Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

A Korona vendégei

Az első tavaszi napsütés benépesítette a templom előtti bokros kis teret. Már korán reggel fiatal párok üldögéltek az élénk színekkel újrafestett padokon és az intézeti gyerekeket is kihozták napozni. Örökké morcos, szigorú nevelőnőjük most nem szólt rájuk, ha a játék hevében kigombolták magukon egérszürke, olcsó prémgallérú téli egyenruhájukat.

Aurél doktor háttal ült a tavasz csábításának a Korona kávéház egyik kényelmetlen székén, szájában büdös szivar lógott, s a nap jótékony sugarait csak arra használta föl, hogy újságja halvány betűit megvilágítsa vele. Túl volt azon a koron, amikor az időjárás változása vagy akár egy újsághír még túlzott reményekkel tölthette volna el. Nem véletlenül nevezik az ilyen, futó hangulat keltette bizakodást ifjontinak.

A kávéházban rajta kívül nem üldögélt senki – a reggeli nyüzsgés már elcsendesedett –, s ő igen kedvelte a napnak ezt a békés időszakát. Egy tűrhető konyak mellett ilyenkor már zavartalanul nézhette át a lapokat, s nem kellett a vásárosok veszekedését vagy a munkába igyekvő iparossegédek álmos dörmögését hallgatnia.

– Ez aztán aranyos ötlet, mondhatom – engedte le az újságot, hogy átlásson fölötte az asztalok között bóklászó Pista pincérre, aki egy feslett tollseprővel lustán csillogó porszemeket riasz­tott fel a megkopott székekről. “Kéretik – olvasta a doktor – Kossuth Lajost fotográfia és autogram kérésekkel nem zaklatni. Ezek alacsony áron megrendelhetők Giovanni Ambro­settinél: Pittore e fotografo, Torino, via Po 43. Itália. Kabinetportré á 3 frank. Garantiert élethűség.”

– Aztán mennyi az magyar pénzben, doktor úr? – érdeklődött egy pillanatra eltűnődvén Pista pincér. A haja ugyan szanaszét állt, de peckes bajszát megirigyelhette volna akármelyik boldogtalan hőscincér.

– Fogalmam sincs – legyintett Aurél. – De biztosan megéri, hisz egy fillérrel se kerül többe, mint a kaukázusi mellnövelő balzsam.

Pista pincér fenyegetőleg fölemelte a tollseprőt. – Micsoda geseftek vannak máma; az ész megáll lejtmenetben. Micsoda gründolás! Aki ma lusta és nem szerez, jövőre senki lesz, cseléd. Apósom malmot épít, a sógorom vasutat...

– Vasút. Az jó – kortyolt egyet a konyakból Aurél doktor, s beletúrt gyér hajába. – Ha megépül, Buntzli úr bővítheti a kocsmát és boldogságosan kiterebélyesedhet az én kicsinyke klientúrám is, mert a mozdonnyal hamarább ideér a civilizáció és a szifilisz.

– Csak az ingyenélő lesz több. Nincs ezen haszon – vette le a kötényt a pincér. – Hozomra isznak mind; a tekintetes úr persze kivétel. Este még van egy kis élet, de ilyenkor jó, ha néhány idegen betéved. Ugyan tetszik látni. Ma meg aztán mindenki a főtéren bámészkodik, ha teheti. Virágot plántálnak az örömlányok.

– Tudom; reggel voltam vizsgálni az állapotjukat. Már ott ücsörgött a zsandár, hogy kikísérje őket a térre. Vajon ki volt az az igen hülye, aki ezt kitalálta? Leróhatnák a közmunkát abban a szakmában, amihez értenek. Jegyre. De ilyen cirkuszt! A zsandár haptákba állítja a sok vihogó kurvát, s végigmasíroznak a városon szalmakalapban, gereblyével a vállukon, könnyű, színes, lebbenő kartonruhákban; du lieber Gott!

A doktor egy pillanatra elérzékenyült, de aztán sietséggel visszatért beléje a morális gerinc és ettől az arckifejezése is megváltozott, szigorúbb lett, mondhatni tanáros. – Pompás kis tüntetés a nemes erkölcs mellett. Kacagnom kell. Talán inkább verbunk.

– Osztrák találmány ez is – tekert egyet a bajszán Pista pincér. – Nagyapám mesélte, hogy Mária Terézia összegyűjtötte az összes bécsi cédát, lehajtotta a Dunára, azt’ hajóra rakta mindet – kitelt belőle egy akkora tutajkaraván, mint ide az artézi kút –, s leküldte őket Budára. Innen ered a magyar lány megromlása is, higgye meg, doktor úr. Itt ez eszébe se jutott volna senkinek. Nem olyan nép ez.

