Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Cefre

Már a peronról látom, hogy kiürül a fülke. Az ablakban ott a sok üveg (köztük egy literes üdítős), de a vonat egészen előrehúz, rohannom kell, hogy egyből oda szállhassak. Bele kapom a pofámba a kiengedett gőzt, és hozzáverem a térdem a vaslépcsőhöz. Tudni kell, hogy a térdem az különben is cefetül fáj (nem csoda, hiszen annyit térdepeltem azok alatt az ala­csony fóliák alatt a paprikapalántát dugdosva, amíg együtt voltam az előző asszonnyal), úgyhogy csak kapaszkodom a tapadós vécékilincsbe, amíg újra el tudok indulni. – Jár a baba, jár – biztatom magam, és beletörlöm a kezem a nadrágomba. Ezt a kettőt utálom a legjobban: ha valaki hazudik vagy vizes kézzel fogja meg a vécékilincset. Nincs ezeknél szemetebb dolog.

A fülke tényleg üres, de ahogy belépek a cipőtalpam menten hozzáragad a linóleumhoz, aztán hangos reccsenéssel válik tőle el. (Mint a disznók, de belőlük élek.) Négy üveg: két sörös; azoknak a maradéka van a padlón, az egyik ott gurigázik a pad alatt, amikor a vonat újra elindul; egy üdítős, fehér, literes – kilenc forint, meg egy értéktelen, ruszki pezsgős, azt hagyom a takarítóknak, legyenek boldogok vele. A szemétládák úgyis leverték a múlt héten szegény Krauszt, mert irigylik tőlünk ezt a kis lóvét. Nyilván valakinek mindig rá kell fázni, hogy a másik jól járjon. Ez a politika. Ők már úgyis felépítették a házukat a göngyölegből, mire más is rájött, hogy ebben azért van némi bóni. Gondolom, először csak azt hitték, hogy az áremelés miatt nem marad üveg a fülkékben, aztán megokosodtak, előrejöttek Kőbányára és leverték a Krauszt. Nem volt nehéz, mert húsz kiló az egész pacák, és különben is olyan rozoga a sok kisüstitől, hogy csak föl kellett lökni; – de majdnem meg is murdalt, és ez már szemétség. Szeretem az öreget, mert van humora, nem olyan tapló, mint akik most kapasz­kodtak föl a szakmába. Engem is ő hozott el a jóba, még aztán, hogy a Kopaszék kipofoztak bennünket a Stadionból. Pedig ott nagyot lehetett harapni, eleinte összejött annyi, hogy egy IFA-val is nehéz lett volna egyszerre elvinni. Csak később ment gajra az üzlet, amikor ezek a lúdtalpas milliomosok jöttek divatba, ezek a tanulatlan prostik, akik már imitálni se tudják a szerelmet, s akik hagyták, hogy a közönség inkább elmenjen a strandra, vagy otthon maradjon a videó előtt. A klubok aztán mindenféle hülyeséget kitaláltak a foci helyett. Azt hittem, magamhoz nyúlok, amikor megláttam, hogy iskolatejet osztogatnak a lelátón. Végül már nem is bántam, hogy a Kopasz meg a bandája kigolyózott a buliból. Csak gyűjtögessék a hülye surmók a tejes poharakat az után a húsz néző után. (Köztünk szólva, ez se igaz, mert akik most is kijárnak még, eddig is azok piáltak a legtöbbet.)

A baj csak az, hogy ezek tapadnak, mint a bélyeg; de annyi eszük nincs, hogy saját maguk találjanak ki valamit; ők csak bele akarnak ülni a jóba. Utánunk jöttek ide is. Lassan már el kell mennem Záhonyig, hogy megelőzzem őket, ráadásul akkora nagy benga állatok mind, hogy nyugodtan el tudnák húzni a csillét a rézbányában, teljesen reménytelen ütésváltásba kezdeni velük.

Leültem egy kicsit, mert még van idő – rögtön jön is a klajzi. Szó nélkül elveszi az ötvenest – az öreg Krausz emelte fel a rátát, addig hazudoztak neki, hogy minden vonaton ellenőr van, meg minden –, bólint, rám csukja az ajtót. Sose láttam a pofát, de biztosan ismeri a játékot, mert láttam, hogy megáll a szeme a cementeszsákból készült koszos szatyromon, meg a benne lapuló üvegeken. Egyelőre csak a te pénzedet kerestem meg, haver.

Elterpeszkedem az ülésen, rágyújtok. Egy kis cujka maradt a laposüvegben, azt leerőltetem, krákogok. Ki kéne bokszolni a cipőmet, mielőtt repedezni kezd a bőr. Ha egyszer elutaz­hatnék Olaszországba, vennék egy jó skárpit Rómában; az ingyenes napon bemennék a Vatikánba és megnézném az összes Boticellit, egy az egyben.

