Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Rácz István

A hajdúszabadság társadalomtörténeti összefüggései

A Magyar- és Erdélyország történetében egykoron kiemelkedő fontosságú hajdúság a rendi társadalom kései terméke. Közismert, hogy nálunk a rendi társadalom az alappilléreit, a nemességet és a jobbágyságot, már a XIII. századtól kezdte megformálni és 1848-ig ez maradt a szerkezeti váza. Az időben széles ívű rendi világban a XVI–XVII. században egy nagyobb arányú társadalmi átrendeződés következett be. Korántsem arról volt szó, hogy már ekkor megrendült volna a fennálló társadalmi építmény, sőt tovább erősödött és egyszersmind új vonásokkal gyarapodott. Ennek a jelei mindenekelőtt az akkor már komoly történelmi múlttal rendelkező alaposztályoknál figyelhetők meg.

A jobbágytársadalomban az örökös röghöz kötés rendszere vert gyökeret, amit azonban semmiképpen sem szabad az iskolai tankönyvekben akaratlanul is sugalmazott társadalmi megmerevedéssel azonosítanunk. Bár ellentmondásnak tűnik, mégis azt állapíthatjuk meg, hogy a paraszti migráció a korábbiakhoz képest megnövekedett, s ezzel párhuzamosan a társadalom belső mozgása is erősödött. Az osztályok és rétegek közé a jog nem tudott áthághatatlan falakat emelni, amiből az is következett, hogy a jobbágyok elől sem lehetett a társadalmi emelkedés útját teljesen elzárni. Igaz, hogy a jobbágyi kötöttségekből legtöbbször csak törvénytelen úton sikerült kiszabadulni. Jellegzetes kortünetként állapította meg a történetírás, hogy ezekben a századokban egyes vármegyék parasztnépessége jórészt kicserélődött.

A nemességen belül a változás elsősorban abban mutatkozott, hogy a fő- és a köznemesség egyre határozottabban elkülönült egymástól, ami a kéttáblás országgyűlés kialakulásával a közjog gyakorlásában is kifejezésre jutott. A nemességnél megkülönböztetett figyelmet érdemel még az a jelenség is, hogy a régiek mellett egy újabb típus tűnt fel, az ún. armalista vagy címeres nemes néven ismert réteg, amelyet az egyik török forrás igen találóan „írt nemesek”-nek nevezett. Ez azt jelentette, hogy birtok nélkül nyertek nemességet, nobilitásuknak az írás adott nyomatékot és csupán kiváltságokat biztosított. Így Magyarországon a szállásbirtokos és donációs nemesek mellett a birtoktalan nemesek is a társadalom színterére léptek. Abból következően pedig, hogy ezeknek a kiváltsága is öröklődött, a természetes szaporodás révén létszámuk folyton gyarapodott. A többféle eredetű nemesség végül is olyan méretűre növekedett, hogy elérte az ország össznépességének az 5%-át, s emiatt a kortársak hazánkat joggal nevezték a „sok nemes országá”-nak.

A XVI–XVII. században azonban az egykorúak annak is tanúi lehettek, hogy a rendi társadalom meghatározó osztályai – a jobbágyság és a nemesség – között átmenetinek tekintett rétegek is kialakultak. Az átmeneti fogalmat a tudományos rendszerezés utólag alkotta, és a szakirodalom olyan értelemben használja, hogy a jobbágyság és a nemesség között képezett átmenetiséget, illetve közbülső társadalmi státust. Ide lehet sorolni a hajdúságot és a végvári katonaságot. A terminológia vitathatóságára ezúttal nem kívánok kitérni. Arra a tényre azonban mindenképpen utalnom kell, hogy ún. átmeneti rétegek már korábban is éltek az országban. Ilyennek tekinthetjük mindenekelőtt a honfoglalás korától számon tartott székelységet és a XIII. században betelepült jászkunokat. A XVI–XVII. században tehát a hajdúság és a végvári katonaság kialakulásával bővült az átmeneti rétegek köre.

