Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Körjárat

Pszt! Fiatalember!

Leszállok.

Nem, nem azt akarom mondani, hanem, hogy... hogy több szín kimaradt London meg a...

Jó. Figyelj, haver! Erre én nem érek rá.

Persze. Arra se volt időd, hogy nadrágot húzzál, szotyibajnok, azért utazol gatyában a buszon. Ez az. Vakard meg...

Több szín kimaradt London meg a falanszter között. A 11/B meg 11/C jelenetek és a D, ahol mi lakunk.

Pszt! Hány óra?

Meddig utazol, haver?

Ezt a lecsúszást. Letegez a volánkezelő. A Libebililula utcáig, drága barátom. Libelilabúba. Régebben Libakert.

Ez a váchartyáni busz, apa.

Ne beszélj. Az nem lehet. Arról szálltam le. Te ezt nem érted. Egyszer így jártam Győrött. Az is késett, ami előbb indult.

Lehetetlen.

Ez van. Még átszállhatsz a metróra.

A metró nekem nem jó. Ajándékot kell vennem a gyerekeknek. Similabdát, vattacukrot. Ilyesmi. Várj. Puszillak. Egy aranyember vagy. Csak elindulni nehéz. Meg szaloncukrot, nem vattát, konyakot... és még volt valami.

Az aktatáska, haver.

Isten az égbe’! Ha tudnád, mit rejt. Nemzeti kincs. Nemzeti vagyon.

Szívbéli jóságát méltó módon mivel is hálálhatnám meg?

Hogy eltűnsz a faszba.

Nem pofázol, igaz? Ezek súlyos percek. Ebben a tatyóban a Leuveni kódex 135. lapja rejtezik, a Népszabadságba tekerve. Apró hártyalap, rajta a második, a Siralom utáni második magyar vers, te bugris. Egy kerti budi, egy gravitációs klotyó ablaka volt beragasztva vele télire, és ha nem megyek le arra a disznóvágásra, akkor...

Ha. Ha Ferenc Ferdinánd nem házasodik rangon alul, s nem komálja annyira a hadgyakor­latokat, ha a németek nem bombázzák Belgiumot, ha nem kell kártérítésként összevásárolniuk egy új könyvtárat, s ha az a bunkó tökéletes munkát végez, nem csak lekapirgálja bicskával a 134/B lapot, de kitépi azt is, hogy eltűntesse a barbár nyelven írt szöveget, akkor...

Viszlát.

Jó estét.

Figyelj, az a muki köszönt, amikor felszállt a buszra. Húsz év után biztos először döglött le a Volvo.

Ennek? Ez csak mák, szívem.

Ne vihogj, két szűz. Ezek áthidaló, biztonsági oldallépések. Ilyet ma már nem látni. Utoljára a Márkus Emma veje... Van egy jó hírem. Megint hallok a bal fülemre.

Nem veszek. Jegyüzértől nem!

Akkor a bérletet legyen szíves.

A bérlet engem nyomaszt. Ha van kedved, ha nincs: előtted meg mindig ugyanaz a zsiráf ül. Fidelio lecövekel a nagy hombár feje mögött, s abban a felvonásban már nem is látod.

Ébresztő!

Portás? Nem. Pincér. Ne mozogj, kitalálom.

Na, most várjál. Ha itten cibálod a kabátom, az azzal járhat, hogy hatalmasan belemászok a pofádba. Inkább ezt a sofőrök gyöngyét ekze-... egsze-..., mert akkorákat fékez, hogy az ember veséjébe belecsúszik a jegykezelő készlet. Készület. Lyukasztó. Várjál, nem látod, hogy beleakadt? Hé! Értek én a szóból. Az előbb még tejfehér hó hullott, most meg esik az eső. Tiszta terror! Azt bezzeg nem vették észre, hogy már másodszor mentünk át ugyanazon a hídon. Ezek a sofőrök akármit megcsinálhatnak.

Konyakot kell venni. És még volt valami.

Ó, ez a csüggeteg slag, egykor zászlók rúdja, érces drótkötél! Ilyet ma már nem látni. Ulysses könnyít magán az óriásplakátok erdejében, aztán szelíden szárogatja nadrágja szárát. Ezer a veszély, de nem hátrálunk. Mögöttünk a bank, előttünk tócsa. Szeretőm lába kecsesen lépi át.

A gyereket küldi oda. “Anya azt üzeni, hogy ha akarsz, ma hazajöhetsz megfürdeni.” Aztán elbringázik. A többiek bazsalyognak. Bevettünk egy-két gyorsítót, mert a második emelet magasságában elég nagy a cidri, ujjaink ráfagynak a drótra, takony a bajuszra; a háló félig se kész, pedig már a kapuban tipródik a beton. – Szerintem fogadja el az ajánlatot, tanár úr – adja át a laposüveget Kolbász. – Ön – enyhén szólva – kezd büdösödni. Ez egy úr, ez a Kolbász.

