Mínusz
Úgy szeretném, ha csak egy picikét is, de szégyellnéd magad, hogy folyton becsapsz – gondolta az asszony. Lehúzta kézfejére a kopott ballon rövid ujját, hogy eltakarja vele a blúza bomlásnak indult, kilógó pamutszálait.
– Már azt hittem, megint átversz – mondta. – Fél órája várlak.
A férfi lehámozta magáról az utcaseprők fényvisszaverő, csíkos mellényét, körülnézett az üres, délelőtti ridegséget árasztó presszóban, és leereszkedett a nő melletti székre.
Enyhén kopaszodott, maradék haját lelapította, és a homlokához ragasztotta a téli sapka. Cigaretta és bor szaga érzett rajta; fogai sárgák voltak a nikotintól. Behúzta a hasát, mert a nő háta mögötti tükörben észrevette, hogy agyonmosott pulóverén keresztüllátszanak a színes favágóing pattanásig feszült gombjai. Szántók szántanak hátamon, hosszúra vonják barázdáikat. A szívem vérzik, ha a véreres szemedbe, csapzott, elhanyagolt hajadra és borvirágos orrodra nézek, szerelmem – gondolta. Cigarettát vett elő, rágyújtott.
– Mit vagy úgy oda – mondta, és a dobozt ledobta a nő elé. – Tíz percet késtem, mert az a hülye főnököm éppen mifelénk bringázgatott.
A terem végében lévő raktárból elősomfordált a pincérlány, és méla undorral megállt előttük. Szeme a nő ballonjáról hiányzó gomb helyén fityegő cérnaszálra tapadt, ujjaival a kezében tartott nikkelezett tálcán dobolt, míg a férfi leadta a rendelést; aztán nagyot bólintva, szótlanul bement a pult mögé, hogy megfőzze a kávét.
Az asszony a gyufásdobozzal játszadozott az asztalon; lerakta a sarkára és felpöckölte, aztán újra kezdte az egészet. Nem mert a férfira nézni, csak a dobozt, meg a saját kezét figyelte. A körmeiről már lepattogzott a pár nappal előbbi bíborszínű lakk. Borzalmasan néz ki – gondolta –, ronda vagyok, “nem törődöm a lelkemmel és utálom az életemet”.
– Tegnap elmentem a “Gödör” előtt, és akkor jutott eszembe, hogy felhívjalak. Nagyon mísz volt a spiné, aki fölvette az üzenetet – mondta kisvártatva.
– De átadta – köpött ki a férfi egy ajkára tapadt dohányszálat –, és én rögtön visszahívtalak. (Amikor a hangod meghallottam, a szívem egy pillanat alatt szűkölni kezdett, mint valami gyáva állat, pórázra kötött kutya, akihez korbáccsal közeledik a gazdi – gondolta magában.) Mondtad, hogy a “Gödör”-ről jutottam eszedbe.
– De azt nem meséltem el, hogy be is mentem egy felesre. Megváltozott minden, kidobták azokat a jópofa kis hordókat. Szerződéses bolt, minden iszony drága. Emlékszel rá, hogy egyszer ott megkérted a kezem?
Hogyne emlékeznék – gondolta a férfi –, “kenyerem gyanánt volt minden fohászkodásom, és sóhajtásaim ömöltek, mint habok.” Úgy kínzott a vágy, hogy a gyomrom émelygett tőle, és a fejem nyilallt.
– Nagyon be lehettem baszva – mondta. Zavarában felállt és a sliccére mutatott: – Kicsavarom a zoknim – közölte, és kiment a vécére. Ott megállt az ammóniaszagú előtérben, rendezetlen haját és garbójának gyűrött nyakát nézte tehetetlenül a repedezett, foncsorát vesztett tükörben, aztán feljebb rángatta magán a nadrágot, és visszament a terembe.
A kávé lassan készült (Fel kell fűtenem a gépet – magyarázta a pincérnő), s ők csendben ültek, tétován mosolyogva nézték egymást, és fújták a füstöt. Az utcáról behallatszott az elrobogó kocsik zaja.