E két utólag említett réteg életre hívásában döntően katonapolitikai érdekek ok és okozati összefüggései ismerhetők fel. A török hódítás és az ország három részre való tagolódása szinte parancsolóan teremtette meg a szükségszerűségét új katonarétegek kialakulásának. A feltételeit azonban a hazai társadalmi meghatározókban kereshetjük, amelyek lehetővé tették, hogy a különböző jogállású társadalmi osztályok és rétegek pereméről letöredezett elemek közös táborban egymásra találjanak.

A hajdúságra szűkítve a nézőpontunkat, mindenekelőtt a közgondolkodásban elterjedt téves nézetet kell eloszlatnunk, amelyik a magyarországi hajdúságot speciális magyarországi társadalomtörténeti jellegzetességnek tartja. Ezzel a felfogással szemben ma már kétségtelenül bizonyítani tudjuk, hogy a török hódítás vagy a török veszély hatására a többi kelet-európai és balkáni országban is feltűntek a magyar hajdúság társadalmi megfelelői. Gondoljunk a lengyel- és oroszországi kozákokra, a szerb hajdukokra, a román fejedelemségek haiduc csoportjaira vagy a görögországi kleft népességre, valamennyiben felismerhetjük a magyarországi hajdúság párhuzamait. Ez természetes is, hiszen a hasonló társadalmi fejlődés és az egyező történelmi veszélyhelyzet, a társadalom mozgásirányát is – főbb tendenciában – azonos vagy közel azonos módon formálta.

A hajdúság kialakulásának talán a legszembetűnőbb jellemzője, hogy etnikai és társadalmi integráció eredménye. Nemzetiségi összetételénél hangsúlyoznunk kell, hogy a hajdúk közé – a magyarok mellett – délszláv származású, a korabeliek szerint rácnak nevezett etnikumok szép számmal sodródtak, sőt a XVI. század első felében az utóbbiak még túlsúlyban is lehettek. Ezt természetesnek kell tartani, hiszen a török elől Magyarországra menekült hadra fogható népesség egyetlen kenyérkereseti lehetősége a kardforgatás volt. Az a Takáts Sándor által képviselt felfogás azonban nem állja meg a helyét, amelyik a magyarországi hajdúság kialakulását egészében a rácokban véli felfedezni.

Ami viszont a társadalmi összetételét illeti, nem csupán egyszerűen a sokszínűségéről beszélhetünk, hanem a társadalmi szintetizálás funkciójáról is. Zömmel parasztokból kerültek ki, de nemesek, polgárok, székelyek, jászkunok és végbeliek is közéjük elegyedtek. Társadalomjogi vonatkozásban ez azt eredményezte, hogy a hajdúvá vált jobbágy státusa emelkedett, a nemesé viszont süllyedt, míg a székelyek, jászkunok és végváriak hasonló szintű közösséget cseréltek.

Ebben a korban persze nemcsak a hajdúság volt társadalmi szintetizáló közeg, lényegében ilyen vagy ehhez hasonló törvényszerűség érvényesült a végváriaknál vagy a városi polgárok esetében is. Az külön tanulmányt igényel, hogy az egyes rétegek hajdú sorba való szegődésének indokait részletesen megvilágítsuk. Legtermészetesebbnek mindenesetre a parasztok eljárását tekintjük, mert számukra egyértelműen a társadalmi hierarchia lépcsőfokán való feljebb lépést jelentette. Náluk a végső eredmény szempontjából annak semmi jelentősége nem volt, hogy a külső ellenség fegyvere vagy a földesúr elnyomása elől menekültek a hajdúkhoz. De az országos nemeseknél és részben a szóban forgó átmeneti rétegeknél már kizárólag, vagy legalábbis elsősorban, a török pusztítás hatását jelölhetjük meg mozgató­rugóként. A birtokaikat vesztett nemesek és a lakóhelyükről elűzött polgárok, végváriak és jászkunok útja vezetett a megélhetés reményében a hajdúk közé. Közös törvényszerűségként fogalmazható meg viszont a nemes és nemtelen származású hajdúknál, hogy valamennyien lakóhelyet változtattak, és ez egyben társadalmi állapotukban is változást eredményezett.