Egy hálókocsi-kalauz, az már valaki, azt kéne megpályázni. Do you speak English? Yes, I do. Sprechen Sie Deutsch? Aber natürlich! Gavaritye? Gavarjú, és annyiért adom a reggelit, amennyit kinézek belőled. Nálam van az útleveled: az éjjel kiégetted a takarót, a gyerek le­hányta az ablakot, megkefélted az öregasszonyt az alsóágyról, belevizeltél az ágyba az ötvensztotinkás teámtól, amiért egy márkát fizettél, de én elnéző vagyok veled, picim.

Megállunk. Lenyomom az ablakot, de a tegnapi hepaj után olyan gyenge vagyok, hogy egy csapóajtó is fellökne, az ablak meg majdnem felemel, ahogy vissza akar csukódni. Pilis. Egy csapzott spiné száll le fakó ballonban, senki más. Biztos, hogy már láttam valahol, és ha nem egy tantestületben dolgoztunk valamikor, akkor az csak itt lehetett, a Vatyai úti kocsmában. (Az a fasiszta kalauz volt szolgálatban, és már itt menekülnöm kellett – még szerencse, hogy észrevettem.)

Visszaülök. Csak Kispestnél lesz a térdelőrajt, amikor mint a villám, végigszáguldok a vagonokon, kirángatom még a félig üres üvegeket is a búrnyákok kezéből, csókot hintek mindenkinek, s ha van isten, akkor még le is tudok szállni.

Nem a Kopaszék, nem is a hülye büfés, az az útonálló (régebben csak a hegyirablóktól, betyároktól meg a zsebesektől kellett majrézni az oktalan utazónak – ma meg az Utasellátótól) keserítették meg igazán az életemet, hanem az Ida.

Semmi baj nincs vele, amíg rövidet nem iszik. Hubertust rendesen; a sörtől csak elalszik, a bortól csak büdösen szuszog és ég a bele (ész nélkül csavarhatom a patronokat szifonba), de ha benyom egy bögre töményt, akkor kész. Harmincszor elmondja ugyanazt, amíg az agyamra nem megy. Ilyenkor hiába minden, hiába az ékesszólás meg a logika, egy fütyit ér az egész. Egyik percben búskomor, a másikban vihog kegyetlenül. Nem igazán hiszem, hogy ki akart volna nyuvasztani – akkor máshová nyomja a kést –, de arra gondolhatott volna, hogy nekem nincs SZTK-m; egy piculát se kapok sehonnan, ha otthon dögledezem az ágyban, – az ő takarítópénze pedig a kettőnk cefréjére se elég. Nem mártottam be, inkább eljátszottam a hülyét, aki még egy szelet kenyeret se tud levágni anélkül, hogy ne harakiri legyen belőle. Hitték is, meg nem is: a szomszédok tépték a szájukat, hogy mi a szabad időnkben meleg vasalóval dobálózunk, az udvaron zsugázunk álló nap, s hogy minden trágárságot tőlünk tanulnak a gyerekek. (Már javában anyáztak, mielőtt ideköltöztünk volna – egy-két ízes fordu­latot meg én vettem át tőlük.)

Akkor rövid időre megváltozott minden. Ida mindennap benn volt nálam a kórházban, és mire hazakerültem, kimosta a lepedőket, meg az ágyneműhuzatot. (Gomba, aki inkognitóban vil­lany­szerelő, megjavította a mosógépet. Biztosan lelkifurdalása volt, mert Ida-napon tévedés­ből abba hányt bele a budi helyett. Az asszony akkor közölte is, hogy többé látni se akarja; pedig a srácnak arany keze van, ha szereti is a tintát.)

Mondom, rövid időre megváltozott minden. Még egy pizsamát is vett nekem a lengyelektől, zöld, piros meg rózsaszín csíkosat; úgy virítottam benne, mint egy paradicsommadár, mikor végre kimehettem a folyosó végére elszívni egy cigit. Amikor hazaengedtek mindennap főzött valamit, külön elment a csarnokba az ecetes almapaprikáért – úgyhogy azt hittem, rendbe jön a dolgunk. Még híztam is kicsit.

Hát egy frászt. Amikor látta, hogy megmaradok, akkor véletlenül összetalálkozott egy másik értelmiségivel (kijárta a gimnáziumot, és erre irtó büszke), valami régi osztálytárssal, aki vezető állásban van (buszsofőr); egyre gyakrabban jött haza a harmadik híradó után, s akkor is olyan mákon, hogy a konyhában levert mindent, mint a világtalan. Napközben is csak a levegőbe bámult, ha szóltam hozzá valamit; két kanalat tett a kávéjába, de a cukrot azt kifelejtette, és minden csengetésre összerezzent, mint akit a hideg ráz. A palija meg direkt odaküldözgette a haverjait, hogy csengessenek be, sőt egyszer – amikor biztos volt benne, hogy otthon vagyok – odaküldte a köszörűst is, a szerencsétlen meg nem is sejtette, hogy mért zavartam el a francba. Éppen komoly ellenérzéseim voltak a jól élezett konyhakésekkel szem­ben.