Minden perc hiábavaló, elfecsérelt és fölösleges, amit nélküled töltök; gyalázatosan elpazarolt öröm, amit nem együtt élvezünk, és haszontalan minden mozdulat, amivel nem egymás felé nyúlunk – gondolta a nő.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy akkor nem gondoltad komolyan? Képes volnál letagadni, hogy... – A mondat végét elharapta, mert megállt mellettük a pincérnő, tálcán egyensúlyozva a csészéket. – Kié lesz a Hubertus? – kérdezte.
– Az övé – mutatott a férfira a nő. – Édesszájú a mérnök úr.
Rögtön beleivott a saját vodkájába; kis híja volt, hogy le nem nyelte az egészet, de aztán elszakította a szájától a poharat, lerakta maga elé, és tenyerét ráfeszítette az asztal szélére, hogy megszüntesse a keze remegését. Egy ideig nem mert a férfira pillantani, de aztán mégiscsak ráemelte a tekintetét. Úgy volt, ahogyan gondolta, a másik szomorú szemekkel figyelte őt.
– Mit bámulsz? – kérdezte a nő ideges fejhangon. (Ne ítélj meg, ne bánts, ne nézz így – gondolta magában. – Ne lásd, hogy milyen nyomorult vagyok, ne figyelj ilyen gonosz röntgenszemekkel. Fordítsd el az arcod illedelmesen, és ne nevess ki.) Fölkapta töredezett lakkozású, műanyag retiküljét, és a pultnak támaszkodó, cigarettázó pincérnő mellett eloldalazva kiment a mosdóba.
A férfi elgondolkodva nézett az asszony után, de elkapta a pincérnő fitymáló tekintetét is. Te hülye liba – gondolta –, mit tudsz te az egészről?
– Bocsásson meg – mondta hangosan –, elfelejtettem tejport kérni a kávéhoz. Ne haragudjon, hogy még egyszer fárasztom.
A lány levágott egy fintort, ami érdekesen – mint egy lassított filmen – tűnt el az arcáról, aztán – először csak magában – már mosolygott is, elvégre az első vendégekről van szó, még ha az egy ilyen jó modorú szemetes is a lerobbant csajával. Előkotorta a pult alól a tejport, s közben egy pillanatra leült, hogy pihentesse máris fájó lábait. Megigazította a térdére kötött borogatást a szétrobbant visszér fölött, és kiengedte hosszúszárú cipője túl szorosra csomózott fűzőjét, aztán vitte a tejport. A nő éppen jött visszafelé a rötyiről. Látszott, hogy megpróbálta rendbe hozni a haját, de látszott az is, hogy nem sikerült. A pincérnő igyekezett valami csekély részvétet érezni iránta – valóban megpróbálta –, de nem ment. Annyi baja volt ezekkel a kifakult szemű, tétova nézésű, nagypofájú nőkkel, hogy már egyáltalán nem érdekelte a sorsuk, és tíz fillért nem hitelezett volna egyiknek se. Megisszák a legolcsóbb féldecijüket vagy a redvás világos sört; egy vacak szendvicset nem kérnek soha, süteményt pláne nem; borravaló nuku, aprópénz kiszámolva fillérre, aztán eltűnnek imbolyogva. Ezt a párt még egyszer sem látta itt, de, a dolgok menetében azért biztos volt: ha isznak még, akkor már csak cseresznyét vagy barackot, esetleg ketten egy üveg sört, aztán általában összevesznek, netán megpróbálnak lelépni fizetés nélkül, egy zsebre dugott kávéskanállal vagy hamutállal. Már javasolta a főnöknek, hogy fúrják ki a kiskanalak közepét, mint a szemközti gebines; kávét kavarni akkor is lehet velük, de ellopni nem érdemes.
Visszament a pult mögé, leült, kezébe vette a regényújságot, de azért fél szemmel figyelt rájuk.
A férfi és a nő csendben ültek, hörpölték a híg kávét, csak pillanatokig néztek zavart mosollyal egymásra.
