Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Nemzetek föderációja

Tudomásul kell vennie minden többségi nemzetnek, hogy az államot nem tekintheti „magántulajdonának”. A mai román, szlovák, szerb állam nemcsak a többségi nemzet állama, hanem mindazon polgárok együttesének, akik intézményeit működtetik, javait megtermelik és adót fizetnek a köz javára. Mindnyájan államalkotók ők. Történetírásunknak is végig kell gondolni ezen alapelv következményeit. Legalább most, Trianon évfordulóján. Veszteni Trianonban a magyarság nem a „saját államát” vesztette el, hanem 3,2 millió magyarját. S ezt kell ma magyarságában megtartani és segíteni...

A történeti Magyarország magyar vezetőrétege nem vette tudomásul ezt az elvet, ezért volt szinte szükségszerű az általa megalkotott területi-igazgatási rendszer bukása, felbomlása. A többségi nemzet a kisebbségeknek nem ajándékként adja meg az önmegvalósításhoz, kifejlődéshez szükséges feltételeket, hanem „állampolgári jogon”. A kisebbségi jog nem más, mint az esélyegyenlőség joga. Ahogy joggal követelhették a román, szlovák, szerb kisgyermekek részére a századelő nemzetiségi értelmiségiei a kiművelésükhöz és esélyegyenlőségükhöz való jogokat, úgy követelhetik ma – joggal – szomszédaink állami adminisztrációjától a nemzeti kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok ugyanezeket.

A történész nem gyárthat recepteket. Magányos óráiban is tartózkodnia kell ettől. De ismertetnie kell közösségével az európai és a világtörténelem különböző útjait bejárt népek történetét. És ismertetnie kell azoknak a hasonló fejlődési területeknek, népeknek az útját, akik nálunk előbbre vannak hasonló feszültségeik megoldásában. Tisztelettel nézi a tőle keletre eső népek erőfeszítéseit, állami-igazgatási rendszerük újjáépítésének kísérletét. És tisztelettel nézi a gazdasági, katonai nagyhatalommá nőtt és polgárait felemelő nyugat-európai hatalmakat, s ugyanígy a tengerentúliakat. De tanulságokat nyerni inkább azon népekhez irányítja tanítványait, akik hasonló gondokat már eredményesen feloldottak. Sürgeti az északnyugat-európai kis népek – a Benelux-államok –, ugyanígy a skandináv népek államszervezeteinek tanulmányozását. Ahol a területi-igazgatási egységekben a különböző nemzetek megtalálták elhelyezkedésüket. És a polgár kiélheti azonosságigényei mindegyikét: nemcsak szabadon gyakorolhatja vallását, nemzetiségét, de szabadon képezheti vallási, szociális, nembéli és nemzeti közösségeit, autonómiáit is...

Fel kell hagyni a közép-európai népeknek a nemzeti kárpótlás hisztériájával. Ahol mindenki – magyar, román, szlovák, szerb, horvát egyaránt – a történelemre hivatkozva áldozatnak tekinti magát. Egy új „viktimológia” született meg a közép-európai térségben, ahol történelmi, statisztikai és kartográfiai érvekkel igyekszik minden nép bizonyítani, hogy milyen sérelmek estek rajta a másik részéről. És vár valakitől „kárpótlást”. Nehezen veszi tudomásul mind magyar, mind nem magyar a történész adatsorait: az 1919–20. évi békerendszer nemcsak a magyaroknak, de szomszédainknak szintén hátrányt hozott. Segítette részben a szlovákot, a románt, a szerbet, hozzájuttatta őket a teljes körű anyanyelvi kultúrához, oktatáshoz, és biztosította számukra az emelkedés feltételrendszerét. De azzal, hogy államnemzeti határokat rajzolt a közép-európai térségbe, a szociális nyomorúságot hozta magyarra, románra, szlovákra egyaránt. Egy olyan területi-igazgatási rendszert, ahol a korábbi „nagy térség” gazdasági, termelési egységét most (1920-tól napjainkig) hét különböző vámterület és mindmegannyi pénz- és gazdálkodási rendszer szabja szét. Olyan térséget „sikeredett” alkotni Közép-Európából, ahova mindennek következtében az igazi nagy beruházások sohasem fognak megérkezni. Nemcsak 1920 után esett vissza a térségbe befektetett tőkeberuházás, de csak mértéktartóan, lassan hajlandó az növekedni most, 1990 után is. 1910-ben a térség egyszerű iparosainak, parasztjainak, tisztviselőinek életszínvonala közelebb állott az akkori vezető kultúrákhoz, mint ahogyan áll ma, a nemzeti-állami elv kétes értékű diadalának korszakában...

