött húzódó cári imperialista politika között van.³⁷⁵

Különben Mocsáry is, akárcsak a cseh haladás és demokrácia képviselői, kétségbe vonja Oroszország kizárólagosan szláv nemzeti jellegét. A cári birodalomban sok az idegen elem, a birodalom története is idegen történelmi hatásokkal itatódott át – írja –, s jellemző, hogy a cári uralomban csak az önkényuralom elvét ítéli el, mint ezt korábban K. Havlicek-Borowski és F. Palacky, majd T. G. Masaryk tették.

Mocsáry természetjogi érvrendszerébe illeszkedik, hogy a nemzetiséghez való ragaszkodást is természeti tulajdonságnak mondja. Magas erkölcsi megfontolással elvet minden olyan igyekezetet, mely megváltoztatására irányul. Az asszimilációt igen kétes kimenetelű cselekménynek tartja. S amikor a kor politikusai azt hitték, hogy az ország érdekeinek az felel meg, ha a nemzetiségeket nyelvileg és lelkileg beolvasztják, erélyesen kikel és hangoztatja, hogy ilyen téren csődöt mond még a legnagyobb önkény és erőszak is. Úgy tartja, hogy egy ilyen politikával szemben sokkal többet ér, ha a nemzetiségek erkölcsi és szellemi művelésére, a kultúrára fektetik a hangsúlyt. A fenti elvek jegyében Mocsáry felvázolja egy céltudatos nemzetiségi politika kereteit, meghatározza azokat a konkrét teendőket, amelyek „a nemzeti kérdés jóra fordulását eredményezik”. A Programm a nemzetiség és nemzetiségek tárgyában című munkájában szükségesnek tartja a figyelmeztetést: a nemzeti kérdés jelen van, nincs „elhallgattatva”, és éppen „e kérdés kezelése lesz próbaköve politikai érettsé­günknek”.³⁷⁶ Szenvedély nem határozhat e kérdésben. Tudomásul kell venni, hogy az országban többféle népesség él, és mindenik ragaszkodik nemzetiségéhez, s ha kell, kész harcra kelni érte. A külföld is jól ismeri és követi, hogy miként is alakulnak e kérdésben az állapotok.³⁷⁷ „A hazánkban élő nemzetiségeknek teljes emancipációja elkerülhetetlen – írja. – Arról szó sem lehet többé, hogy ezt nemhogy kikerüljük, de csak el is halaszthassuk. A kérdés csak akörül forog: miként.”³⁷⁸ A megoldás kiindulópontjául az alábbi négy pontból álló alapprogramot ajánlja az ország nem magyar ajkú lakosainak:

„1. Az országgyűlésen a tanácskozási nyelv a magyar.

2. Megyegyűléseken minden, a megyében divatozó nyelv használható.

3. A kormányzás és a közigazgatás nyelve valamennyi, a hazában élő nyelv.

4. Külön iskolák minden nemzetiség számára.”³⁷⁹

Mocsáry szerint ezt csak „minimum program”-ként kell felfogni, amelyet aztán további pozitív lépéseknek kell majd követniük, olyan biztosítékoknak, amelyek feltétlenül jelzik, hogy a nemzetiségekkel szemben teljesen új utakat követ a magyar politika. Meg kell nyugtatni őket, hogy nem kell tartaniuk, mint azt teszik, a magyarosítástól.

Mocsáry tájékozott és tudja, hogy a forradalmakat követő közös elnyomatás időszakában felerősödött a közeledés szelleme, a szolidaritási megnyilatkozások egymást követték, barátságok is kötődtek, de a nemzeti kérdés elintézéséhez ennél több kell, nevezetesen egy pontos, tiszta és világos megegyezés szükséges.

Minden megegyezésnek az ország integritásából kell kiindulnia. A testvériségre kell törekedni, mint mondja, de az ország egységén és oszthatatlanságán belül. A megegyezésnek azt is tartalmaznia kell, hogy a magyar nyelv megmarad az ország egységes nyelvének, de úgy, hogy közben nyelvi tekintetben végbemegy a nemzetiségek egyenjogúsítása. A magyar nyelv nem lesz uralkodó nyelv, hanem „diplomaticus” nyelv, mert ha uralkodó helyzetre emelnék, akkor megkérdőjeleződne minden egyenjogúsítás.

Mocsáry tudatában van annak a körülménynek, hogy magyar részen mindez aggódást kelt, ő azonban erősen bízik a magyar nép vitalitásában, politikai képzettségében, ami szerinte biztosítani fogja a vezető szerepet számára.

Milyen reális megoldásokat ajánl a fentebb említett alapprogram négy pontján belül is Mocsáry?

