Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Kovacsis József

Magyarország első királykoronázó székvárosa,

Székesfehérvár

I.

A Millennium Szent István koronázásának, egyben a magyar állam alapításának az ünnepe. A Millennium méltó módon való megünneplésére az egész ország készül. E tanulmányban az államalapító király által létrehozott székváros: Székesfehérvár múltját kívánom a történeti demográfia tükrében a prae-statisztikai források alapján bemutatni.

Székesfehérvár helyén már a római korban város létezett, amelyet a honfoglaló vezértörzs is megtartott. A honfoglaláskor nagyrészt gyéren lakott térség volt, fennmaradt római építményekkel. A Dunán inneni területet 895-ben, a Dunán túlit 900-ban szállták meg a magyarok. A Dunának a vármegye területére eső része Árpád fejedelemnek és nemzetségének jutott, a folyam partján vonultak nyári-téli szálláshelyükre. A krónika feljegyezte, hogy Árpád a Fehérvár melletti Noé (Novaj), ma Csúcsos-hegyen állt meg táborozni. Árpád leszármazói a Duna mentén egy-egy partrészt birtokoltak, amire a helynevek is utalnak. Itt terültek el – Györffy György⁹¹⁸ szerint – Árpád közeli rokonának és utódjának, Szabolcs vezérnek a nyári szállásai és a Csákoknak a birtokai a Vértes mellett. Géza itt fejedelmi várat és templomot, fia, István az ország első bazilikáját építtette. Ő építtette fel Fehérváron castellumát is, biztosítva a védelemhez szükséges katonaságot és szolgáló népeket. 1038-ban a félig kész bazilikába temették az első magyar királyt, fia: Imre herceg mellé. Ezt követően tizennégy uralkodót és kilenc királynét temettek ide.

Székesfehérváron a bazilikában őrizték a koronázási jelvényeket, itt volt az ország kincstára és levéltára. A város központja a bazilika környékén alakult ki a XI. század folyamán.

IV. Béla király az átélt tatárdúlások hatása alatt jobban védhető helyre: Budára helyezte át a királyi székhelyet. Így Fehérvár a régi szerepéből sokat veszített, bár koronázó városként jelentősége megmaradt.

Szent István államszervező tevékenységével jött létre Fehérvár megye; 1009-ben a veszprémi püspökség alá rendelte a megyét, Fehérvár főesperesség lett, amely azonban nem terjedt ki az egész megyére. Nem tartozott alája pl. Adony, Iváncsa. A vármegye Árpád-kori történetét jellemezte, hogy Fehérvár királyi székhely volt: „az ország közepe”, ahol István király halála után, majd szentté avatásának napján (augusztus 20.) törvénynapot tartottak, ahová messze földről jöttek jogorvoslatért. Itt koronázták, eskették, majd temették el az Árpád-házi magyar királyokat. Itt történhetett az ország-felajánlás, amelynek ábrázolása Fejér vármegye ősi címerében is helyet kapott. Kétségtelen, hogy Fehérvár az államszervezéskor Szent István fő udvarhelye volt, ami 1018-tól, a jeruzsálemi zarándokút erre vezetésével és a bazilika építésével vált véglegessé.

Péter uralkodása alatt a Vatha-lázadás központja Fehérvár és vidéke, Pétert itt zárták börtönbe, és itt is halt meg. II. Henrik német császár, Péter bukásának megbosszulására, nagy sereggel vonult az országba, hogy Fehérvárt elérje. A magyar sereg azonban megverte a németeket, akik vértjeiket eldobálva menekültek. Innen származtatják a Vértes nevet. Salamon király a vesztes mogyoródi csata után Rácalmás és Pentele között menekült a Csepel-szigetre.

A tatárjárás nagy pusztulást okozott, de a tatárok Fehérvár várost nem vették be. A tatárjárás következtében elpusztult falvakba IV. Béla a XIII. század közepén a visszahívott kunokat telepítette le. A török időkben a budai szandzsákhoz tartozott a vármegye, a solti részt: (Solt szék) 1659 körül Pest vármegyénél tartják nyilván.

