Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Pellengér

1.
John

Pojáca. Ezeknek aztán üvölthet, ahogy a torkán kifér. Kész röhej, ahogyan a rácsot rázza. Ez nem fogadó, ahol az ember szobát választ. Tengerre nézőt, az udvari csűrre nyíló ablakút, földszintit, emeletit káddal, kandallóval. Szólni kéne neki, hogy hagyja abba.

– Egy percig sem maradok magával egy cellában – közli anélkül, hogy megfordulna.

– Jó – mondom.

Fehér kabát, narancssárga mellény. Óriási. Biztosan abból a kollekcióból maradt, amelyet még boldogult Vilmos bevonulása alkalmából csináltatott, a többi majommal együtt. Édes istenem, micsoda pompás felvonulás volt! Egy nagy sereg habcsók. Vagy egy csapat édes piskóta, lovon.

Végre visszajön az őr. Halkan duruzsol neki, hogy ne halljam. Meddő igyekezet. Erszény nélkül ne menj a piacra. A mi derék Danielünknek pedig egy árva vasa sincs, az köztudo­mású. Amíg bujkált, a család eladta a lovakat meg a kocsit, persze ő is tudott róla biztosan. Téglagyári intézője pedig csinos házat épített magának Tilburyben. Nem nagyot, csak egy olyan szerényebbet, mint amilyen a Lord Pecsétőrnek van.

Hozatok még egy kupa sört, hadd lássa, hogy mennek itt a dolgok.

Fél fenékkel ül az ágy szélén, mint aki menni készül, és komor, mint a bánat.

– Nem szomjas? – kérdem.

Semmi válasz. Kinn lemegy a nap.

Ülünk a sötétben.

A nyarat Bathban kéne tölteni.

Lágy reggeli fénysugár hatol be az ablaknak csúfolt kis lyukon. Megmerítem benne a kezem. Kinn máris meleg lehet.

Vagyis hát a nyár hátralevő részét kéne Bathban tölteni. Itt is jó, mert a hitelezők kívül vannak a falakon, de jobb lenne Bathban egy vállalkozó kedvű szépasszonnyal. Hosszú séták a folyóparton, míg hűvös zefír ringatja a fák lombját, valahol egy pazar ebéd, szivar, este kellemes muzsika a parkban. Igen. Igen. Semmi feltűnő fesztus. Mandeville szerint az ország lakosságának fele az adósok börtönében ül, a másik fele most csinálja az adósságot.

Az egy igazi kaptár, az az adósok börtöne, próbáltuk párszor. Nem tetszett.

Nyugtalanul aludt; látszik, hogy kényelmesebb ágyhoz szokott. Összetörte a csontjait, mint a daráló. Hegedű a darálóban. És a priccstől koszos lett a szép kabátja is. Jaj, istenem!

Gondoltam rá, hogy kicseréltetem a bútort, de még csak most költöztem be, s olyan nehéz egy jó asztalost találni – ásítok. Egy sör reggelire, egy tápláló barna sör.

Mindig is attól féltem, hogy egy cellába kerülök valakivel, aki néma, és fel-alá járkál.

– Mondja, Tutchin, kérdezhetek valamit? – szólal meg végre.

Dél körül lehet.

– Bátran.

– Maga mindig ennyit iszik?

Hm. Rossz kérdés, némi számonkérő, laikus prédikátori hévvel. Sokat iszom, szó mi szó, de hogy mindig ennyit iszom-e, azt nem tudom megmondani.

– Most egy kicsit visszafogom magam – vallom be. – Bűntudatom van, ha társaságban egyedül piálok.

– A szesz rombolja az agyat, éppen úgy, mint az eső meg a szél a kősziklát – fejti ki.

– Mit nem mond? Ez bizony csüggesztő. Látja, most kiderült, hogy mindeddig tudatlanságban éltem: én azt hittem, hogy csak lehajtom; átfut rajtam egy könnyű kis mámor meg a víz, és aztán csurranva távozik egy fa tövére. Ha már itt tartunk, azon is tűnődtem már, hogy vajon más-e egy porcelán éjjeliedény zenéje, ha mondjuk sörtől válik meg a gazda, vagy ha csak a cékla levét eregeti bele. Továbbmegyek: mindig is vágytam rá, hogy kísérletet végezzek; ha történetesen két hölgyvendégem van, s kisdolgukat végezni egyszerre vonulnak el a paraván mögé, pusztán a csobogás kamarazenéjéből meg tudnám-e állapítani, hogy éppen melyikük riszálja kis fenekét a trónon?