– Nincs mit tenni – akasztotta fel az újságkeretet a falra Aurél –: a civilizáció mindig így terjed. A kultúra. Érti, miről beszélek. A rosszat – ki tudja, mi okból – hamarabb lessük el, mint az érdemlegest. Először csak issza az ártatlan szem, aztán bekerül a vérbe. Ott kering, kering, mérgez szorgalmasan, bontja az agy sejtjeit, mint a cujka, s egyszer csak azt veszed észre, hogy a szíved ver, mint a bolondóra, és véreset ürítesz. Érti, amit mondok?

– Hogyne, hogyne – törölgette rémülten a korsókat a pincér. – Tavalyig mi is tartottunk jószágot. Volt egy anyakocánk, amelyik megevett egy spulni...

– Erről jut eszembe – szakította félbe Aurél doktor kissé türelmetlenül –, Hugó úr volt már benn?

– Még nem. Ő meg a majomember biztosan elkísérték a széplányokat. Mellesleg tegnap elég későig maradtak. Csak aztán kezdődött az igazi muri, hogy a doktor úr elment. Hugó úr műsort adott: először élőképet alkotott, azon az asztalon az ablak mellett, ami még érdekes is volt, de aztán szavalni kezdett valami vad riadóról, amiből víg vacsora lett, édes dallam egy szörnyű indulóból – ezt félig szakmai okokból ugye, de megjegyeztem – és akkor még nem is volt semmi baj, bár deklamált kegyetlenül; a kalamajka abból lett, amikor operát kezdett énekelni, mert az szörnyűséges volt nagyon: egyszerre több szerepet domborított és Klischnig úr, a majomember kísérte fésűn és selyempapíron, amitől a Cirmos hátán felállt a szőr, s végül négykézláb menekültek mind a hárman, mert a Kleiner kupec kártyatársasága hozzájuk vagdalt mindent, ami az asztalon volt.

– Ó, a szegény Hugó – mosolygott atyailag Aurél doktor. – Kevés az érzéke a realitáshoz. Föl nem fogja, hogy az ő magas művészetét ezek a birkák itt meg nem érthetik.

A doktor elgondolkodott; pár percig úgy tűnt, mintha a bezúduló napfényben fürdőztetné nemes vonalú arcát, sőt, mintha csöppet el is szenderedne, de aztán folytatta: – Csak azt ne higgye, hogy mindig ilyen volt. Ó, ifjúság! Együtt koptattuk a padot az orvosakadémián. Az életben még egy olyan korszakot! Csak egyszer. Jártuk Európát. Párizs! Annyi szép nap, hogy meg sem őrizheti az emlékezet. Tölts még egy pohárral, hát nem látod, hogy belém ütött a nosztalgia! Francia lányok, francia pezsgő, karcsú bokák. S az az este, amikor ránk gyulladt a Théatre Comique!

– Az szép lehetett nagyon – mosolygott megértően Pista pincér, s gyakorlott mozdulattal lepöckölt egy száraz legyet a briósról.

– Szép is volt, bizony. Mi ketten: én meg a Bernstein – mert akkor még úgy hítták –, a nagy orvos-filozófusok, világ baját tudók! Lehajolva kellett járnunk, hogy fejünkhöz ne ütődjenek a csillagok!

– Úgy vélem, a Hugó úr azért felegyenesedett egyszer-kétszer – jegyezte meg a pincér szerényen.

– Hiszed vagy sem, a nagy felindulás előtt a Nemzeti Színház játszotta darabjait. Bizony. Nem is kis sikerrel.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen nagy szellem hányta tele a hamutartót tegnap este a lépcsőfordulóban? – morfondírozott Pista pincér, de nem volt ideje újabb tamáskodó meg­jegyzést tenni, mert a téren át közelgő hangos csoport most belódult a kávéház ajtaján. Élen járt a szóban forgó Hugó Károly úr, drámaíró és cantomimikus, a hugosophia megalapítója. Kopott malaclopót viselt és művészkalapot, amely alól horgas orr és lángoló szemek fölött dús, ősz szemöldök meredt a térbe, mintha csak a Pista bajuszát akarná megszégyeníteni.