Poliglott országgyűlés nem képzelhető el, ezért csak a magyart ajánlja tanácskozási nyelvül. De a Naplót hiteles fordításban a nemzetiségek nyelvén is közre kell adni. Az alapprogramja következő két pontjában összefoglalt tételek erős önkormányzati szellemet sugallnak és sokban emlékeztetnek Kossuth emigrációban készült alkotmányára is. Mocsáry szerint a megyék és az egyházak gyűlésein szabad teret kell biztosítani a megyében használt nemzetiségi nyelveknek. A kormányzás és közigazgatás fórumain is, hiszen Magyarországon általában ismerik az országban beszélt nemzetiségi nyelveket. A kormányrendeleteket több nyelven kell kiadni, s a jegyzőkönyveket is mód van több nyelven vezetni.

A program negyedik pontja a bizonyság, hogy külön gondja volt Mocsárynak a nemzetiségek iskolaügye. Felállítja a tételt: mindenki, nép- és felsőiskolában tanulhassa a saját nyelvét. Az iskolákban a nemzetiségek nyelvét ne csak tanítsák, az az oktatás nyelve legyen. Mocsáry meggyőződése, hogy a nemzetiségek nyelvén való iskolázás, a nemzetiségi művelődés fejlődése az egész ország művelődésének gyarapodásához járul hozzá. A művelődés szint­jének emelése társadalmi és állami feladat, éppen ezért a nemzetiségi iskolák és művelődési intézetek részesüljenek rendszeres államsegélyben. Igazán fennköltnek mondható Mocsá­rynak az a nézete, hogy az ifjúságot buzdítsuk egymás nyelve megtanulására. Továbbá, hogy meg kell ismerniük a népeknek egymást, egymás kultúráját, s hogy általában a kölcsönösség legyen az eszmei alap. Mivel az országban több nép és nyelv él egymás mellett, az ország érdekének és szeretetének kell lennie közöttük az összekötő kapocsnak.

Mocsáry a nemzeti kérdés kezelésére az adott szakaszban a legmegfelelőbb eszköznek „az 1868-as nemzetiségi törvénynek úgy betűjében, mint szellemében való teljes és becsületes végrehajtását” tartja.³⁸⁰ Pedig nem értett egyet minden vonatkozásban e törvénnyel. Az 1868. évi törvény vitája előtt mind a többségi, mind a kisebbségi javaslat helyett egy rövid, csupán egy szakaszból álló ideiglenes törvénycikket tartott volna célszerűnek, amelyben „ki lenne mondva, hogy a hon minden polgárának anyanyelve használatában is egyenjogúsága elismertetvén, mindenki szabadon használhatja a hazában divatozó nyelveket a közigazgatás és a törvénykezés terén”.³⁸¹ Ebből arra lehet következtetni, hogy a többségi javaslat nyelvhasználati lehetőségeit, illetve a meghozott törvénynek mint „nyelvtörvénynek” a kereteit kívánta volna szélesebbre tárni. A kisebbségi javaslatot azért utasította vissza, mert annak a megyék nemzetiség szerinti kikerekítésére vonatkozó kitételét a mindenkori állam egységére nézve veszélyesnek ítélte, mert az az ország „feldarabolásához” vezetne.

Mocsáry előtt azonban nyilvánvaló volt, hogy az 1868. évi XLIV. törvénycikk egy egész sor olyan jogot tartalmaz, melyeknek biztosítása kedvezően befolyásolhatta volna az akkori országban együttélő népek kapcsolatát annak ellenére, hogy a törvény nem mondta ki a nemzetiségek jogi személyiségét (történeti egzisztenciáját).

Mocsáry e törvény betartásáért küzdött, de milyen értéke volt ennek a magatartásnak, ha a törvényt, főleg a kiegyezés Deák–Eötvös nevével fémjelzett szakasza után nem tartották be, s az ellenzéki nemzetiségi képviselők is már általános vitájakor tüntetőleg távoztak az ülésről? Egy papiros törvényért küzdött volna Mocsáry, éspedig a nemzetiségi politikusok szándékai ellenére?

A nemzetiségi képviselők nem az eredeti eötvösi törvényjavaslat ellen tiltakoztak, nem a részköveteléseken volt a hangsúly, hanem a Deák Ferenc által a vita kezdetén benyújtott indítványon, amelyet aztán bele is foglaltak a törvény első szakaszába, s amely kimondta, hogy az ország összes állampolgárai politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, amelynek az ország minden polgára, bármely nemzetiséghez is tartozzék, egyenjogú tagja. Ezzel szemben a nemzetiségi törvényjavaslat, amelyet a megyék nemzetiség szerinti kikerekítése súlyosbított, „az országot lakó történeti nemzetekről” szólott. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a két javaslat között mind a két felet kielégítő megoldás nem volt.