Az a tehén feleséged legalább az ingedet kivasalhatná normálisan – gondolta a nő a férfi garbó alól kilógó ingujjait nézve. – Ha tud egyáltalán vasalni.
– Mártika hogy van? – kérdezte.
A férfi elnyomta a csikket, aztán éles pillantást vetett a nőre. – Hogy lenne? Jól – mondta. (Már biztosan jobban van; este kicsit fel volt püffedve az arca – gondolta. – Ha borogatja elmúlik, és ezután majd kétszer meggondolja, hogy megpróbáljon kizárni a lakásból.
Tiszta röhej. Be kellett verjem a konyhaablakot a függőfolyosóról, hogy bemehessek a saját lakásomba. Marha nagyot csörrent az üveg, a házmester meg rögtön kirohant az udvar közepére felderítést végezni. Mártika nem normális, ha egy kicsit iszik.)
– Jól megvagytok, igaz? – tudakolta a nő. – Mártika mindig is nagyon okos lány volt. (És mindannyiunknál fejlettebb is. Előbb is lett belőle lotyó. Mi még alig jutottunk túl egy-két izgalmas kis tapizáson meg nyelves puszin, de ő már azzal képesztett el bennünket egy nagyszünetben, hogy bizonyosan terhes. Ettől piszkosul megnőtt a tekintélye a lányok között.)
– Most éppen mosolyszünet van – árulta el a férfi. – Nincs kibékülve az új hivatásommal – mutatott a csíkos mellényre. – Úgy véli, hogy nagy presztízsveszteség érte, páriává züllesztettem és állati sorba taszítottam őt, amikor otthagytam a hajójavítót. “Persze, a mérnök úrnak derogál dugattyúkat mosogatni az olajban”, ismételte el vagy kétszázszor, amíg nyakon nem vágtam. (Köztünk maradjon, nem önszántamból jöttem el, hanem kivágtak a piázás miatt. Derogálni derogált, az biztos, hogy bagóért végeztetik velem a legszarabb munkát. Magam sem tudom, eddig is hogy bírtam ki. Az első időben, a siti után, persze, ha akartam se mehettem volna el, örülhettem, hogy lyuk van a seggemen.)
– Hiába, egy úrinő az mindig úrinő marad – nevetett az asszony, és előkelőnek szánt udvariassági mozdulatot tett a kezében tartott, füstölgő cigivel. – Még az üzemi konyha mosogatójában is, ha egy kicsit ad magára.
(Krisztusom, hogy meg tudta játszani az eszét a mérnökné asszony, de hogy! “Az élet olyan, mint egy fesztivál, kicsi szívem, az élet szép: az Opera után leerőltettünk egy Gordon Bleu-t Pest legjobb éttermében, bőven meglocsiztuk pezsgővel, és isteni hangulatban értünk haza tegnap is.”)
Sose fogok megérteni semmit – gondolta a férfi. – Mindig is azt hittem, hogy a legjobb barátnők vagytok – mondta.
– Megiszunk még egyet? – kérdezte aztán. – Van nálam zsozsó, tegnap kaptam fizetést.
– És még mindig nálad van? – nevetett a nő. – Bocsánat – tette hozzá aztán a szájára ütve. – Pardon. Hát persze hogy megiszunk még valamit. De ne itt. Egy köpésre lakunk, a Sumonyi hatban, és történetesen van otthon egy kanna balatoni bor. Úgyhogy ha nem sértelek meg vele, meghívlak egy pohárkára. (Miközben a mondatokat darálta, igyekezett elkerülni a férfi tekintetét.)
– Mióta laktok itt? – kérdezte az csodálkozva. (Hiába lófráltam én annyit a Mária tér környékén, ha te közben se szó, se beszéd elköltöztél; hiába lestem a napszakok változását a házatok falán, hiába figyeltem a repkény átváltozását harsány zöldből égő vörösbe, ha már egészen mások járnak ki-be a kapun.)
– Fél éve cseréltük el a kertest egy szép, földszinti vizesre. Kicsit lerobbant környék, de nem kell lépcsőt mászni. Tudod, miután befuccsolt a kötőműhely, már nem volt szükségünk annyi helyiségre. De a kégli jó helyen van legalább, majd meglátod. Két spi között. Ideális fekvés.