A gyerekkel üzenget. Ez már sok. Álljon meg a menet! Eddig csak kimásolt egy fejezetet a kurz vagy a lang Mahler-ből, nagy digesztus, na, én meg erre pláne, nochmaler, flőrdümáler.

“Csak egy rossz cseléd vagyok, akimosakifőz, és néha odaadja magát, de jövő héten beadom a válópert, és akkor megkönnyebbülhetsz, aztán már annyit tekereghetsz a cimboráiddal, amennyit akarsz, nem kell tekintettel lenned senkire.”

Megkönnyebbülés. Ja. A gőzben meg a klozeton.

Hol van az a szőke kislány, akinek kagylószagú szellőben, sátor sötétjében, a tenger halk moraja mellett kutatta szép arcát a szám, rugalmas testét az ujjam tie la vintra vualo, la nego ekkovris la supron del bérci tető... Melodráma.

És mindez azért... Taxi! Anyád. “Taxi no. Anyád is no? Inkább a tiéd. Helén tehén.” Mindez azért, mert a szomszéd erkéjeleg (balkon, jobbkon, jobbközépkon), s míg nálunk luft, náluk lift, húszméteres alagút a garázsló kertjébe, metró a kerti budihoz, és még a Jézuska is kamionnal jön. Rátolat a rámpára.

Náluk nyista bukta. Minden a Hilda nevén. És Hilda hű. Hű de nagy ribanc. Mallorcáról is hazajön a beszélőre, müzlit vinni Papinak, fat burnert meg Isostart, Papi farkával kezet fogni; nagy magányban, cellájában ne keseregjen, a háztartásban minden rendben, Bagzó Béla besegít.

Na, végre. Hol kószáltál, szivi? Már azt hittem, megszűnt a járat. Sok emberhelyettes vezető állásban. Ülésben. Hóha, te! Eldöntenéd végre, hogy hanyatt esel vagy felszállsz? Nyugsi. Láttam én már egyet-mást. Sok a bajom veletek. Ha én így dolgoznék, mindenki hülye maradna. Hadd másszak ide be, mama. Bocsánat, azt hittem, itt mindenki tegez mindenkit. A burgundi kilóg a tatyóból. Sűrű gyalázat. Penetra. Nem magához szóltam, nagymama. Én­tőlem olyan távol áll a megbotránkoztatás, mint egyik kapus a másiktól, mit több: számtalan Bibliám van, még új fordítás is szentföldi térképekkel, mannamelléklettel kis zacsiban, hozzá túlélőkés, énekeskönyv meg “tudni illik, hogy mi illik”. Hangos beszéd? Egy faszt. Rendetlen ruházat? Dehogy. Egyszer volt ugyan egy féltartós erekcióm az Üllői úttól egészen a Nyugatiig. Szép nyár volt, színes reklámszatyorral lepleztem a szégyent. Megint a hídon vagyunk. Szép város, hiába. Domború folyó. Szunnyadj el ringó kis bádoghajón, zajló jégtáblák sodorjanak az olvatag délre. Egyre több. Torlódnak; szélük mint piruló szalonnáé. Hajnalban jegesmedve kopog be az ablakon.

Igazad van, fordítsd el a fejed, nagymama, s fintorogj kicsit. Üvegből inni – legalábbis hiányos nevelésre vall. De nincs nálam pohár. Ha lenne, rég megkínáltalak volna.

Örömhír! Megvan a bérletem. A tatyóban volt, a töpörtyű alatt.

Itt sose jár ellenőr.

Akkor engem az előbb becsaptak. Ez a! Hát..., mondhatom... Hekus Dönci meg a vetkeztető Lala.

Viccen kívül, mama. Tudja maga, mi ez? A “Sermones” kódex 135. lapja. A második magyar vers. Úgy kezdődik, hogy:

Magának se irigylem a feleségét.

Nyert. Cseréljen helyet a citeraegyüttessel, de legalábbis üljön át egy másik asztalhoz.

Déli fekvés a gyerekszobának, gyümölcsfák, madárfütty. A kőműves szerint a mérnök egy seggfej, az ács szerint a kőműves kíméletlen balfasz. Az apósom szerint mind azok, beleértve engem is. És ez igaz. Kinek épül a ház?

Hajnalban kisüsti, aztán keverda, horda maltert, vidda, húzda, tégla, gerenda. Cement, mint az eszement. Paprikás krumpli, lankadt kolbász, holtfáradtan az ágyba. Beton, ásó, koton. Ez lenne a lélek épülése, a boldogság három emelete, a szellem röpte: jóízű viták a lugasban borozó barátok körében, nagyemlőjű, magömlető szerető?

Nem szállsz le, fater?

Hát, ha meghívsz valamire... Különben meg szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, sofő­rök szégyene. A vezetési technikád katasztrofális: a bor a gatyámra ömlött, amikor neki­hajtottál a járdaszegélynek, s ahogy becsaptad az ajtót az öreg spinkó orra előtt, az jó reflexre, de heveny geciségre vall.

A következőnél, magzatom.