Hermann Gusztáv Mihály

Az udvarhelyszéki Havasalja kiváltságos

települései: a két Oláhfalu és Zetelaka

A Havasalja Udvarhelyszék egyik jellegzetes történeti-néprajzi kistája. Kezdetben való­színűleg csak Oroszhegy környékét (Fancsal, Székelyszent­király, Székelyszenttamás, Ülke) értették alatta⁴⁶³, később azonban e tájnév kiterjedt a Nagy-Küküllő és a két Homoród forrásvidékén (a Hargita alatt) fekvő valamennyi településre, sőt egy tágabb (ám ritkábban használt) értelmezés szerint északnyugati irányban csaknem a Kis-Küküllő forrásvidékéig, a Felső-Nyikó mente és a Sóvidék néhány faluját és kirajzását is magába foglalta.⁴⁶⁴

E falvak egyik alapvető közös vonása, hogy itt a reformáció legfeljebb átmenetileg diadal­maskodott: a Székelyudvarhelyen felül fekvő, szilárd katolikus tömböt alkotó vidék afféle híd volt a tarka felekezeti képet mutató Udvarhelyszék, illetve a Hargita túloldalán elterülő, egészében katolikus Csík–Gyergyó–Kászon között. De más itt az emberek élete is: míg a szék délibb szegleteiben, a Küküllő és a mellékvölgyek lankáit övező domboldalakon a szőlő is szépen megterem, a havasalji gazda keservesen küszködik a sovány földdel és zord ég­hajlattal, és mennél feljebb haladunk a vízfolyások mentén, annál kisebb a szántóterület, megélhetést pedig inkább a legelő, kaszáló és erdő biztosít.

E tájon három település tűnt ki különös, egész Erdély viszonylatában csaknem egyedülálló, sok vitát szülő és konokul őrzött privilégiumai révén: a Kis- és Nagy-Homoród forrásvidékén, a Hargita vulkáni platóján elterülő két Oláhfalu, illetve a Nagy-Küküllő felső szakaszának szűk völgyében meghúzódó Zetelaka. Jelen tanulmány nem e települések történetének monografikus áttekintésére törekszik, csupán szokványosnak semmiképp sem mondható kiváltságaik gyökereit, fejlődésükre gyakorolt hatását igyekszik feltárni.

1. Oláhfalu

Kápolnás- és Szentegyházasoláhfalu 1838-ig egyazon plébániához tartozott,⁴⁶⁵ és egészen az 1876-os közigazgatási átszervezésig egy községet alkotott. Létét sokáig 1301-től vélték bizonyítottnak egy Vencel (László) király nevében kibocsátott oklevél alapján, melyben az uralkodó az említett év szeptember 25-én az udvarhelyi székelyek között élő Oláhfalu (Villa Olachalis) lakóit képviselő Ursus kenéz és Domonkos ajtónálló mester kérésére enyhít a falu lakóinak súlyos terhein, s az Vduord-i vár várnagyain kívül ettől kezdve senki sem követelhet tőlük szolgálatokat. Az ott lakó székelyeket felmenti a kenéz joghatósága alól, de hadviselésre és az Vduord-i várhoz való gerendaszállításra kényszeríti. Oláhfalu lakóit felmenti továbbá az Vduord-i egyháznak járó kepén túli tized, a „dicacio” (kapuadó) és ökörsütés alól is. E sokáig vitatott hitelességű oklevelet ma már egyértelműen hamisnak tartja a szakirodalom.⁴⁶⁶