A férfi a pulthoz lépett, és az újságjából felnéző pincérnő elé letett egy gyűrött százast. Az szó nélkül benyúlt a kávépénzes fiókba, és átnyújtott neki egy fém tízest. Az asztaloktól csörömpölés hallatszott, majd a kávéspohár csattanása, ahogyan szilánkokra tört a kőpadlón. A férfi anélkül, hogy visszafordult volna, visszatette a tízest a pincérnő elé, s miközben mosolyogni próbált, széttárta a kezét. A nő csak legyintett, és bólogatva lapozott egyet az újságon. Be volt kalkulálva – gondolta.
A férfi visszament az asztalhoz, ahol az asszony már kis kupacba húzta össze cipőjével a pohár szilánkjait, magára kapta a fényvisszaverő mellényt, és indultak kifelé. Megfogta az asszony könyökét, amikor az föllépett az ajtó előtti lépcsőkre.
– Nyugi, nem rúgtam be – hárította el ő.
Csak nem szerettem volna, ha az én femme fatale-om pofára esik a kocsmalépcsőn – gondolta a férfi.
– Ugyan, hiszen én kapaszkodom beléd, nem veszed észre? – mondta aztán erőltetett nevetéssel.
A presszó előtt, a hideg nappali fényben nem néztek egymásra. A férfi levette a talicskája kerekéről a biztosítóláncot, belerámolta az üres talicskába a seprűt és lapátot, aztán elindultak a Sumonyi utca felé.
A talicska karján átlátszó nejlonzacskóban ott libegett a férfi ebédje: egy sertésmájkonzerv, meg két fonnyadt zsömle.
Csöndes határozottsággal hullani kezdett a hó, de a játszótérnél azért megálltak rágyújtani. Az asszony körbefogta a férfi gyufát védelmező kezét, de a láng mégis kialudt, ők pedig álltak egymással szemben, ujjaik közt a meggyújtatlan cigarettákkal, és találkozásuk kezdete óta most néztek először egyenesen egymás szemébe. A férfi hiába kereste a nő szemében a csak emlékezetében létező aranypöttyöt, s az asszony sem lelte az övében az ifjúság hetyke báját, csak a hasonló korúak konok és megátalkodott szomorúságát. Mindketten tettek egy bátortalan fél lépést, aztán a hidegben kipirult arcukat egymáshoz szorítva, összeölelkezve álldogáltak a talicska mellett; hajukra hullott a csillámló hó, szívük idegesen vert, asztmásan lélegeztek, és talán melodramatikus fordulatot vesz minden, ha arra nem jön egy szigorú tekintetű nagymama, iskolatáskás unokáját kézen fogva vezetve, aki durván továbbrángatta a kíváncsian bámészkodó gyereket a két mozdulatlanul összefogódzó felnőtt mellől.
Az öregasszony hangos, nyilvánvalóan nekik címzett megjegyzésére a férfi és a nő zavartan elengedték egymást, a férfi még egy könnyű, félrecsúszott csókot lopott az asszony hópelyhektől nedves arcára, aztán indultak tovább. A talicska keskeny csíkot hagyott mögöttük a járdára hullott olvadó, gyér hóban.
Valóban kicsinyke lakás volt, szoba-konyhás, alacsony mennyezetű és bútorokkal zsúfolt. A konyhát a mosogatóban felhalmozott edények, a szobát pedig a kibontott ágy uralta, s bár az asszony belépésük után azonnal bekapcsolta a kopott szőnyegpadlóra állított hősugárzót, a falakból áradt a hideg.
– Nem tudjuk teljesen betolni a szekrényeket – mutatott az asszony a vitrinre –, mert megpenészednek a faltól. Vedd le a kabátod, mindjárt meleg lesz.
