Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

2. Zetelaka

Az Oláhfaluhoz hasonló, bár valamivel szelídebb földrajzi környezetben fekvő, az 1333-as és 1334-es pápai tizedjegyzékben egyaránt szereplő Zetelaka Udvarhelyszék régi települése. Középkori kőtemplomáról egy kora gót stílusú, a mai torony emeletén őrzött ablaktöredék tanúskodik.⁴⁹³

Első kiváltságlevelét Bethlen Gábortól kapta 1622. szeptember 25-én. Az adományozás megindokolása, csakúgy, mint maguk a kiváltságok, Oláhfalu 1614-es privilégiumlevelét jut­tatják eszünkbe: a fejedelem arra való tekintettel, hogy a falu lakói kopár havasok közt élve, mindennapi élelmüket is csak nagy nehézségek árán tudják megszerezni, őket és utódaikat minden rovatal, adó, segély és kamarai nyereség, továbbá minden hadi szemle, illetve rendes és rendkívüli hadi szolgálat alól felmentette, cserébe a maga és fejedelmi utódai számára 100 000 szál zsindely Gyulafehérvárra való szállítását követelve. A kiváltságokat az oklevél öt pontba csoportosítja, ezeket Orbán Balázs magyarításában ismertetjük:

„1-ször. Hogy mostantól kezdve Udvarhelyszék kapitányai, királybíráitól és más tisztjeitől e széknek, úgy jeleni, mint jövendőbeliektől semmi függésben ne legyenek, s azoknak semmi hatalmuk nevezett Zetelaka felett ne legyen, hanem egyenesen a mi fehérvári provisorunktól gondviselőnktől függjenek, de provisorunktól is csak úgy, hogy ezen védlevelünk által nyert jogaikban és azoknak élvezetében ne zavarhassa. És a szék tisztjeinek köztük semminemű vallatást tenni, hasznokat húzni ne szabadjon, hanem minden hasznot vagy büntetést a mi vagy provisorunk által közikbe küldött emberünk vegyen, és az csak a mi és utódaink hasznára adassék.

2-szor. Szabadságukban áll egy bírót és tizenkét esküdtet választaniok az ők szokásaik és rendszabályaik szerint.

3-szor. Minden 25 frt értéken alóli per közöttük a választott bíró és esküdtek fórumán kezdessék, folytattassék és végeztessék be; ha azonban 25 frt-ot túlhalad, akkor is ott kezdessék meg és láttassék el; de ha a felek közül valamelyik a hozott ítélettel megelégedve nem lenne, jogában álland azt fehérvári curiánkhoz fellebbezni.

4-szer. Senki közülök magát jobbágyságra ne adhassa, földjére jobbágyot ne telepíthessen vagy, hogy közterhek hordozása alól kibújhasson, ilyenként le ne kötelezze magát: ki ezt tenné, fogassék el és csak biztos kezességen bocsáttassék szabadon; s ha még így is elmenekülne, az ilyennek minden fekvő és felkelhető javai és örökségei a község számára foglaltassanak le.

Végre 5-ször. Ha Udvarhelyszék kapitánya, főtisztje, bírái vagy más bárminemű hivatalnokai, vagy bármely állású más egyénei, az ők védlevelük és azáltal biztosított előjogok ellenére, bármely fizetés vagy hadi szolgál­vá­nyok­ra szorítanák, vagy őket akár személyük, akár vagyonukban károsítani akarnák, ilyenek ellen nevezett község lakói oltalmazhassák magukat s azért semmi büntetés és fenyítés ne érje, sőt még ha ily eseteknél magokat méltatlanul és illetlenül viselnék, akkor is csak a mi fehérvári provisorunk előtt legyenek feleletre vonhatók.”⁴⁹⁴

E széles körű önkormányzati státus – akárcsak Oláhfalu esetében – nyilvánvalóan sértette a szék érdekeit, melynek küldöttei az 1624. június 23. – július 8-i országgyűlésen felpa­naszolják a zetelakiak privilégiumaikkal való visszaélését, követelve, hogy ezután a szék tisztjei előtt pereljenek. Az országgyűlés úgy határozott, „...hogy ha kinek valami pere lészen zetelaki emberrel, ha adverso pars contentus a másik fél elégedett nem lészen, a székre apel­lálják és ott adjudikáltassék fellebbezzék és ott döntessék el”. E határozatot – immár kiter­jesztve az oláhfalviakra is – az 1630. január 25-én kezdődött országgyűlés erősítette meg.⁴⁹⁵