Ezek után nem tűnhet meglepőnek, hogy a hajdúság szinte kezdeti időszakától fogva differenciálódott. Ez már azért is törvényszerűen jelentkezett, mert egyetlen olyan társadalmi osztály sem volt az országban, amelyik ne rétegeződött volna. A hajdúk esetében fel kell figyelnünk arra a jelenségre, hogy őket nem a korábbi társadalomjog vagy a vagyoni állapot hierarchizálta, hanem a hajdúszabadság milyensége.

Áttekintve a hajdúk társadalomtörténeti fejlődésmenetét, azt állapíthatjuk meg, hogy a XVI. században három, a következőkben négy rétegét különböztethetjük meg, míg az ezt követő XVIII. század elejétől a hajdúság egyetlen csoportra szűkült. A XVI. században az ún. szabad hajdúk kerültek előtérbe, akik mindenfajta földesúri és államhatalmi függést leráztak magukról, s ténylegesen társadalmon kívüli státust vívtak ki maguknak. Mellettük a végvári hajdúk kaptak fontos szerepet, akik zsold fejében a király végváraiba szegődtek. Valójában a Kassától Szentgyörgyváráig (Zala m.) húzódó végvárvonal valamennyi erődítményében szolgáltak. De már ebben az évszázadban megjelent a magánföldesúri hajdú-típus is. Ők a földesurak magánhadseregének lettek a tagjai, zsold fejében szolgáltatás nélküli paraszttelkekre ülhettek. Korábbi számbavétel során száznál több ilyen helységet találtam, zömmel a Partiumhoz közel eső vidékeken, a Sajó-Hernád völgyében, de Zimányi Vera és Dankó Imre tájékoztatása szerint Körmend környékén (Vas m.) és Baranyában a Dunántúlra is jutott belőlük.

A XVII. század elejétől tovább bővült a hajdúság fogalma. Bocskai István és az őt követő erdélyi fejedelmek a hajdúk egy részét fejedelmi kiváltságokkal ruházták fel. Itt elsősorban a ma ismert hét hajdúvárosról – Nánás, Dorog, Vámospércs, Polgár, Hadház, Szoboszló és Böszörmény – volt szó, de ezeket 1660 tájáig a kevésbé emlegetett „kishajdúnak” is nevezett 20 bihari hajdúváros (Szalonta, Ürögd, Szentmárton, Tamási, Harsány, Körös­szeg, Komádi, Vekerd, Sas, Régeny, Félegyháza, Bagamér, Mikepércs, Bagos, Konyár, Derecske, Berettyóújfalu, Kaba, Sáránd, Tépe) jelentősen kiegészítette. Az ún. Szegedi járás az utóbbiakat szabadságjogaitól megfosztotta.

A Bocskai-féle szabadságolás kettős pillérre épült: a fejedelemtől „a haza szabadságáért végzett fáradságos munkájukért” – így fogalmaz a nagy kiváltságlevél – szabad földet kaptak tulajdonul és ezt nemesi jogok szerint élhették. Ez a kiváltságolás és annak oklevélbe való foglalása páratlannak tekinthető a magyar oklevelezési gyakorlatban. Az egyedisége elsősorban abban mutatkozott, hogy nem csupán az érdem (meritas) fejében adományozott földtulajdonról rendelkezett, hanem a nemesi jog gyakorlásáról is. A korábbi évszázadokban a donációkat tartalmazó oklevelekben nemigen fordul elő a nemesség adományozásának a formulája, csak a földbirtok (rajta élő népekkel együtt) adományozásáról szóltak. A korfelfogás szerint a föld (feudum) nemesítette meg a személyt, és ezt az oklevelekben nem kellett külön feltüntetni. Aki földadományban részesült, egyszersmind nemessé is vált. Bocskai azonban eltért ettől az oklevelezési gyakorlattól, mert szükségesnek vélte a hajdúk nemességre való jogosultságát külön is az adományt tartalmazó oklevélbe foglaltatni.