A Tisza Kálmán-i kortól azonban, amikor kezdetét veszi egy olyan politikai éra, amelyben a nyugati nemzetállamok mintájára akarják átépíteni az országot, nemzetiségi oldalról is megváltozott a törvény értékelése. Felismerik, hogy nem kevés olyan előnyt tartalmaz, ami célkitűzéseiket, entitásuk erősödését segítheti elő, éppen akkor, amikor szomszédságukban nemzeti államaik konszolidálódtak.

Amikor tehát Mocsáry 1868–1914 között, mint a nemzetiségi jogok ekkor már Európa-szerte ismert védelmezője, a nemzetiségi törvénynek mint jogforrásnak az életbe léptetéséért harcol, tudatosan vállalkozik arra, mert úgy gondolja, hogy egy olyan jogalkotás végrehajtásáért küzd, amely a nemzeti kérdés kezelésében fordulópontnak számít.³⁸²

Nemzetiségi programja megvalósításáért a napi politika szintjén is megvívja harcát. Mocsáry a parlamentben s a közélet más fórumain jelenti ki, hogy a nemzetiségek jogait tiszteletben kell tartani, segélyezni kell intézményeiket, a hivatalok betöltésénél tekintettel kell lenni a nem magyar ajkú állampolgárokra, felül kell vizsgálni a választásoknál a kerületi beosztást és a cenzust. Röpiratot ír és figyelmeztet, hogy a közművelődési egyesületeknek fel kell hagyniuk a nemzetiségek asszimilálására irányuló kísérletekkel. Kikel a közoktatás elmagyarosítása ellen, kemény vitába száll a közigazgatás centralizálását sürgető Grünwald Bélával, aki a megyei önkormányzatban a nemzetiségi törekvések védőbástyáját látta, s bizonyítja, hogy mennyire szükség van a megyére Béccsel szemben, s önkormányzati keretei között a nemzeti egyenjogúság megvalósítása érdekében.

Mocsáry tevékenysége a hazai és az európai közvélemény érdeklődése előterében zajlott, s megszerezte számára az elismerést a nemzetiségek körében. Ő volt az első magyar politikus, akiről a neves román író, Iosif Vulcan egész oldalas vezércikket írt. „Senki sem mondhatja, hogy nem Mocsáry a legnagyobb tiszteletnek örvendő magyar”³⁸³ – írta az erdélyi román közvéleményt formáló lap, a Gazeta Transilvaniei. 1886-ban a román nemzetiség érdekében mondott beszédei nyomán egy olyan emlékalbumot nyújtanak át neki Pesten, amely gyakorlatilag tartalmazta az egész erdélyi román értelmiség kiemelkedő személyeinek aláírását, köztük Miron Romanul nagyszebeni metropolitáét. Méltató beszédet Constantin Diaconovici, később az Enciclopedia Română szerzője mondott.³⁸⁴ A horvát és a román sajtó ismételten a népek közötti megértés előőrseként emlegeti. 1878-ban a Miletics-per kapcsán kivívja a szerb közvélemény rokonszenvét pártkülönbségre való tekintet nélkül. Az erdélyi szászok politikai köreiben jogvédő bölcsnek titulálják. A nemzetiségi kérdéssel politikusi, de tudományos megközelítéssel is foglalkozó Edmund Steinacker a korszak egyedül reális gondolkodójának, a térség népei közötti együttműködés jövendő zálogának nevezte.³⁸⁵

Fokozott jelentősége volt annak, hogy Mocsáryt 1887 májusában a magyar–szerb–német ellenzék saját jelöltjeként indította Újvidéken a választásokon. Igaz, a Tisza-kormány által odavezényelt hivatali választók jóvoltából nem sikerült kiharcolni Mocsáry bejutását az országgyűlésbe, de jelöltsége s mindaz, ami hozzá kapcsolódott, például a lelkes tömeg­tüntetések ott-tartózkodásakor, a magyar és a szomszéd népek közötti kapcsolat szép megnyilatkozásai voltak. Ezután történt, hogy Karánsebesen, az utolsó ellenzéki nemzetiségi választókerületben megválasztott képviselők, előbb Traian Doda tábornok, majd Mihai Popoviciu is, nemzetiségpolitikai okok miatt nem jelentek meg a magyar országgyűlésben. Ekkor határozta el a Román Nemzeti Párt, hogy a kerület mandátumát Mocsáry kezébe teszi le. Így aztán a karánsebesi választáson 1888. május 26-án a román választók Mocsáryt képviselőjükül választották meg. S Mocsáry, akinek „kipróbált jogérzetéhez, bölcs belátásához apelláltak”, elvhűséggel képviselte az ország és román választói ügyét.³⁸⁶ Joggal mondhatta az országgyűlési ciklus végén: „maga az a tény, hogy én viseltem a karánsebesi kerület képviseletének tisztét, nem fog elenyészni nyomtalanul. Meg fog maradni nyoma... Azon tény, hogy éppen abban az időben, midőn magas hullámokat vetettek ezek a villongások, a Román Nemzeti Párt egy magyar embernek a kezébe tette le ezen országgyűlési mandátumát... ahol képesek ekként cselekedni és ekként szólani az ellentétes táborok emberei, ott még nincsenek elmetszve az egymás megértésének s az egymással való kibékülésnek az összekötő szálai.”³⁸⁷