A vármegye kiterjedése a XV. századig jóval nagyobb volt, mint a mai. Nagy terület tartozott hozzá a Duna bal partjáról is. Ezek közt volt a nagyrészt királyi/királynéi birtok: a Csepel-sziget számottevő része, valamint nagy területek Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből: Varsány, Ordasháza, Délegy­háza, Bugyi, Üllő, Halásztelek, Szombat/Szabadszállás, Buzgan/Fülöp­szállás, Izsák, Csengőd, Páh, Tabd, Kiskőrös, Vadkert, Hajós, Fajsz stb. E területből kivették a Hantos-Kun széket Fehérvártól délkelet felé (Kajtorpuszta, Sárosd, Hantos). Solt szék vagy járás külön ispánok és szolgabírák alatt állt. Hasonlóan különállt a kalocsai érsekség nemes jobbágyainak sárközi széke, ahol az érsek volt a földesúr. Megemlítendő a szekszárdi apátság nemes jobbágyainak fajszi széke: Kalocsa környékétől Fajszig, Nádudvarig. Az 1494/95. évi adólajstro­mok külön említik Fejér vármegyét és Solt széket. 1492-ben 3090, 1493-ban 3086, 1494-ben 2739, 1495-ben 2755 adó alá eső házhelyet számoltak össze. Werbőczy Hármaskönyvében is külön szerepel Alba Regalis, Fejér vármegye és comitatus Solthiensis. A Rákos mezőn 1505-ben tartott országgyűlésen részt vett Fejér vármegyei és Solt széki nemeseket külön is említik.

A települések számának és a népesség számának a becsléséhez felhasználható, időben legközelebbi adatunk az 1494/95. évi adóösszeírás és az 1549. évi portális összeírás. Mindkét forrás értékelésével, népességi becslésre is felhasználható ismérveivel több tudós kutató foglalkozott. Szabó István a XV. század végéről az Ernuszt Zsigmond kincstartó, pécsi püspök által készített számadáskönyvek adatai alapján végezte el a becslést.⁹¹⁹ Fejér vármegyében a Solt székkel együtt a helységek számát 382-re teszi, a porták számát 5052-re, így 14,4 porta átlagértéket kapott, ami az erdélyi megyék kivételével a többi megyei átlaghoz hasonló értéket ad. Az összeírásból kimaradt rétegeket (cselédek, szolgák, papok, nemesek) és a taxát fizető városokat is figyelembe véve csak az ország lakosságát becsülte meg.

Újabban a Millecentenáriumra készült tanulmányában Kubinyi András vette újra kritikai vizsgálat alá az említett 1494/95. évi számadáskönyvet és a forrásra vonatkozó irodalmat.⁹²⁰ Fejér vármegyét illetően, a Csepel-szigettel együtt kitevő 4132,62 km²-ére, a népesség minimális számát 29 565-re téve, 7,2-es népsűrűséggel számol: a népesség maximális számát 33 595 főre teszi, így a népsűrűség 8,1-es értéket ad.

A vármegye fő vásárhelye Székesfehérvár, heti piaccal és kezdetben Szent István-napi, később több országos vásárral. A vármegyén ment át a nyugatról Bizáncba vezető nemzetközi főútvonal. Győrből három nap alatt Fehérvárra, innen szintén három nap alatt Tolnára lehetett jutni. A várakat hadiút kötötte össze. A Mohács előtti időre Fehérvár már nemcsak koronázási és temetkezési hely, hanem a Kelet-Dunántúl gazdasági centruma is. Az 1514. évi III. t.c. a királyi koronához tartozó javak felsorolásakor a nyolc tárnoki város után három más várossal együtt említi Fehérvárt.