Bocskai a hajdúkat olyan korszakban nobilitálta az ősi szokás szerint való birtok­adományozással, amikor Magyarországon már a donációval egybekötött nemesítés gyakorlata erősen beszűkült. Az egykorú oklevelek tanúsága szerint a fejedelem az új típusú nemesi armálist is osztogatta, ezek közül Benda Kálmán százharmincötöt gyűjtött össze. Az egyes személyeknek szóló nemesítéstől merőben eltért a hajdúk privilegizálása. Igaz, hogy a saját birtokait adta a hajdúk tulajdonába, ez azonban semmit sem változtat a tényeken. Az 1605. évi Korponán kelt kiváltságlevél szerint a hajdúk szabadsága mindkét ágon örökölhetővé vált. Látszólag tehát ilyen tekintetben is teljes nemesi szabadságot tartalmazott. Szó szerint úgy is fogalmazott, hogy a privilegizálással a hajdúk „Magyar- és Erdélyországnak igaz nemesei sorába” kerültek. Mégsem mondható ez azonosnak a már régen kialakult országos nemesítés gyakorlatával. A hajdúk ugyanis Bocskaitól közös és nem személy szerinti nemesítést nyertek és ennek az érvényessége nem terjedt ki az egész országra, csak a hajdúvárosi közösségeken belül érvényesült. Az országos nemesi jogállástól abban is eltért, hogy a hajdúknak 1790-ig nem volt állandó országgyűlési képviseletük. Utólagos hivatkozásuk szerint ugyan egy ideig, így 1620-ban is, meghívást nyertek oda, de később már ilyenre nem került sor. Kívül rekedtek a megyei közgyűléseken is, ami a kisnemesség egyik legfontosabb jogi intézménye volt. Egyértelmű tehát, hogy korlátozott nemesi szabadság ez, s ha így tekintjük a dolgot, akkor tényleg indokolt a hajdúkról átmeneti rétegként beszélni. Annál is inkább, mert az országos nemesek igyekeztek magukat a hajdúktól elhatárolni, beleértve a megyei nemeseket is, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy még ezt a korlátozott kiváltságukat se tarthassák meg. Másik oldalról viszont ezzel a hajdúellenességgel magyarázható, hogy folytonosan védelmi alapállásba kényszerültek, s ebből a szorító helyzetből a kivezető utakat keresve, arra az eredményre jutottak, hogy vármegyei rangot kellene kivívniuk maguknak. Igaz, hogy ez a gondolat csak a reformkorban vetődött fel, de ebbéli törekvésükben ekkor sem találtak politikai támogatóra.

Bocskai kiváltságlevele ugyan nem beszél erről, de a hajdúk úgy értelmezték, hogy városi keretekben telepednek le. A korabeli iratok településeiket – amelyek korábban possessiók, villák, azaz falvak voltak – oppidum­ként, vagyis mezővárosként emlegették. A rendi korszakban – mint az közismert – két főbb várostípus keletkezett, az oppidum és a civitas. Az előbbi mezőváros és földesúri joghatóság alá tartozott. Az utóbbi szabad királyi város és királyi fennhatóság alatt élt. A hajdúvárossal tehát új oppidum (mezőváros) fogalom jelent meg a magyar várostörténetben, mégpedig azért, mert ez nem ismert földesúri fennhatóságot maga fölött és önigazgatásra rendezkedett be. Az önigazgatási forma ebben a korban nem csupán közigazgatási, hanem igazságszolgáltatási önállóságot is jelentett. Az ún. jurisdictiót maga gyakorolta, s ezzel kizárta jogi síkon is a maga területéről a magánföldesúri bíráskodási formát.