Mocsáry a nemzetiségi kérdésben képviselt álláspontjával saját pártjában nemigen talált népes követőkre, sőt egy idő múlva teljesen szembekerült pártjának politikai vonalvezetésével.

Az 1874-ben Mocsáry vezetése alatt függetlenségi pártba tömörült ellenzéknek nem volt határozott programja nemzetiségi vonatkozásban, voltaképpen Mocsáry fellépéséből ismeri meg a kérdést, s akkor is mint olyan tényezőt, mely akadályozza az ellenzék tevékenységének egybehangolását. Elvi megnyilatkozásai azért voltak. Az 1848-as párt 1868-ban párt­programjában kijelentette, hogy a nemzeti kérdésnek az ország integritása mellett az egyenlőség és a szabadság jegyében való megoldásáért fog küzdeni.

1870 eleje és áprilisa között közvetlen tárgyalásokra kerül sor a függetlenségi baloldal (Irányi Dániel vezette) és a nemzetiségi álláspontot képviselő román–szerb képviselői klub között (Alexandru Mocioni, Svetozar Miletics, Iosif Hodoşiu). Törvényjavaslatuk, amely elfogadása esetén alaptörvény jelleggel bírt volna, jóval túllépi az 1868. évi nemzetiségi törvény határait, s több hasonlóságot mutat az az évi nemzetiségi törvényjavaslattal. Egyenrangú történelmi nemzeteknek ismeri el Magyarországon a magyarokat, románokat, szerbeket, tótokat, ruténeket és németeket. A törvényhozás nyelve az ország lakói többségének nyelve. Az „alaptörvény” vagy Irányi-féle javaslat bizonyos mértékig Kossuth alkotmánytervére és a dunai államok szövetségére emlékeztet.³⁸⁸ Noha a dialógusnak több kedvező utójelensége is volt, a törvényjavaslat tárgyalására nem került sor. Megindult a két­oldali elzárkózás folyamata. A román nemzeti párt 1869. évi nyilatkozata ezt különben be is jelentette.

Az országos politika egész folyamatának a megváltozása a függetlenségi párt keretében is éreztette hatását. A Tisza Kálmán-korban szinte másodrendű kérdésként kezdik kezelni, hogy aztán a párt erdélyi bizottságának programját elfogadó 1881. évi értekezletén a nemzeti kérdés le is kerüljön a hivatalos programból.

Mocsáry 1879 áprilisában iskolaügyben mondott beszédét még magánvéleménynek tekintették, az 1886 februárjában a nemzetiségiek javára mondottól viszont a párt már teljesen elhatárolta magát.³⁸⁹ Mindez a függetlenségi pártklubból való kilépésre kényszeríti Mocsáryt.

A függetlenségi politikus Mocsáry, aki az egész birodalom nemzetiségi problémáit éles figyelemmel követi, nem ismeri el, hogy Ausztriának valamilyen egyensúlyi hivatása lenne a Duna-völgyi népek körében, mint ahogy ellentétes végletként például a cseh Frantisek Palacky és társai meggyőződéssel hitték. Ugyanakkor Mocsáry a dunai és balkáni államokkal való jó viszony kiépítésére törekedett. A gyakorlati politikus tisztánlátásával a térség ügyeit a maga történeti realitásában, a maga sajátos egyediségében szemlélve, ezt egyenesen szük­ségszerűnek tartotta.