– Tollat, papírost! – rivallt a pincérre Hugó és lecövekelt az ajtóban, mitől is a többiek, Klischnig színész, Paloma kéjnő és Petykó, a falu bolondja, némileg összetorlódtak mögötte.

– Igenis – mondta készségesen a pincér, s egy fiókból nagy darab barna csomagolópapírt és írószerszámot kapott elő. Át kívánta adni a megrendelőnek, de az határozottan elhárította.

– Írja! – adta ki az ukázt. – Feljegyzés! Ez a cím. Aztán. Én, I. Hugó Károly, a civilizáció pápája, erste Klasse lángész, akinek hivatása az emberiség gondolkodását tanaival gyökeresen átalakítani, a mai napon, dátum, zárójel bezárva, Kleiner kupecet, aki hülye, mint a segg, nagy gondolatjel, ezennel anatémával sújtom, pontos jé, hosszú ú, a két tanú: Klischnig Ede, világhírű majomimitátor és Paloma, helyiérdekű kurtizán. Punktum. Aláírások.

Hugó Károly elsőként firkantotta alá a csomagolópapírt, aztán Klischnig Ede színész és titkos börzespekuláns következett, aki immár tartásában is igencsak hajazott az általa a bécsi Práterben és hazai színpadokon oly nagy sikerrel utánzott emlősre, végül pedig Paloma mama a helyi örömlányok uniójának korelnöke látta el kézjegyével a dokumentumot.

Aurél doktor magába süppedve nézte a komédiát és egyáltalán nem derült rajta. Régi barátjával a tegnapi estéig időtlen idők óta nem találkozott, s amit viselkedésében egykor a fiatalos bohémság és feltartóztathatatlan jókedv jeleinek tulajdonított, az mára egy elzüllött, jobb sorsra érdemes lélek, egy lassan bomlásnak induló elme, egy vásári ripők legvacakabb sajátosságaivá változott, és ez elszomorította.

– Karli – szólt oda –, gyere már, ülj ide mellém. Egy kozmikus éra eltelt, mióta nem beszélge­ténk. Sajnálom, hogy tegnap oly gyorsan elhíttak.

Hugó arca komolyra váltott, s letelepedett egykori barátja mellé, de elébb még egy-egy kancsó odobestit rendelt mindenkinek, magának pedig abárolt szalonnát párolt hagymával.

– Nagy dolgok készülnek – mondta már leültében. – Lázongás, elégedetlenség mindenütt. A diákság, a parasztság! Az új országgyűlésbe’ csupa 48-as. De Teleki még 48-nál is többet akar. Nem egyezkedik velük. Az országgyűlési megnyitóra se ment el. Nem hajbókol az osztrák császárnak. Láttad volna, hogyan emelte vállára az ifjúság, amikor a Széchenyi gyász-istentiszteletről távozott. Éljen a leendő nádor! – az hangzott mindenütt. Ő a mi emberünk!

– S hagyják ezt azok? – kérdezte poharába nézve Aurél. Fájdalmasan kellett hozzászoknia, hogy Világos óta valahányszor csak egyet rúgnak valahol az osztrákokon, az örökkön ígérgető franciák vagy taljánok szájukon egy kedvező szót kiejtenek, valamely kiskirálykodó hivatalnokot helyéről elmozdítanak, máris csalóka remények kapnak lábra, szalmalángos kósza hírek kelnek szárnyra, s rég nyugvó szívek dobbannak nagyot.

– Ki kérdi meg, hogy meddig lehet elmenni, ugyan ki kérdi meg? – heveskedett Hugó. – Az országgyűlés többsége véle tart; minden magas ponton az ő elvbarátai. Egy magyar, aki nem alkuszik, végre, végre egy becsületes ember a politikában.

– S megélhetik? – csóválta a fejét a doktor. – Bizony, azt már szabad legyen kétellenem.

Hugó úr közben szavaihoz méltó szenvedéllyel vetette magát a szalonnaszeletelésbe, de most komolyan fölnézett kései reggelijéből, óvatosan körültekintett, majd így szólt: – Abból, hogy én itt teszem magam, ne vonj le semmiféle következtetést, ezen a bohóckodáson meg ne ütközz. Csak a feltűnést próbálom kerülni, mert komoly dologban járok. Nem részletezhetem, csak majd idő után. Teleki csak az első ember, aki a legnagyobbak közül hazatért.

Hozták – gondolta magában a doktor. Nyelt egyet a konyakból.