Azt nehéz lenne eldönteni, hogy a hajdúszabadságolásnak eme formája kizárólag Bocskai elgondolása volt, avagy a környezetében élő tanácsurak segítségével született. Az azonban bizonyos, hogy Bocskai társadalmi és katonapolitikai felfogásával összhangban állott. És ami különösen fontos: a szükség kényszerítette ki Bocskaitól, mert a hajdúkérdés megoldásának akkor ez volt a legmegfelelőbb formája, de semmiképpen sem mondható esetlegesnek, nagyon is tudatos elgondolást tartalmazott. Az állandóan készenlétben lévő, gyorsan mozgósítható katonai erejét kívánta velük növelni, s ilyen vonatkozásban a székelyeket tekintette példaképnek. A kiváltságlevélben ezt világosan meg is mondja, amikor letele­pítésüket indokolja: az erdélyi hűséges székelyek szokását követi, amikor egy bizonyos állandó helyre letelepíti őket, hogy számára minél hasznosabb, sikeresebb szolgálatot telje­síthessenek, s mindenkor készen találja őket. A célkitűzés mellett a kiváltságolás módjánál is a székely szabadságot tartotta szem előtt, amennyiben a hajdúknak a székelyekéhez hasonló helyi jellegű, közös kiváltságot biztosított.

Arról nincs tudomásunk, hogy a XVII. században Bocskai után a politikai közvélemény a hajdúszabadság alapjául szolgáló földtulajdon jogosultságát megkérdőjelezte volna. Belül a hajdúvárosokban azonban – a népesség szaporodásával párhuzamosan – a földtulajdon birtoklásáért már növekvő küzdelem alakult ki. A belső feszültség alapoka tulajdonképpen a kiváltságlevél általános megfogalmazásából származott, amennyiben a földtulajdon birtok­lásának a módjáról nem rendelkezett, s így tulajdonképpen annak szabályozását rábízta az önkormányzatokra. A szabadságlevél kibocsátása után, a birtokbavétel és a letelepedés során többféle ellentmondás került felszínre, s ezeket a gyakorlatban valahogyan át kellett hidalni. Bocskai – mint ismeretes – mintegy tízezer hajdúkatonáját ruházta fel közös szabadsággal és nem bizonyos helységeket. A fejedelem kiváltságlevelében csak megnevezte azokat a helyeket – amelyeket mindig határaikkal értelmeztek –, ahova a hajdúk tulajdonosként letelepedhettek. Halála után azonban a hajdúkatonáknak adott privilégium az egyes helységek, hajdúvárosok kiváltságává vált. Mindazok, akik az ún. törzsökös hajdúkon (azaz a fejedelem által kiváltságoltak és azok utódain) kívül a hajdúvárosok lakói lettek (az egyes helységekben megmaradt és továbbélő jobbágyok, valamint a privilegizálás után betelepülők) valamilyen formában és mértékben részesülni kívántak a hajdúszabadság előnyeiből, és ténylegesen részesültek is. Ez a magyarázata annak, hogy olyan sok jobbágy igyekezett a hajdúvárosokba betelepedni. De így válik érthetővé számunkra az a nagy társadalmi feszült­ség is, amely a törzsökös hajdúk és a beköltözöttek között kialakult már a XVIII. században is, de különösen azt követően. Közöttük tulajdonképpen a szabad hajdúföld birtoklásáért folyt a küzdelem. A törzsökösök és a beköltözöttek között emiatt többször került sor komolyabb zendülésszerű összecsapásokra is.

Az uralkodó politikai felfogás – tudomásom szerint – a hajdúknak a városszervezetét sem vitatta. Erre a nemességnek nem is volt indoka, hiszen nem a szervezeti kereteikkel volt gondjuk, hanem a kiváltságolásukkal. A szabadságolásuknak is inkább az őket érintő vonzata, összefüggése keltett izgalmat köreikben. Különösen azt sérelmezték, hogy jobbágyaik közül sokan szöktek a hajdúvárosokba, ahonnan kevés módjuk volt azokat visszaperelni. Ezúttal csak jelezni szeretném, hogy ami a történetírást illeti, a hajdúvárosok mezővárosi jellegének, azoknak az általános fejlődéshez igazodó és eltérő vonásait a kutatás még korántsem tisztázta kellőképpen. Azt azonban világosan látjuk, hogy egyes hajdúvárosoknak a kiváltságolás a rendi korszakban is komoly fogódzókat nyújtott, s ezeket az előnyöket a polgári világba is tovább vitték magukkal. Gyimesi Sándor kutatásaiból az derül ki, hogy 1828-ban városiassági érték szempontjából Böszörmény az előkelő 37., Szoboszló pedig a 49. helyet foglalta el az ország akkori szabad királyi és mezővárosai között. E két hajdúváros tehát még néhány szabad királyi várost is maga mögé utasított a rangsorban.

Joggal vetődik fel a kérdés: mi lehet a magyarázata annak, hogy a Bocskai által telepített hajdúvárosok a török kiűzése után is megtarthatták a szabadságukat, amikor az egész ország Habsburg-fennhatóság alá került, hiszen kiváltságukat e dinasztiával szemben tanúsított vitézségükért kapták. Itt is sok irányba futtathatnánk a válaszadás szálait. Ezúttal azonban csak négy – általam legfontosabbnak vélt – szempontra szeretném a figyelmet ráirányítani. Először is: Bocskainak nem volt olyan egyenes ági leszármazottja, aki visszakövetelhette volna az egykori donációját a hajdúktól. Kivételt Polgár képezett, ami a kiváltságolás időszakában elvileg egyházi tulajdon volt, a bizonytalan birtoklási viszonyok közepette került a hajdúk kezére, s ezt az egri káptalan a XVIII. század elején vissza is perelte magának. Másodszor: arra utalhatunk, hogy a hajdúk a török világ után hadkötelezettségük ellenére állami adót fizettek, ugyanúgy, mintha jobbágyok lettek volna. Az állam bevételi forrását a jogi állapotuk nem csökkentette, anyagilag tehát szabadságuk elvonását kincstári érdek nem indokolta. Harmadszor: a hajdúvárosok lélekszáma az ország összlakosságához mérten már nem számottevő. A szabadságjogait tovább éltető hat hajdúvárosban II. József korában mind­össze 28 ezer lelket írtak össze, s ez a népességszám 1846-ban 69 ezerre növekedett, miközben az ország lélekszáma 9, illetve 12 millióra emelkedett. Statisztikailag alig érzé­kelhető módon 3%-ban képviseltették magukat az ország népességében. Semmiféle katonai veszélyt nem jelentettek a bécsi udvar számára, annál kevésbé, mert a hajdúság ekkorra már – s ezt tekinthetjük a negyedik kiemelt gondolatkörnek – életformájában is nagyon távol került a katonáskodástól.

A hajdúknál történetük folyamán – nagyobb léptékkel haladva is – három lényegesebb életformaváltást ismerhetünk fel, ami természetesen katonai értéküket is meghatározta. Az első a XVI. század első felében regisztrálható. Szabó István kutatásaiból ismert, hogy a hajdúság ebben az időszakban vált pásztor-hajtó népből katonáskodó elemmé. A változást az ország gazdasági-politikai életében bekövetkezett események idézték elő. A marhakivitel, ami döntően a hajdúk (hajtók) közreműködésével történt, nagyon lecsökkent, s a keresetüktől elesett hajdúk katonának szegődtek, s ehhez a török–magyar háborúk korában kedvezett az idő. A második nagy életformaváltozás Bocskai korában, a fejedelmi kiváltságolások és telepítések nyomán következett be. Ez tízezer hajdúkatonát érintett, családtagjaikkal együtt. A hajdúk ettől fogva a katonai foglalkozást földműveléssel egészítették ki, s a generá­cióváltásokkal egyre inkább az utóbbit tekintették főfoglalkozásuknak. A hajdúk harmadik életformaváltozása 1848-tól mutatható ki. Ez a forradalom valamilyen formában az egész magyar társadalmat érintette, veszteséget eredményezett vagy előnyöket biztosított. Termé­szetesen vetődik fel tehát a hajdúknál is a kérdés: nyertek vagy veszteségeket szenvedtek az átalakulás során? Ez is olyan felvetés, amelyikről külön lehetne értekezni. Az bizonyos, hogy a hajdúk ekkor véglegesen elveszítették az 1605-ben szerzett előjogaikat, de ugyanakkor véglegesen leoldozták magukról a katonai kötelezettséget is. Ismeretes ugyanis, hogy az általános védkötelezettség bevezetésével a rendi hadszervezeti formákat is felszámolták. A nagy társadalmi átrendeződés nyomán az előjogokat élvező szabad parasztokból polgári értelemben vett szabad parasztok lettek, ugyanúgy kitéve a kapitalizmus szabad­versenyének, mint a volt úrbéres jobbágyok. Az egykori parasztokkal szemben mégis nagy előnnyel indul­hattak az új rendszerben: régi földtulajdonukat teljes egészében megtarthatták, és azon nem kellett nagybirtokos földesurakkal osztozniuk, s náluk így a társadalom vagyoni eloszlása később is kiegyenlítettebb maradt, mint a parasztfalvakban. A hajdúvárosok lakóinak az ura­dalmi föld nyomasztó súlyával sohasem kellett megismerkedniük.

Az évszázadok során jogállásuknak a tudati elemeit is tovább örökítették. Ennek vizsgálati módszertana ma még nem nyugszik szilárd alapokon. A néprajzi megfigyelések és a részleges szociológiai kutatások alapján azonban megfogalmazható az a következtetés, hogy az ősök szabadságharcos emléke egészen máig táplálja a független gondolkodásmódot, az önirányítás igényét és a szabad hajdúföldhöz való ragaszkodás hagyományát. Ahogyan az minden más, hasonló típusú közösségnél lenni szokott, ez a fajta hagyományőrzés a városlakók egészének tudati elemeivé vált. Statisztikailag ma már nemigen lenne lehetséges kimutatni, hogy az egyes városok lakosságának mennyi a törzsökös hajdú leszármazottja és mennyi a beköl­tözöttek aránya. Azt azonban külön számvetés nélkül is bizonyossággal állíthatjuk, hogy a hajdúutódok törpe kisebbségben élnek közöttük. Így volt az már egy-két évszázaddal ezelőtt is. A nagy többség tehát a hajdúszabadság eszméjének éltetésével pszeudotudatot hordoz rég­től fogva. Mégis egészséges gondolkodásmód ez, amiben a történeti hagyomány és a szülő­föld szeretete összekapcsolódik, s amely a történetíró számára is tiszteletet parancsol.

Fejtegetéseink remélhetőleg megerősítik azt a felfogást, hogy a hajdúság a magyar társa­dalomszerkezetben valóban átmeneti rétegnek tekinthető. A jobbágyság és a nemesség között jelölhető ki a helye, miként a székelyek és a jászkunok esetében is hasonló következtetésekre juthatunk. Egységes hajdúszabadság fogalomról azonban nem beszélhetünk. Ám arról igen, hogy Bocskai kiváltságolása után – s ide értendő Böszörmény esetében Báthory Gábor privilegizálása is – a hajdúszabadság értelmezésében az általa megfogalmazott jogok és kötelezettségek váltak irányadóvá, a felemelkedés útját kereső parasztok célkitűzésévé, s a török kiűzése után egyedül ez a hét hajdúvárosban élő réteg maradt életképes. A többi – a végvári katonákhoz hasonlóan – kipergett az idő rostáján. A XVII. század végétől a magánföldesúri és a végvári hajdúk kora lejárt. A Bocskai-féle kiváltságolás meghatározó jellegéből következett, hogy rövid összegező-rendszerező írásomban is ez került középpontba.