Egy 1870-ben írt cikksorozatában³⁹⁰ Mocsáry kifejti, hogy a Duna völgyét kisebb népek lakják, közülük egyeseknek több államkeretben kell élniük életüket. A kisebb lélekszámú nemzeteknek ebből kifolyólag nem egymás ellenére, hanem egymást támogatva kell fejlődniük. Ez kölcsönösen előnyükre válik, mert erősíti őket, s nemzetközileg is hasznuk származik belőle. A független Magyarországnak is ezt kell tennie, a dunai államok felé kell fordulnia, a szerbek és a románok iránt kell érdeklődést mutatnia, fogalmaz még konkré­tabban Mocsáry a Néhány szó a nemzetiségi kérdésről című könyvében. A jogaikban elismert nemzetiségek pedig hidat jelentenének Szerbia és Románia felé, amelyekkel Magyar­országnak közös politikát kell folytatnia, ugyanis a történelem rendeltetése, hogy velük szövetségben éljen. Régen a közös veszedelem, most a szabadság, függetlenségi érdekeik közös védelme az, amely egy táborba hozhatja az itteni országokat. „A közös érdekek, a barátságra és szövetségre utaló helyzet elemi erővel érvényesülni fog, még az egymás közti súrlódások és összeütközések mellett is” – írja Mocsáry. Érdekes megállapítása Mocsárynak, hogy a nemzeti öntudat fejlődése még szorosabb kapcsolatba hozza az itteni népeket. Visszatérő motívum érvelésében: „... a szóban lévő szomszéd államokhoz való jó viszonyok fenntartására szükséges az, hogy jó viszonyban legyünk a nemzetiségekkel.”³⁹¹

Politikai tekintetben békés állapotokat lehet teremteni a szomszéd országokkal, még abban az esetben is, ha a nemzetiségekkel nem rendezett a viszony. A nemzetközi politika nyomása alatt ezt ugyan el lehet érni, de állandósult baráti viszonyt, egymást kölcsönösen támogató helyzetet csak a nemzetiségekkel megvalósított jó modus vivendi révén lehet teremteni.³⁹²

Mocsáry megállapításaiból látszik, hogy Kelet-Európára vonatkozó gondolatköre szervesen kapcsolódik függetlenségi és osztrákellenes állásfoglalásához, amely kétségtelenül Kossuth emigrációbeli nyilatkozataiban gyökerezik.³⁹³ Amikor Mocsáry kelet-európai és nemzetiségi elveit szembehelyezi a kiegyezési rendszer külpolitikájával, mintegy Kossuth gondolatainak tolmácsául szegődik. Már idézett cikksorozatában úgy értékeli, hogy a szomszéd népek szabadsága, nemzeti önállósága biztosíték minden Duna-völgyi nép számára, a magyarok számára is mindenféle hatalmi terjeszkedéssel szemben. A pánszláv veszélyt féli a magyarság, s az országot körbe is fogja, tagadhatatlan, egy szlávok alkotta gyűrű, de e népek sem külön-külön, sem együttvéve nem lehetnek veszélyesek, ha szabadok. Ezért a nemzeti szabadságért való küzdelmüket az ország érdekeivel egybeesőnek tartja, hiszen „a természetes és jogos aspirációk” megvalósulása önálló nemzeti politikához vezet, ami aztán a maga rendjén hasznos szövetségeket eredményezhet.

Kossuth a magyar közéletben sokat vitatott dunai konföderációs tervét nem tekinti elévültnek az 1870-es években sem, sőt az európai fejlődés kikerülhetetlen részletének tartja. A terv részleteiben ugyan módosítást vél szükségesnek az adott és az eljövendőnek vélt nemzetközi politikai helyzetnek megfelelően, de a felvázolt alapvető körvonalak és premisszák tekinte­tében meggyőződése szerint változtatni azon nem szabad. Mocsáry szerint a nemzetiségi kérdés megoldásának láncolataként egy csoport független államból alakul majd meg a konföderáció, „egy tisztán nemzetközi szövetségként”, melyet közös érdek tart össze. Változást még abban lát, hogy a konföderá­ció­nak nem lesznek ambuláns országgyűlései egyszer Pesten, máskor Bukarestben, harmadszor Belgrádban, s nem lesz szükség a Kossuth elképzelte közös összefogó területekre sem. Mocsáry azért gondol egy lazább keretű „államok szövetségére”, és azért szán huzamosabb időt a szövetség kiépítésére, mert a helyzet alapos ismeretében úgy ítéli meg, hogy az Európa délkeleti részében történt birodalomépítés, az ebben a térségben még mindig érvényesülő hatalmi politika roppant összekuszálttá és igen bonyolulttá tette az itteni viszonyokat. „Egy történelmi, etnográfiai, nemzetiségi és kulturális káosz van itt”³⁹⁴ – írja. A török és osztrák hatalmi politika pedig tartani szándékszik magát a térségben. Ebből kifolyólag a magyar politika elsődleges feladata volna elérni azt, hogy a magyarság és Magyarország mint önálló tényező léphessen fel a térségben a maga és a szomszéd népek érdekében. „A szomszédsági helyzetünk legyen legfőbb tárgya figyel­münknek” – fogalmazza meg tételesen a magyar külpolitikai törekvések általa szükségesnek vélt fő irányát ezen a gondolatsoron Mocsáry. A magyarságnak késznek kell lennie itteni hivatása betöltésére, hogy „ne más rendelkezzen” vele s hogy megvesse ágyát jövendőjének.³⁹⁵

E számba jöhető szövetség, a szomszéd népekre építő számításai határozzák meg Mocsáry állásfoglalását az egész térséget érintő keleti kérdés kiújulásakor, majd az azt megoldani hivatott orosz–török háború időszakában is.