Következésképpen, bár az 1882-es Sematizmus szerint plébániája 1360-ban alakult,⁴⁶⁷ az első oklevél, mely e falu létét igazolja, 1406. július 1-én kelt. Ebben Lőrinc oláhfalvi presbiter, nagyboldogasszonyfalvi (Karcfalva, Dánfalva, a vele összeépült Oltfalva, Jenőfalva és Madaras közös egyházközségének neve) plébános, valamint Csík- és Gyergyószék alesperese („Laurentius Presbiter de Olahfalu, plebanus de Nagy Boldog Asszony et vice Archidiaconus Sedium Csík et Gyergyo”) több más személlyel együtt mint közbenjáró ítél egy csíkjenőfalvi határperben.⁴⁶⁸ Utóbb ennek az okmánynak a keltezését illetően is kétség merült fel, vannak, akik úgy vélik, hogy a XV. század végén íródott. Ez esetben Karácsonyi Jánosnak lehet igaza, aki szerint „Oláhfalut csak Báthory István telepítette 1480 táján s ezért van, hogy hiteles okiratokban csak 1566-ban említik először...”⁴⁶⁹ A Szentegy­házas­oláhfalu 1760-ban épült templomába beépített, a falu régebbi, lebontott templomából származó faragványokat Dávid László a XV. század második felére datálja.⁴⁷⁰

Oláhfalu nevének eredetét sokan és sokféleképpen próbálták magyarázni. Ma már aligha lehet kétséget kizáróan eldönteni: az őstelepesek etnikumára utal, avagy személynévből alakult.

A különböző korokból származó összeírások a két testvértelepülésben egy viszonylag homogén társadalmi szerkezetet mutatnak, amelyben a jobbágyok és zsellérek részaránya jelentéktelen. Az egyik magyarázatot a földrajzi körülmények szolgáltatják, melyek teljesen alkalmatlanná tették e tájékot a hűbérbirtok bármely formájának kialakulására, de a székely katonatársadalom jegyeinek helyi konzerválásában alighanem jelentős szerepet játszottak Oláhfalu tényleges kiváltságai.

A két Oláhfalu lakóit Erdély fejedelmei, majd a Habsburg-ház uralkodói – kezdetben azért, hogy odakössék a lakóhelyükül választott (kijelölt?) terméketlen és zord vidékhez, bizton­ságosabbá téve ezáltal az Udvarhelyszéket Csíkszékkel összekötő, vadrengetegen át vezető utat, majd később a deszkában történő adózás hasznáért is – egy egész sor kiváltságlevéllel látták el.

Az első – tulajdonképpen nem is kiváltságlevél, hanem bizonyos visszaélések megfékezése érdekében fogalmazódott fejedelmi rendelet – 1572. augusztus 17-en kelt, és Báthory Istvántól származik. Az oláhfalviak panaszolván, hogy Udvarhelyszék tisztjei tiltják vallásos körmeneteiket és katolikus szertartásaikat, valamint a katolikus tanító-plébánosok működését, a fejedelem parancsba adja Kornis Farkas és Geréb János királybíráknak: „minthogy az országnak köztörvénye van arról, hogy ki-ki azt a vallást követhesse, amelyen lelkiismerete inkább megnyugszik”, ezért „a római vallást követők háborgatását, papjaik vallásos szer­tartásaikban való akadályozását szüntessék meg, s őket szabadságukban tartsák meg és védelmezzék.”⁴⁷¹

1589. október 23-án Báthory Zsigmond fejedelem átíratta és megerősítette Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem 1575. október 21-én kelt (Báthory Kristóf által 1577. február 4-én átírt) oltalmi levelét, melyben a két falu lakóinak panaszait kívánván orvosolni (értesülvén arról, hogy határuk amúgy is szűk és terméketlen), meghagyta „Udvarhelyszék minden nemeseinek és polgárainak”, hogy a panaszosokat határaik szabad birtoklásában ne háborgassák. E kedvezményeket Báthory Kristóf még megtoldotta, mentesítve őket a fejedelmet illető, sertések után fizetendő tizedek alól, elrendelve Syger János udvarhelyi várnagynak s az udvarhelyszéki királybírónak, hogy az oláhfalviakat „semmi tized fizetésére ne kényszerítsék, őket személyökben s javaikban bármikép háborítani és károsítani ne merjék, de határaik, erdőik és vizeik hasznát és termését békében és akadálytalanul elvinni engedjék”. Végül Báthory Zsigmond elődei kedvezményeit azzal egészítette ki, hogy őket „különös kegyelemből minden méh, bárány, malac és készpénz”, továbbá az ún. „hadnagyzab”, illetve „minden csirke, tyúk és liba fizetésétől” mentesítette.⁴⁷²

Az első Oláhfalut illető hiteles kiváltságlevél, melynek szövege teljes terjedelmében ismert, Báthory Gábor fejedelem 1609. július 21-én kelt oklevele, mely a következőképpen rendel­kezik:

„...Mivel április hónap 26-ik napjára Kolozsvár városába összehívott és megtartott összes rendek országgyűlésén a mi hűséges összes székelyeink, nemesek, lófők, gyalogosok, pus­kások és szabadosok, azaz az Udvarhely székely székben levő Szentegyházas és Kápolnás Oláhfalu idegen és saját lakosainak részéről és személyében kiváló közbenjárás történt, azután tekintetbe véve azt, hogy mintegy a havasok közepén vannak elhelyezve, a hely termé­ketlenségétől sújtva, csak nagy nehézséggel tudnak mindennapi élelmükről gondoskodni és az összes utasokra és járókelőkre naponként vigyázva és a rablókat távol tartva, sok hasznot hajtanak: Ezért a mi elődeink, az erdélyi fejedelmek őket az összes hadjáratokból kivették, sőt az illetékek és bármely segélyek fizetése alól, a tizedek, kilencedek és kepék illetékei alól, bármely köznépi és polgári szolgáltatás alól felmentették. Tehát Szentegyházas és Kápolnás Oláhfalu ugyanazon lakosait, az ők összes mindkét nembeli törvényes örököseit és utódait, hogy saját életükről jobban gondoskodhassanak, azokon a félelmetes helyeken éberebben őrködhessenek, az átmenőknek az utat biztonságosabbá tehessék és ezen falvakban kényelemben lehessenek,

Minden rendes és rendkívüli rovatal, illeték és hozzájárulás, rendkívüli adó és kamara­nyereség fizetése alól,

Úgyszintén vetések, nemesi telkek után, melyek az Udvarhely székely székben levő Szentegyházas és Kápolnás Oláhfalu falvak saját területén és igazi határain belül vannak, a tizedek, kilencedek és papi bérek illetékei alól, bármely köznépi és polgári szolgáltatás alól, nemkülönben bármiféle hadi mozgósítás és bármiféle általános vagy részleges hadi fölkelésben való részvétel alól,

Mégis azzal a feltétellel, hogy ő maguk és utódaik minden évben, saját költségükön és munkájukkal ezer szál deszkát a hozzájuk legközelebb eső Kőhalom szász székbe a mi számunkra szállítani tartozzanak és azt megtartsák: örökre kivételezni, felmenteni és kiváltságokkal megajándékozni véltük, és így kivételezzük, felmentjük és a jelen oklevél erejénél fogva megajándékozzuk.”⁴⁷³

Az elődei által adományozott privilégiumokat 1614. május 8-án Bethlen Gábor is megerő­sítette, illetve kibővítve és rendszerezve őket a következő cikkelyekbe foglalva hagyta jóvá:

„Először: ők mostantól kezdve az elkövetkezendő időkben semmilyen függő viszonyban ne legyenek a kapitányokkal, királybírákkal, alkirálybírákkal és Udvarhely székely székben az összes többi tisztviselővel, és azok semmilyen hatalmat vagy törvénykezést felettük ne gyakoroljanak. Hanem a mi gyulafehérvári udvarunk gondviselője hatáskörének és törvény­kezésének legyenek alávetve, ő kormányozza és vezesse őket, de oly módon, hogy a gyula­fehérvári gondviselő a jelen oklevélben megjelölt feltételek ellenére a legkevésbé se zavarja őket, és más terhek és szolgáltatások teljesítésére és elviselésére semmiképpen ne kény­szerítse.

Másodszor: a fent nevezett kapitányok, királybírák, alkirálybírák és az említett Udvarhely szék többi királyi tisztviselői ezután az ő körükben vizsgálatot folytatni, bármely terhet követelni és bármely végrehajtást elvégezni a legkevésbé se tudjanak, hanem minden behajtandó terhet és bírságot az általunk vagy az említett gyulafehérvári gondviselőnk által közéjük küldött emberek tudjanak behajtani és elvégezni, és ez azok hatáskörébe tartozzék. Ezen bírságok és terhek végrehajtása ne fordíttassék más célra, hanem a mi és utódaink számára jelöltessék ki.

Harmadszor: legyen szabad nekik a maguk akarata és belátása szerint bírákat és 12 esküdtet a közöttük eddig érvényes erkölcsök és szokások szerint felállítani és választani.

Negyedszer: az összes ügyek, perek és viszályok, melyek huszonöt (25) magyar forinton alul értékeltetnek, bármely közöttük felmerült ügyletek és cselekedetek ügye az említett bírák és 12 esküdt jelenlétében tárgyaltassék, hajtassék végre és fejeztessék be. Ha azonban ugyanazok a 25 magyar forint értékét felülmúlják, ugyanoda utaltassanak, de ha a felek egyike az általuk abban az ügyben hozott és kihirdetett döntéssel és ítélettel nem akar megelégedni, akkor az fellebbezés útján a mi gyulafehérvári királyi ítélőtáblánk bírái és esküdtei elé érettebb megvizsgálás céljából terjesztessék és ott véglegesen eldöntessék. Hasonlóképpen a különleges ügyek az ő fórumuk elé vitetve ugyanazt a jogi utat kövessék.

Ötödször: ugyanazon falvak lakosai közül bármely ürüggyel vagy címen senki se vethesse alá magát másnak jobbágyi igába vagy állapotba, vagy senkit se lehessen ez alá vetni a terhek és szolgálatok elkerülése miatt, vagy azok elvégzésének akár hivatalos elmulasztása okából. Ha valakire rábizonyul, hogy ilyen szándéka van, az fogságba vettessék és csak szavahihető emberek kezessége mellett bocsátható el. Ha valaki titokban, az ő tudtuk nélkül elszalad onnan vagy elszökik, az ilyen szökevény lakosnak minden ingó és ingatlan vagyona, háza és bármiféle néven nevezendő öröksége saját közössége javára lefoglaltassék.

Utoljára: ha a kapitányok, királybírák, alkirálybírák, Udvarhely tisztségviselői és bármilyen beosztású és jogállású emberek, az ő szabadságaik és előjogaik dacára, bármilyen hozzájárulás fizetésére vagy hadfölkelésre és sorozásra őket kényszeríteni merészelnék, és ezért őket mind személyükben, mind javaikban megkárosítani próbálnák, attól az időtől a lakosoknak álljon hatalmában és jogában mind előjogaikat és szabadságaikat, mind bármilyen néven nevezendő javaikat az ilyenféle erőszakos zavarók, kártevők ellen megvédeni, ezért semmilyen tehernek vagy bírságnak ne vessék alá őket, amennyiben bebizonyosodik, hogy magukat jogosan védelmezték, máskülönben ha valamit méltatlanul és jogtalanul vittek véghez, nem másutt, mint a gyulafehérvári bírák előtt tartoznak törvény elé állni.

Az ő mentességeikhez az alábbi feltételeket is hozzáfűzzük és aláírjuk:

Hogy kötelesek évenként Gyulafehérvár városunkba 2000 hibamentes deszkát saját költsé­gükön, marhákkal és szekerekkel lehozni és szállítani, mégpedig június hónapban. Ezt köve­tően személyeiket, ökreiket, szekereiket és a szállításhoz szükséges összes felszereléseket a mi gondviselőnk nyomban elbocsássa, és más munkák elvégzésére vagy bármilyen szolgálat teljesítésére kényszeríteni ne merészelje.

Másodszor: most legalább ezen egyetlen és nem több kötelezettség folytán, a számukra általunk kiterjesztett ilyenfajta mentesség fejében, a mi használatunkra, kötelesek az említett Szentegyházas és Kápolnás Oláhfalu területén és igazi határain belül, alkalmas és megfelelő helyen, egy jó fűrészmalmot az összes fa és nem vas részeivel, az ahhoz szükségesekkel beszerezni és felépíteni, és évenként a maga idejében szám szerint 100 darab deszkakészítésre alkalmas fatörzset az erdőkből és hegyekből ahhoz a malomhoz levontatni és leszállítani. Mégis oly módon, hogy sem az ilyen fatörzsekből előállítandó deszkák kivágására és elké­szítésére, sem pedig az azokból készített és előállított deszkák bármely más helyre való levitelére és elszállítására ne legyenek kötelezhetők és kényszeríthetők.”⁴⁷⁴