Éberség. Csak pár száz méter.

Dikk! A próféta szóra emelkedik! Váratlan impulzus: kezéből táska hull, arca fényes, szakálla leng, szabadosat szellent, haja, ami van, zilált, mint a lelke. Reklámpavason végzitek mind! – kiáltja hévvel, s kinéz az ablakon, hogy nyitva találja-e még a Gombát. Nyakatokon nejlon­szatyor lesz a hurok; s hiába, hogy hajatok korpátlan, fogatok after 8 fagyival mosott, s mit számít, hogy az alsónemű illatos, ha a szívetek percenkint ezerrel rohad. Nulla! Ha csak ez a sok tarka giccs a boldogságotok, s hogy egyszer jó esetben felülmúlhatjátok a videók tenyész­csődörét a hitvesi ágyban. Nulla! Maradj ülve, mi az, hogy leszállsz? Sehová! Ha én szólok, majd akkor kezdődik a szünet. Sőt. Én szállok le. Két bakfis, ne vihogj, mert le lesztek adva. Gyerünk, légy oly bátyám, emeld fel a lila aktatáskámat, mert ha nem, vagy pofán váglak, vagy kifolyik belőle a vörös bor, mamlasz. Te tehetsz róla, mert hergyén fékezel, jó, féke­zünk, önkúrunk, öncenzúrunk, összeszűrünk, fel se állunk, lépcsőházunk. Koszos és húgyszagú.

Haverkám, garázsmenet, le kell szállni. Remélem, ma már nem találkozunk.

Sose láttalak, öcsi.

Hát persze. Itt a táska.

Itatóska. Oké, főnök, megoldjuk; azért vagyunk itt. Nekünk ez hivatás, nem szakma. Hopp. Nagy lépés nekem, az emberiségnek meg LF távirásznyelven. Elmegyünk a téglafalig, de onnan egy tapodtat se. A “Véred életet ment” plakát hideg, mint az utolsó tepsi; kezünkben összemegy a nopaszarán: gyere elő, hülye, csak pisilni kell. Nem hátrálunk, mert nem is lehet. Így érjen bennünket a pitymallat. Hajnalpír fesse rózsásra lefagyott pofánk, répaorrú, kataton hóemberét.

A Gomba üres. Csak a csaposnő. Asszonyhelyettes. Pótnő.

Mindenki a vendégem! Ha-ha. Szaasz, Pötyi.

Tudtam, hogy valamelyik hülyét még ideeszi a fene.

Imádlak. Hubikát. De államit.

Nem vagy még elég molyos?

Csináljak mérleget?

Ha pofára akarsz esni.

Elszívunk egy cigit, aztán... mégy egyet. A ház itt van, túl a sarkon, de a szoba még meztelen, a fal pucolatlan: matrac, hálózsák, olajradiátor, szovjet-magyar rádiósmagnó. Kicsit húzza a szalagot, megfeküdte a gyomrát a téglapor.

Látod ezt, Pötyikém?

Olvastam. Fejbe kúrta a kapával, amíg aludt. Nem jó ötlet. Házon kívül nem csinált volna akkora koszt.

Nem az újságot, cseszd meg! Ezt a hártyalapot. Kincs.

A nagymuter ilyet rakott a befőttes üvegre. Fantasztikus savanyú dinnyét csinált.

Ezen van a második magyar vers.

Aha. Oké. A vendégem voltál. Átvedlek, aztán leoltok, kincskereső. Meg ne próbálj utánam jönni.

Próbál a fene.

Istenem. Eső. Szél himbálta lámpa a zebra fölött. Hitchcock tapsikolna. Sár. Ne ugass, és takarodj! Szomszédoroszlán. Megmondlak a Fricinek, és összemarja a pofád. Igaz, hogy... Kankutya nem abriktolja meg a szukát. Ahhoz mulya.

Leül. Nyugsi. Összebaszod a nadrágom. Jól van, Frici. Jól van. Reggel elfelezzük a debre­cenit. Enyim a mustár. Tudod, mi van ebben a táskában? Nem kaja. Húzz innen. Téged csak a kenőmájas érdekel.

Figyelj, ostoba. Bemegyek. A töpiből nem kapsz, nyalom a pofád.

Ajándékkosár a küszöbön. De nagy. A celofán a sötétben is csillog. Ismeretlen imádó. Zseblámpa: pisla fény.

“Nem győztünk kivárni. Ez anyutól. Nem tudtam lebeszélni. Holnap gyere. Ne hozz semmit. Bratyó.”

Egberts Omnia. Campari. Töltött olajbogyesz, ananászkonzerv, kagyló, csoki. Vörös pezsgő. Zizeg az ölemben. Átkarolom. Ülünk. Én meg a túlméretezett öröm. Nyomja a lábam, a könyökömet meg a mosogató. Tányérhalom csörren, csusszan.

Párás az optikám.

Csak a rádió őrfénye a gumimatrac mellett. Parányi vörös pont a sötétben.

Kellemes ünnepeket.