A balkáni népek és a románok felszabadítási harca beletorkollott Oroszország 1877–1878-as törökellenes háborújába. A magyarság azonban 1877-ben azt a cári hatalmat látja a délkelet-európai népek oldalán, amely 1849-ben véget vetett a magyar nép forradalmának, s amelynek minden tevékenységét azután is aggodalommal követte. Törökország pedig épp ellenkezőleg, 1849-ben menedéket adott az emigrációba kényszerült forradalmároknak, mint ahogy azt korábban, a XVIII. század elején II. Rákóczi Ferenc kurucaival is tette.

Egy éppen ezen szemléleteket és meggyőződéseket próbára tevő szakaszon Mocsáry szilárd következetességről tesz tanúbizonyságot. Ő, aki tudatában volt annak, hogy milyen nagy erő és hatalom a nemzetiség, el tudja különíteni a cári hatalmi érdekeket és a népek felszabadítási törekvéseit, s rokonszenve demokratikus meggyőződéséből fakadóan a szomszédos népek oldalán volt. „Kijelentem a magam részéről, hogy én tökéletesen méltányolom azon népek szabadságra való törekvését” – mondja.³⁹⁶

Mocsáry Kossuthtal együtt vallotta, hogy a magyarok hálával és elismeréssel tartoznak a törökök 1849-es oltalmáért, azonban visszautasít minden uralmi politikát, s persze minden terjeszkedő szándékot, bárki részéről jöjjön is.

Innen van az, hogy keményen kiáll azon nemzetiségek és azon nemzetiségi politikai vezetők mellett, akik nyíltan vagy titokban szolidaritást vállaltak anyaországbeli rokonokkal. „A szolidaritás érzete a mi nemzetiségeink és egy más államban lévő fajrokonaik közt egészen természetes és jogos”– fogalmazza meg liberális felfogását Mocsáry,³⁹⁷ amit különben sokan osztottak vele. Ezt a folyamatot nehezíteni vagy akadályozni nem szabad és nem is áll az ország érdekében. A maga részéről Mocsáry nem maradt meg az elvi nyilatkozatoknál. 1878 elején Svetozar Miletics szerb politikus és publicista ellen ítéletet hoztak. Mileticset mentelmi joga erőszakos megsértésével a Tisza-kormány elfogatta és felségsértési váddal pert indított ellene. A vád az volt, hogy az 1876. évi szerb–török háborúban Szerbia részére titkos toborzást folytatott. A perben Mileticset öt év börtönre ítélték. Ez ellen az általa jogtalannak számító ítélet ellen a fentiek jegyében lép fel Mocsáry, s megírja nagy visszhangot kiváltó fellebbező cikkét a Miletics ügyben címmel, a legnagyobb ellenzéki párt elnökeként kora egyik legnagyobb politikai-publicisztikai viharát idézve elő. „Nyíltan kimondom ismételve, hogy én teljesen helyeslem azon rokonszenvet, mellyel Miletics a Szerbiában levő rokonai iránt viseltetik”– írta. Az, hogy Miletics a magyarországi szerbeket „fajrokonaik” segítésére szólította, korántsem meríti ki a felségsértés bűnét. Miletics még akkor sem bűnös, ha Nagy-Szerbia megteremtéséről sző tervet, s azért széles körben agitál is, mindaddig, míg meg nem sértette a törvényeket. A szabadságnak csak a törvény és az igazság a biztos pajzsa.³⁹⁸

Mindezek után érthető, hogy Mocsáry azon kevesek közé tartozott, akik az új tényezőket figyelembe véve felismerték, hogy új fejezet érlelődik a délkelet-európai térség népeinek életében, persze mindenekelőtt a nemzetiségi mozgalmak tekintetében. Az új tényező, ami Mocsáryt s vele együtt azok figyelmét leköti, akik megpróbálták szőni a szomszéd népek között a kapcsolatokat, Bosznia-Hercegovina Ausztria-Magyarország általi megszállása volt. Az 1878. évi okkupáció nyomában ugyanis a konfliktusok állandósulásától tartanak.

Mocsáry Bosznia-Hercegovina okkupációját kezdettől fogva annexiónak mondja. Nyíltan szembefordul azzal a felfogással, hogy lázadók álltak ellen az osztrák–magyar seregnek. Nem igaz az a hivatalos politika, amely a Monarchia hatóságait Boszniában törvényesnek jelenti ki – fogalmaz keményen Mocsáry. S amikor ezért kitámadják a parlamentben, hogy úgymond „a délszláv államokkal cimborál”, azzal érvel teljes határozottsággal, hogy a Boszniába bevonult hatóságok nem bosnyák hatóságok, s túlzott elvárás volna, hogy azokat legitim hatóságoknak tekintse a bosnyák nép is. „Őtőlük követelni ezt nem lehet, mert rájuk nézve semmi egyéb, mint erőszakos foglalás, bitorlás eszközei, nem törvényes hatóságok, ilyenek ellen pedig az európai népjog az, amely megengedi az ellenállást. Az okkupációt az uralkodóház érdekében hajtották végre”³⁹⁹ – írja a függetlenségi politika jegyében Mocsáry –, hiszen ez egybeesett annak hagyományos törekvésével, hogy minél jobban kiterjessze az uralkodása alatt levő területet és lélekszámot. Mocsáry felismeri, hogy az általa a magyar önállóság hiánya miatt annyira kifogásolt közös hadsereg tartósan rendezkedik be az elfoglalt tartományokban, s nagy előrelátással mutat rá, hogy Bosznia-Hercegovina annektálása a célja a Monarchia politikájának. Nyomatékosan felhívja a figyelmet arra a körülményre is, ami az őt bírálók figyelmét elkerülte, nevezetesen arra, hogy mekkora csorbát szenved az amúgy sem tökéletesen működő demokrácia, hiszen lesz a birodalomnak egy olyan része, amelyet „abszolutisztikusan” fognak vezetni.⁴⁰⁰

Nagyon jól látja Mocsáry, hogy a Bosznia-Hercegovinában kialakult helyzet milyen etikai és politikai problémákat vet fel a magyar társadalom számára azon túlmenően, hogy anyagi és emberi erőforrásait csapolja meg. Úgy értékeli, hogy az adott viszonyok között a szomszéd népek közötti kapcsolatok maradandó jegyeinek arra kell késztetniük a magyarságot, hogy az okkupált tartományok népe mellett álljon ki, és ne támogasson bécsi hatalmi törekvéseket. A jövő szolgálata ezt követelné meg nemcsak a magyar néptől, hanem politikusaitól is. A magyarságnak fel kell emelnie szavát a népjog érdekében, s akkor „a magyar nemzet egykor hasznát fogja venni, mert azon népek, amelyek hivatva vannak jó szomszédságban élni, azt fogják mondani, hogy azon politika, mely az ő elnyomásukra irányul, az osztrák ház politikája, nem a magyar nemzet politikája; a magyar nemzet politikája mindig jogot tarthat arra, hogy velük mindig barátságban éljünk” – szögezi le Mocsáry határozott hangvételű parlamenti beszédében.⁴⁰¹

Mocsáry igyekszik megnyugtatni azokat, akik előtt az itteni nemzetiségi mozgalmak kapcsán a pánszlávizmus veszélye rémlik fel. „Bosznia-Hercegovina mozgalmai – véli – nem egy szláv állam alakulása felé hatnak. Ott van Bulgária, Montenegró, Szerbia, mind olyan gócpontok, amelyek mutatják az ottani népek fejlődésének útját.” Mocsáry nem lát semmilyen veszélyt abban sem, ha a jövőben Bosznia-Hercegovina nem akarna kitartani az önálló státus mellett, s Montenegróhoz vagy Szerbiához csatlakozna, mert az ily módon megnagyobbodott Szerbiát nem tartja veszélyesnek az Osztrák–Magyar Monarchiára nézve.

A boszniai katonai intézkedések elleni felszólalásával Mocsáry újra kivívja Kossuth elismerését. Kossuth 1882. március 9-én levelet intéz hozzá Turinból, s ebben egyetértését fejezi ki a Mocsáry által kifejtett gondolatokkal kapcsolatosan. Kossuth arra ösztönzi Mocsáryt, hogy a nemzetiségi kérdésben és Bosznia-Hercegovina kérdésében a magyar függetlenségi politika tanúsítson továbbra is ilyen határozottságot, annál is inkább, mivel „ezek az előállt helyzetben már más dimenziókat öltöttek ... a nemzetiségi kérdés a szó szoros értelmében külpolitikai kérdéssé fejlődött, úgyhogy többé semminemű belügyi intézkedéssel, semmi képzelhető engedménnyel meg nem oldható...” – írta Kossuth Mocsárynak.⁴⁰²

Mocsáry támogatta és jogosnak ismerte el a nemzetiségi mozgalmak törekvéseit és megnyilatkozásait addig a pontig, amíg azokat népe létérdekeivel, teherbíró képességeivel összeegyeztethetőnek tekintette. Újvidéki képviselőjelöltségének, karánsebesi mandátumának és Andrej Kmettel való hosszú levelezésének anyagából tudjuk, hogy a nemzetiségi mozgalmakkal csak oly mértékig tartott kapcsolatokat, amilyen mértékben ezek nem haladtak túl országa létérdekein.