A férfi lehúzta magáról a mellényt és a kiérdemesült katonai mikádót, az asszony átvette tőle, és kivitte a konyhába, ő pedig lezökkent az ágy szélére. Az üveges szekrény tetején sorakozó papírkötésű könyveket nézegette, aztán a valamikori kézi hengeres festésnek a falról jégcseppként leváló ezüstpöttyeit és a kettévágott torontáli szőnyeget az udvari ablakon.
Az asszony egy tál süteménnyel jött vissza. Letette a férfi mellé a lepedőre, és ő is leült az ágyra. – Sonkás kifli hájas tésztából – mondta. – Vegyél. (A szomszédasszony hozta át, hogy ne vesszen kárba. A saját házassági évfordulójukra sütötte, de hirtelen el kellett utazniuk, mert a vidéken lakó nővére a lábát törte, s közelben-távolban nem volt senki más, aki ellássa a jószágokat.)
Végül is, több szerencsével, nekünk is lehetne akármilyen évfordulónk – gondolta magában a nő.
A férfi elvett egyet a kiflikből, és két harapásra bekapta. Nagyon finom sütemény volt, friss és porhanyós, sonka ízű.
– Isteni – mondta felcsillanó szemmel. – Te sütötted?
– Én – felelte a nő. – Tényleg számítottam rá, hogy most el is jössz, nem csak ígéred.
– Tudod, hogy ez nem olyan egyszerű – vonta fel a vállát a férfi.
– De nem is túl bonyolult – csúsztatta a tenyerét a férfi kezére a nő.
A férfi letette az ágy lábához a süteményes tálat, az asszony felé fordult, és kivette a kezéből a cigarettát. Egymás szemébe néztek, de ott a tompa várakozáson kívül nem láttak semmit. A szobában csönd lett, csak a hősugárzó zúgása hallatszott.
(Régen, ha a szemembe néztél, átvilágított, mint a röntgen, láthattad gyors ritmusra ránduló szívem és a tüdőmben riadtan gomolygó mentholos füstöt, a gyomrom görcsösen összehúzódó izmait – gondolta a férfi.)
(Régen, ha a szemembe néztél, láttad, hogy kacagva menekülök előled a folyóparton, a vízen megcsusszanó napfény átsüt a vászonruhámon, s hogy elkomolyodik az arcom, amikor utolérsz és erős kézzel megfogod a karom – gondolta a nő.)
– A rohadt, büdös életbe – sziszegte a férfi, s a vállára vonta az asszony fejét.
– Abba – hüppögte a nő.
Az udvaron ricsaj támadt, hógolyó csattant az ablakkereten, s gyerekhangok trágár szavakkal szidták egymás anyját. A férfi nem volt benne biztos, hogy a sötétítőnek használt szőnyeg fölött nem látnak be a szobába.
Ha valódi vágy nem is volt még bennük, azért kapkodva levetkőztek; az asszony a melltartót csak a paplan alól dobta ki, hogy a másik ne lássa meg idő előtt kissé megereszkedett melleit.
Egymást átkarolva feküdtek, és hallgatták szívük dobogását; ki tudja, hol megtakarított, öngerjesztő szenvedéllyel csókolóztak, s a furcsa szorongások mellett kezdett bennük az öröm jóleső érzése is elömleni. A férfi kutató keze ugyanakkor felderítette azt is, hogy az összezárt combokon még ott feszül a bugyi.
– Vedd le ezt a vacakot – suttogta.
– Nem lehet. Ma éppen az van – mondta rekedten a nő, és megcsókolta a férfi lehunyt szemét.
– Na nem, ez nem igaz! – rúgta volna le magáról a férfi a paplant, de az asszony visszahúzta, és teljes testével hozzátapadt. – Nyugi – suttogta –, majd kitalálunk valamit. Mellére vonta a férfi fejét, egyik combját pedig benyomta a lábai közé, s az ajkánál megnedvesített tenyerével lenyúlt a paplan alá. A férfi megértette a szándékot, hozzásimult, hosszan a nyakába csókolt, s a csendes, rövid vonaglás végén mind a ketten horkantó, felszabadító nevetésben törtek ki.