– Minden szava, minden tette azt bizonyítja, hogy az igaz szabadság és jogegyenlőség híve – folytatta tele szájjal Hugó. – Kifelé-befelé kétséget nem hágy, hogy a mi szabadságunk a minden népeké és senki ellen nincsen. Ami akkor elhibáztatott, azt próbálja majd mostan alkotmányosan. Sajnáltam, hogy Pestről sebtiben el kellett jönnöm, mert éppen ma van a nagy nap, amikor az új országgyűlés a tényleges munkába kezd.

Paloma mama elszakította magát a ragacsos söntéspulttól, Hugó úr mögé lépett és súlyos keblei a cantomimikus vállaira omlottak.

– Karli kedves – súgta a fülébe hangosan –, rendeljen már zenét, mert a dögunalom megöl.

– Hess, kuss, te asszonyi állat! – törölte le arcáról heves mozdulattal a Paloma képéről átragadt vakolatot a drámaíró, s székével együtt a hölgyet is hátrább taszajtotta. – Ország dolgáról folyik a disputa, s te közbenyekegni nem átallasz? Még mit nem? Őrség, vigyék a szemem elől, s vessék a mélységes mély tömlöc fenekére!

Klischnig Ede, a majomember kapott az alkalmon, hogy színre léphet: elragadott egy dákót a biliárdasztalról, s egy másikat Petykó bolondnak hajított oda, és megpróbálkoztak a démon őrizetbe vételével, de miután az durván és duzzogva könnyedén odébb lökte őket, Klischnig igazodást és felfejlődést vezényelt. Bár Petykó öltözete nélkülözte a reguláris jelleget, szabályszerű tisztelgést vágott le, s a jelentést! parancsra szalutált is.

– Majom úr, Petenkovics ügyeletes őrparancsnok jelentem, különös esemény az éjjel nem történt. Minden csendes.

– A felderítők rendben visszatértek? – komolykodott Klischnig.

– Igen, uram. Kecsketejet hoztak.

– Na de Ede, kimaradt a titkos jelszó – szólt közbe Hugó. – Tudod: támadnak a szüzek! – megbeszélés szerint.

– Igen, uram, ez volt a lózung. Száradnak a füzek – bólintott Petykó.

– Atya Isten! Hallod ezt, Aurél? – fordult vissza barátjához Hugó. – Egy elhalláson múlhat a haza sorsa.

– Nagyon vicces – nyugtázta a doktor. Hallomásból tudta, hogy szerencsétlen Petenkovics a segesvári ágyúzás közben háborodott meg, s ez a hülyéskedés a boldogtalan veteránnal egyáltalán nem volt ínyére, de orvosi kíváncsisága nem engedte, hogy szíve parancsa szerint közbelépjen. Néha a sokk segít.

– Megnevezést kérek, uram. Szemembe tűz a nap, és nem látom a rendfokozatát – tisztelgett Petykó.

– Hugó Károly kormánybiztos, a Nemzeti Színház szabadcsapatának parancsnoka, őrnagyi rangban.

– Kormánybiztos úr, örülök. A következő táncom az öné. Ezek szerint a Nemzeti Színház egymaga több mint négyszáz önkéntest állított ki. Nagyon szép. A helyzet itt csöndes.

– Egy fenét, fiam – kelt fel az asztaltól Hugó. – Nagy dolgok készülnek, s szükség lesz minden bátor hazafira, képzett katonára. Pihenj.

– A kormánybiztos úr az alaki kiképzést ellenőrizni érkezett – kontrázott hozzá Klischnig.

– Nálunk minden rendben, uram. Sok az újonc, de az alakit minden nap sulykoljuk és Sári néni kecskéi is újra tejelnek. Ja, és csatlakozásra vár két régi gerilla, akikkel már Abrud­bányánál együtt küzdöttünk Hatvani őrnagy alatt. Hatvan alatt. Ott is. Fújjak sorakozót?

– Micsoda otromba, gusztustalan játék ez szegény bolonddal – próbálta meg elráncigálni a vigyázzban álló Petykót Paloma mama. – Csodálkozom magukon, hogy kedvüket lelik az ilyen ízléstelenségben – hordta le a férfiakat, miközben a kézzel-lábbal ellenkező Petykót maga után vonszolva a kijárat felé tartott. – Gyere aranyom, nem vagy te katona, csak egy jámbor marha.

– Őrnagy úr, őrnagy úr! – kiáltotta kétségbeesetten Petykó, de már kívül volt, a kávéház előtt. – Szégyelljék magukat, hogy jobb szórakozást nem találtak – sziszegett vissza Paloma mama a küszöbről és bevágta maga után az ajtót. A férfiak az ablakon át látták, ahogy civakodva áthaladnak a tér virágágyásai között a templom felé. Klischnig színész utánuk indult, mert intéznivalója akadt az állomáson, Pista pincér pedig elvonult a kávézda raktárát rendbe rakni.

– Saját szemeddel láthattad, hogy még a legegyszerűbb elme is tűzbe hozható a jó ügy érdekében – szögezte le Hugó és visszatért a szalonnához.

– Talán éppen azért – bólogatott Aurél. – Mert olyan egyszerű elme. Csak a testnedvei irányítják, nagy észérvek nem kellenek a meggyőzéséhez.

– Lehet, hogy néha a látszat csal – nézett rá szúrósan Hugó. – Az a mi emberünk ott egy ál-Komáromy – mutatott Klischnig után –, s én sem röstellem bolondnak tettetni magam, ha a helyzet úgy kívánja. Mundus vult decipi, ergo decipiatur. És ha észérvek kellenek – hajolt kö­zelebb a doktorhoz –, hát vannak azok is. Kossuth megegyezett a havasalföldi fejedelemmel, hogy teret kap egy hídfőállásra. Genovában már rakodják a fegyvereket a hajókba, s azokkal együtt hazatér az ottani magyar légió, s velük még ki tudja hányan az olaszok is, hogy a kölcsönt megfizessék...

Aurél doktor hátradőlt a széken, leharapta és kiköpte új szivarja végét. Vakarta szakállát, fújta az illatos füstöt.

Csönd lett.

Aurél doktor Perczel tábornokkal küzdötte végig a csudáknak éveit Ozorától Pancsováig – a kátyi ütközetben sebet is kapott –, s a fegyverletétel után úgy érezte, az élete is véget ért. Orvos maradt a börtönben is, szabadulása után pedig ebben a kisvárosban praktizált és élte barátok és ellenségek nélküli csendes életét. Került minden kihívást; ha a társaságban politizálni kezdtek, akkor ő eltávozott. Óvta és dédelgette magában azt a pár hónapot, de se örömén, se bánatán nem kívánt osztozkodni senkivel. Védelmezte az idő eróziójától életének csillagévét, s feje fölé tartva gázolt át vele a banalitás ingoványán. A tavalyi március volt az, amikor először billent ki kényes egyensúlyából, s a tüntetésen agyonlőtt diák temetése után rövid szónoklatra ragadtatta magát több tanú előtt, egy hónappal később pedig, amikor Széchenyit is megölték, kezdte addigi viselkedését sajgóan restelleni, kezdte önmagában megalkuvásnak, gyávaságnak aposztrofálni azt a kényelmes elzárkózást, amelyben élt.

Kossuth hazajön.

Felkelt, s a pult mögül előhozta a konyakos üveget. Teletöltötte a poharakat. Komoly arcát látva Hugó is felállt, s egymás szemébe nézve összeütötték a kristálypoharakat. Hugó énekel­ni kezdte a Kossuth-nótát, mire Pista pincér is kidugta a fejét a raktárból és csatlakozott. Aurél doktor némán állt, csak nézte a kinti teret komoran, s azt látta, hogy a templom felől futva közeledik Klischnig.

A groteszk kinézetű színész a “valahány csepp”-nél rontott be az ajtón, s azt kiabálta: – Meghalt Teleki! Teleki gróf öngyilkos lett!

A helyi rendőrparancsnok másnap kelt jelentéséből mindössze az derül ki, hogy “Teleki László halálhírére a Korona (Buntzli) Kávéház előtt a déli órákban kisebb csoportosulás támadt, amely későbben nagyobb, de nem jelentős tömeggé duzzadt, majd Bodzás Aurél helyi körorvos, Karl Hugó drámaíró, Klischnig Ede színész és Burján István pincér vezetésével a városháza elé vonult és a “Forinyák^*, Széchenyi, Teleki!”, valamint “Gyilkosok, gyilkosok!” szavakat kántálva a rendbontás tényét megvalósította. Karl Hugó szavalata (1. sz. melléklet), a körorvos rövid beszéde (2. sz. melléklet) és némi együttes éneklés után a tömeg erőszak alkalmazása nélkül feloszlattatott, s a megfelelő rend városunkban az esti órákra tökéletesen helyreállott. A főkolomposokat az éjszaka folyamán kivétel nélkül őrizetbe vettük. Vala­mennyien a Korona vendégei.”