Azok a nemzetiségi politikusok, írók, akikkel Mocsáry közéleti vagy éppen baráti kap­csolatokat ápolt, mint a szlovák Andrej Kmet, a szerb Mihajlo Polit és Jasa Tomić, a román Gheorghe Pop de Băseşti és mások, nemzetiségük odaadó harcosai voltak, a kormánypárt kérlelhetetlen ellenfelei, de nem voltak ugyanakkor ellenségei a magyar népnek. Mocsáry nem esett tehát abba a hibába, mint azok, akik a nemzetiségi kérdés felszínes ismeretében olyanokat tüntettek fel a haladás híveiként a demokrata közvélemény előtt, akik ugyanakkor már az egész Európára, sőt a tengerentúlra is kiterjedő magyarellenes nemzetközi propaganda exponensei voltak. Nemzetféltése miatt Mocsáry hangja egyenesen harciassá válik a külföldön felerősödött magyarellenes propaganda láttán. Amikor Björnstjerne Björnson párizsi lapjában egy ellenséges hangvételű prágai levél nyomán általánosító támadást intéz a magyarok ellen, Mocsáry azt üzeni Andrej Kmet szlovák kultúrpolitikusnak: „Én már többször kijelentettem éppen a Courrierben, hogy a nálunk gyakorlatban lévő nemzetiségi politikát kárhoztatom, de inzultálni a magyart szó nélkül nem engedem.”⁴⁰³ S az ügy folytatásaként, amikor Björnson nemcsak a kormánypárt iskolapolitikájának bírálatára szorítkozik, amit különben maga Mocsáry is kifogásolt, hanem továbbviszi általánosító magyarellenes támadásait, a következőket írja az említett szlovák értelmiségi politikusnak: „... éppen azért, mivel én tisztelem minden más nemzetbelinek fajához és nyelvéhez való igaz ragaszkodását, hanc veniam damus petimusque vicissim s ahhoz, hogy nemzetet inzultáljon, senkinek nincs joga...”⁴⁰⁴

Mocsáry mindvégig az integer Magyarország képletében gondolkodott és cselekedett, ezért nem tudta Mihajlo Polit sem megnyerni föderalista-liberális elképzeléseinek, s határozottan cáfolja 1908 januárjában a Pester Lloyd egyik cikkének állítását, mely őt föderalistának és egy „keleti Svájc” megteremtése hívének mondja.⁴⁰⁵ Tősgyökeres magyarként a nemzetiségek jogaiért harcol, mint ő mondja, a nemzeti kérdés jobbra fordulásáért, de valahogy maga mögött érzi és tudja a magyar közvélemény jó részét is. Közéleti és nemzetiségpolitikai szereplésének erkölcsi igazolásaként fogható fel, hogy amikor az 1886. évi költségvetési vita után kirekesztik pártjából, s úgy néz ki, hogy teljesen magára marad, választói és a függetlenségi párt szervezete szolidaritást vállalnak politikájával.⁴⁰⁶ Az iránta megnyilvánult bizalomtól támogatottan, öntudatosan mondhatja: „nem állok egyedül nézeteimmel”.⁴⁰⁷

De meddig is ment el Mocsáry a nemzetiségi jogok és a szomszédos népekkel való megegyezés tekintetében? S mennyire esett egybe küzdelme a nemzetiségi mozgalmak célkitűzéseivel? A legtovább ment, ameddig a népét, nemzetét és a vele együtt élő népeket becsülő politikus az adott korban elmehetett. Mocsáry koncepciójában azonban, akárcsak a kor általános gondolkodásában, a nemzeti kérdésnek nincsenek külön irányai, külön belső törvényszerűségei. Mocsáry azt meglátta, hogy a nemzeti mozgalmak belső természete demokratikus, de azt már nem, hogy külön teritoriális és közjogi jellegük is van, hogy teljes területi, nemzeti és politikai integrációra törekednek. Előbb politikai-közigazgatási, területi autonómiaprogrammal lépnek fel, egyelőre Magyarországon belül, az itteni nemzetiségek egymás mellé rendelését követelik, amely csak lépcsőfok a teljes elszakadás felé vezető úton. Mocsáry nem ismerte fel, hogy míg ő a legalitás nevében nemzetiségi jogokra, törvényekre hivatkozik, a nemzetiségi mozgalmak új nemzedékei azokra már úgy tekintenek, mint olyanokra, melyek nem nyújtanak biztosítékot egy olyan autonóm fejlődésre, amelyet a teljes elszakadásuk megvalósítása érdekében szükségesnek tartanak.