Vásárai messze földön híresek, különösen sok szarvasmarha (melyeket a Tiszántúlról hajtottak vagy hoztak ide) és bor cserélt ott gazdát. Az Alföldről külföldre, nyugat felé irányuló marhakereskedelem fontos állomása. A Budáról induló útvonal a Velencei-tó északi partján a tengerpart felé vezetett, amely Veszprém után két ágra szakadt: a győri út a Móri víz folyását követte, Esztergomba pedig Csákváron át vitt az út, amit a Tata felé vezető út Bicskén keresztezett. Budára a Velencei-tó északi partján vezetett az út.

A városi polgárság jelentős része iparral foglalkozott, és nemcsak a helyi szükségletre termelt. A polgároknak a városon kívül is voltak bérelt szőlőik. Az 1498. évi XLI. t.c., amely az ilyen szőlőkre is kiterjesztette a kilenced fizetését, Buda és Szalánkemén mellett Fehérvárt is kiemelt példaként említi.

Az 1542. évi szerencsétlen hadjárat – kísérlet Buda visszafoglalására – kihívta a törökök újabb támadását. Ennek során esett el Székesfehérvár 1543 szeptemberében. A város elestét, a hódolási esküre érkezett polgárok lemészárlását, a királyi sírok és a templom kincseinek Beglerbég tárnoka, Achomet által történt kifosztását, a királyi lak és a bazilika felgyújtását, kincseinek elhordását korhűen írta meg Hetényi János akadémiai díjat nyert pályamunkájában.⁹²¹ A török történetíró Kábához hasonlította a várost, amire a keresztények nem lőhettek ágyúgolyót: inkább feladták ezt. Fehérvár elestével gyakorlatilag a vármegye is megszűnt működni egészen a török kiveréséig.

Simontornya 1545. évi eleste után török közigazgatási rendszer épült ki. Fehérvár központtal létrejött a fehérvári szandzsák vagy liva, amelyhez 11 nahije (kisebb területi egység) tartozott. A fehérvári 11 faluval, a veszprémi 24, a palotai 17, a pápai 30, a nagyvázsonyi 19, a sümegi 16, a tihanyi 10, a somlyói 10, a csobánci 30, a devecseri 32 és a gyúri 33 faluval. A szandzsák jelentős részét a török katonaság nem ellenőrizte, de adót szedett. A fehérvári szandzsák Fejér vármegye területén a Csákvár–Seregélyes–Kálóz helységek vonaláig terjedt. Ettől keletre a vármegye nagyobb része mintegy 53 helységgel a budai szandzsák nahijébe tartozott. A Kálóz–Seregélyes–Nagylók–Alsószentiván helységektől délre a simontornyai szandzsák nahijébe tartozott. A mai vármegye területén ekkor mintegy 91 falut találunk.

A törököknek nem kellett új vámhelyet felállítaniuk, mivel Fehérvárott 1496 óta működött vámhivatal. Az 1543. évi elfoglalás után tizenöt nappal kezdődik a török vámnapló, ami a folyamatosság bizonyítéka. Az itt elvámolt marha és bor után már nem kellett vámot fizetni.

A török a várpalotai, veszprémi, győri és komáromi végvárak miatt nem tudta uralmát kizárólagossá tenni.⁹²² A vármegye a török korban sok véres harc színtere. Ilyen volt az 1593. november 2-i pákozdi csata, az 1601. október 15-i Csókakő melletti, sárréti csata. Mindkettő török vereséggel végződött.

A XVI. századi népességre kevés adatunk van. A török időben Fehérvár 1593-ban történt eleste együtt járt a megye falvainak időleges lakatlanságával. A népsűrűség 4–5 főre csökkent. Az 1549. évi összeírás adatait az Országos Levéltár forráskiadványából ismerjük.⁹²³ Az összeírás csak a vármegye nyugati szélén elhelyezkedő falvaira terjedt ki, ekkor a Hantos szék környéki falvak már nem tartoztak Fejér vármegyéhez. Ezzel szemben Csepel-sziget és a Duna–Tisza közén lévő többi területrész még Fejér vármegyéhez tartozott. Az összeírásban 265 porta szerepel, ebből a fehérvári káptalané volt 132 porta. Ugyancsak nagy kiterjedésű, 6 falura kiterjedő uradalma volt Podmaniczky Jánosnak, ezek: Balinka, Csór, Esztemér, Gyón, Inota, Mellár, összesen 79 porta, 27 szegény és 6 egyéb. Ő volt a fehérvári káptalan után a második legnagyobb birtokos.