Egy szép napon aztán az én Idám meg is pattant. Annak a napnak minden részletére emlék­szem jól. Én a felülvizsgálaton ücsörögtem a sok vénasszony között, amíg az asszony otthon már csomagolt, és gyönyörű szép, de rakoncátlan gyerekekről, meg a Berlinből hozott kocsi­ról szóló mesét hallgattam. (Tudod szívem, a vejem elég nagy bunkó, de a lányom szerint igen jó ember – mentünk a vonaton és a szlovák oldalról már nem ismerte föl az esztergomi dómot; azt mondta: látod, ilyen szép várak vannak ezeknél. Én meg majd elsüllyedtem a föld alá, de hallgattam, mint a csuka, nem mertem kiigazítani, nehogy megint én legyek az oka.)

Mentem hazafelé a metrón, és még nem tudtam, hogy vár az elbocsátó szép üzenet (egy ganz kurz, de máler stílű búcsúlevél), és égtem, olyan bűzzel, hogy még az én orrom is facsarta, mert óvatlanul odaintettem a volt tanítványomnak, aki rézsút velem szemben ült a hirdetések alatt és egy pillanatra felnézett a “Heti Világgazdaság”-ból – összetalálkozott a szemünk –, tuti, hogy fel is ismert, de rögtön elkapta a szemét, amikor látta, hogy milyen szakadt vagyok. Kínos. (Más kérdés, hogy a gimiben csak a feléig tudott felmászni a kötélnek, és a svéd­szekrénytől meg úgy undorodott, mint a törökök a várfaltól Eger ostroma után.) A sors úgyis megbüntet, Haraszti – gondoltam. Egy nap kiderül majd, hogy szart se ér, amit tanultál, hogy az intézmény nem a népet szolgálja, hogy hülye vagy az összes olasz szemüvegeddel együtt, s hogy neked is azt kéne csinálnod, mint nekem; bár neked talán lenne annyi eszed, hogy káeftét alakíts rá. Humánglass, vagy Pangloss lenne a neve.

Egy ideig még jól is esett a szabadság, bár a konyhában aggasztóan gyűlt a mosatlan, s amikor egy vájdlingban kivittem az egészet a fürdőszobába, hogy megzuhanyoztassam, két tányér úgy elhagyta magát, hogy ezer darabra tört, a kád meg csupa vörös zsír lett. Fél délután sikáltam, amíg legalább rózsaszínre váltott.

Minden ilyen problémától függetlenül egészen vidáman éltem; be se kapcsoltam a tévét hetekig, nappal az utcákat jártam, este meg az ágyon hanyatt fekve sötétben hallgattam a régi lemezeket: Bachot meg a Liszt-zsoltárokat. Igaz, hogy sokat piáltam is, mert azért magányos­nak éreztem magam – mért tagadnám? –, de mielőtt magamhoz kellett volna nyúlnom, Ida vissza­jött. Én akkor is úgy viselkedtem, mint egy angol úr; nem balhéztam, fölvettem a póker­arcot – az ember iszonyú hülye tud lenne, ha akar –, mert még mindig, még akkor is bíztam benne, hogy rendbe jön köztünk minden. Nem tanul a bohóc semmiből. Tegnap aztán elvitte a Szabó család, mert a buszsofőr hazajött külföldről, és zokon vette, hogy nem találja a színes tévét meg a mikrohullámú sütőt.

Isten az atyám, nem volt bennem semmi káröröm, majdnem közömbösen hagyott az egész, még talán meg is könnyebbültem egy kicsit. Arra igyekeztem nem gondolni, hogy is lesz ezekkel az érzésekkel később.

Ideje csipkednem magam; már látni a kispesti állomás otromba vasvázát, s rajta azt a cseh­szlovák színű műanyagot. Amikor a vonat zökkenve megáll, elkezdek rohanni visszafelé, kikapkodom az üvegeket az üres fülkékből, telik a zsák, vonszolom magammal, mint az életet, félrelököm, aki előttem totojázik, verem a bokámhoz. A kezem ragad a sok édes lötty maradékától és nem merek senkinek a szemébe nézni. Csörög a zsák kegyetlenül, de már túl vagyok a vonat közepén; még három percet áll, mert késett. Rohanok. Egy nő rám ordít, hogy megütöttem a lábát – borogassa szépen, kedves, nem lesz semmi baj, elmúlik, mint az élet –, utolsó vagon – végre –, nem tudom, hogy a kalauz sípol vagy a tüdőm; előrelököm a zsákot, s leugrom az utolsó pillanatban. Lihegek. Egy sört; a rohadt életbe! Előttem a koszos nejlonzsák háromnegyedig; remélem, nem tört össze semmi. Lassan kihúz a vonat, én meg felegyenesedem, megtörlöm a homlokom, s látom, hogy öt lépésre tőlem ott áll a Kopasz és az a két bunkó, boxeres haverja, és vigyorognak, mint a pék kutyája a kiflire. A peron már üres, az ég is az; egyetlen ezüstkék repülő húz föl Ferihegy felől, aztán ponttá zsugorodva az is eltűnik a szürke légben.