Az erdélyi rendek által támogatott udvarhelyszéki elöljárók igyekezete a székbeli kiváltságos községek privilégiumainak megnyirbálására a zetelakiakat hamarosan újabb lépésre kény­szeríti: 1631 januárjában I. Rákóczi György fejedelmet keresik fel és értésére adják, „hogy ők régi szokások szerént a hadban való szolgálattyok helyett esztendőnként tartozának százezer sendelyt magok saját költségeken” Gyulafehérvárra, a „fiscus” számára szállítani. A feje­delem „azon immunitásokban őket meg akarván tartani”, 1631. január 16-án kelt levelében elrendeli a szék közönségének és tisztségviselőinek, hogy a zetelakiak kiváltságait „meg­tartván, őket oltalmazza meg is benne és egyébre cogalni ezen kívül ne merészelje...”⁴⁹⁶

A falu törvénykezési autonómiája, a perek fellebbezésének módja továbbra is vitatott, de a széki hatóságok érdekeinek megfelelően szabályozott kérdés maradt: az Approbatae Con­stitutiones V. részének LXXIV. ediktuma elrendeli, hogy a zetelakiak az oláhfalviakkal együtt „törvények dolgában a széktől dependeáljanak és előttök agitálandó causajokat a derék székre is elbocsássák, a fiscusnak is a mivel tartoznak, praestálják...”⁴⁹⁷

Napirenden volt a zetelaki kiváltságok ügye Apafi Mihály korában is: a Bethlen Gábor-féle 1622-es kiváltságlevél 1662. október 23-án nyert újabb fejedelmi megerősítést, majd 1674-ben, az országgyűlés határozata értelmében – mint Oláhfalu kapcsán már jeleztük – a zetelakiak „privilégiumok­ban megtartatnak”, illetve nem kényszeríthetők a korábban meg­szabott kötelezettségeiken felüli teherviselésre.⁴⁹⁸

Akárcsak az oláhfalviak, a zetelaki elöljárók is igyekeztek kiváltságaikat a Habsburg-uralom beálltával létrejött új helyzetben is biztosítani: 1701. április 18-án I. Lipót minden változtatás nélkül átíratta és megerősítette Bethlen Gábor 1622-es kiváltságlevelét. A Bécsben kiállított okmányt Henter Ferenc ítélőmester hirdette ki az 1702-es gyulafehérvári országgyűlés január 7-i ülésén.⁴⁹⁹ Érvényessége azonban igen rövid ideig tartott: 1703. június 12-én Bögözben, egyfelől Pekri Lőrinc, Udvarhelyszék főkapitánya, Kénosi Zsigmond és Sebesi Jób vicekirálybírák, másik részről Tornai Mihály zetelaki királybíró, Bíró András előző esztendőbeli királybíró és Ka­rácson György „hütös ember” egyezséget kötnek, mely véget vet Zetelaka Udvarhelyszéktől való „elszakadásának”, megszüntetve, illetve jelentősen korlá­tozva a község privilégiumait. A főkapitány, arra hivatkozva, „hogy ennek előtte eszten­dővel felültetvén az elméjeket valakik az Zetelakiaknak, az nemes Széktől való elsza­kadásokat munkálódták, és adózásból az nemes Széktől való különböztetést”, holott a kérdésben végzett vizsgálódásai bizonyítják: „a memoria hominium mindenkor a nemes Székkel együtt adóztak”, előzőleg parancsba adta, „hogy a nemes Székhez redeálván, adóz­zanak együtt, és a nemes szék fő tiszteitől hallgassanak; az törvényeket appellatio által oda bocsássák...” A zetelakiak gróf Apor Istvánhoz fordulnak, „hogy ő kegyelme őket ... az nemes Székkel egyeztesse meg; fogadván: hogy többé senki biztatására az nemes Széktől elszakadni nem kívánnak...” A gróf, „tekintvén az Zetelakiaknak alacson állapotját”, arra kéri a szék főkapitányát, ne kötelezze a falut többre, mint „75 ökörről való adózásra”, és engedje el felhalmozott tartozását. Az ekképpen létrejött egyezség így szól:

„1-o. Valamíg Isten ennél is nagyobb terehviseléstől megoltalmaz, adózzanak csak hetvenöt ökörről.

2-o. Ez idei, úgy mint 1703. esztendőbeli adójoknak csak felit administrálják; az más fele pedig, mivel az idő eltölt, elengedtetik minden naturálékkal együtt.

3-o. Az udvarhelyi vár építésére valamennyi fák, deszkák és zsendélyek kívántatnak, tőlük juxta valorem acceptáltassanak az ő quantumokban; melyet is az két fő tiszt parancsolatjára tartozzanak bészolgáltatni magok szekereken, marhájokon; ezen kívül az udvarhelyi tűzi fára nem erőltetvén őket, hogy ők az épületre való fát magok vecturázzák.”

A zetelakiak is megígérik az írásba foglalt feltételek tiszteletben tartását, a szék közösségébe való beilleszkedést: „Az nemes Széktől való elszakadásunkat se privilégiumunk színe alatt, se más utak és rendek alatt nem munkálódjuk; az nemes Széktől el nem szakadunk, hanem mint igaz széktagjai, az nemes Székkel egyet értünk s adózunk az feljebb megírt mód szerént, valameddig ezen nemes Szék is ezen contractushoz tartja magát.” A zetelaki aláírók nevei után a következő megjegyzést olvashatjuk: „Ez mind az három egy manusra irtatott, mivel Tornai Mihály és Karácson György írni nem tudnak, de velem voltanak.”⁵⁰⁰

Az adó ezt követően természetesen csak növekedett: 1755-ben a zsindelyszállítás kötelezettségét évenként fizetendő 1500 forinttal váltják meg, majd 1765-ben a község maradék előjogait is elveszíti.⁵⁰¹ Ami ezt követően is megmaradt, az alig több az országgyűlési képviseleti jognál, ám hamarosan ez utóbbival kapcsolatban is kétségek merülnek fel. A zetelaki követeket ott találjuk az 1787-ben tartott országgyűlésen, és jóllehet az 1790–91-es gyűlésre (csakúgy, mint az oláhfalviak) ők sem kaptak „regális” meghívót, a község két követe, Bíró Mihály és Szegedi Pál az alattvalói esküt letette.⁵⁰² Míg azonban az oláhfalviak továbbra is megtartották képviseleti jogukat, addig az országgyűléshez intézett főkormányszéki óvás, mely a zetelaki követek esetében is kifogásolta a „regális” hiányát, illetve az ezt követő kivizsgálás és rendezés nyomán Zetelaka e jogot elveszítette.⁵⁰³

Utolsó országgyűlési szereplésük során a zetelaki követek megpróbálták – az udvarhelyszéki küldöttekkel hevesen vitázva – a Bethlen Gábor-féle kiváltságlevélbe foglaltak újbóli törvénybe iktatását, és bármennyire is meglepő, úgy tűnt, ez nekik sikerülni fog: az ország­gyűlés kimondta, hogy „Oláhfalu s Zetelaka privilegiatus községek a nemzeti fejedelmek és királyoktól nyert kiváltságok értelmében minden adók alól, melyekkel szabadalmaik értel­mében nem kötelesek, felmentetnek”.⁵⁰⁴ Az uralkodó által megerősített cikkelyek között azonban ez már nem szerepel. Az utóbbiak sorában a XIV. cikkely rendelkezik e kérdésben, mely viszont csak általánosságban fogalmaz: „Hasonlóképpen megerősítik, a jelen törvény­cikkely erejénél fogva, a magyar és székely nemzet kebelében levő szabad királyi városok, mezővárosok, továbbá úgy a szabad, mint a nemes és kiváltságolt községek törvényes joghatóságát és szabadságát a maguk törvényes állapotában...”⁵⁰⁵ Így Orbán Balázs már rezignáltan állapíthatja meg, hogy Zetelaka „századokon át oly féltékenyen őrzött s annyi uralkodó által megerősített előjogaiból, mely az oláhfalviakéval azonos volt, nem maradt egyéb fenn, mint hogy falusbírájuk ma is királybíró címet visel...”⁵⁰⁶

Valóban, a zetelaki „királybíróság” helyi szinten tekintélyes tisztség maradt a privilégiumok elvesztése után is: betöltése nagy komolysággal történt, amit az udvarhelyszéki levéltár Székely Ládájában megőrzött XVIII. század végi és XIX. század eleji szavazatszámlálási jegyzőkönyvek bizonyítanak, melyeken a jelöltek nevei után vonásokat húzva regisztrálták a voksokat. Igaz, a „communitás” olykor az önmaga által választott bíró ellen fordult, szelídnek aligha nevezhető eszközökkel. Egy ilyen eset nyomán figyelmezteti 1784. április 18-án báró Daniel István főkirálybíró a székbeli folytonos táblát és az alkirálybírákat, „...hogy a fenn írt közönséges békességet rontókot, vakmerő erőszakosokot, kik tisztjekre támadván, házára mentek dorongokkal s ajtaját bé akarták rontani, minden móddal haladék nélkül megza­bolázzák, ezen veszedelmes lármának eleit vegyék, ... ne hogy ezen panasz a Felséges K. Gubernium elejébe szálljon.”⁵⁰⁷

A valamikori kivételezett helyzet kései maradéka volt még az a belső közigazgatási és bíráskodási autonómia, amit a község – természetesen az 1622-es privilégiumokhoz képest lényegesen mérsékelt formában – 1848-ig élvezett. 12 „senatorból” álló „tanácsa” volt, mely egyszersmind törvényszékként is működött, ítéleteit az udvarhelyi „derékszékre” lehetett fellebbezni. A gyilkossági ügyekben a zetelaki „alszék” hatásköre korlátozott volt, ilyenkor Udvarhelyszék két táblabírájának is részt kellett vennie az ítélethozatalban.⁵⁰⁸

* * *

Egy két faluból álló településegyüttes, valamint egy önálló faluközösség kiváltságainak történetét próbáltuk áttekinteni. Környezetük természeti adottságai, a szokásostól eltérő jövedelmi forrásaik, a megélhetés körülményessége szükségessé tették az általuk fizetett adónak a szék többi részétől eltérő formában történő törlesztését. Ezen túlmenően, a minőségi fa-termékek, a fejedelem fűrészmalmának felépítése és működtetése jelentékeny hasznot is hajthattak az építkező uralkodó, a kincstár számára. Az a tény, hogy fontos, de körülményesen járható, több okból is veszedelmes útvonal mentén helyezkedtek el (ez hangsúlyozottabban vonatkozik a két Oláhfalura, bár Zetelaka is az akkor még lakatlan Libán hágón keresztül Gyergyóba vezető út utolsó udvarhelyszéki állomása), egyféle stratégiai jelentőséget köl­csönzött nekik. A zord környezet és küzdelmes megélhetés pedig kitermelte azt a leleményes, alkalmazkodó és egyben konok embertípust, akinek talpraesettsége és kitartása igencsak szükséges volt a kiváltságok megszerzéséhez, többszöri felújításához, legújabb korig tartó megőrzéséhez.

A fennebb ismertetett kiváltságok eredete – mint láthattuk – nem vezethető vissza a fejedelemség korát megelőző időkre. Éppen ezért jelen írás keretében nem is foglalkoztunk komolyan annak lehetőségével, hogy itt a feudalizmus korai szakaszában román kenézség létezett volna, a két Oláhfalu kiváltságai (netán a zetelakiak is) pedig nem lennének egyebek, mint a „ius Valahicum” torzult maradványai.⁵⁰⁹ E feltételezést sem a hiteles források, sem az analógiák nem támasztják alá, mint ahogy nem maradt nyoma számottevő román lakosság „elszékelyesedésének”, sem pedig egy masszív lakosságcserének. Úgy véljük, a szakmai kereteket régóta szétfeszítő vitának nem itt a helye. A Hargita alatti Láz fennsíkjának első telepesei (az Oláhfalu helynév tanúsága szerint) alighanem valóban nyári szállásaikat itt felverő román pásztorok lehettek, de a hitelt érdemlő források arra engednek következtetni, hogy valószínűleg a tulajdonképpeni falvak alapítása is, de kiváltságaik kieszközlése és megtartása már mindenképpen az itt otthonra találó székelyek érdeme.