Az összeírt húsz településen a jobbágyportákat, a szegény portákat (házas zsellér nem volt), az elhagyott és egyéb portákat a következő tábla mutatja be:

A helység neve	porta	szegény	puszta és egyéb
Balinka (Baynka)	10	3	1
Battyán (Bathyan) elpusztult	-	-	-
Csór (Chor)	20	10	2
Esztemér (Isztimér)	15	3	1
Fehérvár (Belváros)	16	7	1
Fehérvár (Külváros)	12	22	7
Füle (Fyle)	32	15	10
Gyón (Ghyon)	13	4	1
Hörcsök (Herchek)	5	7	3
Ingovány (Ingowan)	35	38	1
Inota	8	4	1
Jenő (Jenyew)	6	2	1
Kálóz (Kalaz)	12	14	9
Keszi (Keczy)	8	-	-
Kisfüle (Kysfyle)	12	7	5
Ladány (Ladan)	12	5	1
Mellár	21	5	1
Polgárdi (Polgárdj)	10	17	7
Ság (Saagh)	9	4	4
Szentmihály (Zennth Mihal)	9	5	4
Fejér megye összesen	265	172	60

1601–1602-ben átmenetileg Fehérvár is felszabadult. A tizenöt éves háború harcai nagy pusztítást okoztak a vármegyében. Hasonló pusztulással járt a török végleges kiverése. Fehérvár 1688. május 19-i felszabadulásával a vármegye szabad lett.

A bécsi udvar Fehérvárt és a vármegyét mint fegyverrel visszaszerzett, volt hódoltsági területet a bécsi haditanács és az udvari kamara fennhatósága alá rendelte. Ezzel a vármegyei és a városi közigazgatás önállóságát felfüggesztette. A megyei közigazgatás 1692. július 12-én állt helyre. Ekkor iktatták be ötvenkét nemes jelenlétében gróf Esterházy Ferenc főispánt. A jelen lévő nemeseknek Fejér vármegyében voltak birtokaik, de más megyében laktak (Győrben, Komá­romban vagy Veszprém megyében). Fejér megyéhez akkor háromszázhúsz nemescsaládot szá­mítottak. Fehérvár visszavétele nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában nagy vissz­hangot váltott ki. A külföldi államok követei jelentették, hogy: „Magyarország régi fővárosa felszabadult”. Bél Mátyás szerint a koronázási szertartások olyan hírnevet szereztek Fehér­várnak, miként a németek Frankfurtja, a franciák Reimse, az angolok Londonja, a svédek Uppsalája, a hollandok Hágája, a lengyelek Krakkója, a csehek Prágája.

A török uralom alatt bosnyák és rác lakosok jöttek a városba. A megszállás idején meg­fogyatkozott a város magyar lakossága. A betelepülőkből a város keleti részén új városrészt hoztak létre: a Rácvárost.

A közigazgatás visszaállításakor Fejér vármegyének két szolgabírája és két járása volt: Alsójárás (északi rész) és Felsőjárás (déli rész). Röviddel ezután az Alsójárást Vértesaljának, a Felsőjárást pedig Sármellékinek nevezték el.