– Ne merüljön bele... a témába! – int le.

– Ön nem iszik?

– Soha – sétál bele a csapdába.

– Hát, bizony, ha az elmélete igaz, nagyon is vigyáznia kell mindenkinek, akinek nincs miből leadni – érintem meg a homlokomat.

Most meg durcás lett, pedig nem akartam megbántani. Az orvosom is ezzel zaklat, mert mást nem tud kitalálni. Szerinte naponta egyujjnyi konyakot engedhetek meg magamnak. Persze, majd tepsiből iszom, csak hogy neki legyen igaza.

Hátat fordít, olvas. Hiába kukucskálok, nem tudom kivenni, mi az. Bőrbe kötött, kézbe simuló, szép könyv.

Azt hinné az ember, a börtönt éppen erre találták ki. Behozni a lemaradást. Olvasni, olvasni. Csöndes, nyugodt helyen szorgalmasan fölszámolni a tudatlanságot. Sajnos, nekem nem megy. Az agyam csak jár körbe-körbe, s lapokat olvasok át úgy, hogy nem jegyzek meg semmit, kezdhetem elölről.

Biztosan csak úgy tesz, mintha olvasna.

Ez egy makacs ember. Fafejű. Nem fafejű, kemény fejű. Az ugyanaz. Nem, a fában nincs mozgás. A száraz fában. De van. A kukac. A szú. Féreg rágja Anglia tölgyeit, hölgyeim.

Hülye helyzet.

Ahogy közös tisztelőnk, Swift tiszteletes mondaná: itt van két stupid, írástudatlan firkász, foglalkozását tekintve mindkettő fanatikus. Az egyiknek gúnyos, ellentmondást nem tűrő a hangja – ez az én néma cellatársam –, a másiknak – s ez vagyok én – ízléstelen jókedve elvi­sel­hetetlen az értelmes fülnek, mert az emberiség legalacsonyabb szintjén helyezkedik el.

Két ilyen véglény meg kéne értse egymást.

Negyednap beengedik az asszonyt. Mármint Danielét. Serena lehet, észre se vette, hogy eltűntem.

Ez a nő szereti a férjét, semmi kétség. Hét gyerek után is, az összes őröltség után is, a bukások után is.

A családi élet szószólója, a női egyenjogúság nagy támogatója ugyanis rendszeresen faképnél hagyja szeretteit.

Azt hittem, semmit sem tudnék irigyelni tőle.

A nő elkotyogja neki, hogy azért csuktak le, mert védelmükre keltem a lapomban. Nem az én ötletem volt ugyan, de a balhé kedvéért belementem, s ő még a Fleet Street környékén rejtőzött valahol, amikor én már itt csücsültem.

Vigyorgok. Daniel kissé megroggyan. Kínos lehet neki, s ez azért jó. Előző nap már hajlandó volt vitába szállni velem, szabadulásunk utáni időpontban fordítói versenyre hívott, úgyhogy ma már éppen lila fejjel ordítoztunk egymással, amikor neje megérkezett.

Fellendülésről és jólétről pofázik nekem, miközben akik a bálákat hordják azokban a híres kikötőben, még mindig mezítláb járnak, ruhájuk ötletesen átalakított zsák, s étkezési céllal vadásszák a patkányokat a dokkok alján.

Kaptam az asszonytól egy almát. Valaha csinos nő lehetett, most éppen a balzsamozás előtt áll.

Nem igaz. Érettségében is szép nő.

Nő.

Legalább az őszt Bathban kéne tölteni. Az is kellemes évszak.

Daniel ügyvédje jön. Colepeper, az egyik “kenti polgár”. Bravúros választás. Ritka bíróság Angliában, ahol nem utálják, mint a bűnt.