A férfi a nyakáig felhúzott paplan fölött, a konyhaajtón keresztül a kávéfőzővel bajlódó asszony visszeres lábait figyelte, és felemás boldogsággal szorította magához, amikor az pongyolástul visszabújt mellé az ágyba.
– Köszönöm – mondta neki halkan.
– Mi a frászt? – kérdezte a nő meglepetést színlelve. (Látszik, hogy Mártika sose volt terhes, ha ez neked olyan nagy szám – gondolta magában.) Fejét a férfi mellére hajtotta, és félig hunyt pillái alól nagy ádámcsutkáját, erős állát és a cigarettájából felszálló füstöt figyelte ernyedt boldogsággal. Szeretlek – gondolta. Kimondani nem merte, de váratlan örömmel fedezte fel magában a megnyugtató érzést, hogy erre nincs is szükség. Az egész nyugalom nem tartott egy percig se, mert a kávéfőző zubogó hangjára már ki is ugrott az ágyból, és a konyhában csörömpölve kapkodta ki a poharakat az üveges szekrényből Egy tubusból kenőcstejet nyomott beléjük, cukrot dobott mindkettőbe, s közben furcsa módon az a jelenet jutott eszébe, amikor a lejáró fejű kisbaltával betörte a fürdőszoba ajtaját, s a második férje szeretője, az a kis nyegle kurva ott ült a kád szélén sírásra görbült szájjal, egy szál telefingott bugyiban és úgy szívta a cigijéből a füstöt, mintha tiszta oxigén lenne.
– Még mindig tíz cukorral kéred? – kérdezte a szoba felé fordulva.
A férfi már a nadrágját húzta, és derűsen nézett ki rá.
– Igen. Hússzal szeretem, de szégyellem. Nyilvánvaló túlzás, mohóság, és ráadásul egészségtelen.
A lepedőt visszahajtva, a csupasz matracon ülve kávéztak, és a kitartóan szállongó havat nézték a fél ablakon keresztül. Válluk összeért, s ez mindkettőjüknek tagadhatatlanul és vigasztalóan jólesett. Az asszony a férfi vállára hajtotta a fejét, az átvette tőle az üres csészét, rácsúsztatta a sajátjára, és két tenyerével körbefogva leengedte a lába közé. Így összetartozásuk újra felfedezésének zsongító bizonyosságában-bizonytalanságában, a lassan homályba boruló szobában szótlan üldögélve érte őket a korán leszálló este is. Amikor a férfinak végül mennie kellett, egyetlen simogatással búcsúztak el a konyhaajtóban, anélkül, hogy felgyújtották volna a villanyt.
A férfi eloldotta talicskáját a villanyoszlopra tekert láncról, aztán a lehulló fényben, csodálkozva nézte meg a karórája számlapját. Gallérját felhajtotta a havat hordó, hátból támadó szél ellen, és a kapuból egy pillanatra visszanézett a földhöz közeli ablakokban lágyuló fényre, aztán egyetlen, a későbbi járókelők számára teljesen érthetetlen csíkot hagyva a járda havában, eltolta bádogtalicskáját a köztisztasági pinceirodája elé, s ott újra rálakatolta a láncot. A mínuszok úgy döngicséltek megdermedt arca körül, mint a szúnyogok, s ő úgy döntött, hogy ma már – kivételesen – nem megy be a kollégák után a borozóba, inkább hazafelé szedi a lábát, hogy Mártikának ne kelljen újramelegíteni a főzeléket. Lelkiismeret-furdalása volt, s békülni kívánt.
A leláncolt talicskára banális biztonsággal hullott a fehér hó; a lopakodó esti fagy pedig álomba dermesztette az ottfelejtett nejlonzacskóban lapuló zsömléket és a májkrém bádogdobozát, aztán továbbsuhant a lakótelep szélső házai felé. Aki a villanyfényes ablakokból, sörét vagy édes likőrjét a meleg szobában szopogatva, a folyón át a város felé kitekintett, azt láthatta, hogy ez a város gyönyörű, fényekkel teljes, és bizonnyal gazdag az élet minden örömében.
Dostları ilə paylaş: |