A XVIII. század első felére vonatkozóan még mindig csak pénzügyi és gazdasági céllal végrehajtott összeírások alapján tudunk a török megszállás évtizedeinek pusztítására és a népesség számára következtetni. A török uralom után, részben már a török előrenyomulása következtében térségünkben nagy demográfiai változások következtek be. Az elvándorlók még életben maradt része visszatért lakóhelyére, mások az üres lakatlan tájakra a jobb megélhetés reményében vándoroltak, a harmadik népcsoport pedig – ők voltak szám szerint a legtöbben – idegen etnikumúak, külföldről, más országokból érkez­tek. 1543-tól a török lett az úr a városban. A százötven éves török megszállás alatt kicserélődött a város lakossága. Már a török megszállás éveiben a törökökkel együtt érkező bosnyákok és rácok telepedtek le a külvárosban és a környező településeken. A török megszállást követő évtizedekben német és magyar lakosok érkeztek a városba. Az egyes etnikumok elkülönülését jelzi, hogy a rácok és a magyarok a Rácvárosban, illetve a Palotavárosban teleped­tek le, míg a Belvárosban főleg az egyházi szerve­zetek, ferencesek, pálosok, bencések, karmeliták és német telepesek voltak zömmel találhatók. Fehérvár­csurgóra Sobieski János 1696-ban törököket telepített. Sóskút, Tárnok, Törökbálint, Érd, Százhalombatta, Ercsi, Adony, Rácalmás, Pentele és Perkáta ekkor szerb lakosú volt. A török utáni, valamint a nagybirtok telepítési akciói nyomán a lakosság nemzetiségi összetétele módosult. A Duna mellett rácok jöttek fel, Tárnokra, Tordasra szlovákok. Németek települtek Etyekre, Acsára, Mórra, Isztimérre és Szárra. Az 1715–1720-as években magyar telepesek is érkeztek: Cecére, Csákvárra, Csórra, Igarra, Kajászószentpéterre, Tordasra, Vajtára, Rác­keresz­túrra, Pentelére és Velegre.

Az 1715–20. évi adóösszeírás, melyet Acsády Ignác a Millennium alkalmával statisztikai módszerrel is feldolgozott,⁹²⁴ ezen adatokat részben megerősíti, részben módosítja; szerinte (Százhalom)Batta, Érd, Ercsi, Pentele, Rácalmás, Ráckeresztúr, Sóskút és Tárnok volt ekkor rác település. A török megszállás alatt a rác népesség egy része mint a török csapatok élelmiszerszállítója érkezett az ország területére, közülük kerültek ki a százötven éves megszállás balkáni bevándorlói és letelepülői. Az 1723. évi 18.t.c. rendelkezett az elpusztult falvak benépesítéséről. A németek egy része is 1723 után került Fejér megyébe, így Bodajk, Gút, Mór, Lovasberény, Korma, Isztimér, Kuti, Boglár, Ondód, Bicske, Acsa, Szár falvakba.

A falvak említett népességi összetétele mellett viszonylag jelentős volt már a XVIII. század közepén a cigány népesség. Számbavételük azonban életmódjuk miatt csak a század végén sikerült, az 1784/85-ös összeírás során.⁹²⁵

A török idők után vármegye és Székesfehérvár nem elégedett meg az újszerzemény (neoacquistica) státussal, hanem a többi újszerzeményi területtel és várossal (Buda, Pest, Esztergom, Szeged) együtt harcba indult a kiváltságok visszaszerzéséért. Végül az említett városokkal együtt Fehérvár is 1703-ban nyerte vissza régi privilégiumát. A benne foglalt szabadságjogokat három csoportra oszthatjuk: jogi, önkormányzati jogok és gazdasági kiváltságok. A polgárok és lakosok a régi jogi helyzetbe kerültek, vagyis kikerültek az új­szerzeményi bizottság hatásköréből és visszakebelezték őket Magyarországba. Ezzel a megye székhelye újból az ország negyedik rendjének tagja lett. Az országgyűlésre királyi levéllel hívták meg, ott a negyedik renddel közösen szavazhatott. A Szent Korona részének tekintették, zálogba adni nem lehetett. A városi tanácsot és polgárait együttesen valódi és kétségtelen királyi nemeseknek tekintették. A gazdagabb polgárokat azonban ez nem elégítette ki, maguk is a nemesi cím megszerzésére törekedtek.