A privilégiumok ily gyakori felújítására nyilvánvalóan azért volt szükség, mert a széki hatóságok ezeket nem tartották maradéktalanul tiszteletben. Az Udvarhelyszék és a két kiváltságos falu közti tartós, hol lappangó, hol pedig nyílt ellentét, mely az idézett szövegekből is sejthető, 1615 májusában ismét felszínre került. Ekkor a szék tisztjei az országgyűlés elé vitték az oláhfalviak külön igazságszolgáltatásával kapcsolatos sérelmeiket, az országgyűlés pedig a 17. t.c.-ben ekképp határozott: „Miután az oláhfalviak kiváltsága a törvények dolgában az egész országnak, de kivált a székelységnek nagy sérelmére s törvényei, szokásai és szabadságai ellenére van, hogy ők a székelység közepében lakván, közülük kivonják magukat: tetszett, a fejedelem akaratja is hozzájárulván, hogy kiváltságuk e részben töröltessék el, és mindenképpen a székelység közönséges törvényével éljenek, a fejedelemnek tett ígéretöket ezután is teljesítvén.”⁴⁷⁵ Az oláhfalviak természetesen nem mondhattak le ennyire könnyedén a rengeteg utánajárással megszerzett előjogokról: immár begyakorolt válaszlépésük hasonló helyzetekben, hogy ismét a fejedelemhez fordulnak, emez pedig 1618. április 8-án felszólítja az udvarhelyszéki fő- és alkapitányt az általa korábban leszögezett privilégiumok betartására.⁴⁷⁶

A kiváltságos falvak és a szék viszálya azonban ezzel nem ér véget. Feltehetően ismét Udvarhelyszék követei eszközölték ki, hogy 1630. január 25-én a Gyulafehérváron ülésező országgyűlés kimondja: „A két oláhfalviak, zetelakiak a törvények dolgában az udvarhelyi főtiszthez applicaltatnak.”⁴⁷⁷ És jóllehet Bethlen Gábor kiváltságlevelét I. Rákóczi György – nyilván az oláhfalviak újbóli kényszerű közbenjárására – 1631. június 25-én megerősítette, az 1653-ban hatályba lépő Approbatae Constitutiones a III. rész LXXIX. címében, valamint az V. rész XLV. és LXXIV. ediktumában az 1615-ös és 1630-as országgyűlési határozatok értelmében rendelkezik, leszögezve, hogy a zetelakiakkal együtt a „két oláhfalviak törvények dolgából a széktől dependeáljanak, és előttök agitálandó causajukat a derék székre is elbocsássák, s fiscusnak is a mivel tartoznak, praestálják, sub poena fl. 200 [adják meg 200 forint büntetés terhe alatt].”⁴⁷⁸

Az 1674. november 17-én Gyulafehérvárott tartott országgyűlés újból napirendre tűzte az oláhfalviak és zetelakiak ügyét: az itt született végzés nem tér ki a bíráskodás kérdésére, csupán arra vonatkozóan intézkedik, „hogy privilégiumokban specifikált teherviseléseket a fiscus számára praestálják, azokon kívül praefectus atyánkfia is egyéb teherviseléssel ne erőltethesse, sőt ha erőltetné is, ne tartozzanak supportálni”.⁴⁷⁹

A „havasok közepén” élők konok ragaszkodása előjogaikhoz nem lankad az önálló feje­delemség megszűnése és Erdély Habsburg fennhatóság alá kerülése után sem. Népes küldöttségük kitartó közbenjárása nyomán 1701. február 19-én I. Lipót megerősíti I. Rákóczi György 1631. június 25-én kiadott, a Báthory Gábor és Bethlen Gábor által kibocsátott levelek szövegét is magába foglaló kiváltságlevelét. Udvarhelyszék hivatalnokai viszont ragaszkodnak korábbi álláspontjukhoz; 1711 elején, a medgyesi országgyűlésen követeik ekképpen adják elő panaszaikat: „...úgy tapasztaljuk, hogy szegény székünkre esendő quantum nem minuáltatik, hanem naponkint fog öregbülni, de ellenben annak elviselésére ennek előtte velünk unialtatott némely részei szegény székünknek egy s más pretextusok alatt magokat eximáltatni akarják és tőlünk való elszakadásokat munkálkodják...” A vádlottak: a parajdi sóvágók és „az két oláhfalviak”.⁴⁸⁰

1715 májusában Udvarhelyszék tisztjei „nagy megbántódással” jelentik a főkormányszéknek, „hogy az két Oláhfalu az udvarhelyszéki határokat élvén contractusok ellen, az megírt szék határára major házakat építenek, tanorokat erigálnak, fájokat hordják, specifice az kápolnás-oláhfalviak marhájokat a szék határán tartják, mégis az széktől dependeálni nem akarnak...”⁴⁸¹

1720-ban, a főkormányszékhez intézett folyamodványában a szék ismét felrója, hogy „...ennek előtte való üdőkben az két Oláhfalu is az ns. szék közé contribuálván, az egy búzán kívül pénzzel, zabbal, szénával, az ns. széket proportionate, mint más faluk, segítették, allevaltatták, kik is már bizonyos időktől fogva az széktől annyiban elszakadtak, hogy semmiben egyébben az ns. széknek nem succurralnak, hanem csak valami pénzben”.⁴⁸²

Érdekes és elgondolkodtató tény, hogy a hatalmuk konszolidálásának a kezdetén türelmesebb, de következetes centralizációs politikát folytató Habsburg-házi uralkodók az Udvarhelyszék és Oláhfalu közötti kiváltságjogi viszályban a réges-régen elavult előjogokat védelmező havasaljiak pártját fogták. Netán ez is az „oszd meg és uralkodj” elv jegyében történt, miszerint – ez esetben – a helyi privilégiumokat szembehelyezve egy székely önkormányzati hatóság: a szék érdekeivel, ez utóbbi gyengítését próbálják elérni? Vagy mi látunk mindent feketén-fehérben, és ismét csupán az oláhfalvi küldöttség határozottsága és kitartása volt eredményes anélkül, hogy különösebben átgondolt „nagypolitikai” háttere lett volna a dolognak? Mindenesetre III. (VI.) Károly 1724. május 17-én megerősítette a Báthory Gábor, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György kiváltságleveleit magába foglaló I. Lipót-féle oklevelet.

A vitás kérdés, amint várható volt, ezzel sem nyer végső megoldást. 1728. április 26-án, a nagyszebeni országgyűlésen, midőn a III. Károly által kibocsátott kiváltságlevél „bemutattatott, felolvastatott, proklamáltatott, kihirdettetett és kiadatott”, rendelkezéseinek – az Approbataera hivatkozva – Udvarhelyszék követei ellentmondtak.⁴⁸³

1752-ben a szék fő- és alkirálybírái feliratban fordulnak az országgyűléshez, melyben régi keletű, Oláhfaluval szembeni sérelmeiket igyekeznek alaposabban megindokolni:

„Jóllehet a nemes haza törvénye a nemes udvarhelyszéki két oláhfalviakat a nemes szék törvénye és jurisdictioja alá rekesztette, a privilégiumokot is in ea parte abrogálta [az] App[robatae] Const[itutiones] .... Ezen törvényt observálták is sok időkig, a contributio dolgában is a széktől volt dependentiájok, az minthogy mikor ez előtt generális conscriptiók voltak, együtt conscribáltattak a székkel ..., még is mindazon által mi gondolattól és bizodalomtól viseltetvén? magok mondják, ez előtt nem sok időkkel a széktől el szakadtanak, és mostan, mikor olyas törvénytételek occurálnak, kivált in casu criminali, nem Udvar­helyszékből, hanem Csíkból, honnan? hínak assessorokot. A causájokot is az udvarhelyi derék székre nem transmittálják. De a contributio dolgában is a széktől nem dependeálnak, hanem ... 200 forint szakasztatik ki a szék kvántumából reájok; melyben semmi proportio nincsen, mivel hogy sokat előre ne hozzunk, Lövéte falu, mely Oláhfalunak szomszédja, s hasonló havasi helyen vagyon, szintén úgy deszkából, sendelyből keresi kenyerét, csak fél annyi, mint a két Oláhfalu, még is nyolcszáz rh. forintokból álló adót fizet, akkor, amikor a két Oláhfalu csak kétszáz forintot.” Azt is szóvá teszik, hogy a szintén közeli és hasonló fekvésű Almás „ezer ötszáz rh. forintokkal terheltetik”. A szék fő sérelme tehát végül is az, hogy „...az adózásban való elszakadások ... felette nagy terhére vagyon a széknek és több székbeli falunak...”. Állítják, „...hogy az articulusok, melyek őket a szék jurisdictiója alá rendelték, soha nem abrogáltattak”. Megjegyzik azt is, mintegy mellesleg, hogy „nem hívattak ők ma is regalissal se diaetára, se anticipatióra”, azaz (erre bővebben visszatérünk) kétségbe vonják a két település országgyűlési képviseleti jogát. Végül állítják, hogy „...az articulusok, melyek őket a szék jurisdictioja alá rekesztették, soha nem abrogáltattak”, követelik tehát „reponálni” a két falut a szék hatósága alá, „még pedig, ha különben nem akarnak engedelmeskedni”, akkor a törvény, azaz az Approbatae megfelelő cikkelyeinek erejével.⁴⁸⁴

A két Oláhfalu képviseleti jogát később kétségbe vonta a Gubernium is, az 1790–91-es országgyűlés során figyelmeztetve a rendeket, hogy a korábbi országgyűlési jegyzőkönyveket felkutatva nem találtak utalást arra, hogy Oláhfalu és Zetelaka követei „regálissal” – személyre szóló királyi levéllel (litterae regalies) – meg lettek volna híva. Az országgyűlés válaszában arra hivatkozik, hogy ez esetben nem a „regális”, hanem a „szokás törvénye” határoz.⁴⁸⁵ Azért, hogy hasonló helyzetek a jövőben ne adódjanak, az országgyűlés 1791 novemberében, a XIV. artikulusban be is cikkelyezte „Oláhfalu kiváltságolt székely községnek az országgyűlésen való szavazás és ülésjogát, a melyet, mint tudva van, ezelőtt is élvezett”.⁴⁸⁶

A már létező kiváltságokhoz 1801-ben hozzáadódik az I. Ferenctől elnyert, három országos sokadalomra (Gergely pápa, Szent Péter és Pál, illetve Szent András napjára) szóló vásárjog. Szintén I. Ferenc adományozta 1803-ban Oláhfalu pecsétjét (Orbán Balázs állítása, miszerint ez csupán felújítása egy 1503-as pecsétnek, már csak azért is kétségeket kelt, mert ez utóbbi a híres oklevélhamisító Kemény József gyűjteményében volt látható), melyet Orbán Balázs ekképpen ír le: „Magyarország, Erdély-, Horvát-, Tótországok és Dalmatia címereitől keretelt pajzs, mely két részre van osztva. Felső osztályában három arany csillag közt szablyát tartó kar, alsó osztályában egy hegy két ellentétes oldalára helyezett két templom, ezen körirattal: »Sigillum privilegiatae communitatis Oláhfalviensis«.”⁴⁸⁷

Oláhfalu kiváltságai 1876-ig elvben érvényben maradtak, ha nem is teljesen a Bethlen Gábor által megszabott feltételek szerint. Igaz, a szék és az országgyűlés sűrűn ismétlődő panaszai, illetve ellenvetései már régen jelezték: a kor messze túlhaladta őket. 1845-ben megjelent munkájában Auguste de Gerando francia utazó nem győz csodálkozni azon, hogy két „mezőváros” Udvarhelyszéken „mondhatni két különálló köztársaságot alkot”. Azt sem találja természetesnek, hogy e két kedvezményezett helység „egymagában több szavazattal bír [az országgyűlésen], mint egész Udvarhelyszék”.⁴⁸⁸ S bár e helyzet ellentmondásossága egyre inkább szemet szúr a polgári fejlődés útjára lépett ország politikus-köreiben, az 1870. XLII. t. c. (a köztörvényhatóságok rendezéséről) 88. §-a alapján Oláhfalu „szervezett törvényhatósággá” alakul,⁴⁸⁹ ami még mindig összhangban volt régi privilégiumaival. Mint önálló törvényhatóságot, Oláhfalut csak az 1876. XX. t.c. 1. § a szüntette meg, illetve kebelezte be Udvarhely vármegyébe.⁴⁹⁰ Az 1877. I. t.c. 2. §. 8. pontja értelmében az újonnan alakult Udvarhely vármegyében két település szerveződhetett volna rendezett tanácsú várossá: Székelyudvarhely és Oláhfalu. Ezzel a lehetőséggel azonban csak Székelyudvarhely élt; „Oláhfalu ezt csekély anyagi ereje mellett nem tehetvén – írja emlékirataiban az első megyei főispán, Vargyasi Daniel Gábor –, két kis községgé szándékozott szerveződni...”⁴⁹¹ E kérdésben a két település adófizetőinek szavazata volt hivatott dönteni. Természetesen akadt néhány elöljáró, aki fájlalta, hogy elesik a városi tisztviselői fizetéstől, de végül állítólag esetükben is felülkerekedett a józan helyzetértékelés. A szavazást szintén Daniel szervezte meg: „...úgy rendeltem el, hogy az adófizetőket egyenként a házuknál felkeresve, a megbízottak vették be a szavazatokat, így meglévén a törvény értelmébeni többség, alakult Oláhfalu egy jegyzőség alatti két kisközséggé.”⁴⁹²