Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Ahol a part szakad

– Ki volt az, kisfiam?

Anya a szobaajtóban áll; a sebtében fölkapott otthonkát rosszul gombolta be.

– Rendőrök. Feküdj vissza. Rögtön hozom a kávét és elmondok mindent.

Nem megy vissza. Nekitámaszkodik az ajtófélfának és nézi a hátam. Meggyújtom a gázt és vizet engedek a pléhbögrébe. A kutya ott hülyéskedik a lábam alatt.

– Csak nem...

– Csak nem – fordulok feléje. – Az eltűnt kislányról érdeklődtek. Körbekérdezik a környéket.

A szobában áporodott levegő. Beparancsolom az ágyba, és kinyitom az ablakot. Friss vízszag tódul be; az imént állt el az eső.

Hiába mondom el ezerszer, hogy miattam nem kell aggódnia. Tényleg sokat csavargok, de melót kell keresnem.

Az ágy mellett ismét ott van a nagy bonbonos doboz; a fényképek már alig férnek el benne. Összeszedem, ami szétszóródott, elrendezem, hogy rámenjen a fedele.

– Kerestél valamit?

– Igen. Aranka átjött, és képzeld, azt állította, hogy az apja nem volt ott az esküvőjén, pedig én határozottan emlékeztem, hogy ott volt: magas, szőke, jó svádájú ember...

Egy fénykép elkúszott az ágy alá. Térdelve is alig érem el. Anna és én a kempingben, Albuferetán. Mögöttünk a tenger.

– Neki lett igaza.

– Kinek? – nézek rá meglepetten.

– Az Arankának. A nagybátyja volt az a jóképű pasas.

Újra kinyitom a dobozt, belecsúsztatom a képet. Felkönyököl az ágyon, figyel.

– Mi lett azzal a lánnyal?

– Férjhez ment. Becsukjam az ablakot?

– Hagyd még. Pedig amikor először láttam, mindjárt mondtam, na, itt az én kis menyem...

Tálcára teszem a csészéket, tenyerembe söpröm a kalács morzsáit. Hullik belőle a szőnyegre is. Ideje lenne porszívózni. Csak az ajtóból szólok vissza. – Még megeshet. A második férjé­től is elvált.

Kezemben a tálcával mintha azon a régi hűvös földszinti folyosón mennék, az előző évi negyedik osztályok tükörként csillogó tablói alatt, és amikor belépek az osztályba, szemem azonnal fekete copfjai után kutat, s újra és újra felfedezem, hogy szívem jobban zakatol, mint az egészpályás cikcakkfutásnál vagy a medicinlabdás gyakorlatok után.

– Az ajtót! – kiáltja anya. Összecsörrennek a csészék.

A rendőrök – egy férfi és egy nő – nem az eltűnt kislány után érdeklődtek. Azt kérdezték, mióta ismerem Kapszalicsot. – Nem ismerem – mondtam én. – Tegnap láttam először. Felvett sofőrnek. Hétfőn kezdek.

A nő jegyzetelt, a férfi haverkodni próbált a tacsival. Ötven körül lehetett, kicsit roggyant alkattal, kínai selyemdzsekiben.

– Az már nem valószínű – rázta meg a fejét. – A barátját agyonverték a garázs irodájában, és még egy kötőtűt is belenyomtak a fejébe, nehogy túlélje. A takarítónő fedezte fel korán reggel. Tiszta málna volt minden. Van valami elképzelése róla, ki tehette?

Széttártam a kezem. – Nem a barátom.

Álltunk az előszobában. Nappal nem látszik ennyire lerobbantnak. A lámpa fényétől árnyékot vetettek a lekívánkozó festéklebernyegek a mennyezeten.

– Külföldről kellett volna használt kocsikat hazahoznom – tettem hozzá. A kutya elunta a haverkodást, mögülem ugatott. – Sofőr vagyok.

– Igen, tudom – mondta a rendőr. Felhúzta a dzsekijén a cipzárt. A nő elrakta a noteszt. – Lehet, hogy jobban járt így – szólt vissza a férfi a függőfolyosóról. – Nem keveredik bele semmibe.

Bólintottam. Így van. Mindig jobban járok. A szerencse fia vagyok. Ha valami eszembe jut, majd szólok.

– Ki volt az, kisfiam?

Anya a szobaajtóban állt. A sebtében fölkapott otthonkát rosszul gombolta be. Kávéfolt a bal mellén.

– Leviszem a kutyát – szólok be a szobába.

Hónom alatt cipelem a tacsit a liftig. Azt hiszem tériszonya van, talán előző életében Dugo­nicsnak hívták. A lépcsőzés árt a gerincének.

Valaki már letépte a papírt, amelyen a lakógyűlés időpontját hirdették ki. Amikor fölfelé jöttem, még megvolt. Akinek nincs vízórája, az gyűlöli azt, akinek van vízórája. Ez új.

A galambok fölrebbennek, amikor a tacsi közéjük ront, de nem szállnak messze, sorban leülnek a korlátra. Két fehér sirály is. Cipőm talpával szétmorzsolom a túl nagy, száraz kenyérdarabokat, amelyeket valaki leszórt nekik a sétányra.

Egy közeli padon ülő nő értetlenül figyeli, hogy a part bolondja prézlit gyárt a cipőjével.

A tacsi meg a Bóka német juhásza boldogan hancúroznak a füvön.

– Tiszta hülye ez a kutya – mondja Bóka –, lehozom, és ahelyett, hogy kakálna-pisálna, nekiáll játszani.

Éppen az aluljáró felé fordulok, amikor eltűnik benne egy fekete hajú nő. Csak hasonlít Annára.

Nagyon hasonlít.

Hónom alatt a tacsival lesietek utána. A tacsi néz a hónom alól. Mit nézel, Fagifor?

Kis hülye.

A presszóban tömeg. Csupa ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő pofa.

– Mi van itt, termelési értekezlet? – kérdezem Ilit. Leteszi elém a kávét, fintorog. – Ha fönn meghajtják őket a zsaruk, akkor lejönnek az aluljáróba dekkolni. Nem fogyasztanak semmit, más meg nem mer bejönni. A tulaj készül főbe lőni magát.

Összeönti a hamutartókat, egy otthagyott kockacukrot a tacsi szájába dug.

– Ránk számíthatsz – halászom ki a citromszeletet a szódából. – Sokra megyek vele – mondja.

Fagifor bólint, s miután nem kap több kockacukrot, hiába illegeti magát, egykedvűen le­fekszik a lábamhoz.

Meglesem, hogy ki az, kitépem a kezét és a hátába szúrom.

Megölöm.

Csak az én vacak Trabantomat tudja feltörni, a szép kancafarkú kocsikhoz nem mer nyúlni. Pedig a horgászbotokat meg az aksit most már mindig fölhordom magammal a lakásba. Csak egy pár horog maradt ott az üléshuzatba fűzve. Mire számit, mit talál a csomagtartóban? A koronaékszereket?

Volt benne egy szatyor üres sörösüveg, azt elvitte.

Kevesebbért váltják vissza, mint amennyiért eladják.

A csotrogányt meg begurítom a Dunába. Csak bajnak van. Csak viszi a pénzt.

Megváltoztunk. Ő változott meg.

Mintha nem is ugyanaz a történet lenne.

Tizenöt éves lehettem, amikor egy délután felültem a konyhai rekamién, leraktam a törté­nelemkönyvet, és egy addig ismeretlen, kényszerítő érzéstől vezettetve – mint a holdkóros – felhúztam kordbársony nadrágom és végigrohantam a Duna-parton egészen az iskoláig, hogy a márciusi napsütésben is valószínűtlenül hűvös folyosón (a földszinten, a három évvel azelőtti IV/B tablója alatt) szerelmet valljak neki.

Rettegtem tőle, hogy kinevet vagy elküld a fenébe, de végighallgatott türelmesen, s én, mint aki egy cérnaszál végét keresi a spulnin, lélegzetem vissza-visszanyelve kezdtem nagy elő­vigyázattal legombolyítani a belső beszéd selyemfonalát, de az kirángatva szétszakadt, szét­foszlott vagy kimerevedett, mint a szögesdrót, rekedt hebegés lett belőle, ő pedig nem segített, hagyott kínlódni.

– Remélem a rugója a régi – nevet rám, s nyugodt mozdulattal lehúzza a villámzárat a nadrágomon.

– Hát az az egy még megmaradt – dőlök hátra az irodai bőrfotelben. A poros szalagfüggönyön is áthatoló szűrt fény megcsillan a haján. Az értágító miatt, amelyet szedek, időnként még akkor is feláll, ha semmi haszon belőle. Így mulat egy magyar úr. A tenyere kicsit száraz, de nem szólok. Ráhajol.

Simogatom a haját, dörzsölöm a fülcimpáit.

– Ennyi maradt a daliás időkből; a szemem már nem ilyen frankó, a doki felírt egy olvasó­szemüveget, csak még gyűjtöm a lóvét, hogy kiváltsam – mondom. – Vigyázz!

– Izgi, és addig mit csinálsz? – néz fel.

– Addig mindent kitapogatok – mondom és próbálom kigombolni a hátán a ruhát.

– Várj, az bonyolult – mondja. – Előbb befejezlek.

Akkoriban csak a katonák, kurvák meg a vidékiek jártak hétköznap a Vidám Parkba.

Ült mellettem a viharvasút kocsijában és mindig visszahúzta a kezét, ha rátettem a farkamra, nem akarta megfogni. Mentünk vagy tíz kört, mert komálós voltam a személyzetnél; előző nyáron ott dolgoztam. Még külön műsort is adtak, hogy sikerem legyen. A Kolbász beállt az egyiptomi színbe a múmiák közé és onnan vigyorgott és üvöltözött ránk, mint az eszement. Több füle volt, mint foga. Tudtam, mikor jön a hosszú, teljesen sötét szakasz az alagútban, azt vadul végigsmároltuk.

Idegesebben mentem vissza a laktanyába, mint ahogy kijöttem: kifelé még nem sajogtak a golyóim.

– A posta előtt állok – int Anna, amikor kijövünk az irodából.

A kocsija förtelmesen néz ki. Valamiféle savval vagy kromofággal önthették le, szinte még sistereg a felhólyagzó festék. Az utca üres, sehol egy lélek.

Elhűlten nézek Annára, egy szó nem jön ki a torkomon.

Az arca kifejezéstelen, csak a keserű ránc a szája szélén, az mélyült valamicskét. Leint egy taxit.

– Mi a büdös franc ez? – kérdem, amikor beszállunk.

– A galambok, szívem, a galambok – nevet kissé hisztérikusan és fölteszi a napszemüvegét.

– Itt volt a kislány – újságolja anya, amikor beviszem neki a krémest. – Nálunk tölti az ünnepeket, mert Erzsi meg az a pali elutaznak a Kanári-szigetekre.

– Az élettársa.

– Te nem eszel? Vedd el az egyiket. Ennyi pénzt kiadni...

– Edd csak meg. Előre nem fogunk éhen halni. Egy faszt.

Fogom az újságot, megyek a szobámba.

– Képzeld, fehér pufidzsekit vett neki, pedig tudhatná, hogy milyen hamar koszolódik. Tudhatná.

Amikor sötétedik, átmegyek Jozsóhoz. Az utca elején lakik egy nyolcemeletesben. A hete­diken. A kiselejtezett kád nem fér be a liftbe, cipelhetjük lefelé a lépcsőn. Dögnehéz. Jozsó állítólag kért egy szemetes konténert, de nem hoztak.

A negyedik emeleti lépcsőfordulóban ősz hajú mamika simul a falba, amikor eloldalazunk mellette.

– Istenem, ilyen fiatalon... – motyogja. – Még élhetett volna.

Jozsó röhög.

– A házatokban csupa hülye lakik? – kérdezem tőle, amikor a kádat belökjük a kenyérszállító furgonba.

– Kivétel nélkül – feleli.

Megyünk a part felé, ahol majd elveszítjük a kádat. Kereszteződés a lakótelep szélén. Piros lámpa.

Az ajtókat fölrántják; az én oldalamon magas, ősz pali áll, kezében karabély. – Nyugi – rázza meg a fegyvert. – Hányas a lábad?

– Negyvenes – mondom.

– És az övé?

Jozsó megnémult, de mindkét lábát fölrakja az ablakba. Lyukas tornacipő van rajta.

Az ősz hajú köp egyet. – Húzzatok a picsába, szarfaszúak! Úgy csapja be az ajtót, hogy majd kiugrik az ablak.

Jozsó csak a parton mer megszólalni.

– Mi az istent akartak ezek?

– Negyvenkettes cipőt keresnek.

Fekve olvasok; anya bejön.

– Tudod mit hallottam ma a tévében?

– Nem.

– Egy orvosnő azt mondta, hogy élettani szempontból az a legfontosabb, hogy az embernek minden nap legyen széklete.

– Okos.

– Nem jössz ki egy kicsit? Sose beszélgetünk.

Kimegyek és aztán együtt nézzük a tévét. Ha jól értettem, a Tiszáról elloptak egy hidat.

Amíg a ruháit összeszedi – az anyjának erre, úgy látszik, nem volt ideje – én a füzeteit rámolom a színes hátizsákba.

– Mért nem maradunk itt? – kiabál át a szobájából. – Maradhatnánk itt is. Olyan jó lenne.

– Nagyanyád vár – mondom én. – Szeretne veled beszélgetni. Fagifor is örülni fog.

Kis sárga füzet. Címzés Kati suta kézírásával: “Szomorú füzet”. Megfordítom. “Vidám füzet”.

A szomorú oldalon nyitom ki. “Tornaóra alatt meglovasították az új cipőm. Anyu azt mondta, felmentést fog kérni Kovács doktor bácsitól, s akkor nem kell tornáznom. Pedig én szeretek tornázni.”

“Anyu szerint apu állandóan elvarázsolja magát...”

Nem tudom tovább olvasni, hallom, hogy jön.

A “vidám” oldalon kellett volna kezdenem.

A szomszéd kölök a negyedikről odasündörög mellém a parton. Eddig azt hittem, hogy a templomkertbe hordják a kutyájukat. Nagy dobi.

– Csókolom – mondja és úgy csinál, mintha őt is érdekelné a híd lábánál széles ívben megforduló, stéghez oldalazó hajó.

Csókolom, pedig idáig nem is köszönt.

Újabban nem kötik ki a hajót rendesen. Egy kötelet párszor körülhurkolnak az első bakon, az ajtó másik oldalán meg csak a matróz kapaszkodik a korlátba.

– Azt szeretném mondani, hogy van pár haverom, egész baró kocsikkal. Ha esetleg adódna valamilyen fuvar, meg tudjuk oldani. Egy telefon, és indulunk.

– Mi van? – nézek a kölökre.

– Hát, ha a Kapszi úrnak szüksége lenne segítségre...

Badis alkat, de a szeme színe olyan, mint a 12 %-os tejfölé. Sokba kerülhet a fat burner.

– A Kapszi úrnak tegnap szétlőtték az agyát.

A matróz futva jön a hamburgerestől. Csak rá vártak. Nézzük, ahogyan ellavíroznak a stégtől. A víz felett megremeg a drótkötél.

– Ja – mondja a srác. – Akkor tárgytalan.

A dobi a tacsi fenekét szagolgatja. A tacsi nem éri fel az övét.

– Csókolom – köti meg a kutyáját a fiú.

Szevasz.

Maradt pár holmim az öltözőszekrényben, fölmegyek érte az emeletre.

– Ne pofázz! – köszönök megszokásból a derengő félhomálynak, amikor a nagy büdös hodályba belépek.

Senki.

Végigmegyek az üres, lábszagú vasszekrények között, becsapkodom a nyitott ajtókat.

Egyszer a Kisbenga szekrényét befordítottuk ajtóval a falnak, amíg a fürdőben tetvészkedett. Nem volt magánál.

Apukának beleraktak egy pálpusztais papírt a szivarzsebébe. Szegény öreg szaglászott, mint a vizsla.

Az éjszakás öltözőőr bepiált, és egy ollóval levagdosta az összes törülközőt, ami kilógott a szekrényből.

Nehezen száradt itt minden.

Beleszórom a hátkefét, a szappantartót, a cipőkanalat meg a sampont a szatyromba. A színes hajókat ábrázoló képet otthagyom a szekrényajtó belsején. Le se tudnám kaparni.

Kifelé menet belerúgok egy kinyíló vasajtóba. Akkorát dörren, mint egy ágyú.

A tacsi az ölemben. A villamoson nincsenek sokan, de a peronon egy fiú áll hatalmas masztiffal. Komor dög. Ne foglalkozz vele, Fagifor. Lazíts. Szerencsére hamar leszállnak. A tacsiból kitör a feszültség és dühödten utánuk ugat. Tudta, meddig kell kussolni.

Ezen mindenki röhög.

Én is.

Kis hülye. Olyan vagy, mint a gazdád.

Anna fürdik; csorog a víz. Valamit kérdez, de nem értem.

Csörög a telefon.

Egyszer láttam a Tretyakov Képtárban egy festményt – nem messze a Brezsnyev portréjától –: fekete telefon állt rajta esős ablak előtt. Az volt ott a legjobb kép.

Nem veszem föl.

Bekapcsol az üzenetrögzítő.

A sípszó után férfihang: – Mit képzelsz magadról, te hülye ribanc, azt hiszed, te vagy a nagyasszony? Te is tudod, hogy véged van. Ugye tudod? Megdöglesz.

Felülök az ágyon.

A kis piros lámpa lüktet a készüléken.

A fürdőszoba felől még mindig a zuhany hangja.

Lenyomom a gombot. Újra a férfihang.

A jelzőfény kialszik. Kattanás. Minden a régi.

Minden a régi.

Nyugi.

– Néha elég egy mondat, és megváltozik minden – beszél hozzám Anna. Oda kell figyelnem.

Felhúzom a lábam a konyhai hokedlin; a bokám érzékeny a huzatra. Éjjel kettő lehet; vacsorázunk vagy reggelizünk. Anna konyhája szupermodern. Kicsit röhejesen érzem magam a fürdőköpenyében. Tüsszenteni fogok.

Vetélkedünk, hogy ki volt magányosabb.

Életem legjobb nője és én.

Omlettet eszem, ő egy szelet sonkát teker a bádogkenyérre.

– Képzeld el, hogy egyedül sétálok abban a városban – szép hely, csak kicsit hepehupás –, nincs semmi célom, csak megyek; megvettem, megittam, megettem mindent, ami kellett – na jó, többet, mint ami kellett –, akkoriban már azt hittem, hogy jól bírom a magányt sőt szeretem is – és akkor elmegyek egy nyitott ablak előtt és azt a mondatot hallom: – Gyertek már, kihűl a leves! És ettől én hirtelen elkezdek bőgni, Érted? Egy nő kiszól a szobából: Gyertek már, kihűl a leves!, és én megalázva, bőgve kullogok végig az utcán, fülemben a tányérok és kanalak csörgése, megsemmisülve mázolom szét a képemen a könnyeimet, mintha azt közölték volna velem, hogy halálos beteg vagyok, jól teszem, ha végrendelkezem.

Hümmögök. Szomorú. Tényleg.

Hál’ istennek, nem meséli tovább.

Iszik, és egy kicsit magába réved.

Nem tudom megkérdezni.

– Na, és akkor találkoztam a volt élettársammal – teszi hozzá végül és bólogat. Ezek szerint ez valamiféle magyarázat volt, csak én még nem értem, mire.

Fölém térdel; kicsit hátradől és a fején át lehúzza a hálóingét. Emlékeztem a melleire. Most is szépek. Másmilyenek, de szépek. Nem értem, eddig mért nem engedett hozzájuk nyúlni.

Azt álmodom, hogy berúgják az ajtót és a küszöbön fáradt képű, farmeröltönyös, izzadó figura jelenik meg kezében akkora pisztollyal, mint egy faszenes vasaló.

Anna rázza a vállam, szemében rémület. A hasizmom nem a régi, az évi 365 felülés nem elég, de azért feltápászkodom. A küszöbön kopott farmeröltönyös figura áll, kezében géppisztoly.

Tratatata.

– Bocsáss meg, fiam, véletlenül rákönyököltem a billentyűkre – mondja az Úr, amikor belibegek a nagy kapcsolóterembe. Látom, hogy éppen szalonnát evett újhagymával. Az irodisták állandóan zabálnak, aztán összekenik a képernyőt a zsíros kezükkel, Lehet, hogy ez csak Szent Péter.

– Majd valahogy visszacsináljuk a dolgot – mondja és a bőrkét ledobja Fagifornak. – Addig szundizz szépen.

És betakar egy puha, meleg takaróval. Egész életemben egy hosszú, puha, meleg takaróra vágytam. De ez alól is kilóg a lábam.