A Rákóczi-szabadságharc hadjárataiban a felkeléshez húzó nemesség részt vett, mint pl. Szekeres István kuruc ezredes. Fehérvárt 1704-ben a Dunántúl elfoglalásakor Károlyi Sándor generális vette be. Ugyanebben az évben kivonult a városból és a megyéből. A következő években a kurucok visszatértek és a vármegye székhelyét hosszú ideig blokád alatt tartották. A Sár-vizen túli terület ölelte fel a kuruc Fejér vármegyét. A felkelésnek a sok áldozatot követelő pestisjárvány vetett véget. A vármegye portáinak száma ekkor 521, évi adója 22 316 forint volt. A XVIII. század második évtizedében jelent meg Bonbardus Mihály munkája, mely külön említi a comitatus Albensist, Pilisiensis után és kilencedikként a Soltiensist.⁹²⁶

A Mária Terézia-kori háborúk hozták magukkal, hogy a vármegyének sok gondja volt a katonaállítással és katonatartással, beszállásolással, ellátással, valamint – ahogy az más korokban is volt – az adóztatással. A vármegye követelte, hogy a királynő Budán lakjék, és a magyar ezredeknél magyar tiszteket alkalmazzanak. Részt vett a nemesi felkelésben a vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város mint kollektív nemes, Liptay Ferenc parancsnoksága alatt. Növelte a megye jelentőségét az 1777-ben Székes­fehérvárott felállított püspökség, ezzel az 1703-ban szabad királyi városi rangot kapott megyeszékhely nemcsak közigazgatási, katonai, pénzügyi, kulturális, hanem vallási központ is lett. A kötődést nagymértékben növelte, hogy az első püspök Nagy János fehérvári városbíró fia: Sélyei Nagy Ignác lett. A XVIII–XIX. században a vármegye és a megyeszékhely kulturális eredményei kimagaslóak: kiváló tanárokat és tanítványokat adott a hazának. Felkarolta a vármegye a színjátszást is.

A város polgársága élen járt a reformkor törekvéseinek a megvalósításában is: 1814-től a városi tanács üléseinek jegyzőkönyveit az eddigi latin és német nyelv helyett magyarul vezették. Az 1825. évi pozsonyi országgyűlésen követelték, hogy a koronázás a régi hagyományoknak megfelelően Székes­fehér­váron legyen.

A vármegye a francia háborúk alatt is megőrizte dinasztikus hűségét: részt vett a megye­székhellyel együtt a nemesi felkelésben.

Bár csak közvetve van jelentősége település- és népességtörténeti szem­pont­ból az úrbér­rendezésnek, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ebben az időszakban a legfejlettebb majorsági gazdálkodás a nagybirtokokon folyt. A megye birtokosai közül a Batthyány, az Esterházy, a Zichy, az Illésházy, a Lamberg és a Rudnyánszky család kezén volt a megye úrbéres lakos­ságának a 70%-a. 73 helységre terjedt ki az úrbérrendezés, melynek keretében 6993 úrbéres csa­ládfőt írtak össze.

Fehérvárnak 1720-ban Acsády Ignác becslése szerint 3137 lakosa volt, köztük 6 pap, illetve tanító, 1720-ban 434 mezővárosi polgár háztartást írtak össze, közülük 138 volt iparos, keres­kedő. Acsády a családnevek alapján megkísérelte a nemzetiségi megoszlás megbecslését, 394 háztartásvezetőből 225 volt magyar, 162 német, 37 szerb-horvát nevű.

A XVIII. század a város második újjáépítésének az időszaka. Templomok, barokk és rokokó stílusú házak, paloták épülnek. A város gazdasági szerepköre is egyre jelentősebb lett. 1777-ben Mária Terézia római katolikus püspökséget alapított Székesfehérváron.

Székesfehérvár szabad királyi város jogi népessége 1785-ben: 11 307 fő, tényleges népessége 11 814 fő volt. A házak száma 1231 (Thirring Gusztáv szerint 1473), a családok száma 2834 volt. A népszámlálás a város övezeteire is közöl adatokat az alábbiak szerint: